Gotovina személyében a legmagasabb rangú egykori horvát katonai parancsnok áll a törvényszék előtt. Az 54 éves tábornokot és két társát – Ivan Csermak és Mladen Markacs tábornokokat – az ügyészek elsősorban azért az 1995-ös hadműveletért teszik felelőssé, amely miatt 200 ezer szerb elmenekülni kényszerült horvátországi lakhelyéről, Krajinából. A vád européer képviselői „természetesen” nem veszik figyelembe, hogy a háborút kirobbantó szerbek, akik a volt Jugoszlávia területén a legnagyobb haderővel rendelkeztek (a jugoszláv Néphadsereg szinte kizárólag szerbekből állt) a földdel tették egyenlővé Vukovárt. De nézzünk csak jobban az események mélyére:

A háború elején még horvát hadsereg sem létezett, hazafiak (köztük a horvát focihuligánok, bizony) fogtak fegyvert és próbálták megvédeni földjüket. Itt a földjük megvédését pedig szó szerint kell érteni. A horvátországi településeken addig békésen (?) élő szerbek egyik napról a másikra vadultak meg és kezdték el gyilkolni a horvátokat. Tudok olyan esetről, amikor egy vegyes házasságban élő (szerb) feleség papírfecnin üzent (horvát) férjének: „elmentem harcolni az enyéim mellett, ha a távcsövem elé kerülsz, lelőlek”. Ez Vukováron történt.

 

 

Európa, a „civilizált Nyugat” pedig nemcsak hogy ölbe tett kézzel nézte mindezt, hanem ostobaságával – vagy szándékosan? – még segítette is a szerbeket. A konfliktus kirobbanásakor ugyanis rögtön fegyverembargót hirdetett az akkori Jugoszlávia területére. Mivel a Jugoszláv Néphadsereg szerb irányítás alatt állt, sőt, a katonák többsége is szerb volt, nem beszélve a vezetői rétegről, könnyű kiszámítani, hogy mindez kinek kedvezett. Ha valakinek mégsem sikerülne, elárulom: a szerbeknek. Jugoszlávia területén minden kaszárnyában ők voltak az urak, a térségben fellelhető fegyvermennyiség nagyjából 90%-a is a kezükben volt. Apróság, hogy a korabeli hivatalos statisztikák szerint is a szerbeké volt Európa negyedik legerősebb hadserege. Ilyen körülmények között hirdetett embargót Jugoszlávia – ám a gyakorlatban a horvátok – ellen a „humanista” Európa.

Mindezekkel tisztában kell lennünk, mielőtt Gotovina perével kapcsolatos híreket elolvassuk.

Nos, ilyen körülmények között a horvát nép fogta magát, és azt mondta: független lesz. Amatőr lövészek, gyerekek, meglett férfiak, idős horvátok a padlásukon évtizedekig rejtegetett Mauserral a kezükben indultak el megvédeni azt, ami az övék.

Sikerült. Horvátország fél évtizednyi háborúskodás után kivívta függetlenségét, gazdasági helyzetét pedig ma már mi is megirigyelhetjük. A függetlenség kivívásában pedig elévülhetetlen érdemei vannak Ante Gotovina tábornoknak.

Adódik a kérdés: vajon tényleg háborús bűnös Gotovina, vagy valami másról van szó? Nos, meggyőződésem, hogy háborús bűnösökről beszélni egy nép oly tagjával kapcsolatban, amelyik saját területén vív honvédő háborút, az hülyeség. Az is fura, hogy Gotovina letartóztatását Horvátország EU-csatlakozásának feltételéül szabták. Nem tudom, hogy van-e köze a dologhoz, de a függetlenségük kivívása után a horvátok valahogy nem akartak a nagy EU-hoz csatlakozni, sem a globalista sorba beállni. Horvátország első elnöke, a háborúban egyik legfőbb irányító szerepet játszó néhai Franjo Tudjman (Gotovina felettese) volt talán az utolsó olyan európai államfő, aki karakánul lealázta a mindenhova császárként belépő Soros Györgyöt. Horvátország megalakulása után ugyanis rögtön megjelent ez a karvaly, nem nehéz kitalálni, hogy miért. A horvát határőrök viszont egyszerűek voltak és határozottak: nincs horvát vízuma, nem jöhet be az országba. Soros pedig ahogy érkezett, úgy fordulhatott is vissza.

Talán a fenti miatt forralt bosszú lett volna Gotovina letartóztatásának oka? Ez már összeesküvés-elmélet, de az biztos, hogy a globalizált Nyugat nem engedheti meg magának, hogy egy tőle független, ráadásul prosperáló állam működjön a kontinensünkön. Mindehhez még hozzájön, hogy a balkáni háború alatt két szemlélet csapott össze: horvát oldalon magyarok, németek, a szerbek oldalán pedig románok, oroszok. Egyik oldalon a nemzetiszocialista usztasa a példakép, a másikon Tito és a partizánjai.

Képzeljük el, ha Horvátország függetlenedése után ez a három állam összefog és megpróbál az EU-tól (Amerikától, Izraeltől?) függetlenül létezni. Bizony, ma már naivitásnak tűnik, de a testvéri érzések akkor még jobban domináltak. (Ugyancsak a háborúban részt vevő barátaimtól tudom: egy településről kikergette a szerbeket a horvát szakasz. Találtak egy fegyverraktárt is, amit a horvátok a magyarok számára őriztek. Ha be kell vonulni Erdélybe, Délvidékre, akkor legyen. Ma már mosolygunk ezen, pedig akkoriban ez így ment, bizony.) A szemléletek összecsapása hazánkban is érződött: míg a magyar hadseregnél felhalmozódott Kalasnyikovokat titokban mi a horvátoknak szállítottuk le, a budapesti kávéházak és polgári szalonok puhatestű árulói sajtóbotrányt robbantottak ki nemcsak az első szabadon választott kormányunkat hozva ezzel nehéz helyzetbe, hanem a horvátokat is.

A horvátok küzdelme minket, magyarokat is magával ragadott. Az akkoriban még erős hazai szkinhed mozgalom legkeményebb fiai mentek le délre, hogy önkéntesként harcoljanak a horvátok oldalán. (Az első nemzetiszocialista áttörés a Balkánon 1944 óta, ugye, egri vitézek?). Rózsa-Flores Eduardo, akkor még ízig-vérig kommunista és apai ágon zsidó származású újságíró szemtanúja a szerbek kegyetlenkedésének. Fegyvert fog, beáll a horvátok mellé, megalapítja az Első Nemzetközi Egységet, amely a horvátok oldalán harcoló külföldieket tömöríti. (Prvi Internationali Vod). Szentlászlón, ezen az Árpád-kori településen mondja magáról először azt, hogy ő magyar és fegyverrel védi a települést a szerbek dühétől. Apjával, aki partizánbarát, itt és emiatt szakítja meg végérvényesen a kapcsolatot. Megannyi dráma, tragédia, igazságtalanság, mert egy nép úgy döntött, független lesz.

Visszatérve: miért is kell elítélni Gotovinát?

Azért, mert a kis népek fejébe kell verni: függetlennek lenni veszélyes és nem szabad. Nekünk, magyaroknak ezt először ’56-ban, majd 2006-ban „tanították” meg. A „humanista” Nyugat mindkét esetben hallgatott.

Gotovina, Horvátország – a tanító bácsi most délen van. Mit is tudnánk mondani a végére?

Florian Geyer – Kuruc.info