Erről az érdekes, groteszk történelmi epizódról forgatott egy remekbe szabott filmet 1993-ban Tom Toelle német rendező A végnapok királya (König der letzten Tage) címmel. Nem mellesleg kiváló zenei aláfestéssel, amely a híres lengyel komponista, Wojciech Kilar tehetségét dicséri. (Kilar életművében egyébként egyetlen direkt, politikai indíttatású mű létezik, az Óda Bartók Bélához című, amelynek megalkotására az 1956. évi magyar szabadságharc vérbe fojtása okán érzett fájdalom és elkeseredettség ihlette a művészt.) A filmben a lényeget érintően történelmileg hitelesen bemutatott korabeli eseményeken túl, Toelle egyúttal a mindenkori politika természetrajzát is felfedi a néző előtt.

A Vesztfália tartományban terjedő anabaptista tanok ideológiai „piacképességét” látva, egy zseniális szélhámos - eredeti foglalkozását tekintve vándorszínész és bordélytulajdonos - Jan Bockelson úgy dönt, hogy „szent ember és próféta” lesz. Nem tudhatjuk, hogy eredendően Toelle szándéka volt-e, mindenesetre érdekes motívuma a filmnek e két foglalkozás összekapcsolása a közéleti tevékenységgel, amely valóban nem más, mint azonos tőről fakadó színjáték és politikai prostitúció szétválaszthatatlan egylényegűsége. (Ugyanis más történeti források szabóként említik hősünket.) Münster lakói a kétségkívül istenáldotta szónoki képességekkel rendelkező Bockelson hipnotikus hatása alá kerülnek, hiszen azt hallják tőle, amit már oly régóta szeretnének, s végre valaki bátran, kendőzetlenül, a város piacterén, az akkori nyilvánosság lehető legszélesebb fórumán állva kimondja a radikális társadalom- és egyházkritikát: itt az idő, hogy a bűnös emberiség megtérjen, visszataláljon a krisztusi szegénység és tisztaság keskeny és rögös útjára, lemondjon az evilági javakról, ne ismerje el a velejéig romlott püspökök és földesurak hatalmát, ne engedelmeskedjék a város hercegérsekének, Franz von Waldecknek, legyen mindenki egyenlő a szegénységben és Krisztusban, ennélfogva teremtse meg még itt a földön az „Új Jeruzsálemet”. Szépen csengő szavak, ám Bockelson magára nézve, saját életútját járva egyáltalán nem tartja azokat követendőnek és egyfajta morális parancsolatnak, iránytűnek. Mi több: épp az ellenkezőjét teszi mindannak, amit hirdet, a tett és az ige kölcsönösen tagadják egymást egész közéleti pályafutása során.

A végnapok királya főhőse életében magánemberként egy barát, a vándorkomédiás egykori „kolléga”, Sebastian és egy szerelmes, a földönfutó szegény leány, Engele Kerkerinck játszik meghatározó szerepet. Bockelson egy alkalommal a magára vett szerepből kilépve, őszintén Sebastian szemébe mondja a lehangoló valóságot: őt csupán az evilági javak élvezete, a mámor, a bor, a nők, a kéj, az arany, a dőzsölés és a hatalom boldogítja és érdekli, illetve motiválja minden cselekedetét. Jól tükrözi mindezt, az a blaszfemikus, trágár, zsoltárdallamra énekelt parafrázis, amelyet a két cimbora duóban ad elő:

Bockelson valódi személyisége tehát már a film elején feltárulkozik a maga leplezetlenül kiábrándító rideg valóságában. Nyilván a derék és istenfélő münsteri polgárok őszintén megdöbbennek, ha e duettnek szem- és fültanúi lehettek volna, és meglátják, miként hull le az álarc prófétájukról a színpadi előadás után. Nem véletlenül hangzik el már ekkor Sebastian alapvető fontosságú mondata a fanatikus hívők által glóriával övezett hittérítő számára: ő, a vándorkomédiás pontosan ugyanazt műveli, mint Münster szeretve ünnepelt prófétája, csak összehasonlíthatatlanul csekélyebb sikerrel.

Az „Új Jeruzsálem” főpapja valósággal hipnotikus révületbe ejti a polgárokat, szegényeket, gazdagokat, művelteket és műveletleneket, patríciusokat és plebejusokat egyaránt. Leghűségesebb híve maga a polgármester, Bernhard Knipperdolling. Bockelson elhiteti már-már a téboly eksztázisában élő rajongóival, hogy magától Istentől kapta a kinyilatkoztatást és a megbízatást arra, hogy mindent újjáteremtsen itt, a földön. A „teremtés” első fázisa a földi javak megtagadása kell hogy legyen a spirituális tökéletesedésre irányuló törekvésnek engedelmeskedve az egész közösség számára. Bockelson ezt hirdeti: „Egy igaz keresztényhez méltatlan, hogy pénzt birtokoljon (…) Ezért, jaj annak, aki a test ékeit többre becsüli a lélekénél”. Ez a fajta retorika - adakozzunk valami nemes cél érdekében, a hit, a nemzet, a szenvedők megsegítésére és támogatására - ezt megelőzően és azóta is a leghatásosabb morális pallos volt a hatalomra törő vallási-politikai csoportok kezében. Rendre éltek, pontosabban vissza is éltek vele mindenkor. Münster tisztes iparosainak és kereskedőinek aranya, ezüstje, ékszerei önként felajánlott „kegyes” adományokként Bockelson kincseskamrájába kerülnek, aki aztán azokból fedezi a hedonista életvitelének fenntartásához szükséges, korántsem csekély kiadásait.

A zseniális csepűrágó reálpolitikusi érzékkel ismeri fel, mikor érkezik el az ő ideje a hatalom megragadására. Látva az anabaptista közösség vesztfáliai alapítójának és vezetőjének, Jan Matthysnak a gyengeségét és az erőszak fegyverének bevetésétől való idegenkedését, a hercegérsek embereinek kezére játszva őt, hideg számítással megszabadul tőle: térítőjének, egykor volt spiritus rectorának levágott fejét Waldeck érsek emberei Münster városkapujára szegezik. Ezt követően egy állítólagos csodás, közvetlenül Istentől küldött égi koronával Bockelsont a város királyává koronázzák Jan van Leyden néven. A „végnapok királya” kíméletlen zsarnoki rendszert vezet be – természetesen mindenkor az Égre hivatkozva – „Isten földi országában”. A katolikusokat kötelezi az újrakeresztelkedésre, aki erre nem hajlandó, azt máglyán elégetik. Köztük van a volt polgármester leánya, Klarissa Knipperdolling is, akinek atyját Leyden a „birodalom” fő kardhordozójává és hóhérává nevezte ki. Volt színésztársát, Sebastiánt börtönbe csukatja, és kivégzéssel fenyegeti, hiszen tudja, barátja veszedelmes ember, minthogy túlságosan is jól ismeri őt, sokat tud kétes múltjáról, így „ellenzéki” tanokkal mételyezheti a rajongásig hű polgárok gondolkodását. Azok egy idő után azonban e nélkül is szembefordulnak uralkodójukkal: az általános elszegényedés, a nyomorúság, a járványok, az éhezés, az érsek által katonai blokád alá vont város céhes ipari és kereskedelmi életének ellehetetlenülése folytán a polgárok elégedetlenkedni, majd lázadozni kezdenek. Leyden, hogy kedvükre tegyen, még a többnejűséget is bevezeti Münsterben, természetesen bibliai szöveghelyekre hivatkozva. A város prédikátora Bernhard Rothmann a szószékről hirdeti ki a házassági reformot. Minthogy a Bibliában meg van írva, miszerint Gedeonnak 70 felesége volt, s az ősatyáknak, királyoknak, Ábrahámnak, Jákobnak, Dávidnak úgyszintén, ennélfogva az „Új Jeruzsálemben” is minden férfinak annyi asszonya lehet, amennyi csak kedvére van, s amennyiről gondoskodni tud. Azonban a szükség és az ínség a lázadás szellemét éleszti, a münsteriek nem hisznek többé királyuknak, hiszen milyen próféta az, aki az ínségben sínylődő városban nem tud csodát tenni? A király fő szószólójával, Rothmannal is konfliktusba kerül: hogyan hirdeti ő az igét az embereknek, ha azok szembeszegülnek a király akaratával és rendelkezéseivel? Leyden a hatalom birtokosainak szokásos - már az Antigonéból ismert – érveivel hozakodik elő: a kritikus kérdéseket, az ellenzéki szervezkedéseket a fő ellenség, az ördög főzte ki, az emberek pedig vegyék tudomásul, hogy „a holtaké a mennyek országa, azok, akik meghalnak, megmenekülnek az élők kínszenvedéseitől” és az Úr jobbjára állíttatnak: „Ez Isten üzenete: a halál az örök élet, csak a halálban üdvözülhetünk”.

Jan van Leyden azonban nem térhet ki a végzet elől: a hercegérsek csapatai elfoglalják a végkimerülés határára jutott, elszegényedett, rettegő és járványok sújtotta Münstert, elfogják a királyt, s kezdetét veszi a megtorlás. Bockelson maga javasolja a tönkrement várost újra birtokba vevő, anyagi nehézségekkel küszködő Waldeck érseknek, hogy készíttessen számára egy ketrecet, s abban tegye ki őt közszemlére a városháza épületében a minden látogató által megfizetendő 1 ezüst ellenében. Valóban, a környező településekről csődül a nép, hogy kivégzése előtt még egyszer, utoljára láthassa a fogoly prófétát, a végnapok királyát, s e különös zarándoklatból a hercegérsek valóban tekintélyes bevételre tesz szert. Toelle Bockelsonja élete végső óráiban – nevezetesen az Engelével való utolsó találkozásakor – világosodik meg, s döbben rá arra, hogy tehetségét elpazarolta, hiábavalóságok csalfa délibábjait űzte-kergette egész életében. A volt király és a nincstelen leány némán néznek egymásra. Majd a Bockelsont rajongásig szerető Engele egyetlen mozdulattal, szó nélkül adja a férfi tudtára, hogy várandós. Gyermeket hoz majd a világra, s az élet eme legnagyobb csodáját ő, a volt király már nem élheti meg, soha nem fogja meglátni az igazi isteni ajándékot. A kínhalál előtt megköveti Sebastiant is, s megbékélve a világon immár mindennel és mindenkivel, rezignált nyugalommal várja a kivégzés óráját. Az érsek vezette bíróság a lázadó, veszedelmes, az egyház és a szekuláris társadalom rendjét felforgató Bockelsont tüzes fogók általi, elevenen végrehajtandó, ízekre történő szétszaggatásra ítéli. A Münster piacterén lezajló szörnyű, horrorisztikus tortúrának Sebastian vet véget, aki egy karddal megadja a kegyelemdöfést barátjának.

Az ún. münsteri kommunáról Toelle parabolikus jellegű műalkotást készített. Bockelson tragikus életútja azt példázza, hogy a történelem során rendre feltűnnek a közélet színpadán olyan politikai szereplők, a báránybőrbe bújt farkasok, akik a legszentebb eszmékkel és érzelmekkel kufárkodnak, s az emberekben eredendően meglévő jót, a nemes, javító szándékot, az isten- és hazaszeretetet galád módon kihasználják saját hatalmi és egzisztenciális-pénzügyi helyzetük megszilárdítására és további erősítésére. Miképp a 16. században, úgy ultramodern 21. századunk elején is.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info