Tankönyveinkben az áll, hogy a pogány kor végeztével, Géza és Szent István nagy európai csatlakozásával felváltja az alkalmassági elven, a legidősebb rokon trónra lépésével számoló levirátust a nyugati gyakorlat, az elsőszülöttségi (primogenitura) jog. Szép elv, igazi felzárkózás a fejlett világhoz. A gyakorlat azonban éppen ellentétes. A „pogány” fejedelemség idején Álmostól Vajkig mindig a fiú követte az apját (leszámítva a Fajsz körüli zűrzavart), ellenben a keresztény öröklési rend bevezetése után több mint száz évig soha (!) nem fordul elő, hogy az apát a fia kövesse a trónon. (II. István, Könyves Kálmán fia az első 1116-ban.) Valójában éppen a levirátusi elv folytatódik, amikor Andrást az öccse Béla, Bélát az unokaöccse Salamon, vagy Gézát fiai helyett az öccse László követi.

Ugyancsak pontatlan, de általánosan elfogadott nézet szerint a II. világháborút Németország robbantotta ki 1939. szeptember 1-jén, holott az akkor csak egy német-lengyel háború volt, és a szeptember 3-i angol, majd francia hadüzenettel vált valóban világháborúvá; hiszen a brit gyarmatbirodalom kontinensekre terjedt ki. Más kérdés, hogy harci cselekmény jó darabig nem történt, tehát akár a Szovjetunió szeptember 17-i harcba lépését is tekinthetjük a világháború kirobbantásának. Akkor sem járunk messze az igazságtól, ha a két háború közötti korszakot csak fegyverszünetnek tekintjük (mint erre utaltak annak létrehozói is), ily módon a versailles-i békerendszerbe eleve belekódolták a harcok kiújulását.

De a közelebbi múltban is olyan nyilvánvaló hazugságokkal bombáztak minket tankönyveken, filmeken és újságokon keresztül, hogy hazánk orosz megszállása tulajdonképpen felszabadulás, a kommunista rendszer egy népboldogító, csodás demokrácia, a szabadság kiteljesedése, amelyben él és virágzik a szovjet-magyar testvéri barátság. Ma már kacagunk ezen, és szégyelljük magunkat, vagy azért, mert elhittük, vagy azért, mert eltűrtük, hogy hülyét csináljanak belőlünk. Ezek a toposzok és hamis igazságok azonban nem szűntek meg. Manapság ilyen hazug toposz az USA és a demokratikus elköteleződés, Amerika mint a szabadság és az elnyomott népek barátja stb. Láttuk, mennyire nem érdekli őket a demokrácia, ha számukra ellenszenves erők győznek (mint pl. a Hamász), illetve szükség esetén belebombázza a demokráciát az erre még nem elég fogadókész iraki, afganisztáni fejekbe.

Aki még mindig hajlandó tekintélynek elfogadni az USA-t (és külügyminiszterét, vagy mondjuk elnökét, aki úgy kapott béke Nobel-díjat, hogy éppen két háborút viselt), az pont annyira hiteles, mint az, aki felszabadulásnak nevezte az orosz megszállást és ellenforradalomnak '56-ot. (Továbbá bölcs vezérünknek Rákosit, és jelentős írónak valamelyik Kertészt.) Akik szó nélkül tűrték a Benes-dekrétumok európai szentesítését, a felháborító szlovák nyelvtörvényt, a tótok ellen-állampolgársági hajcihőjét, de tudomásul vették a gyurcsányi szemkilövetést és Biszku Béla kiemelt nyugdíját, azok hallgassanak a Nemzeti Bankról is.

Ma már épp olyan nevetségessé teszi magát, aki az USA erkölcsi erejére, politikusainak okosságára, józanságára hivatkozik, mint anno a vörösök. Egy dologról beszélhetünk: az erőről. A szovjet befolyás abból fakadt, hogy erősebbek voltak, nagyobb hadsereggel. Most az USA által támogatott globális pénzügyi körök célkeresztjébe kerültünk, ami pont olyan élet-halál harc, mint a szovjet tankok elleni. Az amerikaiak ebben a harcban az ellenségeink. Kezeljük tehát helyén a dolgokat. S amint régen is tudtuk, hogy a szovjetek-bolsevikok szekerét toló politikusok, újságírók, közéleti személyiségek az elpusztításunkra szövetkeztek, úgy ma is világos, hogy aki az amerikaiak erkölcsi tekintélyére hivatkozik, az valójában az ellenség szálláscsinálója. A dolog pikantériája, hogy ráadásul a két halmaz szinte egybevágó…

(Kuruc.info)