A Jobbik kormányzati pozícióra készül. Ha Isten akaratából megadatik neki, óriási történelmi felelősség hárul majd rá. Örökölni fog egy szétlopott, felvásárolt, elzüllesztett, a végpusztulás küszöbén álló országot, melyet szinte a semmiből kell újjáteremtenie. A feladat emberi mértékkel mérve szinte képtelenségnek tűnik. Ami azonban embernek lehetetlen, Isten segítségével mégis lehetséges. Persze sok fontos emberi feltétele is lesz e remélt sikernek; szemezgessünk ezek közül ezúttal!
Megfontolandó például, hogy azt a kevés anyagi bázist, amely az elmúlt 66 év politikusi ámokfutóinak fosztogatása után még rendelkezésünkre áll, hogyan osszuk be. Min, milyen ütemben és mely sorrendben spórolhatunk? (Hihetetlen, képmutató erkölcsi felelőtlenség például, hogy jelenlegi nyomorunk idején is milliárdos összegeket költünk humanitárius segélyekre. Jézus maga leplezi le az efféle „szolidaritást”, mikor elítéli a törvények fontossági sorrendjének felcserélését. Aki saját idős szüleiről az egyházi adó fizetésének kötelezettségére hivatkozva nem gondoskodik, az erkölcstelenül jár el! Ugyanilyen vétkes magatartás, ha a harmadik világ rászorulóinak adakozunk, miközben magyar nemzettestvéreink halnak éhen, vagy fagynak meg a szomszédunkban.)
A lassú gazdasági fellendülés első feltétele, hogy életben, és egészségesnek kell maradnia a magyarságnak. Ezért az elsőrendű az egészségügy gyökeres reformja, ahol a nyilvánvaló kitörési pont a prevenció. Sokkal természetesebb és olcsóbb módszer ugyanis a „gyógyipar” sok milliárdot felemésztő korszerűsítésénél az, ha a népbetegségek megelőzésére hatékony programot sikerül kidolgoznunk! (Régi magánötletem, hogy a káros szenvedélyek rabjai fizessenek magasabb társadalombiztosítási járulékot, vagy pozitív diszkrimináció formájában: az ettől mentesek alacsonyabbat! Az is, hogy az oktatási intézményekben, a diákoknak – túlterheltségük ellenére – kötelezővé kell tenni a napi sportot.)
Ám jelen tanulmányunk témája mégsem ez, hanem szerintünk a második legfontosabb terület, ahol azonnali reformra és befektetésre lesz szükség, és ez a kultúra. E terület rendszerint a gazdasági válságok mostohagyermeke, mert a politikusok azt hiszik, ez sínyli meg legkevésbé a spórolást. Végzetes tévedés ez, mert ahogyan az egészségügy biztosítja a népesség életét és fizikai egészségét, éppúgy a kultúra szerepe, hogy a fizikainál még sokkal fontosabb szellemi-lelki egészség fenntartója legyen! Korunkban, mikor – főleg a városi – lakosság jelentős része pszichotikus vagy neurotikus betegségekben szenved, az esztétikai élmények szerepe – mind preventív, mind terápiás szempontból – óriási lehet. Persze nehezen mérhető az eredmény, de ha egy társadalomnak nincsenek katartikus örömélményei, előbb-utóbb nem lesz ereje termelő munkát végezni, és, immunrendszere gyengülvén, a betegségekre is hajlamosabb lesz.
A kötelező hitoktatás azonnali bevezetése (illetve hitetlenek számára az etika tantárgyé) annyira alapvető feltétele szellemi megmaradásunknak, hogy további indoklást vagy magyarázatot nem is igényel. (Szégyen, hogy a KDNP nem szabta ezt a választási koalícióban való részvételének feltételéül.) Sokkal összetettebb kérdés a kulturális identitás társadalmi megújításáé és megőrzéséé. Egy percig sem halogatható a gyógyítás megkezdése, de nyilvánvaló, hogy a folyamat hosszadalmas lesz. Mivel egyesek idegenkednek az összeesküvés-elméletektől, s a magunk részéről már úgyis többször felfedtük jelenünk eseményeinek hátterét; ezúttal mellőzzük annak taglalását, hogy kik, és milyen célból állnak az általános néphülyítés mögött.
Mindenesetre tényként szögezhetjük le, hogy a hamis darwini fejlődésmítosz nyomán a társadalom zöme elhiszi, hogy a mai kulturális divatok korszerűbbek és haladóbbak a tegnapiaknál. A nemzeti radikális oldal zsigerből tradicionalista, mert tudatában van annak, hogy a megújulás feltétlen feltétele a hagyományos értékek megőrzése és ápolása. A felvilágosodás, a racionalizmus és a liberalizmus megjelenése óta a társadalmi tömegek műveltsége nem sokat gyarapodott. Az általános iskolakötelezettség sem hozhatott sikert e téren, mert a tudományos-technikai forradalommal megindult nagyarányú szakosodás mellett a tanulás a részletekre koncentrált, ami megszüntette a középkor nagyszerű vívmányát, a világ egészének holisztikus érthetőségét. Egy gazdaságilag versenyképes gazdasági struktúrában egy zongorabillentyű-készítőjének nincs szüksége rá, hogy ismerje és szeresse Beethoven Holdfény szonátáját. Az USA bevándorlói a szabadság szinte végtelen lehetőségével rendelkeztek, de rosszul használták ki az esélyt: európai szellemi gyökereiket sorvadni hagyták, és materialistákká váltak az egyre nagyobb jólét reményében. A XX. század közepétől pedig megélhettük, hogy e beteg szellemiség bumerángként tért vissza Európába, és – a média hathatós közreműködésével – mindmáig ellenállhatatlanul terjed, mint egy áttételes daganat metasztázisai. A kortárs művészeteket és művészeket sikerült szinte teljesen elidegeníteni a társadalomtól, és ez sajnos magukkal a klasszikus műfajokkal is szembe fordította a ma emberét. Nemzeti megmaradásunk érdekében hatékony stratégia kidolgozására van szükségünk, hogy megállíthassuk és visszafordíthassuk e kóros folyamatokat.
Néhány ötletet vetnék fel, melyek sürgős megvalósítása segítség lehetne a magyar kulturális élet feltámasztásában. Az egységes nemzeti alaptanterv ötlete nyilvánvalóan illúzió mindaddig, míg a jelenlegi politikai törésvonalak ideológiailag megosztottá teszik a magyarságot. Világos, hogy egyetlen fideszes, emeszpés vagy jobbikos beállítottságú történelem- vagy magyar szakos tanár sem lesz hajlandó a másik szája íze szerint tanítani diákjait. Ezért számunkra egyedül az látszik kitörési pontnak, hogy képezzünk egyre több Jobbik-szimpatizáns tanárt, és a fentebbi két tantárgyból minden évfolyam számára adjuk ki a saját beállítottsága szerinti alternatív tankönyveket. (Éppígy célszerű lenne ez hittanból, zenetörténetből és képzőművészet-történetből is!)
A zene és a képzőművészet oktatása kezd teljesen elsorvadni, azonnal meg kell állítanunk e folyamatot! A tanárképzés reformjára is szükség lenne, mert csak olyan speciálisan képzett, karizmatikus pedagógus szakemberek munkájának van értelme, akik megértik e terület missziós jellegét. Itt nem a tudás elsajátítása és számonkérése a lényeg, hanem a nyitottság és az érdeklődés felkeltése, valamint a művészet megszerettetése! Az ifjúság ne kora divatjának vetélytársát lássa a hagyományos művészetben, hanem az életében más-más szerepet betöltő alternatívát.
Halaszthatatlanul szükség lenne nemzeti értékeink összegyűjtésére és nemzetközi propagálására is. A Magyar Tudományos Akadémia csak akkor tudja érdemben teljesíteni e feladatot, ha náluk is megtörténik a rendszerváltás. Ahogyan volt kádárista káderektől nem várható el, hogy feladják a „finnugrizmus” pökhendi egyeduralmát; éppúgy arra sem számíthatunk, hogy a két világháború közti magyar szellem gyümölcseit összegyűjtik, gondozzák és népszerűsítik majd. Ha tehát szükséges, önálló nemzeti értékmentő intézményt kell létrehoznunk. A magyar képzőművészet, zenetörténet, és filmművészet teljes dokumentációját ki kell adnunk (könyv, CD, DVD), és el kell juttatnunk a kultúrára még éhes országok összes világvárosának archívumaiba. Az is fontos, hogy dokumentációs kormányzati honlapokon keresztül is a földön bárki tudomást szerezhessen nemzetünk összes szellemi értékéről. (Találmányainkat és sporteredményeinket is beleértve!)
A népművelés újra bevezetése is elengedhetetlen része az értékmentésnek. A diákok és az alacsony jövedelműek számára biztosítanunk kell kedvezményes jegyeket és bérleteket az operaházak, színházak, művészfilm-színházak és komolyzenei koncertek előadásaira. Államilag dotált, de önállóan működő kulturális rádióadó és televízióadó alapítására lenne szükség. Újra be kell vezetni a tehetségkutatást és az elitképzést a hagyományos művészetek területén is. Nem írhatja elő senki sem egy ily nehéz gazdasági helyzetben tengődő ország számára, hogy milyen legyen a vendégművészek importjának és exportjának aránya. A drága külföldi művészek meghívásait korlátoznunk kell, sajátjainknak viszont minél több utazást kéne próbálnunk biztosítani, természetesen a hazai megélhetésükön kívül.
Számtalan hasonló ötlettel lehetne feltámasztani kulturális életünket (például régi ötletem, hogy Budapest aluljáróiban halk klasszikus zene moderálja a vadul galoppozó emberáradatot), de ilyesféle indítványokkal most nem akarom próbára tenni jobb sorsra érdemes olvasóink türelmét. Hiszem, hogy az én ötleteimnél is sokkal jobbak pattannak ki, felelős vezetőink, s kreatív szimpatizánsaink szívéből s agyából; s tudom azt is, hogy Vona Gábor és a Jobbik alelnökei nyitottak minden ígéretes ötletre, ezért bizakodva ajánlom elgondolásaimat a magyar rendszerváltás megvalósításához. És a legfontosabbat soha ne feledjük: „Isten velünk, ki ellenünk?”