Győri Nemzeti Hírlap, 1945. január 17.

Paulini Béla és felesége öngyilkos lett. Az ismert művész házaspár tragikus halálára érdemes még egyszer visszatérni, mert szomorú esetükben az egész nemzet tragédiája tükröződik.

Pauliniék, amikor a szovjet csapatok meglepetésszerűen betörtek az országba, visszavonultak a Baj község mellett fekvő szőlőhegyre, ahová évekkel ezelőtt kis házat építettek maguknak, hogy legyen öregségükre egy nyugodalmas hajlékuk. Mint egy cukordoboz, olyan volt ez a ház. A kis szőlő közepén épült házat maga a művész házaspár tervezte, magyaros volt annak minden díszítése és a berendezés mind csupa emlék azokból az időkből, amikor még Paulini járta a magyar falvakat, és gyűjtötte a népművészet legszebb alkotásait.

Érdekes, szép élet volt ez. Budapesten, a csillogó világvárosban talán nagyon kevesen tudták, hogy a magyar népben mennyi ősi művészi ösztön, tudás rejtőzik. Amikor Paulini az első Gyöngyös-bokrétát felvitte Budapestre, elámult a világváros népe a népi kincsek csodálatos látványába. De elámult az egész világ. Paulininak, ha olykor támadták is, nagy érdeme, hogy megmutatta ezeket a kincseket elsősorban a magyarságnak, másodsorban pedig a világnak.

Aztán következtek a megpróbáltatás napjai. Pauliniék összeszorult szívvel figyelték a rádiót a baji kis zsalugáteres házban, hogy először vandálcsordák taposták le a Székelyföld virágait, aztán Kalotaszeg színpompás kertje következett, majd tovább, egyre tovább Mezőkövesd és a többiek. Az örökké mosolygó Paulini arca egyre komorabb lett.

Aztán elkövetkezett az is, hogy az ágyúdörgés már elhallatszott a baji szőlőhegyre. Paulini és felesége egymásra nézett. Aztán végignéztek a sok-sok gyöngyös-bokrétás emléken, életük művén, amelyet ez a kis ház annyira visszatükrözött. Elhatározták, hogy nem menekülnek.

Amikor az első szovjet hadfi „hősiesen” bezúzta géppisztolyával az ajtót, a ház lakói látták, hogy elvégeztetett. Ezek az emberek – anatómiai szempontok miatt embereknek kell neveznünk őket! – nem kegyelmeznek senkinek és semminek. Akiben egy csepp emberi érzés volt, annak meg kellett volna hajolnia a művészet e kicsiny fészke előtt. De az első ajtó feltörését követték a többiek. Élelmet, pénzt, ékszert, fémtárgyakat kerestek, közben törtek, zúztak. Az öreg házaspár szeméből patakokban ömlött a könny.

Mindent összetörlek, elraboltak, de ezzel nem végeztek. Az egyik bolseviki nekiesett a ház asszonyának és a férje szeme láttára megbecstelenítette, majd röhögve távozott azzal, hogy még mások is teszik tiszteletüket. Azután más katona jött.

A többit már egy szőlőmunkás mondotta el Kassai Ferenc miniszternek. Amikor a vörös katonák befejezték borzalmas munkájukat, Paulini és felesége sírva panaszolta el a szomszédos szőlőmunkásnak, hogy min kellett keresztül menniük.

– Ha még egyszer visszajönnek ezek a bestiák – mondotta a művészházaspár, – akkor mi már nem élünk. A méreg készen van erre a célra, az Úristen meg fog bocsátani nekünk.

Azután arra kérte Paulini a szőlőmunkást, hogy ha meghalnak, a szőlősben lévő diófa alá temessék el őket.

Másnap pedig ismét megjelentek a bolsevista katonák, s abban a pillanatban, amikor a kaput betörték, Paulini és felesége bevette a mérget, úgyhogy amikor a katonák beléptek, már görcsökben fetrengett mind a kettő. A vörös katonák nem illetődtek meg a tragédia láttán, hanem lábánál fogva rángatták az asszonyt, s amíg a férj és feleség haláltusáját vívta, összeszedték a még megmaradt élelmiszert és italt, és ott helyben elfogyasztották.

A két holttest ott maradt a felszabadító csapatok megérkezéséig. A szoba egyik pamlagán feküdt Paulini Béla, a pamlag előtt az asszony holtteste. Eredetileg ő is az ura mellett feküdt, de a vörös katonák elrángatták mellőle.

Kassai Ferenc miniszter intézkedett, hogy utolsó kívánságuknak megfelelően, a házaspárt temessék a diófa alá, ahol annyiszor ültek szép nyugodt nyári esteken egymás kezét fogva Paulini Béláék.

 

Vasárnap apró kis röplapocskák ezreit szórták szovjet gépek az ország területe felett. A „Magyarokhoz” címzett és hazaárulásra, a legszörnyűbb bűnre csábító szegényes röplapocskák arra biztatják a magyar honvédet, hogy szökjön át a vörösökhöz, ahol visszatérhetnek családjaikhoz. „Megszabadultok egyszer és mindenkorra a háborútól” – ígéri a gyalázatos szennylap.

„Az, aki a németekkel marad, vagy a fronton pusztul el, vagy a németek által lesz elűzve Németországba”, – mondja „zamatos” magyarsággal a röplap, amelynek hátsó részén „igazolvány” is van azok részére, akik meg akarják magukat adni a vörösöknek.

Az ilyen sötét hazugságoknak már nem ül fel az igazi magyar. Ki hiszi el például, hogy a vörösök megszállása alatt ki-ki visszatérhet otthonába? Akik visszaszöknek a vörösöktől, egyöntetűen vallják, hogy vagy kényszermunkára viszik a lakosságot, vagy a németek ellen hajtják őket, tehát nincs szabadulás a háborútól. Sőt arra kényszerítik az áruló magyar honvédet, hogy apja, testvére ellen fogjon fegyvert.

Ami pedig azt illeti, hogy a magyar lakosság a „németek által lesz elűzve”, ebben a kérdésben igazán ne oktasson bennünket a hazaáruló és inkább álnoki, mint dálnoki Vörös szegénylegény kormánya.

Aki pedig ezt a szennylapot „igazolványként” használná fel és átmenne a vörösökhöz, megérdemli sorsát, hogy a vörös patkányok kiverése után – ahogy a honvédelmi miniszter mondotta, – könyörtelenül felkoncolják.

(Kuruc.info)