Annak érdekében, hogy az ország további kiárusításának gátat vethessünk, sőt talán majd korábban privatizált ágazatokat visszaszerezhessünk, olyan bizonyítékokkal kell szolgálni, amik bemutatják, hogy a világ jelenlegi leggazdagabb országában, a kapitalizmus mintaállamában, az Egyesült Államokban nagyon is erős állami beavatkozás van a gazdasági életre, különösen a közműszolgáltatások területén, amik komoly erővel akadályozzák, hogy az USA közszolgáltatásai néhány vállalat kezébe kerüljenek, ezek a vállalatok pedig megnyúzzák az amerikai népet, amely modell sikeres, és Amerikában teljes mértékben elfogadott. Ennek bevezetéseként először a monopóliumellenes harc történelmi hátterét mutatnám be, majd az ehhez kötődő, az USA-ban jelenleg is virágzó non-profit közmű szolgáltatási modell sikerességét támasztom alá.

A monopolellenes tevékenység az Egyesült Államokban a 19. század végére nyúlik vissza, amikor a Kongresszusban már egyre nagyobb aggodalmat keltett, hogy egyes ágazatokban (leginkább a közműszolgáltatások területén) könnyen monopolhelyzetbe kerülhetnek egyes vállalatok az új vállalatok számára magas belépési költségek miatt, és ezáltal a nehéz szolgáltatóváltás miatt a lakosság nagyon kiszolgáltatottá válhat. Ezen kívül már akkor látszódott, hogy a túl nagy vállalatotok a piaci erőfölényükkel tisztességtelenül visszaélve az iparban is korlátozhatják a versenyt. Ennek hatására meghozták 1890-ben a Sherman-féle monopolellenes törvényt. Ez és a szellemében megalkotott további jogszabályok a mai napig meghatározzák az Egyesült Államok egyes ipar és szolgáltatási ágazatait.

A törvény értelmében Amerikában nemcsak megbüntettek vállaltokat, hanem akár fel is osztották őket a versenyhelyzet visszaállítása érdekében, sőt több száz vállalatvezetőt küldtek börtönbe versenykorlátozás miatt. Az USA-ban csak Thaft elnök (1909-1913) 75 vállalatot perelt be a törvény értelmében.

A törvénynek több híres alkalmazása is volt, itt csak néhányat sorolnék fel:

- 1901-ben az állam beperelte a Northern Securities Corporations vasúttársaságot, ami az USA két legnagyobb vasúttárságának egyesülésével jött létre, mivel túl nagy lett a piaci befolyása a létrejött cégnek, és a vállalatot több kisebbre darabolták fel

- A törvény leghíresebb alkalmazása az volt, amikor 1912-ben a világ akkori legnagyobb olajvállalatát, az USA olajiparának 90%-át birtokló Standard Oil-t több mint 36 vállalatra darabolta fel az amerikai Legfelsőbb Bíróság. Itt amúgy meg kell jegyezni, hogy a mai nagy amerikai olajvállatok valójában nagyrészt a Standard Oil leszármazottai, amik a feldarabolás miatt csak névlegesen külön vállaltok, és valójában a bolygó egyik leggazdagabb dinasztiájának, a Rockefeller klánnak az érdekeltségébe tartoznak, csak a Standard Oil feldarabolására már senki sem emlékszik. A valódi nevek az alább olvashatók:

- Exxon : Standard Oil of New Jersey
- Mobil : Standard Oil of New York (ezek később ExxonMobil néven egyesültek)
- Chevron: Standard Oil of California
- Maraton oil: Standard Oil of Ohio
- Amaco: Standard Oil of Luisiana
és még lehetne sorolni a listát.

Később az utódvállalatok vezetőit rendszeresen börtönbe küldték versenykorlátozás miatt. A 20. század elején a késhegyig menő versenyt Amerikában a fentiekhez hasonló esetek miatt nem a jó szándék, hanem az államtól való félelem tartotta fenn.

A közelmúlt híres esete az volt, amikor 19 amerikai állam 1999-ben a monopolellenes törvényre hivatkozva beperelte a Microsoft szoftveripari óriásvállalatot, mivel az a '90-es évek folyamán folyamatosan tisztességtelen eszközökkel tette tönkre a kisebb vetélytársait, amit számos állam megelégelt. Az elsőfokú bírósági ítélet kimondta a Microsoft felosztását, amit csak az után tettek semmissé, hogy a vállalat lemondott több versenyellenes tevékenységéről. Azóta (érdekes módon) a szoftveriparban több másik nagyvállalat is kialakult, amit elsősorban annak köszönhetünk, hogy az amerikai állam megtörte a vállalatot. A Microsoft joggal volt beszarva, ugyanis 1982-ben még feldarabolták az akkorra monopolhelyzetbe kerül AT&T telefontársaságot a versenyhelyzet visszaállítása érdekében.

A verseny tisztaságának és a monopóliumok kialakulásának megakadályozására nemcsak egyes vállatok ellen intézkedtek, hanem olyan törvényeket is hoztak, melyek eleve meggátolják, hogy egyes iparágakban monopóliumok alakuljanak ki, illetve az erősebb vállaltok visszaéljenek a hatalmukkal. Ezek a törvények különösen nagy szerepet kaptak a New Deal alatt a tőkekoncentráció megakadályozása érdekében.

A számunkra legjelentősebb témát adó törvény az a '30-as években hozott áramtrösztellenes törvény, amely a verseny fenntartása érdekében korlátozta az áramszolgáltatók területi tevékenységét: az Egyesült Államokban az áramszolgáltatók csak egyetlen állam területén tevékenykedhettek, aminek következtében a mai napig nem alakultak ki domináns cégek, az USA 51 államának árampiacán a mai napig több mint 2300 áramszolgáltató van! Ha ilyen nagy lenne az áramszolgáltatók egységnyi népességre jutó sűrűsége, akkor Magyarország területén 5 áramszolgáltató helyett legalább 70 lenne, és egy szolgáltatóhoz nem 3-4 megye tartozna, hanem egy megyén belül lenne ugyanennyi szolgáltató.

Ami európai szemmel még érdekesebb az amerikai árampiacban, hogy az amerikai áramszolgáltatási rendszer a legtöbb államban a mai napig a régi vertikálisan integrált szoláltató szerint történik: ebben a rendszerben nincs áramtőzsde, és nincsen szétválasztva a termelés a nagy és kisfeszültségű szolgáltatástól, a szolgáltató magának termeli az áramot, nem pedig áramtőzsdén keresztül jut hozzá.

Ezen rendszer megtartásának nyomós oka van, ugyanis a legtöbb államban bele sem kezdtek a liberalizációba, mivel tartottak az áremelkedésektől, így jelenleg az USA 51 államából mindössze 14-ben van az európai árampiachoz hasonló áramtőzsdés rendszer elkülönített termelőkkel és szolgáltatókkal. Az idő pedig azokat igazolta, akik nem ugrottak a kútba: azokban az államokban, ahol a régi, vertikálisan integrált áramszolgáltató rendszer van érvényben, az áram átlagosan 40%-kal olcsóbb.

Mellesleg a gázszolgáltatás se liberalizált a legtöbb államban, így a azok az államok vannak kisebbségben, ahol a gáz- és az árampiac is liberalizált.

Ráadásul nemcsak olyan államok vannak, amelyek bele sem mentek a liberalizációba, hanem olyanok is, amelyek már visszamentek a korábbi rendszerbe: ugyanis a liberalizáció következtében az USA-ban nagyon vad esetek is bekövetkeztek, például a kaliforniai áramkrízis.

Ennek során az áramkimaradások mindennapossá váltak a világ egyik legfejlettebb államában, ugyanis az áramtermelők a tőzsdén úgy hajtották fel az áramárakat, hogy csúcsidőszakban kapcsolták le az erőművek egy részét karbantartásra, így Kalifornia annak ellenére nem tudta megtermelni az áramigényét, hogy az államban bőven volt elég erőművi kapacitás hozzá. Ez mindennapos áramkimaradásokhoz vezetett az USA egyik legfejlettebb államában, és a lakossági áramár a többszörösére nőtt. A krízis 45 milliárd dollár kárt okozott Kaliforniának (ami akkora, mint a mi államdósságunk fele), és több szolgáltató is csődbe ment hatására, köztük az USA egyik legnagyobb szolgáltatója. Amúgy jellemző módon azóta a felelős cégek vezetői versenykorlátozás miatt (a monopolellenes törvények révén) börtönben ülnek (ennyivel hatékonyabb az igazságszolgáltatás).

Az áramkrízis után több állam (köztük Kalifornia) megfordította a liberalizációt, így azóta csökkent a liberalizált árampiacok száma. Felmerül azonban, hogy a fenti adatok honnét származnak, hogyha Amerika annyira a profit országa, hol jelenhetnek meg ennyire tőkellenes adatok?

A válasz az Amerikai Közhasznú Áramszolgáltatók Szövetségének (American Public Power Association) honlapja, ahol dokumentumok és statisztikák tömkelege bizonyítja, hogy az áramszolgáltatás és termelés liberalizálása, az áramtőzsde bevezetése és a profitorientált
szolgáltatók mind növelik a lakosság terheit.

Videó az amerikai közhasznú áramszolgáltatókról: az alapján, hogy itt, Európában tipikusan milyen képük van az embereknek Amerikáról, megdöbbentőnek tűnhet, hogy Amerikában több mint 2000 non-profit közvagyonban lévő áramszolgáltató van, melyek a lakosság szolgálatát tekintik elsődleges céljuknak, nem pedig a tőke kiszolgálását.

Térkép az amerikai közhasznú áramszolgáltatókról:

A modell életképességét mutatja, hogy a legnagyobb városi áramszolgáltató Amerikában a Los Angeles Department of Water and Power (Los Angeles-i Áram- és Vízművek) szintén non-profit szolgáltató, ami, amellett, hogy nyereséget termel, több mint 30%-kal olcsóbban adja az áramot, mint a profitorientált Los Angeles-i szolgáltatók. Az LADPW áramszolgáltatás mellett vízszolgáltatással is foglalkozik, amely terülten szintén rengeteg non-profit vállalat van az Egyesült Államokban.

A képen látható Cooper atomerőmű a Nebraska Public Power District tulajdonában van, ami Nebraska állam 93 megyéjéből 91-et lát el árammal. Amerikában non-profit áramszolgáltatók önkormányzati, szövetségi és állami tulajdonban is vannak (a szövetségi a központi kormányzat tulajdonát jelenti, az állam a helyi állam tulajdonát jelenti).

Amerika legnagyobb szénerőműve, a Sherer erőmű látható a képen, 49%-ban non-profit szolgáltatók tulajdonában van. Érdekes módon az IMF nem szólítja fel őket folyton, hogy mindent privatizáljanak...

Ha valaki meg akarja tekinteni az amerikai non-profit modell működését, akkor a legkönnyebben a New York melletti Long Island-re lehet kirándulást tenni, mivel Long Island államot szintén non-profit szolgáltató látja el (pedig a liberális keleti parton van).

Milyen eredménnyel működnek a non-profit szolgáltatók? Ezt két adattal lehet szemléltetni.

Első adat: a non-profit szolgáltatóknál átlagosan 18%-kal alacsonyabb a lakossági áramár, mint a profitorientáltaknál.

Második (még erőteljesebb adat): az amerikai hitelminősítőknél a non-profit szolgáltatók besorolása tipikusan jó, illetve nagyon jó, a profitorientáltak pedig leginkább a gyenge és bóvli kategóriában találhatóak. Ez a non-profit szolgáltatók kiszámítható gazdálkodásának és alacsony árainak köszönhető.

1. Az USA-ban a késhegyig menő harcot az állami beavatkozás alakította ki az egyre nagyobb vállatokkal szemben, fenntartva a versenyhelyzetet akár nagyobb vállalatok felosztásával is

2. A legtöbb államban a mai napig erős állami kontroll van a közműpiacokon

3. A piaci liberalizációból már több állam is visszahátrált, a legtöbb pedig be se vezette, mivel mindenhol áremelkedésekkel járt, ez önmagában a csődjét jelenti, mivel a világ egyik leginkább versenyorientált államáról van szó

4. A köztulajdonú non-profit szolgáltatási modell teljesen életképes, jóval olcsóbbak a profitorientáltaknál, és kiváló a hitelminősítésük (ugyanazoknál a hitelminősítőknél, amire a baloldal előszeretettel hivatkozik). A több mint kétezer non-profit amerikai áramszolgáltató léte önmagában a balliberális dogmák cáfolata, és a profitorientált vállaltok árait is lejjebb szorítják.

5. Mindezek eredményeként Amerikában az átlagos lakossági áramár 54%-kal olcsóbb, mint itthon (pedig ott jóval többet keresnek).

Kiegészítés: az USA tagállamainak már több joguk van, mint az EU egy tagállamának, mivel az USA ugyan egyetlen ország, viszont Amerikában a központi állam nem kényszerítheti a tagállamokat a privatizációra, emellett például a büntetőjogba, az oktatásba és egyéb kérdésekbe se szól bele.

Én amúgy kevésnek érzem magam, hogy képviselőknek ajánlásokat tegyek, de ebben az esetben talán ajánlhatom a jobboldali magyar politikusoknak, hogy az amerikai non-profit modellről lehetne tanulni, és a tengerentúlon is lehetne szövetségeseket keresni a hasonló gondolkodásmód miatt. Emellett be lehetne mutatni a modell működőképességét.

Ezen adatok szerintem azért is lényegesek, mert megkérdőjelezik a teljes neoliberális politikát, amit a hazai baloldal magáévá tett, sőt bemutatja, hogy teljesen különböző felfogással is lehet a szétprivatizált közműágazatokat működtetni. Amerika maga a neoliberális dogmák cáfolata.

(A szerző olvasónk.)