A teljesség igénye nélkül emeljünk ki néhány kardinális és sokat hivatkozott példát.

Kezdjük rögtön a Koppány versus Szent István kérdéssel. Szóra sem érdemes szamárság, miszerint ebben a konfliktusban az ősi magyar hagyomány és az idegenek által, Szent István "áruló", kollaboráns közreműködésével importált idegen, latin - a szkizmára Róma és Bizánc között egyébként is csak 1054-ben kerül majd sor -, nyugati vallás és tradíció ütközött egymással. Ez a beállítás egyfelől az elemi történelmi ismeretek, másfelől a józan ész teljes hiányából fakad. Géza ugyanis még a 970-es években 500 előkelővel, egész udvarával felvétette a "római hitet". Így Koppánnyal is. Tehát eleve egy latin keresztény állott szemben egy latin kereszténnyel a 997-es hatalmi-uralmi konfliktusban.

Rögtön az elején kezdve: e trónharcban semmiféle ősi szokásjog, nevezetesen a szeniorátusnak Géza (és nem István) által történt negligálásáról, s a primogenitúra nyugati jogszokás szerinti konfliktusáról volt szó. Az Árpádok már a 10. században és a későbbiekben is csaknem kizárólag az elsőszülöttségi elvet alkalmazták, a legidősebb dux csak akkor örökölt, ha nem volt elsőszülött. Erről szólnak 1301-ig az Árpádok egész uralkodását végigkísérő véres és sokszor kegyetlen trónharcok ("korona és kard").

Egyébiránt, ha el is fogadnánk az "ősi szokásjog" megsértését, akkor sem István, hanem Géza a "bűnös" a dologban, hiszen a magyar és az egyetemes történetben sem igazán találunk példát arra, hogy amennyiben az előd kijelöli - bármilyen jogcímen - utódját, az majd önkéntes alapon, vidáman lemond e privilégiumáról. A hatalom logikája ugyanis nem így működik. A dolog további pikantériáját az adja, miszerint egyáltalán nem biztos, hogy Koppány volt az idősebb, ugyanis István 970/972 táján született, vagyis akkori fogalmak szerint 997-ben már meglett férfikorban volt, így még a szeniorátus jogszokása alapján is ő számított a jogszerű trónörökösnek.

Annak sincs semmiféle alapja, hogy 997-ben "németek" harcoltak "magyarokkal". István serege is magyarokból rekrutálódott, csupán az elit udvari testőrség szűk körét alkották svábok. Valójában Koppány oligarcha volt és a trón megszerzésére tört, s a döntő ütközetben elbukott. Ráadásul a közhiedelemmel ellentétben az sem bizonyos, hogy Szent István felnégyeltette Koppányt, ugyanis erről a tényről először a 350 évvel később, 1358-ban keletkezett Képes Krónika tudósít, korábbi források, például az 1283 táján született Kézai-féle gesta nem tesz említést. Amennyiben diadalmaskodik, aligha lett volna más lehetősége, mint a Szent István-i út követése. Azt, hogy Szent István mennyire a magyar érdekek képviselője volt, és semmiféle "német-magyar" összeesküvés nem volt, az is bizonyítja, miszerint, amikor II. Konrád császár részéről támadás érte hazánkat 1030-ban, István Bécsig verte vissza a betolakodókat, magát a várost is birtokba véve Mátyás előtt félezer évvel, s az új nyugati határ a Fischa folyónál jelöltetett ki.

De ez a szektás "teória" további kérdéseket is felvet az összeesküvés-elméletet illetően. Hogyan lehetséges az, hogy van egy büszke "nemzet" (a középkorban modern nemzet nem létezett), amely a 10. században végigveri egész Nyugat-Európát, az atlanti partokig jutva, majd a 11. században úgyszintén elhárít minden német-birodalmi intervenciót, az említett 1030. évin kívül 1046-ban elzavarja, sőt végez a császári kreatúra Orseoló Péterrel, I. András (1046-1060) uralkodása alatt ismételten visszaver két német támadást (1051-ben a Vértesnél, majd 1052-ben a dunait Pozsonynál, ehhez kapcsolódik a nevezetes Zotmund-, illetve Vörösmartynál a Búvár Kund-történet), Szent László (1077-1095) pedig még a pápai beavatkozást is sikeresen hárítja el; nos tehát, ha van egy ilyen virulens, katonai erényekkel ékeskedő nép, akkor arra pár száz idegen lovag és pap saját akarata ellenére hogyan tud rákényszeríteni egy "idegen" vallást? Meglehetősen képtelen feltételezés.

Végezetül, azt sem hagyhatjuk említés nélkül, hogy egyes pszeudo-szekták igehirdetői szerint Szent István (csak a pontosságért: már Taksony és Géza) egy a magyar néplélektől teljesen idegen vallást kényszerített rá, ráadásul idegen, latin nyelven a magyarságra. Először is: a magyarság már keleten megismerkedett a keleti kereszténységgel, s annak liturgikus nyelve ugyancsak idegen, örmény és görög volt. Másfelől józan ésszel sem hiheti senki, miszerint az egyszerű népnek, mondjuk a társadalom több mint 90 százalékának Géza és István idejétől minden egyházi szertartást alfától ómegáig latinul kellett volna végighallgatnia, aminek határozottan semmi értelme nem lett volna, s nyilván tehetetlen unalmában és dühében a gyülekezet tiltakozott, lázadt volna ez ellen az esztelenség ellen.

A latin csupán az akkori értelmiségi elitet jelentő, a királyság néhány százalékát kitevő főpapság nyelve volt, akiknek köszönhetően a Vulgátából készültek kivonatok, fordítások (pl. a Halotti Beszéd és Könyörgés), s a föld népének a plébánosok ezeket a textusokat olvasták és magyarázták. Csupán a liturgia nyelve volt a II. Vatikáni Zsinatig a latin, egyébként a hívőkkel minden más egyházi ügyben anyanyelven érintkezett az alsópapság, amelynek latin tudása általában szintén meglehetősen hiányos volt, különösen még a 11. században.

Ám világos lehet mindez abból a históriai tényből is, hogy az erőszakos nyelvi asszimiláció a modern kor terméke, sok esetben még a 20. században is sikertelen kísérlet volt a hatalom részéről. Gondoljunk arra, hogy mire ment a bolsevik hatalom 1945 után az orosz nyelv tanításának ránk kényszerítésével? A mai magyarországi társadalom hány százaléka tudna oroszul konyhanyelven egyáltalán megnyikkani? Vagy az elcsatolt országrészekben az épp napjainkban kihaló idős generáció utolsó tagjai úgy távoznak az életből, hogy egyetlen szót sem tudnak gyakorlatilag tótul, oláhul vagy a megszálló hatalom nyelvén.

De hogy ez mennyire így van, zárjuk sorainkat Babits egy megrázó, súlyos betegen, az 1930-as években írott versével, a Balázsolással, amely még a II. Vatikáni Zsinat előtt született:

Nos, ezek után minden olvasó fantáziájára bízom, hogy képet alkosson magának arról, miféle erőszakos latin térítés zajlott Magyarországon a 10-11. században.

Lipusz Zsolt - Kuruc.info

Ami pedig a sokat emlegetett és a Facebookon óriási karriert befutott, sőt sokak által még el is hitt Szent István-i rendeletet illeti a rovásírásos botok állítólagos megsemmisítéséről és a táltosok, regösök üldözéséről, nos, szent királyunknak ilyen rendelete nem volt. A legenda története a következő.

Vitéz András rozsnyói kanonok, Gömör és Kishont vármegyék táblabírája 1816-ban a Szilasi család levéltárában őrzött érdekes oklevelet fordított le. Jelzete: Vatikán ezerben. Nomis calendis octobribos Die festo Jacobi apostoli. Magyarra lefordítva: Október calendéját megelőző kilencedik napon, Vatikánban Jakab apostol ünnepén.”

A szöveg valóban így hangzik: „I. István király titkos tanácsbelijeivel aláírott és törvénnyé lett rendelet, amely értelme szerint Domonkos esztergomi érseknek, a magyar keresztény egyházak leendő keresztülvitel, és egyúttal általa Szilveszter pápával, leendő közlésül és kiadatott: Mely szerint Szilveszter pápa tanácsolása folytán határoztatott, hogy a magyarok, székelyek, kunok (jelzem, akkor még nem is éltek Magyarországon kunok – L.Zs.), valamint az egyházi magyar keresztény papság által is használt régi magyar betűk és vésetek, jobbról-balrai pogány írás megszüntetődjék, és helyébe latin betűk használtassanak. Itt rendeltetik, hogy a papság azok használatára jutalmazás mellett betaníttassék, és a pogány írásról, valamint tanításától papi állása vesztése és 20 arany penzának büntetése fizetése mellett eltiltassék. Továbbá, hogy az egyházakban található pogány betűkveli felírások és imakönyvek megsemmisíttessenek és latinnal felcseréltessenek, valamint pedig azok, akik régi pogány iratokat, vagy véseteket beadnak 1-től 10 dénárig kapjanak jutalmat. A beadott iratok és vésetek pedig tűz és vassal pusztíttassanak el, hogy ezek kiirtásával a pogány vallásra emlékezés, visszavágyódás megszüntetődjék." Forrai Sándor, Budapest, írásos másolata. Miként kiváló történészünk és magyar diplomatikával foglalkozó kutatónk, Püspöki Nagy Péter elmondja, számára ez első látásra meghökkentő közlés. Először is azért, mert Szent István okleveleit darabszámra ismerjük, összesen tízről van tudomásunk, amelynek szövege úgy-ahogy megmaradt. Kettőnek a szövege nyilvánvalóan hamis, a 16. században hamisították, maradt még nyolc. Arról a nyolcról kétszáz éve folyik a vita, hogy mennyi hamis belőlük: 90% vagy csak 5%.

Miként Püspöki kifejti, mindenesetre van itt néhány tény, ami önmagában cáfolja a fenti rendeletszöveg eredetiségét és megbízhatóságát. Már az első adat sem lehet helytálló, amely szerint „Vitéz András rozsnyói kanonok, Gömör és Kishont vármegyék táblabírája”. Ha ugyanis kanonok volt, akkor nem volt táblabíró, ha pedig táblabíró volt, akkor nem volt kanonok. Ez a két hivatal kizárta egymást. Az egyik világi tisztség, a másik egyházi. Aztán: „Szilassy család levéltárában 1816-ban”. A Szilassy család az 1750-es években átadta levéltárát a Magyar Országos Levéltárnak, jegyzőkönyv mellett. Nincs benne ilyen oklevél. Ha a leadáskor nem volt, akkor valamelyik magyar levéltáros nem dugott bele még egyet, ugyanis akkor valamilyen jelzete lenne, ilyen irat nincs a Szilassy-levéltárban.
Ha szemügyre vesszük a keltezést, azt kell megállapítanunk, hogy több hibát is tartalmaz. „Vatikán, 1000-ben.” Nos, 1000-ben még Rómát írtak, nem Vatikánt. Ezt a keltezést csak a Vatikán állam megalapítása után írhatták volna. A „IX. Cal. Oct” rövidítés feloldása "Nomis calendris octobribus”, magyarul „október első napját megelőző kilencedik napon". Ez még rendben van, ezt lehetett írni. De a keltezéshez tartozó "die festo Jacobi apostoli" szöveggel már két probléma is van Püspöki szerint:

Az egyik az, hogy hiányzik a szövegből a „sancti” azaz szent szó. Olyan nem volt, hogy Rómában egy szent apostol neve elé ne írták volna oda a szent jelzőt. A másik egy naptári ellentmondás. Ha ugyanis a „nomis calendris octobribus”-t kikeressük a kalendáriumban, akkor az szeptember 23-a, mert az elsejét mindig beszámították a leszámítandó napokba. Ha viszont megnézzük, hogy milyen napra esett Szent Jakab apostol ünnepe 1000-ben, akkor azt látjuk, hogy július 25-én volt s egyébként most is akkor van, miként ez köztudott. Ezt egy esetleges álkanonoknak is tudnia kellett volna, még ha táblabíró volt, akkor is.

Tulajdonképpen minden adat úgy rossz, ahogy le van írva. Ez az ember, aki ezt a rendeletszöveget írta, nem látott Szent István-kori oklevelet: se Berengár királyét, se III. Ottóét, se pápait, se magán oklevelet, semmilyet.

„I. István király titkos tanácsbelijei”. István király megmaradt okleveleiben vagy Pannónia királyának, vagy a magyarok királyának nevezi magát, de I. Istvánnak sehol sem, mert nem tudhatta, hogy lesz még második Istvánunk is, miként ez teljesen logikus is. Igaz, hogy lett öt, de ő ezt akkor még nem tudhatta, Most ne is beszéljünk a büntetés mértékéről, mert 20 arany pénzen 50 ökröt lehetett volna venni. Szegény klerikus még a tisztítótűz után sem tudta volna ezt a pénzt kifizetni, amit rárótt volna István király.

Püspöki végkövetkeztetése: tulajdonképpen ez a képtelenségeknek a halmaza. Sajnálatosan. Nagyon kíváncsi lennék, hogy ez a kézirat egyáltalán múlt századi-e, vagy 1968-as? Még az is mentség lenne, ha múlt századi lenne, vagyis 19. századi, mert akkor is hamisítottak emeletes dolgokat, amelyekre még pecsétet is tettek.

Nos, ennyit ennek a csodálatos oklevélnek a hitelességéről. Amellett, hogy hamisítvány, még rendkívül amatőr és primitíven buta is. Nem kellene rá hivatkoznia senkinek, mert csak magát teszi nevetségessé.

Lipusz Zsolt - Kuruc.info