Végül, mialatt a magyarok vagy bűntudattól és szégyentől mardosva kínlódnak, vagy éppen dühösen vicsorognak, kicsinyesen féltve aljasan szerzett értékeiket, a két zsidó eléri útjának célját: temetni jöttek csupán... Nem bosszút állni és nem követelőzni. Egy szemforgatóan manipulatív jelenetben láthatjuk, amint azok a ládából személyes holmikat, kisgyerekek cipőit, vallási eszközöket csavarnak Dávid-csillagos ruhákba, majd helyezik azokat a megásott sírba. Addigra a saját bűnösségük által őrületbe kergetett magyarok egy része összeverődik a temető kapujánál és kérdőre vonják a két jövevényt, hogy mit is akarnak. Amikor kiderül, hogy nem akarnak a helyiektől semmit, már késő: a bűnrészesség és szégyen, illetve az irigy düh már elérte hatását: az egyik leginkább jóravaló, palimadárnak bemutatott férfi, akit a gonosz jegyző belevitt a bűnbe, alkohollal tompítja szégyenét, visszaadna mindent, de a jegyző nem engedi, mire az felakasztja magát. A másik valamelyest jóravalónak bemutatott magyar, a jegyző fia, visszaadná a boltot, de apja neki se engedi, mire az elmegy, maga mögött hagyva ezt a romlott magyar népséget. (A film végén a két zsidóval egy vonaton utazik, mintha jelképesen az menne jó irányba, aki megtagadva közösségét, a zsidókkal tart...) Menyasszonya, aki csak boltja miatt ment volna hozzá, és közben megcsalta, nem tart vele, de dühében felgyújtja a boltot.
 

A film egy fekete-fehér, könnyen nézhető játékfilm, melyet a filmalap 316 millió magyar adóforinttal támogatott, producerei a zsidó Angelusz Iván (aki nem azonos az öreg zsidót alakító hasonló nevű Ivánnal) és Reich Péter. Fényképezése kellemes, de a film mégis művészileg száraz, és bár a karakterek minden karikatúrába illő jellegük ellenére valósnak hatnak, hiányzik a történetből a valódi érzelmi hatás, amin a helyenként felbukkanó manipulatív elemek sem segítenek. Az események inkább üresek és teljesen kiszámíthatóak, a mondanivaló nevetségesen egyértelmű, lekezelve azzal a nézőt, akiktől az alkotók nem várják el, hogy egy esetleg bonyolultabb és lebilincselőbb történetből saját maguk fejtsék ki ezen tanulságokat: minden le van butítva, ráadásul a film Fred Zinnemann Délidő című 1952-es klasszikusán alapul, elzsidósított formában.

Ez a lekezelő mentalitás áthatja a filmet eleve, amint alább látni fogjuk részletesebben. Hogy ezt a szellemiséget jobban megismerjük, mielőtt a filmről még ejtenénk pár szót, ismerkedjünk meg a mű legfőbb felelőseivel egy kicsit! Szántó T. Gábor, aki a történetet írta, így teszi világossá a holokausztfilmekre oly jellemző alaptételt a Mazsihisz interjújában: „A történet fikció, de valóságát dokumentumok, visszaemlékezések támasztják alá. Hús-vér figurákat formáltunk az elbeszélésből a vásznon is.”
 

Szántó egyértelműen zsidó identitással rendelkezik, életműve a származása körül forog, és mint tipikus zsidó, nem tekinti Magyarországot hazájának, ahogy azt Hontalanság című írásában is kifejezi: „nem tudom, mit érzek, ha azt mondom: haza. Nem érzek mást, mint kétséget és bizonytalanságot, mint mindig, ha nem épp e kétségről írok vagy olvasok”. Máshol ezt bővebben is kifejti:

 

Nem csak nem hazája számára a magyarok hazája, de beilleszkedni se hajlandó az egyik interjújában mondottak szerint: „De úgy gondolom, az asszimiláció értékvesztést is jelent. Az azonosulás értékei mellett vallási, kulturális tudás, azonosságtudat is veszendőbe megy. (...) Az Új Szó olvasóinak biztosan nem kell magyarázni: másnak lenni, mint a többség, sokszor nagyon nehéz, de mivoltunkat megőrizni érthető szándék.”

A hazátlan Szántó faji gőgjéből néz le a hasonlóan hazátlan fajtársait befogadó irigy és kicsinyes, aljas gazdanépekre, amit a filmben is egyértelműen kifejezésre juttat. Például így vélekedik az európaiak történelmi zsidóellenességéről a Nol.hu-n, kérdésekre válaszolva:


A zsidóellenességnek ezen lekezelő magyarázata már ősrégi. Ez az elmélet abból az alapból ered, hogy a zsidóság felsőbbrendű és semmiben sem felelős az őket ért ellenszenvért (hasonlóan a film történetében sincs semmilyen szándék arra, hogy legalább valamilyen okot megnevezzen a zsidók deportálására, az azok elleni ilyen szintű ellenszenvre). Irigy fehér európaiak, miközben időtlen szimfóniákat komponáltak és például a fizika, az orvostudomány világát gazdagították felfedezéseikkel (ne feledjük: történelmileg szinte minden kiemelkedő alkotó, a zeneszerzőktől az írókon át a tudósokig, bírálta a zsidókat), közben irigykedve tekintettek a kaftános zsidó uzsorásokra, mert az európai egy ilyen népség.

Az irigység megnevezése mellett van azonban Szántó mellébeszélésében egy szintén régi érv. A zsidók uzsorás parazitizmusának gyakori, és meglehetősen nevetséges magyarázata az, amit ő is ismétel: a zsidók „rákényszerültek” arra, hogy pénzt adjanak hitelbe, de ez a magyarázat eleve sántít, hiszen az soha nem ad arra választ, hogy mégis miért...? Miért kezdődik egy történet azzal, hogy valaki „rákényszerül” valamire? Milyen viselkedés, folyamatok és tapasztalatok eredménye volt az, hogy ezek a zsidók korlátozva lettek és állítólag „rákényszerültek” arra, hogy hatalmas kamattal kizsákmányolva parasztembereket, gazdagra szívják magukat tisztességes munkavégzés helyett? Érdekes „kényszer” ez eleve, de a kihagyott magyarázat persze az, hogy a zsidó kegyetlenség és kizsákmányolás, rafinéria károsan érintette a gazdanépeket.

A „belekényszerült” magyarázat nem csak a múltra vonatkozóan helytelen, de a jelenkorra is: ma is zsidók uralják az uzsora világát nemzetközileg. A zsidóság anyagi visszaélései az emberi emlékezettel szinte egyidősek. Már Kr.e. 500-300 körül is mutatott e nép jelentős hajlamot és alkalmasságot a kereskedésre, és már a kezdetek óta a zsidó jelenlét ezeken a területeken a gazdanépek által ellenszenvesnek és kizsákmányolónak volt ítélve. Salo Wittmayer Baron, tekintélyes zsidó történész az A zsidók gazdasági történelme című művében egy Kr. u. 41-ből származó papiruszra hivatkozik, amelyen egy kereskedő figyelmeztet másokat arra, hogy „Légy óvatos a zsidókkal!” (Economic History of the Jews, 1976, 22. o.). Barnett Lionel Abrahams az 1894-es A zsidók kiűzése Angliából 1290-ben című díjnyertes művében arról ír, hogy amikor a zsidók először letelepedtek Angliában „pénzt hoztak magukkal, bármiféle képzettség nélkül, csak a pénzt adták kamatos kölcsönre”.



A Harvard egyetem professzora, Rowan William Dorin egy 2015-ös Az uzsora tiltása: a középkori Európa idegen uzsorásainak kiűzése, 1200-1450 című munkájában hasonlóan elmarasztaló jelleggel ír a zsidók szerepéról. Ezt egy évvel később követte a Law and History Review folyóiratban közölt „Amikor a zsidókat kiűzték”: szándék és értelmezés a késő-középkori egyházjogban című írása (2016. május, 34. szám). Munkásságából leszűrhető, hogy az uzsorázást az európaiak idővel súlyos szociális kórnak tekintették és felléptek ellene, beleértve a keresztény uzsorásokat is, de a zsidóság köreiben annyira jellemző volt mindez, hogy gyakorlatilag az uzsoraellenesség zsidóellenességként nyilvánult meg. (Hasonlóan később a kommunistaellenesség antiszemita jellegéhez, azonos okok miatt.)

A zsidóság (jelentős része) az emberi történelem minden időszakában kizsákmányolóan viselkedett, nem volt abba „belekényszerülve”, egyszerűen erre volt hajlandósága, amit napjaink is jól mutatnak, hiszen a modern kori uzsora élén is zsidókat látunk, például: az Avant Credit és a hozzá tartozó SpringCoin, CashNetUSA, Dollars Direct, Enova International, Quick Quid, Pounds to Pocket, On Stride Financial (Al Goldstein); Quicken Loans (Daniel Gilbert); Ameriquest (Roland Arnall); LendUp (Sasha Orloff, Jacob Rosenberg); PLS Financial (Dan és Bob Wolfberg); DFC Global Corp, Money Mart, Them Money Shop, PayDay UK, PayDay Express (Jeffrey Weiss); EZCorp, EZ Pawn, Pawn Plus, Value Pawn, Jewlry, Premier Pawn and Jewelry, USA Pawn and Jewelry Company, Easy Cash Solutions, Jerry’s Pan Shop, CashMax Payday Loans, Mexikóban a Cash Amigo, Cash Converters International Brand, Cash Genie (mind Philip Cohen keze alatt); Az Egyesült Királyságban Mr Lender (Adam Freeman); a Wonga pedig dél-afrikai zsidók (Errol Damelin és Jonty Hurwitz) cége. A lista persze hosszabb, de hasonlóan kóser. Őket vajon mi „kényszeríti” arra, hogy dúsgazdaggá keressék magukat rászoruló vagy felelőtlen emberek kizsigerelésével?
 

Emlékezhetünk szintén saját történelmünkből az Aranybullára is, amelyben már akkor, 800 éve, eleink felismerték, hogy a zsidókat nem szerencsés pénz közelébe engedni. A Magyar Zsidó Lexikon szócikke az Aranybulláról így foglalja ezt össze:


Minden zsidókkal kapcsolatos történelmi panasz erős alapokon nyugszik, a kommunizmus, a homoszexualitás és egyéb szexuális devianciák, a pornográfia, a nem fehér migráció támogatása, a gazdanépek elárulása stb., így az egyik legrégibb panasz, a gazdasági parazitizmus is történelmi tény, de ennek ellenére Szántó elfogultan így vélekedik: „Igaza van: nincs baj a zsidósággal, s szerintem korábban sem a zsidókkal volt a baj, hanem a velük kapcsolatos félelmekkel, gyanakvásokkal, előítéletes téveszmékkel.” Sőt, szerinte a zsidóellenesség nem csak téveszme és félelem, de egy alacsonyabbrendűségi érzetből eredő keresztény szorongás zavarodott eredménye is: „A zsidókkal kapcsolatos, újra és újra felbukkanó ellenérzések azonban nem lokális konfliktusról, egyszeri viszályról, hanem mélyebb, ezredéves előítéleten alapulnak. Nem tudok mást tenni, mint figyelmébe ajánlani az általam idézett Franz Rosenzweig állítást, mely a kereszténység identitáskrízisére utal a zsidósággal szemben, s ezzel a tudatalatti faktorral magyarázza a zsidógyűlölet »időtálló« voltát.”

Ez a fajta „a zsidók ártatlanok, mindenki más a hibás” mentalitás az, amiből a film története is született: a magyarok eredendően, magyarázat és ok nélkül megszabadulnak a zsidóiktól, ráadásul „irigységük” miatt meg is lopják azokat aljas módon. Ez a nevetséges lenézés köszön vissza Szántó következő megnyilvánulásából is, amelyben tudatlan és ostoba kisgyerekként tekint a fajtáját kritizálókra, majd úgy tesz, mintha valamiféle zsidó türelem és tanítás eredménye lenne az, hogy kevésbé elfogadott a zsidóellenesség hangoztatása napjainkban a múlthoz képest (és nem a különböző szájzár-törvényeké): „Olyan ez, mint amikor egy gyereknek tanítjuk meg a civilizált léthez szükséges tudást. Lassan, nehezen, fájdalmasan tanulja meg, hogy indulatait nem mind adhatja ki, meg kell tanulnia elfogadni mások, az övétől független létét, s az övétől alkalmasint eltérő álláspontját.”

A film rendezője, Török Ferenc állítja, hogy nem óhajt ítélkezni a film a magyarság felett, de mondandója végére magának mond ellent mégis a HVG interjújában:


Tehát nem a magyarok bűnösségéről szól a film, hanem a magyar bűnösség beismerésének fontosságáról, amivel „együtt kell élni”. Török világossá teszi ugyanitt azt is, hogy mi volt a film igazi ihletése:


Az Új Szó interjújában Szántó is hasonlóan vélekedik: „a Szabadság téri szobor felelősséghárítást, önfelmentést, áldozati önképet, féligazságot tükröz. Relativizáló módon nyúlnak a történelmi felelősséghez”.
 

Mint ismeretes, a német megszállás emlékműve azért csípte a zsidók és filoszemiták szemét, mert az így szerintük felmenti Magyarországot annak felelőssége és bűnei alól, mondván, megszállt ország voltunk, nem mi deportáltuk a zsidókat, hanem a német hatalom. Ez részben igaz, Horthy le is állíttatta a vonatokat, amikor a háborús propagandán keresztül azt hallotta, hogy a zsidókra szörnyű sors vár amott, Szálasi pedig közismerten nem is engedte a gettókból elhurcolni őket (hálásak ezekért azóta is), de részben persze a magyarok is részei voltak mindennek, valamilyen szinten. Fontos ez, mert ennek oka volt, és a részleges magyar zsidóellenességet tagadni a zsidó ártatlanság alapvetésének elfogadása lenne. A zsidók nem az ártatlanság megtestesülése, súlyos gondok voltak velük mint csoporttal, és az etnikai konfliktusok mindenkori velejárója az esetleges ártatlan egyének áldozatul esése is, ahogy az uzsorásoknak vagy a Kun- és Korvin-, majd Rákosi-féle zsidókommunistáknak is sok ártatlan áldozata volt, vagy a szintén zsidó Ilja Ehrenburg felbujtására szovjet katonák által megerőszakolt nők és gyerekek se tehettek semmiről... De miért is nem róluk látunk százmilliókból támogatott filmet itt, hiszen pont a film időszakában zajlott a hírhedt erőszakhullám?

Török számára tehát, akit feldühít a német megszállás hangoztatása, fontos a magyarok felelősségének és bűnrészességének hangsúlyozása és filmjében, bármennyire is tagadja, pont ez nyilvánul meg, együtt a fent bemutatott Szántó-féle zsidós lenézéssel. Mindezt a film dicsérői is érzékelik, a népszerű filmes adatbázison, az IMDb-n több felhasználói kritika is a magyarok bűnrészességéről ír, melyek közül az egyik legmagyarellenesebből alább idézünk, ebben is megemlítődik a megszállási emlékmű:


E sorok írásakor 28 szavazóból 20 találta ezt a fröcsögést „hasznosnak”, annak ellenére, hogy csak az írás utolsó mondata foglalkozik a filmmel.

A film egyetlen percet se pazarol arra, hogy a magyar közösség szemszögét is bemutassa, ami a zsidókkal kapcsolatos hozzáállásukat illeti. Eredendően negatívból indulunk, és nem tudunk meg semmit a tapasztalataikról, nézeteikről, eleve bűnösként vannak kezelve, és szinte mindannyian úgy viselkednek, mint akik aljas tolvajok, gazemberek, akik most úgy érzik, hogy viselkedésük visszaüthet, hiszen a háborúnak vége, a zsidók pedig szabadon jöhetnek vissza. Ez a fajta lenézése a történet magyar részének világossá teszi a film intellektuális aljasságát, mely nem is kísérli meg az okok és okozatok még felszínes kapargatását sem: a magyarok és a zsidók eredendően más morális dimenziókat képviselnek, s így a film karakterei és annak egész idővonala egy üres és előítéletes bemutatása egy feszült kapcsolatnak. A magyarok itt csak kellékei a film céljának és alapvető mondandójának, ami lekezelően és felszínesen mutatván be őket, egyúttal a nézőket is lenézően kezeli, arra számítván, hogy azokat nem érdekli a legfontosabb kérdés, amiről minden hasonló filmnek szólnia kéne, de legalábbis egy alapvető módon azt érintenie illene: mégis miért történt a zsidókkal mindez? Miért viseltetnek így irántuk a magyarok, a németek? Az egész emberi történelem folyamán mindenféle népek és kultúrák? (Lásd: ezen az oldalon 1030 zsidóellenes pogrom, intézkedés vagy kiűzés listáját böngészhetjük, forrásmegjelölésekkel.)
 

Így ezzel az őszintétlenséggel a film egy olyan ironikus helyzetbe kerül, hogy a magyarok felelősségét és önkritikájának hiányát szándékozván bemutatni, a kérdéseket feltenni nem szégyellő néző számára pont a zsidók mindenféle felelősségérzetének és önkritikájának hiányát mutatja be. Nem csak a magyar-zsidó, vagy európai-zsidó viszony legfontosabb elemeit mellőzi a film (pont azokat, amik a történetet érdekessé és mélyebbé tehetnék), de itt a zsidók szent mártírokként jelennek meg, akiket ez a semmirekellő magyar közösség gyakorlatilag meg se érdemel, de akik mégis megbocsájtóan (lásd a kézfogást a végén, mielőtt elballagnak a faluból), békésen és bosszúvágytól mentesen viseltetnek a kicsinyes magyarok iránt. Ők csak a csecsemők cipőit és hasonló tárgyakat temetik el, az ún. holokauszt utáni morális felsőbbrendűségi tudatukban, miközben a magyarok roskadoznak a bűnük súlya alatt.

Tudni, hogy sok magyar rejtegetett zsidókat annak idején, bár ők nem jelennek meg a filmben, csak egy idős asszony beszél arról, hogy tervezte pénzért elrejteni valakinek a gyerekét, de aztán nem merte megtenni – ugyanez az asszony viszont kisajátított egy varrógépet tőlük mégis. A magyarok hozzáállása vegyes volt: sokak segítették a zsidókat, mások pedig örültek, hogy megszabadulhatnak ettől az ellenszenves, kellemetlen és sokszor káros népségtől. Oka volt annak, ahogy ma se hullatnának sokan könnyeket, ha a cigányokkal indulnának el a vonatok messzire innen, és oka lenne annak is. Szántó szerint „az alkotás egyik célja, hogy provokálják e téma kibeszélését” – így érdemesebb lett volna némi időt tölteni a zsidóellenes érzelmek feldolgozásával is, bár Szántó fentiekben bemutatott elfogultságát ismerve abból kiegyensúlyozott elemzés nem születne, egy független, tabumentes elemzés pedig törvényileg nem igazán lehetséges a „holokauszttagadási” és „gyűlöletkeltési” törvények miatt.

Persze nem őszinte és igazságkereső szándék áll az ilyen propagandafilmek mögött, hanem egy konkrét morális és világnézeti alap megerősítése: történetesen a zsidó ártatlanságé és európai bűnösségé, röviden. Ennek mélyreható okai vannak, például ha az ENSZ honlapjára tekintünk, ott egy UNESCO-tisztséget betöltő izraeli professzor írását olvashatjuk ebben a témában, melynek címe: A holokausztoktatás jövője: a globális állampolgárság és az emberi jogi műveltség. Ebből megtudjuk, hogy a holokausztoktatás szerepe nem csak a zsidó mártírszerep életben tartása, de az ebből eredő európai bűntudatból kovácsolható „globális állampolgárság” és a multikulturalizmus meghonosítása is:


Ennek fényében nem meglepő, hogy nem lassul a holokausztos propagandagépezet. A Schindler listája például ismét mozikba kerül annak 25. évfordulójának indokával. Az Oscar-díjakra pályázó filmek is tudják, mi az esélyes recept, alább a Zsidó Távirati Iroda (JTA) cikke a Mazsihisz oldaláról:


Meg meglepő, hogy egy 2016-os Pew Research-felmérés szerint a zsidók számára a holokauszt emlékezete a legfontosabb része a zsidóságuknak – de mindez nem csak befelé irányul, hanem fegyveresítve van a fehér egység ellenében is (globális állampolgárság mint a nemzetállamok megszűnése, multikulturalizmus mint a nemzeti kultúra bomlasztása stb.). A magyar önmarcangolás, bűntudat és szégyenérzet jó a zsidóknak, hiszen aki adósnak érzi magát valaki felé, az többet is elnéz annak.