Lipusz Zsolt: A trianoni országvesztés történelmi következményei (IV. rész)
2008-06-07. 10:43

A nemzeti gyásznap, 1920. június 4. után felelősen gondolkodó magyar politikai vezetés számára egyetlen diplomáciai feladat létezhetett, s a Horthy-korszakban létezett is: a revízió. Vagyis Trianon felülvizsgálata, hiszen abban minden politikai párt – még a szociáldemokraták is, akik 1944-ig parlamenti képviselettel rendelkeztek Magyarországon – egyetértett, hogy a trianoni rendezés nem lehet végleges, hosszú távú, és a közép-európai határokat történelmileg megnyugtatóan rendező döntés.

Kapcsolódó

A trianoni országvesztés történelmi előzményei (III. rész )

A trianoni országvesztés történelmi előzményei (II. rész)

A trianoni országvesztés történelmi előzményei (I. rész)

S valóban a Horthy-korszak minden kormányának elsődleges nemzetpolitikai célkitűzése az volt, hogy Európában szövetségeseket szerezzen revíziós külpolitikájához. 1927-ben Bethlen István miniszterelnöksége alatt Magyarország szövetséget kötött Mussolini fasiszta Olaszországával, majd Gömbös Gyula kormányfő a Harmadik Birodalommal alapozta meg szövetségesi kapcsolatunkat.

A magyar diplomácia erőfeszítései meghozták eredményüket. A Führer és a Duce akaratából a két bécsi döntés eredményeképpen hazánk 1938-ban visszakapta a Felvidék mintegy 90 százalékban magyarok lakta déli részét és a Csallóközt, majd 1940-ben Észak-Erdélyt a Székelyfölddel, és többségében magyar lakossággal, s számos, történelmi emlékezetünkből kitörölhetetlen várossal. Ilyen például a Szent László és Luxemburgi Zsigmond örök pihenőhelyéül szolgáló Nagyvárad, dicsőséges Mátyás királyunk és Bocskai fejedelmünk szülővárosa, a kincses Kolozsvár, továbbá olyan települések, mint Arany János Nagyszalontája és Ady Endre Érmindszentje.

E nagyszerű, a katonaerényektől még nem mentes korban továbbá a Magyar Királyi Honvédség két önálló katonai akcióval birtokba vette 1939 tavaszán Kárpátalját, helyreállítva ezzel mintegy 150 km hosszon az ősi, történelmi magyar–lengyel államhatárt, majd 1941 tavaszán a Jugoszláviának nevezett mesterséges államalakulat szétrohadása után a Baranya-háromszöget, a Bácska déli részét, és a Muraközt (bajtársi együttműködésben a német Wehrmachttal).

A nagy európai polgárháborút a tengelyhatalmak – sajnos – elveszítették, így hazánkat a győztes háborús bűnösök ismét büntették. A kommunista vazallusság idején (1945–90) az elvtársak természetesen Trianont ki sem ejtették a szájukon.

Naiv lelkek azt hitték, hogy 1990-ben végre elérkezett az idő, hogy legalább részben orvosoljuk azt a gazságot, amelyet nemzetünk ellen elkövettek. Antallék Ukrajna nyilvánvaló diplomáciai gesztusa ellenére 1991-ben semmit nem tettek. Miután megalakult a független, szuverén ukrán állam, és Magyarország elsőként ismerte el diplomáciailag, az ukrán vezetés azt kérdezte a magyar féltől, hogy viszonzásképpen mit tehet. A válasz az volt, hogy semmit, noha Ukrajnának a Kárpátalja – vagy egy részének – visszaadása körülbelül annyit jelentett volna, mint hazánknak az 1947-es párizsi béke alapján a Csehszlovákiának átadandó három magyar falu 43 km2-nyi területtel. (Antall doktor hazaáruló volt, bármilyen kínos is most ezzel szembesülni, a Dávid Ibolya-féle „szépkorú” MSZP-s szatellit, ún. „antalli örökségről” ajvékoló pártnak. Keresztény, tradicionális Magyarországról nem szövegelni kellett volna, s retorikai patronokat lövöldözni, hanem megteremteni, és az összes kommunistát minden hatalmi pozícióból felmondási idő nélkül, azonnali hatállyal kirúgni.)

1993-ban pedig, Csehszlovákia széthullásakor, az Antall-kormány nem jelentette be azt, hogy Magyarországot – a párizsi békét 1947-ben egy Csehszlovákia nevű államalakulattal kötve – ezen államalakulat megszűnésével semmilyen nemzetközi egyezmény nem kötelezi arra, hogy a trianoni határokat magára nézve kötelező jogi érvénnyel elismerje. A történelem során 1939-45 között létezett magyar- szlovák határ amúgy is az első bécsi döntés által kijelölt földrajzi ponton, vagyis a mainál egy kissé északabbra helyezkedett el. Továbbá, mivel egy tömbben jelentős magyar kisebbség él a határ mentén, kérjük a határok megváltoztatását, legalább a magyar etnikai többségű területek visszacsatolását. Minimálisan ehhez Antalléknak mindenképpen ragaszkodniuk kellett volna! Miért kerüljenek magyar emberek szlovák fennhatóság alá, amikor nemzetállamuk és a magyar etnikai tömb peremén élnek? Körülöttünk mesterségesen összetákolt államalakulatok bomlottak fel, minden közép-európai határ megváltozott, csak a mi trianoni börtönrácsaink tűnnek örökérvényűeknek. No de, ha a mindenkori magyar politikai elit a nemzetközi diplomácia összes létező fórumán nem veti fel a magyarkérdést, a revíziót, akkor ki fogja helyettünk megtenni?

A mostani impotens politikai „elit” soha nem képviselte alapvető nemzeti érdekeinket 1990 óta, bármilyen kormány is volt hatalmon, mást sem hallhatunk, mint azt, hogy Magyarország a második világháború után kialakult határokat véglegesnek és megváltoztathatatlannak ismeri el, s nem kezdeményezi nemzetközi fórumokon azok békés úton történő megváltoztatását, revízióját sem. Ez az ún. „elit” már ezen egy mondat okán tökéletesen alkalmatlan arra, hogy hazánkat vezesse. A magyar, állítólagos jobboldali politikusoknak, mint a Magyar Gárdát pofozkodással fenyegető, a 2006-os választásokon szándékosan bukásra játszó Orbán Viktornak nem az azóta már Lucifer túlvilági társaságát élvező Tom Lantoshoz, meg a rasszista, emberiség elleni bűnöket számlálatlanul elkövető, terrorista izraeli Likudhoz kellene rohangálniuk, no meg katonák kiküldését megszavazni Irakba, hanem erkölcsi és történelmi parancsként mindenekelőtt Kárpát-medencei magyar ügyeinket rendbe tenni! Ilyen szempontból Orbán rosszabb, mint Gyurcsány, hiszen ő nemzeti jelszavakkal áltatja tébolyult narancsfejű törzsközönségét!

1999-ben aztán a történelem ismét szinte ajándékként kínálta hazánknak a revízió lehetőségét, ám az akkori fideszes vezetés sem vetette fel a Bácska, illetve a Temesköz nyugati részének visszaszerzését. Magyarország területét a NATO egy katonai akcióhoz – akárcsak Németország 1941-ben–bázisként felhasználta, s ezért a magyar vezetésnek területet kellett volna kérnie a Délvidéken! Ám annyira gyáva volt, hogy még retorikai szinten sem merte felvetni a magyarkérdést!

Tényként kell megállapítanunk, hogy 1945 óta a revíziót egyetlen magyar kormány sem merte semmilyen nemzetközi fórumon sem felvetni. Vagyis ezek a „politikusok” eleve lemondanak történelmi államterületünk több mint kétharmadáról, s mintegy 3 és fél millió magyarról! Úgy gondolom, hogy az új magyar politikai osztálynak, amellett, hogy a Gyurcsány-Veres-féle népnyúzást befejezi, a legfontosabb feladata az lesz, hogy az Európai Unión és a NATO-n belül is folyamatosan napirenden tartja a revízió kérdését.  S aki ezt nem vállalja, tűnjön el hazai közéletünkből örökre!

Lipusz Zsolt