A rendszerváltás óta eltelt húsz év nemcsak ünneplésre ad okot, hanem számvetésre is: az elért eredmények mellett melyek azok a problémák, amiket a mai napig nem tudott megoldani újkori demokráciánk. A lapunknak nyilatkozó szakemberek szerint a szabadságjogok érvényesülése terén egyértelmű a mulasztás, a társadalom jelentős része érzéketlen mind saját, mind mások jogaival kapcsolatban; a mindenkori hatalom pedig továbbra is a szabadság adományozójaként próbálja feltüntetni magát az egyén életében.

„Hatvan évvel az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatának elfogadása után veszélyben vannak a klasszikus alapjogok, úgymint a véleménynyilvánítás joga, a lelkiismereti és vallásszabadság vagy a gyülekezési jog” – nyilatkozta tavaly év végén az Alkotmánybíróság (Ab) elnöke. Paczolay Péter a nemzetközi környezet változásával indokolta véleményét. Mint mondta: a biztonság kontra szabadság vitában előbbi áll nyerésre, a terrorizmus elleni háború az alapjogok korlátozását eredményezte az elmúlt évek nemzetközi egyezményeiben. Mindezekért az elnök a szabadság fokozottabb védelmét tűzte a taláros testület zászlajára.

„Az emberi jogok meggyökereztetése terén Magyarországon egy folyamat elején járunk, hiszen nálunk még csak 20 éve érvényesülnek a nemzetközi egyezményekben rögzített kívánalmak” – mondta el lapunknak Szabó Máté, az állampolgári jogok országgyűlési biztosa, aki elsősorban a demokratikus politikai kultúra hiányára vezeti vissza a hazánkban tapasztalható jogbizonytalanságot. Éppen zajló vizsgálataik is azt mutatják, hogy 20 évvel a rendszerváltás után még mindig nem tanítják az iskolákban az emberi jogokat, márpedig – vallja az ombudsman – e nélkül nem várható gyökeres szemléletváltás az új generációktól. Magyarországon a jogsérelmek tényleges számához képest elenyésző az állampolgári bejelentés. Szabó Máté úgy látja, hogy pont azok nem mernek a panasz jogával élni, akik a legsúlyosabb visszaéléseket tapasztalják meg. Így például a fogyatékossággal élők, akik a fogyatékosügyi szervezetek beszámolója alapján eleve a társadalomra nehezedő nyűgként tekintenek magukra. Az átlagpolgár pedig úgy gondolja, hogy „úgysem változik semmi, viszont könnyen kihúzhatom a gyufát”, ezért inkább csöndben marad, amikor jogsértést tapasztal saját életében vagy környezetében.

Márpedig nagyon fontos a társadalom öntudata, hogy az emberek ne féljenek igénybe venni a rendelkezésükre álló jogi eszközöket, illetve hogy a társadalmi nyomásgyakorlás eszközeivel kényszerítsenek ki jogszabály-módosításokat a jogkorlátozások kivédésére. Ezt már Kőszeg Ferenc javasolja, aki szintén úgy véli, hogy a jogvédő intézmények és szervezetek számának növekedése ellenére sem alakult ki a jogbiztonság érzete az emberekben. A Magyar Helsinki Bizottság alapító elnöke ennek okát abban látja, hogy sokan úgy érzik, csalódtak a rendszerváltásban és a politikai elitben is. A Zuschlag-ügyből egyebek közt az derült ki – mondja Kőszeg –, hogy a politikai elit nyomást gyakorolhat a hatóságokra, nevezetesen a rendőrségre, hogy tussoljanak el büntetőügyeket. Korábban az ügyészséggel kapcsolatban lehettek a közvéleménynek hasonló benyomásai.

Az elsősorban jobboldali radikálisok jogi képviseletét ellátó Nemzeti Jogvédő Alapítvány (NJA) kuratóriumi ügyvezetője szerint Magyarországon emberi jogi válsághelyzet van. Gaudi-Nagy Tamás ügyvéd a 2002-es kormányváltás óta visszatérően észleli a politikai szabadságjogok és a gazdasági, szociális jogok korlátozását, mely folyamat szerinte a kormányellenes tüntetések rendőri brutalitásában csúcsosodott ki 2006-ban. Úgy látja, azóta egy olyan jogalkotási folyamat és egy olyan joggyakorlat vette kezdetét, melynek stratégiai célja, hogy elrettentsen a szabadságjogok gyakorlásától. Sérelmezi, hogy az Ab másfél éve nem reagált azon beadványukra, melyben az úgynevezett „passzív engedetlenség” szabálysértési tényállásának alkotmányellenessé nyilvánítását kérték soron kívül. Ennek értelmében 2007. március 11-e óta 50 ezer forintos pénzbírsággal sújtható, aki rendőrségi felszólításra sem hagy el egy feloszlatni rendelt tüntetést. E mögött persze a kormányzati körökben közrettegésnek örvendő másik joggyakorlási típus, a spontán tüntetés felbukkanása áll – vallja a NJA –, ahol is nem szükséges betartani a háromnapos előzetes bejelentésre vonatkozó passzust, ha a lereagálandó esemény mondjuk aznap történt. A jogvédők szerint az alapjogokat korlátozó rendelkezést azóta jogi gumibotként használja a rendőrség azokkal szemben, akik élni kívánnak a gyülekezési jog adta lehetőségekkel.

Csupán a történelmi párhuzam kedvéért az alapítványi ügyvezető megemlíti azt a nemrég kezébe került törvényerejű rendeletet (1956. évi 30. tvr.), melyet még Kádár Jánosék fogadtak el közvetlenül az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után. A gyűlések, felvonulások ideiglenes engedélyhez kötéséről szóló statáriális rendelet egyéves börtönnel fenyegetett szabálysértésként kezeli, ha valaki egy be nem jelentett tüntetésen vesz részt.

A megfogalmazásukban „jogalkotási justizmord” újabb – az említett kádári rendelet logikájára emlékeztető – epizódja az úgynevezett Lex Tojás, amely a közrendvédelmi csomag részeként 2009. február 1-jén lép hatályba. A tüntetések sípolással és dobálással való megzavarását helytelenítő, a parlament által a közelmúltban elfogadott törvénymódosítással Gaudi-Nagy Tamásék szerint az alapvető szabadságjogok gyakorlásának totális kriminalizálása zajlik. Tiltakozásukat ezúttal a köztársasági elnökhöz irányozták, ám benne is csalódniuk kellett, mivel Sólyom László nem volt hajlandó előzetes normakontrollra. A jogvédők nem szeretnének belenyugodni abba, hogy a jövő hónaptól három évig terjedő szabadságvesztéssel sújtható erőszakos bűncselekménynek minősül az a testi sérülés okozására alkalmatlan támadás is, amikor valaki tortával vagy tojással megdob egy közszereplőt. Arról nem is beszélve – mondják –, hogy a csomag számos bűncselekmény előkészületi szakaszát is büntetni rendeli, így például a hivatalos személy elleni erőszakét is. Jó kérdés, hogy mi lesz ezentúl a tüntetések vonzáskörzetében hátizsákokban fellelt bicikliláncok és szúró-vágó szerszámok gazdáinak sorsa. A NJA mindenesetre hamarosan újra az Ab-hoz fordul.

„A véleménynyilvánításnak nem része a dobálás, úgyhogy a Lex Tojás nem akkora dráma, ahogy azt a szélsőségekre hajlamosak feltüntetik” – mondja erre Szabó Máté, aki különbséget tesz a rossz előadások jutalmául röpködő paradicsomok és a tömegtüntetésen célzottan záporozó tojások között. Tüntetők és ellentüntetők találkozása, amennyiben a rendfenntartók meg tudják előzni, illetve akadályozni a tettlegességet, a szabad vita lehetőségeként is értelmezhető – véli Kőszeg Ferenc –, a gyülekezési törvény esetleges módosításakor tehát nem biztos, hogy kategorikusan ki kellene zárni, hogy a rendőrség elfogadja, ha két ellentétes felfogású szervezet egy időben, igen közeli helyszínre szervez gyűlést. Ugyanakkor, ha technikai eszközökkel, kereplővel, szirénával belefojtom a szót a másikba, az nem tartozik bele a véleménynyilvánítás szabadságába, inkább a gyülekezés erőszakos akadályozásának minősül, és aszerint büntetendő. A rendszerváltó ellenzék egyik meghatározó alakja kétségesnek tartja, valóban szükséges volt-e az, hogy az Országgyűlés az utcai agresszió elleni hatékonyabb fellépésre hivatkozva ismét módosította a büntető törvénykönyvet. Azok a tényállások ugyanis, amelyek alapján az utcai erőszakot, a tojásdobálást, a gyülekezési jog gyakorlásának erőszakos akadályozását büntetni lehet, eddig is benne voltak a Btk.-ban. Egyébiránt sem Kőszeg, sem Szabó nem veti el, hogy a törvényhozás az elmúlt húsz év tapasztalatai alapján módosítsa az alapvető szabadságjogokról szóló törvényeket, bár a jelenlegi politikai körülmények között alig van rá esély, hogy létrejöhessen az ehhez szükséges kétharmados többség. Az ombudsman szerint a társadalmi változások újra kell hogy írják a jogot és a tolerancia határait: nem tehetjük meg, hogy figyelmen kívül hagyjuk a drámai gyorsasággal változó világ követelményeit a sztrájkjog, a gyülekezési jog, a lelkiismereti és vallásszabadság, a pártok finanszírozása vagy akár az információs szabadság területén. Mint mondja, két megközelítés versenyez egymással: az egyik szerint a nyolcvanas évek végén elfogadott törvények a rendszerváltás tiszta szellemiségét képviselik, nem megváltoztatni kell őket, csak jobban alkalmazni. A másik álláspontra helyezkedők azt vallják, hogy ezeket a jogszabályokat az utolsó kommunista parlament fogadta el „csont nélkül”, nem biztos, hogy sikerült kimondaniuk a magyar történelem utolsó szavait az alapjogok terén, ezért egy új évezredben, folytonosan változó társadalmi struktúrában igenis át kellene gondolni őket. Az emberi jogok biztosa nem titkoltan utóbbiak táborát gyarapítja.

Gaudi-Nagy Tamás azt mondja, hogy az alapjogok körüli hercehurca csak nálunk ilyen kiélezett, nyugatabbra ezt a vitát maga a szakirodalom már rég eldöntötte. A demokrácia működésének lényege, hogy a vélemények sokfélesége megjelenhessen, melyek közül a kritikus véleményeknek kiemeltebb védelmet kellene élvezniük a mindenkori hatalmat támogató megnyilatkozásokkal szemben. E téren az államnak nem elnyomó és visszametsző, hanem kiteljesítő feladata van – állítja az ügyvéd, hozzátéve: csak a szocialista jogfelfogás továbbéltetői sugallják, hogy az alapvető szabadságjogok gyakorlása az állam engedélyéhez kötött, tulajdonképpen adomány. Ezzel szemben az igazság az, hogy ezek velünk született jogaink, melyek az emberi méltóságból fakadnak, és a demokratikus intézményrendszer fundamentumait képezik. Ezeket az államnak nemcsak hogy kötelessége tudomásul venni, hanem maximális védelemben is kell, hogy részesítse. Vagyis egy tüntetésen a rendőrség – amellett, hogy a bűncselekmények elkövetőit begyűjti – az állampolgárt kell védenie szabad joggyakorlásában, és nem a kormányt, akivel szemben kritika fogalmazódik meg. Az NJA ügyvezetője Szabó Máté október 23-áról készült jelentésére hivatkozik, amelyben az ombudsman elmarasztalta a rendőrséget amiatt, hogy az ezen a napon tartott megemlékezések és tüntetések előtt és után egy kilométer sugarú körben „zaklató jellegű” igazoltatásokat végzett.

Az állampolgári jogok biztosa szerint nincs megoldhatatlan feladat elé állítva a rendőrség, amikor egy adott szituációban össze kell egyeztetnie a szabadságjogok érvényesülését és a biztonság követelményét. Ezzel együtt Szabó arra is rámutat, hogy a rendvédelmi szervek a legstabilabb és legrégibb demokráciákban is tankönyvbe illően sértik meg az emberi jogokat például a globalizáció elleni tüntetéseken. És sajnos – ismerve a nyugat-európai ombudsmani gyakorlatot is – ez világlik ki sok súlyos hatósági jogsértés kapcsán is. Vagyis az erős államszervezet túlkapásai nem írhatóak csupán a posztkommunizmus számlájára. A jogvédő mindenesetre kíváncsi, hogy az egypárti kormányzás óta hogyan alakult az alapjogok érvényesülése hazánkban, ezért tervezi egy erre vonatkozó vizsgálat lefolytatását. Megítélése szerint ugyanis egy koalíciós kormányzás mindenképpen egyensúlyi kényszert jelent a politikai porondon, ami könnyen megbillenhet, pláne, ha „egy liberális párt kerül ki az irányító pozícióból és egy posztkommunista párt marad ott egymagában”.

„Nem is olyan rossz a helyzet, ha belegondolunk, hogy 15 évvel ezelőtt Pintér Sándor országos rendőrfőkapitány még felháborodott azon a szerény indítványomon, hogy amennyiben a helyi önkormányzat másodjára sem fogadja el a helyi rendőrség beszámolóját, az ezt követő vizsgálatban vegyenek részt az önkormányzat képviselői is. A múlt évben pedig félig-meddig megvalósult, amit a Magyar Helsinki Bizottság több ízben javasolt: brit mintára létrejött a Független Rendőrségi Panasztestület, amelynek civil tagjai kivizsgálhatják a rendőrséggel kapcsolatos panaszokat. Azért mondom, hogy félig-meddig – teszi hozzá Kőszeg –, mert a törvény-előkészítők nem a jelenleg hatályos brit szabályokat vették mintául, hanem a korábbiakat, amelyeket Londonban épp azért változtattak meg, mert nem bizonyultak eléggé hatékonynak.

A 21. század talán legnagyobb jogvédelmi kihívása az adatvédelem, illetve az információhoz való jog területén jelentkezik majd. A magánélethez való jog ugyanis folyamatosan sérül azzal, hogy az állam egyre több adatot gyűjthet polgáráról. Nemrég fogadta el a parlament – egy uniós előírásnak eleget téve – az elektronikus hírközlésről szóló törvényt, melynek alapján a hírközlési szolgáltatók öt évig kötelesek megőrizni ügyfeleik telefonhívásainak és internethasználatának adatait. Kőszeg Ferenc szerint a „háború a terrorizmus ellen” új jogfelfogás előtt nyitott utat. Korábban alapelv volt, hogy nem lehet célhoz nem kötött módon az egész népességről adatokat gyűjteni azért, hogy megtaláljuk közöttük azt az egy-két százalékot, akik bűncselekményt követtek el. A bűnüldözés szempontjából érthető törekvés az egyén önrendelkezése szempontjából aggályos, ugyanis az állam a magánszférába behatolva, „profilt” készíthet minden egyes emberről. „Számomra nyomasztó a gondolat, hogy valahol valakik többet tudnak rólam, mint én saját magamról. Az erre felhatalmazott szervezetek, hivatalok afféle mindent tudó és mindenható Legfőbb Lény helyzetébe kerülnek az egyes emberrel szemben” – mondja a jogvédő, aki nem tart attól, hogy a globális pénzügyi válságban társai munka nélkül maradnak.