A társadalmi szervezet elemi részei, az egyes emberek éppúgy nem egyenlők, mint az állati test sejtjei, az egyező hivatásúak külön társadalmi rétegekké, szervezetekké egyesülnek, mint a test sejtjei szövetekké. Minden egyén a maga rátermettségének megfelelő differenciált munkát végez, de a sok millió egyén külön munkájából a szociális test egész élete koordinálódik. Van tehát munkamegosztás és munkaegyesítés, mint az állati test sejtjei és szövetei között. Vannak társadalmi szervek, amelyek az anyagforgalmat bonyolítják le, mint az állati szervezet vér- és nyirokerei: a közutak és forgalmi eszközök. Vannak vállalatok a termelt energiák átalakítására. Külön társadalmi szervek végzik az állati test idegéletének megfelelő szellemi munkát: tisztviselők, írók, tudósok. Némely társadalmi rétegek fizikai munkát végeznek, mint a test izmai; más szervek kémiai terméket állítanak elő, mint a test mirigyei stb.

A társadalmi szervezet lehet ép vagy beteg. Azok az ártalmak vagy anomáliák, amelyek az állati testet beteggé teszik, megrendítik a társadalmi organizmus épségét is. Az éhség, kimerültség, az anyag- és energiaforgalom zavara vagy aránytalan eloszlása a társadalmat is beteggé teszik, nemcsak a testet. Az állati és társadalmi organizmus elemei, a sejtek és az emberek ugyan természetüknél és hivatásuknál fogva sokfélék, de azért az egész organizmus csak úgy lehet egészséges, ha igazság és arányosság érvényesül az anyag- és energiaelosztásban. Nem az egyenlőség, hanem a harmónia a társadalom és a test életének a vezérelve. Egyik társadalmi réteg túltápláltsága más társadalmi rétegek rovására esik és nehéz szociális bajokat idéz elő, mint a szervezetben a daganatok, szarkómák, karcinómák, elefántiázis stb. Egyes társadalmi rétegek elcsigázása, kiuzsorázása megbolygatja az egész szociális szervezet harmóniáját. A társadalmi organizmus betegségei nagyon sokfélék, aszerint, hogy milyenek a gerjesztő okok. Lehetnek a társadalomnak lelki, morális, vagy testi táplálkozási bajai. A kapitalizmus is egyik tipikus alkati betegsége a modern társadalmaknak, összefüggésben van a társadalmi anyagcsere és energiaelosztás aránytalanságával. Egyik részen túltengés, hipertrófia, a másikon senyvedés, cahexia mutatkozik, mint a rákbetegségnél.

A társadalomnak egyéb természetű bajai mellett fertőzéses betegsége is van. A zsidókórság a társadalomnak ilyen fertőzéses betegsége. Előidézi egy jellegzetes parazita, a zsidó faj, ha elszaporodik és uralomra vergődik a társadalomban. A zsidó faj nem dolgozik, nem termel, hanem rátelepszik más népek dolgozó társadalmára, mint a tetű az állati testre, az aranka a pillangós virágú takarmányfélékre, vagy mint a bacilusok az állati szervezet belső szerveire stb. és úgy él, szaporodik, virul a fertőzött társadalom szerveinek és szöveteinek a rovására. A zsidó faj elszaporodása és uralomra vergődése a zsidókórságnak nevezhető társadalmi fertőző betegséget idézi elő, amely minden társadalomban ugyanazokat a beteges tüneteket váltja ki és adott körülmények között a társadalom elpusztulására vezet.

Nem minden társadalom hajlamos egyformán a zsidófertőzésre. Általában arra tanít a történelem, hogy az árja népek társadalma meglehetősen immunis, a turáni népek társadalma viszont veszedelmesen fogékony a zsidókórság iránt. A nagy faji önérzettől hevített társadalmak, mint általában az árja népek, szívós ellenállást fejtenek ki a zsidókórsággal szemben. Megél bennük a zsidó, de különösebben nem szaporodik, s ami még fontosabb, nem tud bennük uralomra vergődni. Olyanforma ezen immunis társadalmak fertőzöttsége, mint a bacilusgazdának nevezett ember, akiben élnek és szaporodnak a kórokozó baktériumok, sőt belőle kiindulva fertőzhetnek is másokat, de maga a bacilusgazda, illetve az immunis társadalom, jól védekezik a parazitával szemben, úgy, hogy nem betegszik meg tőle. A régi és modern indogermán társadalmak egész a háborúig jól ellenálltak a zsidófertőzésnek. Szüntelenül és energikusan védekeztek minden tömegesebb zsidófertőzés ellen és meglehetős sikerrel fojtották el a zsidó faj túlságos elszaporodását. Még a cári Oroszország is egész a forradalomig diadalmasan állta a harcot a benne fészkelő rettenetes zsidósággal szemben: kisebb-nagyobb küzdelem árán, múló lázak kíséretében, mindig sikerrel legyűrte a litván zsidóság gyilkos virulenciáját. A többi árja nép, Európának összes szláv, román és germán nemzete még tökéletesebb mentességet mutatott a zsidókórság iránt, mivel fertőzöttségük is sokkal gyengébb volt, mint Oroszországé.

A háború azonban új tanulságokkal szolgált. Bebizonyította, hogy a zsidókórsággal szemben nincs abszolút immunitás. A társadalmi organizmus másfajta betegségei, túlzott kapitalizmus, általános kimerültség, elesettség, táplálkozási zavarok kedveznek a zsidófertőzésnek, még az illető társadalom relatív mentessége mellett is. A háború magával hozta mindezeket a feltételeket, azáltal sok helyt előkészítette a talajt a zsidókórság kitörésére. Mint az egyes embert a külső és belső paraziták egész raja árasztotta el a háború alatt, a tetű, poloska és kórokozó baktériumok változatos veszedelmes serege ostromolta és döntötte nyomorúságba, úgy esett áldozatul a legtöbb háborús társadalom a hevesen támadó zsidó parazitizmusnak. A lövészárokban guggoló katona minden figyelmét az ellenség árka felé fordította, nem volt tehát alkalma és érkezése törődni saját testi tisztaságával: ezért szaporodtak el rajta a tetvek. Másrészt a rosszul táplált, hidegtől, fáradalmaktól elcsigázott test könnyű prédája lett az örökösen ostromló baktériumoknak. Pontosan ez volt a sorsa a háborús társadalmaknak is. Minden figyelmükkel a harctér eseményeit vigyázták, közben nem vették észre a csöndben szaporodó belső ellenség szervezkedését. A hadviselő társadalmak anyagforgalmi zavarai, a közigazgatás túlterhelése, az ellenőrzés hiányosságai szintén kedveztek a fosztogató zsidóságnak. A kórokozó zsidóság elszaporodott és megerősödött, és a századokon át mentesnek látszó társadalmon kitörtek a zsidókórság tünetei. Oroszország fertőzöttsége volt a legerősebb, kimerültsége talán a legnagyobb, ezért a korábban mentesként viselkedő hatalmas társadalmon oly rettenetes rohamossággal tört ki a heveny zsidókórság, hogy ma már az orosz társadalom menthetetlennek látszik. Művelt, erős, önérzetes fajú, tehát meglehetősen immunis társadalmak, mint az osztrák, német, olasz, francia, cseh háborús kimerültségük és fertőzöttségük mértéke szerint szintén erősebb vagy gyöngébb tüneteit mutatják a bennük kitört vagy bujkáló zsidókórságnak a háború óta. Legjobban megsínylették eddig a cseh, osztrák és német társadalmak, de ma már valamennyien túl vannak a krízisen és a javulás félreismerhetetlen jeleit mutatják.

Miként az egyes ember különösen hajlamos egyik vagy másik betegségre, a társadalmak is fajiságuk szerint különböző fogékonyságot tanúsítanak a zsidókórság iránt. Már említettem, hogy a turáni fajok ideális tenyésztő kultúrái a zsidóparazitizmusnak, azaz minden különösebb elcsigázottság nélkül is erősen hajlanak a zsidókórságra. Viszont a zsidóparazitizmus csodálatos előszeretettel viselkedik a turáni társadalmak iránt, s ahol meglephet egy ilyen fajú népet, nyomban nagy mohósággal szaporodik el rajta. Hogy a zsidókórság turáni népet leigázhasson, nem kell bevárni a külső körülmények kedvező fordulatát, mint az árja népeknél: legyűri a legteljesebb virágkorában. Kimutatható a történelemből, hogy a zsidóparazitizmus mindenkor ösztönösen kereste a turáni fajokat és napjainkig három turáni fajt rothasztott ki a történelemből: a sumért, a kazárt, a magyart, míg az ötezer éves parazita zsidóság erősebb napjainkban, mint valaha volt.

A sumérok a világtörténelem legelső kultúrnépe volt. A mai Mezopotámia déli részén, a Tigris és Eufrátesz folyása közötti térségben éltek Kr.e. mintegy 4-5000 évvel. Eleinte leginkább állattenyésztéssel foglalkoztak, a földet a határfolyókból kiágazó csatornákkal öntözték, és azon a földön, hol ma kietlen sivatag terjeszkedik, az ő idejükben virágzó és bőven termő „paradicsom” volt. Nagyszerű városaikat, fényes palotáikat, mivel országuk folyóáradmánnyal borított síkság volt, vályogból építették, de az agyagfalak felszínét égetett cseréppel, faragott terméskővel és művészi építményű fémlapokkal burkolták. Templomaik díszítésére agyagból szobrokat égettek, amelyek csodálatot keltenek élethűségükkel és művészi arányaikkal. Ők voltak az emberiség első csillagászai és matematikusai. A csillagos eget felosztották csillagképekre, a Nap-pályát 12 egyenlő részre, s ma is ehhez igazodnak a csillagászok. A kör 360 fokos beosztása tőlük ered. Ők vezették be az időszámításba a hétnapos időegységet. A sumérok voltak az írás legelső feltalálói. Kezdetben képírást használtak, ami utóbb ékírássá egyszerűsödött. Az írásjegyeket agyaglapokra préselték, amiket azután kiégettek. Sumér nyelvű történeti, vallási, nyelvészeti, csillagászati stb. feljegyzések maradtak az utókorra. Ezekből megállapítható a sumér nép fajisága: magas értelmi színvonalú, egyenes lelkű, őszinte szívű, vendégszerető, vitéz faj volt, de az idegen fajok iránt hiszékeny jószívűséggel megverve, mint egyéb turáni népek.

Körülbelül 3000 évvel Kr.e. megkezdődött a sémi népek bevándorlása sumér földre. Ezeket a szemitákat még akkor nem hívták zsidóknak, mert a zsidó vallás körülbelül 1000 évvel azután alakult ki Palesztinában. A beszivárgó szemitákat a sumérok a rájuk jellemző hiszékenységgel a másik faj iránt, szívesen és barátságosan fogadták. Szántóföldeket, legelőket adtak nekik, sőt nyelvükben sem háborgatták őket. A szemiták bevándorlása csöndesen, suttyomban történt: nem mint hódítók jöttek, hanem mint vendégek. Eleinte kevesen voltak, úgyhogy mit sem tudnak róluk a feljegyzések. Majd egyre gyakrabban tesznek róluk említés, később az ékírásos agyagtáblák is mind nagyobb számmal készülnek sémi nyelven. Fokozatosan egyre több sémi név kerül a főemberek és a királyok nevei közé; kb. Kr.e. 2000 körül egészen eltűnik az őslakos sumérok minden emléke. Ekkor már minden feljegyzés, emlék, esemény, intézmény szemitákról beszél, a szemiták bélyegét viseli. Az a nép, amely kezdetben kénytelen volt megtanulni az uralkodó sumér faj nyelvét, ekkor már kizárólag a saját szemita nyelvét használja, amibe sumér elemek vegyülnek. Az ősrégi sumér nép eltűnt, előttünk van egy gőgös, rabló, kegyetlen, vérrontó, buja és hazug szemita faj, amely babiloninak nevezi magát és mindenben diametrális ellentéte a csöndben leigázott sumérnak. A hódító szemiták eltanulták és tovább származtatták a sumérok kultúráját, de semmivel sem fejlesztették. Az első turáni faj a zsidókórságtól megfertőzve csöndes sírjába dőlt.

A sumérok társadalma úgy eltűnt a történelemből, hogy egészen a XIX. század második feléig mit sem tud róla az emberiség, holott az őket kipusztító szemiták dicsőségével tele van a történelem. Csak a mezopotámiai városromok kiásása derített fényt erre az ősrégi turáni kultúrnépre, és arra, hogy az emberi műveltség legbecsesebb elemei tőlük származnak. Mint igavonó, dolgozó nép bizonyára sok századon keresztül tengődött még azután, hogy története elnémul; lassanként azonban mégis kipusztult, elvándorolt, beolvadt minden ivadékuk, úgy, hogy Mezopotámia síkságán csak szemiták maradtak. Ezek a népirtó szemiták hely és kor szerint különböző neveket viseltek: kaldeusok, babiloniak, asszírok, zsidók; de nyelv, erkölcs, antropológiai jelleg dolgában azonosak a mai zsidókkal. Szemita nyelvük, kos orruk, kegyetlenségük, bujaságuk, sőt hosszú szakálluk, térden alul érő kaftánjuk és prémes szegélyű hegyes kucsmájuk akkor is ugyanaz volt, mint a mai galiciánernek.

Midőn fokozatosan kipusztult Mezopotámia dolgozó népe, az ingyenélő parazita népség lassanként mostohának találta az évszázadok során kiuzsorázott folyamközt. Tehát elkezdett szétszéledni a világ minden tája felé. Vándoroltak egészen Egyiptomig és Kis-Ázsiáig, keletre Indiáig, északra a Kaukázusig, mindenütt dolgozó népet keresve. A Perzsiába beszivárgott zsidóság rövidesen olyan hatalomra vergődött, hogy már Xerxész idejében ki tudják eszközölni a bárgyú királytól az engedélyt arra, hogy legyilkolhassák az összes antiszemita perzsát. Erről szól az Ó-Testamentum Eszter Könyve. Bennünket a Mezopotámiából szétszivárgó zsidóknak az az ága érdekel, amely északnak vette útját, és évszázadok némaságába burkolózva, lassan átlopakodott a Kaukázuson. Valószínű, hogy azon a távolságon, amely Mezopotámiától az Örmény-Felföldön keresztül a Kaukázus északi lejtőjéig terjed, kiszipolyozott, tönkrecsigázott népek temetői jelölték az utat, de ezekről nem szól a történelem. Azonban a Kaukázustól északra a Don és a Volga folyóig egy új Eldorádó várakozott a zsidókra: Kr.u. 600 körül egy fejlett kultúrájú turáni népre bukkantak itt, mintegy kétezer évvel azután, hogy az első történelmileg ismert turáni áldozatot, a sumér népet teljesen felemésztették. Minden történetíró megegyezik abban, hogy a Kazár Birodalom, amely körülbelül 700 évvel Kr.u. élte virágkorát, a legműveltebb volt a középkor országai között. Népe török-tatár és finnugor elemekből vegyült, szóval ízig-vérig turáni származású volt és fajiságában, amennyire a történeti adatokból össze lehet állítani, szinte mindenben megegyezett a kihalt sumér nép és a még élő romlatlan magyar nép fajiságával: vitéz, vendégszerető, igazságos, jólelkű, mértékletes, fajilag keveredő stb. Az ország népe őstermelésből, iparból és kereskedelemből élt. Voltak virágzó, művelt városaik, erős váraik. Gyönyörűen fejlett alkotmányuk, jól szervezett állandó hadseregük volt. Midőn a legsötétebb középkor vallási türelmetlensége jellemezte egész Európát, ebben az országban a nép eredetileg pogány vallása mellett szabadon terjeszkedett a kereszténység és a mohamedán vallás, és kedvükre jártak-keltek az egyre nagyobb tömegben érkező zsidók. Br. Kutschera, ki a meglevő gyér adatokból megírta a kazárok történetét, megállapítja, hogy a beszivárgó zsidóság kereskedelemmel és pénzkölcsönzéssel foglalkozott. Ezen a réven a parazita faj hamarjában óriási vagyonra és befolyásra tett szert, úgy, hogy befolyásuk döntő lett az ország politikai-gazdasági életében. Legelőször az ország arisztokráciája hódolt be a zsidóknak. Pontosan ugyanaz történt, mint 1100 esztendővel később a magyar társadalomban. Kr.u 740 körül maga a király, Bulan Kagán is zsidó vallásra tért, példáját követte az arisztokrácia egy része: a legelszántabb zsidó csahosok tehát Kazárföldön is a mágnások közül kerültek ki. Ezzel az ország átalakult zsidóállammá, bár a bevándorolt zsidóság, mint azt most Magyarországon teszik, hízelgett a meghódított népnek, és kazárnak vallotta magát. A dolgozó népet nem kényszerítették zsidó vallásra térni, s ezzel nagyon dicsekedtek a zsidó történetírók. A kazár nép túlnyomó zöme, mint azt Br. Kutschera is megállapítja, megmaradt továbbra is tetszése szerint pogánynak, kereszténynek vagy mohamedánnak.

Az alkotmányt azonban jelentékenyen módosították a hatalomra vergődött zsidók. Az ország alaptörvénye mondotta ki, hogy ezentúl király és országos főméltóságok csak zsidók lehetnek. A 10 000 főnyi királyi testőrség minden emberét zsidók közül kellett választani, valamint a hadsereg főtisztjeit is. De a hadsereg legénységét nem zsidókból, hanem tiszta fajú kazárokból toborozták.

A zsidó faj ismerői könnyen elképzelhetik, hogy a szépen kialakult zsidókórság nem nagyon kedvezett a tiszta fajú kazár társadalom boldogulásának. A kiszipolyozott, agyonsanyargatott dolgozó nép kivándorlásban keresett menedéket a rátelepült paraziták elől. A magyarok épp akkor kerekedtek fel a Kazár Birodalom szomszédságában fekvő őshazájukból, Levédiából, midőn a kivándorló kazárok egy nagyobb tömege hagyta el Kazárföldet. A kivándorló kazárok nyolcadik törzs gyanánt csatlakoztak a nyugatra induló, hét törzsből álló magyarsághoz. Részt vettek később a honfoglalás harcaiban, és a mai hazánkban velünk együtt telepedtek le. Egyes történetírók a székelyekben, az őrségek, a határőrvidékek lakóiban a kazárok ivadékait sejtik. Bármiképp is legyen, a honfoglaló magyarsággal érkező kazár törzs nyomtalanul eltűnt, felszívódott a magyar nép körében, holott az összes árja nép, amelyet a magyarok már itt találtak, vagy később befogadtak, mind megőrizte nyelvét és fajiságát az ezeréves magyar „uralom” alatt. Semmi sem bizonyítja meggyőzőbben a honfoglalókkal érkezett kazár törzs magyar rokonságát.

Persze a sátánlelkű zsidó faj nem mulasztotta el, hogy erkölcsi tőkét kovácsoljon egyik legnagyobb gazságából. Magyarországi zsidó történetírók és politikusok gyakorta emlegetik, hogy a zsidóknak ugyanolyan természetű joguk van a magyar földhöz, mint a magyaroknak, mert ők is részt vettek a honfoglalás harcaiban Árpád vezérlete alatt. A honfoglaló magyarok nyolcadik törzse a kazár volt, Kazárföld pedig már akkor a zsidók országa volt, tehát a honfoglaló magyarokhoz csatlakozott kazárok – bizonyosan zsidók voltak…

A szemtelenségben és a gonoszságban párját ritkítja ez a történelemhamisítás, amely még a hazájából kiüldözött kazár őslakók honkereséséből is a zsidóknak kovácsol érdemet! Jellemző, hogy nem akad magyar historikus, ki e gyalázatos történelmi csalást meghazudtolná. Holott a zsidók által is elismert az a körülmény, hogy Kazárföldön a IX. század folyamán zsidók uralkodtak, kétségtelenül azt bizonyítja, hogy akkor a kivándorlóknak az elnyomott és kiszipolyozott kazár népből kellett kikerülniük, amit különben igazol gyors és tökéletes beolvadásuk is. Nyilvánvaló, hogy sohasem a jólétnek örvendő, uralkodó népréteg vándorol ki egy országból, hanem az, amely sanyarú helyzetének javulását reméli az új hazában.

A kazár őshazában visszamaradt kazár nép nemsokára elpusztult a zsidó parazitizmus alatt. A régebben virágzó, csodálatos, önálló kultúrájú kazár nép nem egészen háromszáz év alatt, hogy rá telepedett a zsidóság, eltűnt a föld színéről. Még az írmagja is kipusztult az ősi kazár földről, és ezzel nyoma vész a második turáni kultúrfajnak, amelynek társadalmát megfertőzte a zsidóság. Bezzeg nem pusztult el a népirtó parazita zsidóság! Minthogy kipusztította az ország dolgozó népét, s minthogy nem volt már katona, amely ezt a pokoli fajzatot megoltalmazza a népvándorlás támadásaitól, megint szedte az irháját és elköltözött nyugat felé. A Visztula és a Dnyeper folyók között lakó békés szláv nép közé vándorolt, de előbbi hazájából magával lopta a korai sírba merült kazár nemzet nevét, meggyalázva ezzel a becsületes kazár nemzetnek még az emlékét is. Az új hazában nem kedvezett annyira a konjunktúra a zsidóparazitizmus igényeinek. A máskülönben béketűrő, kulturálatlan szláv népség nem keveredett a zsidósággal. Jól állta a tömeges fertőzést: szenvedett, nyomorgott, visszamaradt kultúrában és gazdaságilag, de fenntartotta magát 700 esztendőn át, megtömve a zsidókórság vírusával. Akkor jött a világháború, az orosz társadalom gazdasági és morális kimerülése a végletekig, és egyszerre felszabadultak a századokon keresztül lefojtott fertőző kolóniák, kitört a lappangó zsidókórság és leterítette az elcsigázott népet…

Az immunis északi szláv társadalmak zsidósága már egy fél századdal ezelőtt kiszimatolta, hogy egy turáni faj társadalma virul a Kárpátok gyűrűjében: a magyaroké. Nyugat-Európa kultúrnépei nem vettek olyan hirtelen tudomást a magyar nemzeti állam megszületéséről 1867-ben, mint az orosz síkságon tengődő „kazár” zsidóság. A kiegyezés után tipikus magyar élet kezdődött Magyarországon a turáni fajra jellemző keveredés és élhetetlenség minden tünetével. A gyéren tejelő szláv társadalomra a csömörlésig ráunt már a kazár zsidóság 700 esztendő alatt, amikor egyszer csak neszét vette a magyar Kánaánnak. Nem kellettek hozzá évtizedek, három-négy esztendő elvitte hírét a turáni fajtól kormányzott új ígéretföldnek. A világ zsidósága sűrű rajokban kezdett áramlani a harmadik turáni faj lakhelye felé! Itt tárt karokkal, dédelgető vendégszeretettel fogadták a rablógyilkos fajtát, amely magával hordja az emberi nem legocsmányabb gonoszságait. Nem volt szükség világtörténeti katasztrófára, hogy a magyar társadalmat leteperje a zsidóparazitizmus: a teljes virágzásban levő nemzeti társadalommal is meg bírta ezt tenni. A magyar társadalom összes közéleti nagysága, politikusok, írók, tudósok, művészek mind elszegődtek zsidó csahosoknak, és segítettek a zsidóparazitizmus elhatalmasodásának, a zsidókórság kifejlődésének. Sehol a világon nem lehet olyan betű szerinti értelemben venni a hajlamosság fogalmát, mint amikor a magyar fajú társadalomról állítjuk, hogy hajlamos a zsidókórságra. Hajlik, vágyakozik, törekszik a pestis befogadására, valósággal keresi a döghalált. Még az a rész is, amely védekezik is a pusztulás ellen, az is beéri azzal, hogy a „kereszténységet” védje, s már megelégedett, ha újra hitelesített „keresztény” gyanánt pusztulhat el. Az egész világ zsidósága ismeri a magyar fajnak ezt a végzetes hajlamosságát a zsidókórságra, nem csoda, ha jogot formál arra a zsákmányra, amelyet a természet kínál föl neki!

Végigszenvedtük a lappangó, akut és krónikus zsidókórság összes fázisát. Mi leszünk a harmadik turáni társadalom, amelyet az 5000 éven belül változatlanul megmaradt zsidó faj rothaszt ki a történelemből – hacsak valami történeti csoda oltalmunkra nem siet…

Kiss Sándor

(Forrás: A Cél, 1921. február)
Szittyakürt 2009. szeptember