Az alábbi, remek cikket még tavaly nyáron tettük közzé, most előrehozzuk, mert biztos vannak még, akik nem olvasták.

Szép Menykő István

Az egyén, mint egy közösség tagja, mindenféleképpen kapcsolatba került a hatalommal.¹ Szilágyi Miklós: Törvények, szokásjog, jogszokás in.: Paládi Kovács Attila szerk. Magyar Néprajz VIII. Társadalom Akadémiai Kiadó Budapest 693-795.oldal A közösségen belül elfoglalt hely határozza meg, hogy milyen lesz ez a kapcsolat. Az adott közösség ugyanakkor az egyénre hatást gyakorol, hiszen annak normáit, szabályait, működési elvét és rendszerét az egyénnek el kell sajátítania. Ugyanakkor ő maga is hatással van közösségére, hiszen formálója, alakítója annak. Kétirányú kapcsolatról lehet tehát beszélni. A hatalom leginkább a közösségen keresztül ellenőrizheti és befolyásolhatja az egyént. Más szóval az egyén, a közösség felől találkozik a hatalommal. Felmerül tehát a kérdés: Mi történik akkor, ha az egyén önkéntes vagy kényszerű alapon kiszakad a közösségből? Hogyan fogja akkor a hatalom ellenőrizni és irányítani? Olyan kérdések ezek, melyeknek megértése és megválaszolása elengedhetetlen a XIX. századi magyar betyárvilág megértéséhez. Általános jelenség volt ugyanis ebben a korban, hogy a társadalomból különböző okok miatt kiszakadt egyének a hatalom ellenőrzése nélkül szembefordultak mind a közösséggel, mind pedig a hatalommal.² Hobsbawm kifejezésével élve ezt nevezzük társadalmi banditizmusnak.³ Ez a fajta kiszakadás és szembefordulás figyelhető majd meg az 1960-as évek Angliájában is, ahol majd a bőrfejűek feltűnése és „társadalmi működése” fog kísérteties hasonlóságot mutatni a magyar betyárokéval. Nyilvánvalóan az eltérő korokban másként reagált a társadalom ezekre a társadalmi folyamatokra.

A XIX. századi Magyarországon a hatalom megadta a maga válaszát: pusztázókat, perzekutorokat, zsandárokat és egyéb szerveket állított fel az ellenőrizetlen és ellenőrizhetetlen személyek, csoportok felkutatására. Erre azért is szükség volt, mert ezen személyek az idő teltével jól szervezett csoportokba, úgynevezett betyárbandákba tömörültek, melyek időnként, szövetséget kötve egymással, a hatalom ellen fordultak.⁴ „Nógrádban a vadak tetemesen megszaporodtak, mi kétségkívül a lőfegyver hiányának tudható, egyébiránt halljuk, hogy a Mátra aljában kétlábú kuruc farkasok is tanyáznak.”⁵ A hatalomnak tehát létszükséglete és további működésének feltétele volt ezen csoportok felszámolása, tagjainak újbóli ellenőrzés alá vonása. Azok az egyének, akik az említett korszakban kikerültek a hatalom ellenőrzése alól, tudatosan vagy tudat nélkül, de szembekerültek azzal. Ezt pontosan érzékelték azon személyek, akik még ellenőrzés alatt voltak.⁶ Ezek a falusiak pontosan látták azt, hogy bár száműzött és kemény életet élnek ezen betyárok, mégis valamiféle szabadsággal bírnak, hiszen kikerültek a hatalom árnyékából és ellenőrzéséből.

A bőrfejűek ezzel szemben mindig a hatalom kiemelt figyelmét „élvezhették”, hiszen őket kockázatos és megbízhatatlan csoportként kezeli mind a hatalom, mind a különböző titkosszolgálatok és karhatalmi szervek. Ezzel kapcsolatban Hobsbawm nemzetközi kutatási alapján az alábbi megállapításra jut: „Mert a társadalmi banditizmus tiltakozás ugyan, de szerény, nem forradalmi jellegű. Nem az ellen a tény ellen tiltakozik, hogy a parasztok szegények és elnyomottak, csupán a szegénység és az elnyomás helyenként túlzott mértéke ellen száll síkra. A banditahősöktől nem várható, hogy megteremtik az egyenlőség világát. Erejükből csak arra futja, hogy bizonyos visszásságokat felszámoljanak (ideig-óráig) megmutassák az elnyomóknak: fordítva is állhatna a dolog. A bandita funkciója legjobb esetben is ennyi csupán: meghúzni egy hagyományos társadalom keretein belül a hagyományos elnyomás határát, ha kell, törvénytelenség, gyilkosság, erőszak árán.”⁷

Megszületett az a toposz, hogy a betyár a végtelen szabadság megtestesítője, ugyanakkor annak őrzője is. Valamiféle megfoghatatlan dac és lázadás volt jelen a falusisak szerint a betyárokban, aminek köszönhetően az ellenállás szimbólumává válhattak. Talán nem véletlen, hogy napjaink magyar skinhead-jei ezeket a betyárokat választották példaképül. Ugyanakkor a legtöbb betyárokról szóló népköltésben megfigyelhető a reménytelen, hiábavalóság, a magányos harcos küzdelme. Itt tartom fontosnak megjegyezni, hogy a betyárok „heroizálása” már saját korukban megtörtént, amit a nemzeti romantika kora csak tovább erősített és nagyított. Mindez azt bizonyítja, hogy az egyes egyének pontosan tisztában voltak saját „rabságukkal”, kötöttségükkel, amivel szemben ott tündöklött a betyárok szabad, zabolázatlan élete. Ez a fajta tévhit bizony nem egy legényt vett rá arra, hogy, otthagyva mindenét, kilépve a társadalomból maga is betyárnak szegődjön. Ott aztán szembesült a rideg valósággal, a betyárélet sokszor nélkülöző és embert próbáló világával. Ekkor azonban már nem volt számára visszaút.⁸ Szántó Imre megfogalmazásában: „A betyárvilág, mely az egyre fokozódó földesúri kizsákmányolás és a Habsburg reakció ellen irányult, a paraszti ellenállás extrém formáját képviselte, az ellenállásnak alacsonyabb, de nem lebecsülendő formáját jelentette.”⁹ Ez a fajta ellenállás, szembeszegülés, önvédelem, ha kell, erőszak útján is, nem állt távol a modern világ skinhead-jeitől. Az ő értékrendjükben a harc, az összecsapás, az „érdekvédelem” privilegizált helyet foglal el. A hatalom, hogy elejét vegye a hasonló eseményeknek, megpróbált a legnagyobb szigorral fellépni a betyárokkal szemben. Ez azonban csak többé-kevésbé sikerült.

Az egyén és a hatalom viszonyában valami végleges szakadás következett be, amelynek eredménye egy szabad, zabolázatlan, nyers, ellenőrizhetetlen társadalmi réteg: a betyárság lett.¹⁰

 1.1.2. A politikai, katonai helyzet 

Dubecz István

Az elbukott 1848-49-es szabadságharc után a bécsi kormányzat rendkívül szigorú megtorló intézkedésekbe kezdett. Valóságos embervadászat indult azon személyek után, akik kivették részüket a forradalomból és szabadságharcból. A cél egyértelmű volt: példát statuálni, megtorolni a magyar felkelést, ugyanakkor megelőzni, vérbe folyatni a leendő szabadságharcokat vagy forradalmakat. Az úgynevezett Bach-rendszer a totális állam képét igyekezett megvalósítani. A zsandárok, a hadsereg és a titkosrendőrség, valamint besúgók ezreinek működtetése révén Magyarország teljes ellenőrzés alá került. Katonailag megszállt és sanyargatott állammá züllött.¹¹ Szinte kísérteties a hasonlóság a 2006-tól zajló eseményekkel. Azokat a személyeket, akik részt vettek az utcai összecsapásokban, minden áron üldözi, bebörtönzi, vagy ellehetetleníti a hatalom. Ezek a személyek pedig döntő többségben szélsőjobboldali fiatalok, akik közt kiemelkedően magas a skinhead-ek aránya. Ők tehát éppen úgy üldözve, sanyargatva, elnyomva tengetik életüket, mint XIX. századi sorstársaik. Ezen folyamatokra nem odafigyelni óriási hiba volna a dolgozat további megértése szempontjából.

Az évszázados magyar politikai hagyományokat, a nemesi előjogokat, a rendi kiváltságokat, a közigazgatási szervezetek magját képező megyéket lábbal tiporták és átszervezések révén lehetetlenítették el a Bach-korszakban. A jobbágyok, a szegény emberek, az alsóbb társadalmi rétegek terheit a végtelenségig fokozták.¹² Valóságos népnyúzó politikát folytatták, melynek következtében nem igazán voltak népszerűek ezen „reformok” az ország lakosai körében. Ennek az idő múlásával egyre többen és egyre radikálisabb formában adtak hangot. Korunk Magyarországának gazdasági helyzete, állapota nagyfokú hasonlóságot mutat ezen vészterhes időkkel. Ahogyan akkor is, napjainkban is a radikális hangok mindig a bajkeverők részéről voltak a leghangosabbak. Ezek egészen odáig fajultak, hogy állandósultak az utcai tüntetések és megmozdulások, ahol szép számmal képviseltették magukat a bőrfejűek is. Alacsony származásuk és vagyoni helyzetük miatt őket kiemelten sújtotta a gazdaság hanyatlása. Ezért nyilván felemelték szavukat és, ha kellett, ennek az utcán is nyomatékot adtak. A hatalom azonban lesújtott és kíméletlenül megtorolta a legkisebb hangoskodást vagy lázítást is. A politika mindenhol és mindenkor jelen volt, nélküle megkerülhetetlenné vált az élet. A nádasok, erdők, mocsarak megteltek bujkáló, bujdosó egykori honvédekkel, nemzetőrökkel és civilekkel, akik vagy nem akarták vagy nem tudták elviselni az új állapotokat.¹³ Sokan voltak, akik nem tudtak beletörődni a szabadságharc bukásába és egy újabb felkelésben reménykedtek. Az ő szemükben az új urak, az idegen megszállók még gyűlöltebbek voltak, mint a társadalom többi része számára.¹⁴ Ahol csak lehetett, keresztbe tettek a bécsi hivatalnokoknak, katonáknak, kereskedőknek stb. Az egyszerű nép, aki szemlélője és tanúja volt ezen tetteknek, egyre inkább együttérzéssel tekintett ezen férfiakra. Később ezen szimpátia már közvetett vagy közvetlen támogatássá fejlődött.¹⁵

Ezen események nagy mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a romantikus betyárkép kialakulhasson, ahol a szegény magyart pártolja és védi, míg az idegen, elnyomó, gazdag némettel és idegennel szemben fellép a nép egyszerű fia, a betyár.¹⁶ Itt kell azonban megemlíteni egy fontos különbséget: a betyárokat saját korukban is elfogadta és támogatta a társadalom, míg a bőrfejűekkel szemben idegenkedik, vagy legalábbis ellenérzéseket fogalmaz meg. Nem volt azonban könnyű dolguk az egykori betyároknak. Az újonnan felállított rendvédelmi szervek, melyek teljesen idegenek voltak a magyar hagyományokban, fokozottan figyelték és üldözték ezen személyeket. Javarészt nem magyar származású, hanem a Lajtán túlról hozott cseh, stájer, tiroli, morva stb. férfiakra bízta Bécs a magyarországi rendteremtést. Ezt azért fontos megemlíteni, mert a bukott szabadságharc után, az idegen elnyomás alatt olyan mértékű volt a lakosság szimpátiája a bujkáló, kódorgó, „betyárkodó” új társadalmi réteg felé, hogy magyar ember nem igen vállalta az üldözésüket, bebörtönzésüket, sanyargatásukat. Ezért idegen rendfenntartó ás bűnüldöző szervek bevetésére és alkalmazására kényszerült Bécs.¹⁷ Ezzel azonban etnikai színezetet adott a konfliktusnak, hiszen a magyar lakosság természetszerűen bújtatta, etette, támogatta, segítette a magyar bujdosókat az idegen megszállókkal szemben.¹⁸ Ezt hamar belátja a bécsi kormányzat is, hiszen folyamatosan érkeznek a bejelentések és a levelek, hogy a bűnlődözés eredménytelensége legfőképpen annak tudható be, hogy a lakosság pártolja és segíti a „bűnözőket”.

Ennek hatására újfajta rendvédelmi szervek alakulnak: perzekutor, pusztázó, pandúr, csendőr. Ezen szervek működtetéséhez nagy számú és jól képzett, katonaviselt emberanyagra volt szükség, amelyet már nem tudott biztosítani a Lajtán túli terület. Ezért magyar embereket is felvettek ezen rendvédelmi szervekbe, aminek hatására újabb bakot lőtt a megszálló hatalom. Ezek az emberek ugyanis javarészt szintén ’48-49-es honvédek voltak, akik szolidaritást mutattak a kódorgó-bujkáló-vándorló elemek iránt, s ha csak valami égbekiáltó nagy bűnt nem követtek el, nemigen léptek fel velük szemben. Persze itt is akadnak kivételek.¹⁹ A folyamatos üldöztetés, a magányos, társadalmon kívüli élet, az állandó futásra kényszerültség egyre jobban megedzette a bujkáló, rejtőzködő embereket. Sokan beletörődtek sorsukba és állandó életvitelre rendezkedtek be. Belátták, hogy vagy visszakerülnek a társadalomba, de akkor hosszú rabság vagy katonai szolgálat vár rájuk, vagy maradnak a társadalom határán, örökös szabadságban. Nem ideiglenes állapotnak tekintették többé a bujkálást, portyázást, rablást, hanem életformának. Egyre jobban formálódott belőlük a kor sajátos társadalmi jelensége: a betyár.²⁰

Keserü Rebek István

A XIX. századi Magyarországon a társadalom döntő többségét még mindig a jobbágyi, paraszti rétegek alkották. A társadalmi rétegződésük azonban már megkezdődött. Egyesek lecsúsztak és földnélküli zsellérré váltak, míg mások felemelkedtek és zsírosparaszttá gyarapodtak, kiknek házai kisebb kúriákkal vetekedtek. Ez azonban nem volt jellemző. A szegény, nyomorban élő, sokgyermekes családok fiai hamar rossz útra tévedtek és bűncselekmények elkövetésére adták a fejüket.²¹ A sok gyermek eredménye ugyanis az lett, hogy a jobbágybirtok annyira elaprózódott, hogy már a legelemibb megélhetést sem biztosította. Legegyszerűbb létfenntartási formának vagy meggazdagodásnak a lopás, rablás tűnhetett. Egyes legények szabályosan berendezkedtek erre az életformára, s hogy ne kelljen felelniük a tetteikért, elhagyva közösségüket, sajátos létformát választottak.²² A társadalomtól elkülönülve, arról mintegy leválasztva önmagukat, saját törvényeik szerint kezdtek el élni. Ugyanez a folyamat ment végbe a legtöbb skinhead csoportban is. A társadalmi normákra köpve, saját belső szabályzatukat alakították ki, amely sok esetben köszönőviszonyban sem volt a társadaloméval. Ehhez különböző okok miatt társak is szép számmal akadtak a korban. A hasonló emberek viszonylag hamar és könnyen megtalálták egymást. A csoportjukat megszervezve, belső viszonyokat kialakítva valamilyen szinten mégis közösségben élhettek, még ha törvényen kívüliként is. A közösséggel való viszonyuk is tisztázatlan volt. Leginkább a hozzájuk hasonló, faluból, városból elmenekült, kikódorgott pásztorok társaságát keresték és szívlelték. „Sok vármegyében a népnek seprejéből, pásztoremberekből és szökött katonákból összeálló csapatjai”-ról beszélnek a rendeletek.²³

Valamiféle lelki rokonság, szellemi azonosulás figyelhető meg a pásztorok és a „törvényen kívüliek” között. Sokszor ezek bújtatták vagy fedezték őket, de a hírvivők is ők voltak. A szegénységben és a nyomorban egyformán osztoztak, mondhatni azonos szociális és anyagi helyzetben volt ez a két társadalmi csoport. A szabadság, a társadalmi korlátok nélküli élet és a kötöttségek nélküli világ hamar megteremtette közöttük a harmóniát.

A pásztorok nem ítélték el a „szerzés”-nek nevezett jószágeltulajdonításokat, sőt, egyenesen támogatták azt.²⁴ A kódorgó, bujkáló bűnelkövetőknek pedig lassan életformájukká vált ez a fajta foglalkozás. Így valamiféle kényszerű egymásrautaltság figyelhető meg.²⁵ Ezt bizony a hatalom is belátta. Egy 1818-as nyírségi rendszabály kimondja, hogy: „a pásztorok minden levél nélkül vagynak, és az igazi pásztorokat a kóborlóktól kiismerni nem lehet.”²⁶ Majd 1824-ben újabb rendszabály születik ugyanitt: „Senki kóborló, gyanús és gonosz indulatú embereket befogadni, lappantgatni, táplálni ne merészeljen, mert orgazdának fogják tekinteni.”²⁷ Sokszor a pásztorok orgazdaként is feltűnnek, vagy rejtegetik a rablott állatokat, míg a betyár értük nem jön, hogy elhajthassa. Ebből fakadóan a pásztorok közül számtalan betyár került ki, akik odacsapódtak egy-egy betyárcsapathoz. Jószághoz remekül értettek, a puszta szabályait és törvényeit ismerték. A pénzt, az anyagi javak felhalmozását nemigen találjuk meg a betyárok értékrendje között. Nem is igen értették annak jelentőségét, hiszen szegény pásztor, paraszt, favágó, mészégető családokból származtak, ahol az anyagi javak sosem álltak bőségesen rendelkezésre. Éppen ezért, ha nagyobb pénzösszegre tettek szert, azon hamar túl is adtak.²⁸

A bőrfejű csoportok kezdetben hasonlóan alacsony társadalmi osztály keretei között születtek meg. A munkásosztálybeli fiatalok szemében a pénznek nem volt szerepe, azt a „burzsoá” osztály kellékének és velejárójának tekintették. Ezeket pedig nem csak hogy megvetették, de mereven el is utasították. Leginkább a legszükségesebb ruhadarabokat, eszközöket, kész termékeket szerezték be, amelyet önmaguknak nem tudtak előállítani, vagy csak igen nehezen jutottak hozzá. Mivel szegény sorsú, alacsony származású emberekről van szó, gyermekkoroktól kezdve szinte mindent maguk készítettek, maguk állítottak elő. Ennek remek példáját találjuk a különböző pásztorkészségekben. Itt szemügyre vehetjük azokat a faragásokat, karcolásokat és díszítéseket, melyekkel nagyszerű munkáikat ellátták. Érdemes megvizsgálni, milyen jeleneteket ábrázoltak leginkább. Ez azért fontos, mert ebből kiderül, milyen képet alkottak önmagukról és társaikról.

A szükségletek biztosításán túl megmaradt pénzösszeget elmulatták. Ilyenkor szertelen mulatozás, ivás kezdődött a csárdákban, kocsmákban, vásárokon.²⁹ Ebből a fajta magatartásból származik az a felfogás és idilli kép, hogy a betyár a csárdában iszik és mulatozik, semmire nincs gondja. Cimborái körbeveszik, szeretői puha ágyon várják.³⁰ Ez a betyárdalok, balladák, faragások leginkább és leggyakrabban ábrázolt életképi jelenete. Ezek voltak talán azok a toposzok, amiért a magyar skinhead-ek a betyárokat választották példaképül és követendő például. Az ő értékrendjükben is ugyanezek a dolgok voltak fontosak. Ezeknek tulajdonítottak jelentőséget és a betyárok által közvetített viselkedési minta nagyon is ráillett az ő szubkultúrájukra.

Sokat elárul a betyárok magatartásáról, viselkedéséről, hiszen a nép is így őrizte meg őket emlékezetében, valószínű tehát, hogy jellemző viselkedési formáról van szó. Ez a fajta nemtörődömség, ivászat, verekedés, szilajság, társadalmi korlátokra és szabályokra köpő magatartás játszott közre abban, hogy kialakult a napjainkban annyira ismert és erősen sztereotipizált betyárkép.³¹ Hobsbawm szerint „a betyárok és a többi primitív lázadó ideológia és szervezettség nélküli, politikum előtti lény, akit a paraszti társadalom termel ki magából, az ad neki megbízatást, amikor védelmező harcosra van szüksége. Természetesen a bandita, a betyár képtelen segíteni a társadalmi bajokon.”³²

Érdekes, hogy a skinhead-ek mindig is szerettek a „védelmező harcos” szerepében tetszelegni. Akár a „working class” értékeit kellett megvédeni a ’60-as évek Angliájában, akár napjainkban a magyar nemzeti értékeket. A társadalmi bajokra ők is felhívják a figyelmet, noha ezt a maguk harsány és radikális módján teszik, ami bizony sokszor nem vezet eredményre. A bőrfejűeket is egy társadalmi osztály termelte ki magából, melynek jellegzetes vonásait sokáig hivalkodóan viselték magukon. Erről részletesebben a későbbiekben szólok majd. Különböznek a betyároktól ugyanakkor abban, hogy, a szervezettség nélküli paraszti csoportokkal szemben, ők nagyon is jól szervezett csoportokat alkottak.

Kónics Molnár József

A különböző betyárbandák tagjai szinte kivétel nélkül az alsóbb társadalmi rétegek közül kerültek ki.³³ Favágók, szénégetők, tutajosok, de főleg paraszti emberek voltak többségében. Ez az oka annak, hogy származást tekintve is nagy fokú rokonság figyelhető meg a betyárok és a skinhead-ek közt. A bőrfejűek döntő többsége is munkásosztálybeli volt, rossz vagy rendezetlen anyagi háttérrel. Ez pedig hozzájárult ahhoz, hogy a szubkultúra a rá annyira jellegzetes jegyeket viselje. Néha-néha azonban nemesember is rákényszerült, hogy vállalja a keserű betyárkodást. Az okok persze eltérőek voltak. Erről és a kor társadalmi kihívásairól egy másik fejezetben részletesebben is írok. Az alacsony származású, rossz családból való betyárok mellett olykor-olykor bizony feltűnnek a köztudottan nemesi származású „kényszerbetyárok” vagy „muszájbetyárok” is. Őket nemesi származásuk miatt „selyembetyárnak” is gúnyolták.³⁴ Így lett betyárrá a borsodi nemes, korának leghíresebb betyárja: Angyal Bandi, vagy a személyiségét tekintve a kor legellentmondásosabb nemes ifja, Szécsénykovács földbirtokosa, Krúdy Kálmán.³⁵ Azonban volt egy foglalkozás, amelynek tagjai számára szinte kitaposott út vezetett a betyárvilágba. Ezek pedig a pásztorok voltak. A pásztorok a korabeli Magyarországnak egy sajátos, jól elkülönült, erősen hierarchizált csoportját alkották. Legelöl helyezkedett el a csikós, majd a gulyás, akit a juhász követett. A pásztortársadalom legalsó lépcsőjét a kondások alkották.

Mindegyiknek megvolt a maga tradicionális eszköze, mely egyszerre jelezte viselője rangját és mesterségét. A csikósé a karikás, a gulyásé az ólmos bot, a juhászé a gamós bot, a kondásé pedig a balta volt. Hogy mennyire élesen látszódtak a korban a mesterségen belüli határok, azt jól jelzi az a hagyomány, miszerint egy öntudatosabb csikós már nem is fogadta a kondás köszöntését. A társadalomtól elkülönült élet, a mostoha körülmények és a magárahagyottság, magárautaltság érzése megedzette, megkeményítette az embereket.³⁶ Ezek a pásztorok mogorva, szótlan, magának való, hirtelen haragú és öntörvényű emberek voltak, akiknek bizony először eljárt a keze, s csak azután kérdeztek vagy magyarázkodtak.³⁷ Ők a társadalmi szabályokon és normákon kívül estek, hiszen messze az emberei közösségektől, hónapokon keresztül magányosan, vagy saját társaik közösségében éltek.³⁸ A faluba is csak néhanapján tértek vissza, többségüknek ott volt a szállása, ahol a nyáj-gulya-konda-ménes éppen tartózkodott. De ha be is mentek a falvakba, akkor a hírek heteken át arról szóltak, hogy micsoda dorbézolást, ivászatot és verekedést rendeztek a kocsmában. S ilyen alkalmak után bizony több embert véres fejjel, törött csontokkal ápoltak a javasasszonyok.³⁹ A falu közössége és a hatóságok veszélyforrást láttak ezen emberekben, akiket nem tudtak ellenőrizni vagy megfigyelni, akikre nem vonatkoztak a társadalmi szabályok, hiszen fittyet hánytak azora, és akiknek nem lehetett parancsolni.⁴⁰

Éppen ezért ők egy különös társadalmi csoportot alkottak, akikkel szemben a „többségi társadalomnak” bizony előítéletei voltak. Azt rebesgették róluk, hogy bűnös lelkek, magányra vágyók, emberi közösségbe nem való személyek. S ha nem is teljesen felelnek meg ezen sztereotípiák a valóságnak, annyit azért mégis leszűrhetünk belőlük, hogy a falu közössége is elutasította vagy kitaszította ezen embereket. Legjobb volt őket messze, távol tudni a közösségtől, főleg hogy ilyen módon még a falu is hasznukat tudta venni. Látható, hogy viselkedésükben szinte már előrevetítik a pásztorok azokat a magatartásformákat és személyiségvonásokat, amelyeket a betyárokkal azonosítunk. Ezekhez párosult az a szokásos és sajátos pásztor hagyomány és értékrend, hogy az urat vagy gazdát meglopni, vagy megkárosítani szinte dicsőség volt. A legtöbb fiatal pásztorral szemben idősebb társaik meg is fogalmazták ezt a fajta elvárásukat. A fiatalok pedig megcselekedték ezen „betyáros tetteket”, hiszen, ahogy ők mondták: jut is, marad is. Több száz egyedből álló nyájakban még a legavatottabb szemeknek sem tűnik fel néhány új jószág. A pásztorok sem ítélték el egymást közt az efféle jószágcserét, amit ők „szerzésnek” mondtak, az új állatokat pedig „vendégnek”. Leegyszerűsítve azt is mondhatnánk, hogy egyszer ők loptak társaiktól, máskor tőlük loptak.⁴¹ Valahogy mindig megoldották, hogy ne legyen hiány a létszámban, mikor számadásra kerül sor. Az idő teltével aztán ezen jószágszerzések állandósultak, egyre gyakoribbá váltak. Jó néhány pásztor már nem tudott megálljt parancsolni magának, életvitelszerűen lopott, rabolt, „szerzett”.⁴² Vahol Imre így látta útirajzában a pásztorokat: „Ha a pásztornépünk eredeti életmódját, s rendeltetését közelebbről megvizsgáljuk, meg kell engednünk, hogy ők a természeti jogokat kissé szabadabban gyakorolhatják, mint mások, s a szilaj állatjaik közt valamivel vadabbak is lehetnek, mint más néposztály. Ez okozza azt, hogy pásztornépünk bátrabb, mokányabb, elevenebb, hetvenkedőbb, kicsapongóbb, mint más egyébbel foglalkozó köznépünk.”⁴³ Amikor aztán a cselekedetekre fény derült és törvény előtt kellett felelni a tettekért, a legény megugrott és kezdetét vette számára az évekig tartó „betyárélet”. Kezdetben magányosan folytatta száműzött életét, de a legtöbb „ifjúbetyár” hamar ráunt erre és valamelyik betyárbandához csatlakozott, vagy valamely híresebb betyárnak ajánlkozott fel szolgálatra.

Csomó Dancs János

Azon betyárbandák, melyekbe az „ifjúbetyárok” bekerültek, rendkívül tagolt és szervezett csoportok voltak. Mindenki tudta, hol a helye a közösségen belül, amit érdemei és képességei alapján érdemelt ki. Ezek a főbb szempontok az általam vizsgált skinhead közösségekre is kivétel nélkül igazak. A betyárbandákba való bekerüléskor az új tagnak bizonyítania kellett, hogy mihez ért, miben lehet társai hasznára.⁴⁴ Erre azért volt szükség, mert egy betyárbanda szinte sosem lépte túl a hét fős keretet. Ha időnként nagyobb vállalkozásokra, portyákra, összecsapásokra került sor, csak akkor volt példa arra, hogy különböző betyárbandák szövetségre léptek. A hetes felosztás azonban ekkor is megfigyelhető volt. Egyesek szerint a betyárok, mint a legtöbb pásztorember, rendkívül babonásak voltak, akik bizonyos számoknak rendkívüli erőt tulajdonítottak, míg hitük szerint mások szerencsétlenséget okozhatnak.⁴⁵ Meggyőzőbbnek látszik azonban az az érv, hogy egy támadás vagy rajtaütés alkalmával a szemlélődő betyár, 6 társának tevékenykedését, mozgását még viszonylag könnyen nyomon tudja követni és koordinálni. Ha ennél nagyobb létszámú csoportot kéne figyelemmel követnie és irányítania, az már nagyobb kihívás lenne és könnyen balul végződhetne a vállalkozás.

A hetes felosztású betyárbandába tehát nem kerülhetett be mihaszna legény. Valamihez mindenképpen értenie kellett s azt a valamit a legmagasabb fokon művelnie. Ennek bemutatása a csoportba való belépéskor történt. Itt a jelentkezőnek minden tehetségét össze kellett szednie, ugyanis nem volt második esély. Ha itt hibázott, nem próbálkozhatott többet, a csoport pedig vagy elűzte, vagy, rosszabb esetben, megölte.⁴⁶ Nem babra ment tehát a játék. Ha sikerrel mutatta be tudományát a jelölt, akkor a csapat tagjává fogadták és elfoglalhatta az őt megillető helyet. Ez azonban fix volt, ugyanis a betyárbanda szerkezeti felépítése stabilnak tekinthető. Ezzel szemben egy skinhead közösségbe való bekerülés után az illető mozgása a csoporton belül csak önmagától, valamint képességeitől függött. Ez a csoport ugyanis korántsem volt olyan „merev szerkezetű” mint a betyárbanda esetében láttuk. A betyárbandákban ugyanis nem voltak csoporton belüli mozgások vagy átrendeződések. A kezdetkor nyújtott teljesítmény évekre, vagy egy életre meghatározta a betyár jövőjét, tevékenységi körét, szerepét és részét a zsákmányból. Jól körvonalazódó szerepkörök rajzolódtak ki, amelyeknek megfelelően kellett tevékenykednie a betyárnak.⁴⁷

A betyárbandákban a kölcsönös tisztelet és a megbecsülés uralkodott, melynek megsértéséért a legdurvább megtorlás következett. Általában a csoportból való kizárás dominált büntetésként, de a halál és a gyilkosság volt a leginkább visszatartó erő. A feladás vagy elárulás, a társak zsandárkézre juttatása szinte soha nem fordult elő, ugyanis ezt tekintették a leginkább megvetendő és utálatos cselekedetnek, amit ráadásul a „betyárbecsület” is tiltott. Ha egy betyár elárulta vagy feladta társait, annak hamar híre ment a „sorstársak” és a nép körében is. Innentől kezdve nem csak hogy egyetlen más betyárbanda sem fogadta be, de az élete is veszélybe került.⁴⁸ A szubkultúrák zártsága miatt ezek az „íratlan szabályok” a skinhead közösségre is érvényesek voltak, melynek betartásáért és betartatásáért a csoportvezető felelt.

Öntörvényű, erőszakos, durva emberekről lévén szó, ha úgy érezték a betyárok, hogy sérelmet követtek el rajtuk, azt azonnal megtorolták. Érdekeiknek ők maguk voltak a védelmezői, amiből egy kisujjnyit sem engedtek. Azért fontos ez, mert ezen emberek éveken, sőt, évtizedeken keresztül együtt éltek és haltak, étkeztek, harcoltak, menekültek.⁴⁹ Az élet szinte minden területén egymástól függtek, aminek köszönhetően az egymásrautaltság mindennél erősebben volt jelen közöttük. Ha valaki megbontotta ezt a kört, az könnyen az életével fizethetett, még akkor is ha az adott bandának ő volt a vezetője.⁵⁰ A csoport szervezettsége, felépítése, stabilitása nagy mértékben elősegítette, hogy egyes csoportok évtizedeken keresztül tudtak tevékenykedni a lebukás kockázata nélkül. Mindenki tudta a csoporton belül, hogy hol a helye, mi a feladata és mit várnak el tőle. Ezt azonban maximálisan teljesítenie kellett. A dolog többi része aztán már nem rá tartozott.

Forgó József

Magától értetődik, hogy egy ennyire szervezett társadalmi csoport a működésében is hasonló elveket követ, mint a felépítésében. Itt is mindenkinek megvan a maga szerepe, amelyet véghez kell vinnie ahhoz, hogy a csoport sikeres akciót hajthasson végre. Éppen ezért az alábbi szerepkörök szerint tevékenykedtek a betyárbanda tagjai: a csoport vezetője a vezír, aki rendszerint középkorú férfi, aki elég tapasztalattal, ügyességgel és erővel bír. Őt érdemei és képességei alapján a társai választják meg maguk közül. Szinte soha nem fordul elő, hogy fiatal, tapasztalatlan legényt válasszanak, hiszen döntésével az egész csapatot veszélybe sodorhatja.⁵¹ Ugyanakkor az sem gyakori, hogy öreg korában is vezérkedik a betyár, ugyanis folyamatosan jelennek meg kihívók és trónkövetelők.⁵² Ennek hatására mindig a legrátermettebb személy tölti be ezt a tisztséget. Döntéseiben ugyan kikéri társai véleményét, ám egyedül parancsol és hozza meg a végső döntést. Ezt a többiek mindig elfogadják. Azért is fontos, hogy egy csoporton belül ki tölti be ezt a tisztséget, mert számtalan betyárcsapat közül a legtöbbet a vezéréről neveztek el, s a többi tagjáról vajmi keveset lehet tudni.⁵³ Ők a háttérbe szorulnak és ott tevékenykednek. A vezér alakja és tettei tehát kihatással vannak az egész általa vezetett betyárbanda megítélése.⁵⁴

A vezér mellett a legfontosabb szerepet a „társ”, vagy az „öreg” tölti be. Ő egy idősebb, tapasztalt betyár, aki tanácsokkal látja el a vezért. Kettőjük együttműködésén múlik egy-egy rajtaütés sikere. A fiatalokkal is ő foglalkozik, a kiképzésüket irányítja és bevezeti őket a betyárkodás mesterségébe. Tapasztalatai és gyakorlottsága által a csoport egyik legfontosabb tagja. A betyárbanda valamennyi tagja remek harcos, ám közülük is kiemelkedik a birkos, más néven a nagybotos. Ő volt a legjobb verekedő és a legerősebb személye a csapatnak. Pusztakezes harcokban, balta vagy fokos alkalmazásakor sokszor a személye húzta ki a csapatot a legforróbb helyzetekből is. Sokszor a vezér vagy a társ tölti be ezt a szerepet, hiszen a vezérségben a nyers erőnek mindig fontos szerepe volt. A fegyverek tartása és azok kezelése sosem okozott gondot a betyároknak. A tradicionális kézi fegyverekhez szinte mindannyian értettek, hiszen gyerekkoruktól használták őket. Ám a technika fejlődés a puskák megjelenését eredményezte. Ezeket azonban még a rendfenntartó szervek emberei sem tudták kiválóan kezelni, ezért nagy szerep jutott a betyárbandán belül a lövősnek, más néven a mordályégetőnek. Ő jól képzett, fegyverekhez értő, remekül célzó személy volt, aki egymaga is el tudta dönteni az összecsapások sorsát. Rendszerint katonai múlttal rendelkező személy töltötte be ezt a „tisztséget”.⁵⁵

A rideg állattartás során a pásztorok legnagyobb segítsége a kutya volt. A hagyományos magyar pásztorkutyák komoly kihívást jelentettek a betyároknak egy-egy elhajtás vagy elkötés alkalmával. A gulya vagy a ménes őrzésével több esetben egész falkányi komondor vagy kuvasz volt megbízva, akik szó szerint életveszélyt jelentettek a hívatlan látogatóra, így a betyárokra is. Arról nem is beszélve, hogy pusztán ugatásukkal meghiúsíthatták a rajtaütést, riadóztatva a szendergő pásztorokat vagy vásárosokat. Éppen ezért jutott szerepe a pecérnek, vagy kutyásnak. Ő különös képessége által a legvadabb jószágokat is le tudta csillapítani és el tudta hallgattatni. Személye nélkülözhetetlen volt az állatszerző akciók során. Ugyanezen tevékenységre specializálódott a paripás vagy másként fülbesúgó. Ő a legvadabb lovakat is meg tudta szelídíteni az elhajtás alkalmával, valamint a szürkemarha bikákat is együttműködésre tudta bírni. Az ő szerepe is fontos volt az akciók során, hiszen egy megvadult bika őrjöngése könnyen a betyárok életébe kerülhetett volna. Tágabb értelemben a betyárbandákhoz tartozik a fentieken kívül a kojtorgó, aki a híreket hozza és viszi. A betyárok rajta keresztül tartják a kapcsolatot a külvilággal, ő a csapat hírforrása. Ugyanakkor az orgazdákat is ő keresi fel és beszéli le az üzletet.⁵⁶ A kéményleső az az eltartott, aki rendszerint a csapatnak főz és vigyázza a rejtekhelyet, a kisebb-nagyobb bajos ügyeket intézi, az elkopott dolgokat helyrehozza, megjavítja vagy kicseréli. A betyárok számtalan fegyverhez értettek, szinte mindent felhasználtak a harchoz, ami a kezük ügyébe került. Ostor, balta, fokos, kés, bot különösen kedvelt eszköznek számított körükben.⁵⁷ A rajtaütéseket vagy támadásokat mindig előre elpróbálták, folyamatosan edzették egymást. A fegyveres harcon kívül a puszta kezes küzdelemhez is nagyon értettek, rendszeresen birkóztak és próbálták egymás erejét. Ezen gyakorlatoknak sokszor a pandúrok, zsandárok, katonák, pásztorok, kereskedők vagy falusi emberek látták kárát egy-egy összecsapás alkalmával.

A betyárok rendkívül kegyetlen harcosok voltak. Nem kértek, de nem is adtak kegyelmet.⁵⁸ Ezt jól tudták azok is, akik szembekerültek velük. A bőrfejű közösségek ugyanezen az elven szerveződnek és működnek, mint az egykori betyárok. A csoporton belüli szereposztások mindenki által ismertek és kötelezően betartandók. A megszegésért súlyos következmény jár, de ugyanez vár a bőrfejűre akkor is, ha saját szerepét nem a legjobb képességei szerint tölti be.

Az eddigiekből megállapíthatjuk, hogy a betyárok leginkább a pásztorok közül kerültek ki. Vahot Imre útirajzának szavaiból megérthetjük, hogy miért is volt ez így: „Minthogy a hortobágyi puszta tömérdek barmai mellett őrt álló gulyás-, csikós-, kondás-, juhászgazdák és bojtárok egy egész dandárt, valódi guerilla-féle hadszerű csoportot képeznek: helyzetöknél, pusztai életöknél fogva néha-néha szilajabb, merészebb kicsapongásokat visznek végbe… a német előtt a csikós és a haramia név egészen egy... a csikósnak leggyöngébb oldala a lólopás, és ezt ő bűnnek sem tartja, miután meggyökerezett hite, hogy isten csak a magyart teremté lóra…”⁵⁹

Veszelka Imre

A társadalom és a betyárok világa közt szakadéknyi különbség tátongott. Szabályok, normák, elvárások, törvények, előírások, hagyományok és tradíció szabályozta azt a világot, amelyben a magyar társadalom jelentős része élt a XIX. században. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan létezett és virágzott egy „betyárvilág”, amely köpött a szabályokra és a társadalmi normákra.

Párhuzamként megemlítendő, hogy ugyanez volt a helyzet Angliában is a bőrfejűek megjelenésével. Az erősen konzervatív brit társadalmat szinte sokkolta a kopasz fiatalok megjelenése, valamint azok „törvényen kívüli” viselkedése, értékei stb. A két világ többségi társadalma nehezen tolerálta vagy nem is értette a betyárokat és a bőrfejűeket. Szűcs Sándor, a Sárrét szülötte remekül fogalmaz néprajzi könyvében, mikor ezt írja: A betyár „csak úgy lehetett szabad ember, ha e társadalom keretéből kiszakadva, e társadalom börtönéből kitörve a vadon természet mélyére menekült, s ott alkotott sorstársaival egy másféle közösséget, egyre inkább feledésbe merülő, már megkopott ősi hagyományok, íratlan törvények szerint. Ezt a szabadságot egy érte vállalt rideg, komisz életforma mostohasága, bizonytalansága védelmezte s egy tudatosan lázadó magatartás, dac.”⁶⁰

A betyárok valaha a normálisnak mondott társadalom részét képezték, amit így vagy úgy, de el kellett hagyniuk, fel kellett adniuk.⁶¹ Ez a feladás önkéntes vagy kényszerű is lehetett. Ez persze nem jelentette azt, hogy mindenféle kapcsolatot megszakítottak volna a társadalommal. Pontosan tudjuk, hogy rengeteg betyárnak családja volt, akiket rendszeresen meglátogatott és akiknek az ellátásáról folyamatosan gondoskodtak. Sokkal inkább arról lehet szó, hogy ezek az emberek bizonyos okok miatt a társadalom szélére sodródtak, vagy kívül kerültek azon. Kutatásom alapján inkább az a helyes kifejezés, hogy a betyárság a társadalom határán mozgott.⁶² Az, hogy éppen „belépett a társadalomba” és elfogadta annak normáit és működési elvét, vagy kirekesztette magát, csakis tőle függött. A társadalom ugyanakkor nem helyezkedett egyértelmű álláspontra a betyárokkal kapcsolatban. A szűkebb környezete a betyárok tevékenykedési helyének sokszor segítette, támogatta, bújtatta a betyárt.⁶³ S hogy miért tette ezt? Sokféle válasz lehetséges. Leginkább az önkéntesség és a kényszerűség váltogatta egymást. A bukott szabadságharc után a nép jó része valamiféle nemzeti ellenállót, a szabadságharc ügyének folytatóit látta a betyárokban.⁶⁴ A falusiaknak elegük lett a német elnyomásból, az adókból, az idegen, magyarul sem tudó tisztségviselőkből. Örültek annak, ha az orrukra koppintott vagy megrövidítette őket a betyár. Valamiféle elégtétellel töltötte ez el őket. Azt látták, hogy van valaki a nép egyszerű fiai közül, akinek van bátorsága szembeszállni a hatalommal. Sok esetben nagyon is eredményesen. Együttéreztek ezekkel a legényekkel, még ha olykor őket is megkurtították.⁶⁵ Ugyanakkor féltek is a betyártól a falusiak és a pásztorok egyaránt. Messze volt a hatóság épülete, a perzekutorok, pusztázók nem értek oda a faluba vagy tanyára egyik percről a másikra. Ellenben a betyár mindig ott ólálkodhatott, sosem lehetett tudni, mikor és honnan tűnik fel, azt végképp nem, hogy milyen céllal érkezik. Jobb volt tehát barátságban vagy komázó viszonyban lenni velük.⁶⁶ A csárdák, tanyák és falusi kocsmák falába mindig be volt verve a „betyárszeg”, amelyre megrakott tarisznya volt akasztva. Az arra járó betyárnak csak le kellett emelni az ellátmányt és már távozott is.⁶⁷ Ellenben ha a gazda megtagadta tőle azt, „ami jár”, akkor könnyen lángot vetett a nádtető. Ez a fajta kettősség végig megfigyelhető, ha a társadalom és a betyárok kapcsolatát vizsgáljuk.

A városi lakosság és a megye távolabbi részén élő lakosság már távolságtartóbb volt és egyértelműen a betyárok ellen foglalt állást. Bajkeverőknek, felforgató elemeknek tekintették őket, akiktől meg kell szabadulni, mert csak a baj van velük. Veszélyeztetik az utazást, a kereskedelmet, a vásárokat és az élet szinte minden területén kellemetlenséget okoznak. A ’60-as évek Nagy-Britanniájában ugyanez volt a helyzet. Az ember nem tudott hova menni, hogy ne botoljon bele a kopaszra nyírt, zűrös életű, lázongó, erőszakos fiatalokba. Púpnak, megoldatlan társadalmi kérdésnek tekintették a skinhead-eket éppen úgy, mint egykor a betyárokat. Az a betyárkép, amely napjainkban elfogadott, csak a nemzeti romantika eredménye.⁶⁸ Ugyanakkor azoknak sincs egészen igazuk, akik peranyagok alapján, jogtörténészi munkát folytatva egyszerű „társadalmi potyadéknak”, kívülállónak, gonosztevőnek tekintik a betyárokat. Nyilvánvalóan a kép ennél sokkal árnyaltabb s az igazság most is valahol a kettő között lehet.

Csonka Ferenc

A szakdolgozat ezen része nem kíván hosszas és bonyolult nyelvészeti, etimológiai fejtegetésekbe átcsapni. Társadalomtudományi szempontból nem ez a lényeges, hogy honnan és hogyan, milyen áttételeken keresztül került nyelvünkbe a „betyár” szó.⁶⁹ A kutatók, nyelvészek, folkloristák véleménye merőben eltérő s az elméleteknek se szeri se száma. Sokkal érdekesebb, és a kutatás céljából célravezetőbb is azt vizsgálni, hogy az egyes korokban milyen jelentéseket vagy tulajdonságokat társítottak a fogalomhoz.⁷⁰ Ez azért lényeges, mert ennek segítségével pontosabb képet kaphatunk a betyárok társadalomban elfoglalt szerepéről. Valamint abban is segít, hogy egy-egy hozzájuk kapcsolódó jelentés „kibontásával” megvizsgáljuk a társadalommal való viszonyukat, egymást közti hierarchiájukat, normáikat és szokásaikat. Ebből a szempontból pedig teljesen mindegy a szó nyelvészeti háttere. Küllős Imola szerint a szó eredeti jelentése: dologtalan suhanc, nőtlen legény, akinek sem állandó munkája sem földje nincs.⁷¹ Meglátásom szerint is ezen jelentés állhat a legközelebb a valósághoz, ugyanis ha végigtekintjük a XIX. századi magyar betyárokat, döntő többségükre valóban ráillenek ezen leírások. Gazdasági, szociális, családi, kulturális szempontból mindenképpen. De melléknévként is jelen van a fogalom, amelyhez a korhely, munkakerülő, állandó foglalkozás nélküli szavakat szokták társítani. Könnyen belátható, hogy ezek is mind olyan tulajdonságok, melyekkel a legjobban jellemezhetőek a magyar betyárok.

A szó első magyarországi felbukkanása az 1740-es évekből való, amely utal erre a kódorgó, dologtalan, jövő-menő életformára.⁷² A betyár kifejezést eredeti jelentésében a XIX. század közepéig még biztosan használják a köz- és irodalmi nyelvezetben. Vahot Imre Gyöngyös, szabadalmazott mezőváros című ismertetőjében még az alábbi sorokkal találkozhat az olvasó: „A parasztgazdák felnőtt fiai s az úgynevezett betyárok (szolgalegények) ünnepnapokon seregesen járnak az utcákon fel s alá, estve kedveseiket táncvigadalomba viszik, s ugyancsak megforgatják.”⁷³ Az idő múlásával aztán az alkalmi munkás, nőtlen fiatalember képzetéhez egyre jobban hozzákapcsolódik a csavargás, nemtörődömség, korhelykedés és a megbízhatatlanság képzetköre is. Ez pedig rablásra, útonállásra, fosztogatásra készteti a betyárokat.⁷⁴ Látható tehát, hogy a betyár szónak nem volt egységes jelentése, a korban, hanem a kóborló, megbízhatatlan, iszákos, verekedős legényekre mintegy melléknévként ragasztották betyár kifejezést. Ez a fajta megjelölése a minőségnek napjainkig tovább él nyelvünkben. Ha valaki remekül lovagol, azonnal elhangzik a magasztaló mondat: „úgy ül a lovon mint egy lovasbetyár”. A káromkodó ember jelzője: „káromkodik mint a síki betyár.” Kemény arcú, szúrós tekintetű legényeket nemes egyszerűséggel „betyárnézésű”-nek titulálják. A duhajkodó legényt a Dunántúlon „betyáros”-nak mondják. De nem csak a férfiakat minősítik a betyár, vagy betyáros jelzővel. S ez azért érdekes számunkra, mert a betyárok nőkkel való viszonya, kapcsolata is kirajzolódik elénk. A könnyen élő, laza erkölcsű, facér menyecskéket „betyárlányok”-nak csúfulják. A bátor, talpraesett, ravasz, élénk eszű fiúgyermekekre is használják a „nagy betyár” kifejezést.⁷⁵ Jól látható, hogy ez a szűk, sajátos társadalmi csoport, a betyárság olyan aktívan él a nép emlékezetében, hogy tulajdonságkörök megjelölésére is őket használják. Ugyanakkor ezen melléknevek jelentéséből következtethetünk arra is, hogy milyen tulajdonságokat társítottak a betyárokhoz. Érdekes lenne azt is megvizsgálni, hogy ezen sztereotípiák, melyeket a nép fogalmazott meg a betyárokkal szemben, vajon visszahatottak-e a betyárokra? Elkezdtek-e idomulni azon tulajdonságokhoz, melyekkel felruházták őket? Ennek vizsgálata azonban túlfeszítené a dolgozat kereteit. Mindenesetre megállapítható, hogy a betyár szónak kezdetben nem volt egységes jelentése, hanem egyfajta életmódot jelöltek vele. Amikor ezt az életmódot folytató népesség száma gazdasági, társadalmi, politikai okok megnőtt, onnantól kezdve kezdték el a csoport tagjainak megjelölésére és megnevezésére használni.

Hazánkban a betyárvilág kezdete a XVIII. század volt.⁷⁶ A kuruc háborúk bukásával németellenes szegénylegények tucatjai választották a bujdosást. Ezzel párhuzamosan nőtt a földnélküli zsellérek száma, a földesurak erőszakkal sajátították ki földjeiket. Emellett elviselhetetlenné nőtt a jobbágyságra nehezedő teher, amit az államnak, egyháznak, földesúrnak és a megyének kellett fizetni.⁷⁷ Nem csoda hát, ha sokan a könnyebbnek tűnő utat választották. Mégis azt lehet megállapítani, hogy a XIX. század második fele volt az, amikor a betyárság a legnagyobb lélekszámát érte el hazánkban. Ennek elsődleges oka a vesztett szabadságharc volt. A honvédekre, akik hazájukért és szabadságukért küzdöttek, sanyarú sors várt. Többeket kivégeztek, míg másokat hosszú börtönre vagy katonai szolgálatra kényszerítettek.⁷⁸ Érthető módon a többség ezt nem akarta vállalni, ezért kényszerűségből bevette magát az erdők, nádasok, mocsarak végtelenébe, ahol kemény körülmények közt, de mégiscsak szabadon élhette világát.

A bécsi kormányzat igyekezett minden olyan személyt ellenőrzése alá vonni, akinek így vagy úgy, de köze volt a szabadságharchoz.⁷⁹ Büntetésként külföldi sorkatonai szolgálatra rendelték a magyarokat. Ennek több célja is volt.⁸⁰ Egyfelől ellenőrzés alatt tudták ezen személyeket, hiszen a katonai táborokban szigorú regulák szerint éltek, ahol a szökés lehetősége szinte kizárt volt. Másfelől a külpolitika helyzet és a Habsburg Birodalom katonai és politikai helyzete is olyan volt, hogy szükség volt a nagy létszámú katonaságra. A több éves, igen keserves és hosszú szolgálatból rengetegen nem tértek haza. Érthető, hogy nem szívesen vállalták ezen kötöttségeket a magyar férfiemberek.⁸¹ Ráadásul a kényszersorozások és erőszakos legényhurcolások is egyre gyakoribbá váltak, hogy meglegyen a kellő létszámú katona a császár vállalkozásaihoz. A hazaérkező hírek csak még elrettentőbb hatást váltottak ki az itthoniakból. De a katonaság intézménye, a megtorlások és meghurcolások mellett a szociális nyomor és a gazdasági ellehetetlenülés volt a másik leginkább befolyásoló tényezője a betyárvilág kialakulásának.⁸² Erről korábbi fejezetben részletesebben is írtam, ezért ezt a kérdéskört most nem tárgyalom bővebben. A szegény sorsú emberek, legfőképp a jobbágyok és pásztorok fiaiból váltak a leghíresebb betyárok. A pásztorok sokszor cimboráltak, barátkoztak a betyárokkal, mely több esetben a végzetüket is okozta. Rendszerint ők voltak az orgazdák vagy az üzletkötők, akik vevőt találtak a lopott portékának.⁸³ Később aztán, mikor törvény előtt kellett volna felelni tettükért, maguk is inkább kereket oldottak és a hátukat mutatták a hatóságoknak. Ezzel a törvény és a hatóság emberei is tisztában voltak, de a köznép szintén tudott a turpisságokról. Az ő szemükben a betyár és a pásztor közt nem volt éles határ, sokszor átfedésben volt a kettő.

Ezt jól példázza Tessedik Sámuel szarvasi lelkész azon írása, melyben kidolgozza az ideális falu tervét. Ebben a rendszabályokra vonatkozó részben a megbízhatatlan pásztorok fegyelmezéséről így ír: „Mindennemű pásztor mellé két gazda rendeltessék hetenként, kik a pásztoroknak csavargós útjukra jól vigyázzanak, és őket ahhoz tartsák, hogy a marhákat napjában kétszer illendőképpen megitassák, semminémű betyárt kik kitanult tolvajok szoktak lenni, nálok meg ne szenvedjenek.”⁸⁴ Az elbujdokolt, számkivetett ember aztán hamar társaság után néz az új körülmények között. Helyét megtalálva beilleszkedik egy betyárbandába, ahonnan aztán nincs kilépés vagy visszaút.⁸⁵ Az egymás utáni és egyre súlyosabb bűncselekmények elkövetésével az egyszerű bujdosóból, kóborlóból tudta nélkül is betyár válik. Betyár válik, mert azzá teszi sorsa, életmódja, társai. Félig-meddig törvényszerű, hogy ezen folyamat bekövetkezzék, amely szinte „futószalagon termeli” az újabb és újabb betyárbandákat a korban.⁸⁶ De ha már betyárrá vált az ember, nem mindegy, hogy ezen társadalmi csoport mely részének válik tagjává. Nem mindenki lehetett ugyanis betyár. A betyároknak is megvoltak a fajtáik, amelyet hierarchikus viszony rendezett. A rangsor, amely a régi világot annyira rendezetté tette, még ebben a száműzött, társadalomból kivert világban is jelen volt és szervező erővel bírt. Vizsgáljuk hát meg ezen betyártípusokat és az egymáshoz fűződő viszonyukat.

Mielőtt a témát mélyebben boncolgatnánk, fontosnak tartom leszögezni, hogy a betyárok mindig is élesen elkülönültek a zsiványoktól, tolvajoktól, banditáktól, egyszerű haramiáktól.⁸⁷ Nem csak a nép különböztette meg őket ezen gonosztevőktől, hanem önmagukat is mindig elkülönítették tőlük. Éppen ezért a betyár egy karakterisztikusan kirajzolódó társadalmi jelenség, aki nem tűri, hogy összemossák az általa is lenézett és megvetett más bűnözői csoportokkal. Ezek voltak a tolvajok, rablók, bitangok, haramiák, zsiványok és útonállók. A betyárok tehát élesen elkülönültek ezen csoportoktól. A bőrfejűek esetében ugyanez a kulturális jelenség figyelhető meg. Bár ők köptek a társadalom véleményére, azért a hírnevükre mindig figyeltek. Sosem vették jó néven, ha összekeverték vagy összemosták őket a „rude boye”-okkal vagy a „mod”-okkal. Mindig elkülönültek és elváltak ezektől a csoportoktól, velük semmilyen formában nem kívántak közösködni. Az utca hierarchiájában a bőrfejűek ugyanis magasan az előbb említett két csoport fölött álltak. A betyárok élén a lovasbetyárok helyezkedtek el, akiknek híre több megyére is kiterjedt.⁸⁸ Személyes bátorságuk, ravaszságuk, rátermettségük miatt a leghíresebb betyárok mind lovasbetyárok kategóriájába esnek. Rózsa Sándor, Angyal Bandi, Zöld Marci, Sobri Jóska. Az utóbbi azért érdekes, mert Sobri sosem volt a szó szoros értelmében lovas, hiszen a források szerint lovagolni sem tudott. A dunántúli hegyekben, de kiváltképpen a Bakony rengetegében ennek nem sok hasznát vette volna. A nép mégis „lóra ültette” és hagyománya így maradt fent.⁸⁹

Ezen lovasbetyárok kiterjedt orgazdahálózattal, besúgói és hírvivői rendszerrel rendelkeztek. Alattuk helyezkedtek el a puskás, vagy gyalogbetyárok.⁹⁰ Ők rendszerint katonaviselt emberek voltak, akik remekül értettek a lőfegyverek használatához. A betyárok hierarchiájában még ők is megbecsült, magas rangú csoportot képeztek. A nép ajkán és faragásokon fennmaradt betyárkép leginkább az „igazi betyár”-nak állít emléket. Azokat a betyárokat nevezték így, akik leginkább megfeleltek azon sztereotípiáknak és elvárásoknak, melyeket a nép egy idő után a betyároktól elvárt.⁹¹ Ezt azért fontos megjegyezni, mert a betyárvilág kiszélesedésével egyre több és több gonosztevő, közönséges bűnelkövető kezdte magát betyárnak nevezni. Ezzel több céljuk is volt, de legfőképpen a lakosság bizalmának megnyerése, melyet később kifosztásra, rablásra vagy prédálásra használtak fel. Ezeket az embereket az „igazi betyárok” szívből gyűlölték, hiszen rájuk vetettek rossz fényt cselekedeteikkel. Ezért ha ilyen „kapcabetyár”-ral találkoztak, annak kivétel nélkül halál lett a vége az egyik fél részéről.⁹² Látható, hogy bizonyos elemek a betyárok nevével, hírével, nép körében betöltött státuszával megpróbáltak visszaélni. Ezen próbálkozásoknak azonban maguk a betyárok szabtak gátat, ügyelve hírükre, nevükre és az oly sokat emlegetett „betyárbecsületre”. Nem csak ez a pár betyárféle létezett a XIX. században.

A frissen betyáréletre tért, még üldözött, a hatalom által számon tartott szegénylegényeket futóbetyárnak nevezték.⁹³ Ők még nem szívódtak fel a társadalomból, nem vetette ki egészen őket a törvény, mondhatni egészen újak voltak a betyárságban. S mivel körözték, keresték őket, folyton menekülniük, futniuk kellett. Innen a futóbetyár elnevezés. Létszámát tekintve talán mégis a „közönséges betyár”-ok voltak a legtöbben. Azokat nevezzük így, akik már ráálltak a betyárkodásra, azt életvitelszerűen űzték, ám bátorságuk, tetteik híre nem jutott el olyan messze földre, mint a lovasbetyároké. Ők egész egyszerűen már „bedolgozták” magukat az új életmódba, elsajátították annak kisebb-nagyobb fogásait. A fenn említett betyártípusok közt volt némi mozgási vagy átrendeződési lehetőség. Ezt a betyár maga képességei és érdemei alapján tudta változtatni. Általában az előrelépés figyelhető meg. Sisa Pista példája jól mutatja, hogy nemesből futóbetyárrá, majd úribetyárrá válhat az ember néhány év alatt. Ezen előmenetel gyorsasága a betyár virtusán, tetteinek „betyárosságán” múlott.⁹⁴ A merész, rafinált, bátor, jó szervezőkészségű betyárnak hamar híre ment, s már jöttek is a cimborák, a betyárbanda későbbi tagjai.⁹⁵

 Ezen fejezet bővebb tárgyalása előtt szeretném tisztázni, hogy miért fontos ezzel a kérdéskörrel foglalkozni. Leginkább azért, mert egy társadalmon kívüli csoportról beszélhetünk, amit maga a többségi társadalom rekesztett ki. Legyen szó akár a betyárokról, akár a skinhead-ekről. De az is előfordult, hogy néhány legény tudatosan fordult el a társadalmi keretektől és vállalta a sanyarú betyáréletet. Ezzel egyfajta értékítéletet alkotott. Nem volt hajlandó magára nézve kötelezőnek elismerni a társadalmi normákat. A XIX. századi Magyarországon éppen úgy, mint a háború utáni Angliában.

A betyár belső önképe, magáról, az individuumról alkotott képbe nem fért bele az, hogy szolgaként, elnyomottként tengesse mindennapjait a földesúri iga vagy az idegen országokban töltött katonaévek alatt. Sokkal többet adtak a személyes, az egyéni szabadságra, melyet egyre jobban megszerettek a betyárrá váló bujdosók.⁹⁶ Számtalan betyárnóta vagy betyárballada örökíti meg ezen szabadság toposzát, annak idilli és romantikus voltát. Nem csoda, ha a kor betyárjai ezen szabadságot tekintették ismertetőjüknek. Önmagukról alkotott képükben is ennek volt a legnagyobb hangsúlya. A sajátos viszonyok közepette valami egészen új értékrend kezdett körvonalazódni a betyárok viselkedésében. Szépen lassan megalkották belső képüket önmagukról, amelyhez megpróbáltak a lehető legteljesebb módon igazodni.⁹⁷ Mivel nem voltak teljesen elzárva vagy kirekesztve a társadalomtól, így pontosan tudták, hogy milyen a megítélésük a nép körében. Az angol kopaszok ugyanúgy szembesültek ezzel, hiszen nekik azért közvetlenebb kapcsolatuk volt a társadalommal, mint a betyároknak.

Ők azonban nem törődtek a többségi társadalom véleményével, sokkal inkább saját hírnevüket tartották fontosnak. A magyar szegénylegények sokszor nem fedték fel betyár mivoltukat, hogy kitudakolják, mit is gondol róluk a társadalom. Hallva a róluk szóló népköltéseket és az újságcikkeket, bizonyára sokszor mosolyogtak magukban. Ez a fajta betyár-kép, amelyet a társadalom akarva-akaratlanul is közvetített a betyárok felé, igazodási mintaként szolgált. A betyárok elkezdtek betyárosan viselkedni, betyáros tetteket véghezvinni, noha erre korábban nemigen vállalkoztak. Lassan, de biztosan formálódott azon belső énképük, amelynek elindítója a társadalom volt, ám a betyárok lelkében vert gyökeret és onnan is hozta meg gyümölcseit. Értékrendet, elvárásokat fogalmaztak meg önmagukkal szemben, hiszen a nép ilyennek látta, vagy ilyennek akarta látni saját betyárjait. A betyárok pedig tudattalanul is, de szép lassan elkezdtek ezen elvárásokhoz igazodni. És itt meg kell állunk egy pontra. Gondoljunk csak vissza arra, miért is szakadt ki a társadalomból a szegénylegény s vált betyárrá? Azért, mert a társadalmi normákat, szabályokat és elvárásokat nem akarta vagy nem tudta követni. Most pedig, immár kívülállóként, számkivetettként, társadalmon kívüliként mégis a társadalom hatása alá került. Annak elvárásai és normái bizony még betyárként is utolérik az embert.

Különös helyzet állt tehát elő. A társadalom és az egyén viszonya annyira összetett, ezer meg ezer szállal kötődnek egymáshoz, hogy azt az ember nem tudja könnyűszerrel elvágni vagy felbontani.⁹⁸ Ezen kívül a betyárok mindig figyeltek arra, hogy a nép szemében és betyártársaik elő ők az „ideális betyár” képét láttassák. Arról már szó volt, hogy az egyszerű gonosztevőket mennyire elítélték és megvetették a betyárok. Továbbá kínosan ügyeltek arra, hogy még csak véletlenül se mossák össze őket ezen alakokkal.⁹⁹ Ezzel ugyanis maguk is közéjük sűllyednének s elvesztenék a „szegények pártolója, pásztorok barátja” képet, mely róluk kialakult.¹⁰⁰ Látható tehát, hogy a XIX. század második felében már körvonalazódtak azon „betyárkarakterek”, melyek etalonnak számítottak, s melyekhez igazodni ajánlatos volt, ha valaki betyárnak tekintette magát. Ez a „belső betyárkép” annyira meghatározóvá vált, hogy egymással szemben is elvártak bizonyos tetteket, magatartási formák követését a betyárok. Aki ezt nem cselekedte meg, azt társai kivetették maguk közül s a betyár címről is lemondhatott. Legfeljebb a megvetett és lenézett kapcabetyár titulusra volt ezután érdemes.

 A betyárok és a társadalom közti különös viszony vizsgálata felettébb érdekes.¹⁰¹ Másként fogalmazva úgy tehetnénk fel a kérdést: Hogyan látta az önmagából kivetett személyeket a társadalom? Elítélte és megvetette őket? Kívülállóként, törvényen kívülinek tekintette őket? Vagy vannak bizonyos cselekedetek és viselkedési formák, melyekkel a társadalmat megnyerhetik maguknak ezen személyek? A kérdések közül az utóbbira egyértelműen „igen” a válasz. A betyárokat a korabeli társadalom rendkívül vegyes megítéléssel fogadta. Ugyanez figyelhető meg a bőrfejűek esetében is. A munkásosztálybeli angolok megértették és támogatták a köreikből kikerülő kopasz fiatalokat, míg a társadalom egyéb részei idegenkedtek tőlük és elutasították őket. A városlakók, akik sosem találkoztak közvetlenül a betyárokkal, csak újságokból, hírekből hallottak felőlük, bizony nem kedvelték és elítélték ezen „banditákat”. Ők a sajtó és a rendfenntartó szervek „szemüvegén” keresztül látták a betyárokat.¹⁰² Nem érzékeltek különbséget gonosztevő és haramia, bűnöző és lator között¹⁰³. Mégis, valami elemi tisztelet és borzongás fogta el őket, ha a puszták, erdők ezen szilaj fiaira gondoltak.

S hogy mennyire így volt ez, azt jól jelzi, hogy azt tekintették igazi, bátor betyárnak, aki a városba is be mert jönni. Ebből tudhatjuk, hogy a városlakók nem igazán találkoztak betyárokkal, csak hírből, halmásból volt némi ködös elképzelésük róluk. Megtudjuk azt is, hogy a betyárok döntően kerülték a várost. Így tehát a városlakók és a betyárok kapcsolata viszonylag egyoldalúnak és „laposnak” mondható. S hogy hogyan ítélték meg a városlakók a betyárokat? Úgy, ahogyan a korabeli sajtó láttatni akarta őket. Egyszerű gonosztevőnek tekintették őket, akik csak a bajkeveréshez értenek. Ha hatvanas évekbeli angol lapokat veszünk kezünkbe, meglepődve tapasztalhatjuk, hogy a skinhead-eket ugyanezekkel a szavakkal írják le. Ha a dátumot és a helyszínt letakarja az ember, hirtelen nem is tudja eldönteni az olvasó, hogy betyárokról vagy skinhead-ekről szól a tudósítás.

A magyarellenes Habsburg propagandának éppen kapóra jött a rendkívül rossz magyarországi közbiztonság, hiszen így a rebellis magyarokat könnyebben tüntethették fel barbárnak.¹⁰⁴ Tudatosan terjesztették az átírt betyártörténeteket, mindezt persze saját céljaiknak és érdekeiknek megfelelően.¹⁰⁵ S mint ilyeneknek, tömlöcben vagy bitón a helyük. Egészen más volt a betyárság megítélése a falvakban és a tanyavilágban. Sokkal közvetlenebb és élménydúsabb kapcsolatról beszélhetünk. A falvak, tanyák népe megszokta, eltűrte a betyárok jelenlétét. Tudták, hogy fellépni ellenük úgysem tudnak, ha meg megpróbálják, annak csúnya vége lehet. A betyárokkal nem volt ildomos újat húzni. Könnyen elsülhetett a betyárpuska, lendülhetett a fokos. De a „vörös kakas” is felkúszott a nádtetős házakra ha a betyárnak szilaj kedve támadt. A falvakban mindenki ismerte a mondást: „A betyár nem ismer se Istent, se embert, ha megvadítják.” Ezen szegény földhöz kötött emberek a betyárokat valamiféle „szükséges rossznak” tekintették. Megértették őket is, elfogadták helyzetüket, s hogy bizony „adózni” kell nekik is.¹⁰⁶ Tisztelték őket, de félték is erejüket, kegyetlenségüket. A korban még nem alakult ki az a romantikus betyárkép, amely napjainkban oly elevenen él az emberek fejében. A falvak népe is megsínylette olykor-olykor a betyárok rajtaütéseit, zsákmányszerző akcióit.¹⁰⁷ Mégis valamiféle közelibb kapcsolat rajzolódik ki a szemünk előtt. A városi társadalom idegen, fényes, úri világa taszította a betyárokat. Szociálisan, társadalmilag, gazdaságilag más világ volt az. mint az övék. Ők a föld népének fiai voltak. Egyszerű, szegény magyar parasztemberek utódai. Éppen ezért a falvakkal, tanyákkal való viszonyuk is egészen más volt. Míg a városi urak banditának, bajkeverőnek tartozták a betyárokat, a falusi népesség korántsem volt ennyire elutasító a velük szemben.¹⁰⁸ Ez leginkább abból látszik, hogy sokszor együttműködtek a betyárokkal, támogatták azokat. A hosszú beszélgetések, élménybeszámolók alkalmával a föld népe megismerhette személyesen a betyárokat, így társadalomtudományi szempontból mindenképpen az ő elbeszéléseik és beszámolóik tekinthetők hitelesebbnek. Szemben a városi, propagandisztikus célú sajtóval, amely olyannak láttatta a betyárokat, amilyennek a hatalom akarta. Érdemes tehát a népdalok, népballadák és pásztorművészet világában kutakodnunk, ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy látta és ítélte meg a társdalom ezen sajátos helyzetű „bajkeverőket”.¹⁰⁹

A betyárvilág kialakulása egészen új kihívást jelentett a korabeli rendvédelmi szerveknek. Nagy létszámú és szervezett „bűnözői körök” lepték el a vidéket, a mocsarakat, nádasokat, erdőket.¹¹⁰ Ezek megfékezésére és hatósági kézre kerítése érdekében új rendvédelmi egységeket állítottak fel az országban, illetve a már meglévő létszámát tovább duzzasztották. Ilyenek voltak a zsandárok, csendőrök, pusztázók, perzekutorok, „fogdmegek”.¹¹¹ Ők katonaviselt, fegyverforgatásban járta emberek voltak, mégsem tudtak sokáig mit kezdeni a betyárokkal. Valami hasonló lehetett a helyzet, mint mikor az angol „bobby”-k szembetalálták magukat a bakancsos, kopasz, erőszakos skinhead fiatalok csoportjaival. Meglepte őket az a „harcmodor” amit ezek használtak. Az újfajta kihívások, a településen kívüli bűnelkövetők felderítése és elfogása ugyanis teljesen új kihívásokat jelentett.¹¹² Kezdetben nem is igen tudtak mit kezdeni ezzel a helyzettel a hatóságok. A XIX. századi Magyarországon végtelen erdősségek, nádasok, mocsarak terültek el, melyek remek rejtőzködő és búvóhelyet biztosítottak a társadalom kirekesztettjei számára.¹¹³

Ráadásul a falvak, tanyák lakói rendszeresen bújtatták és segítették a betyárokat, valamint erős ellenérzéssel viseltettek a „hatalom kutyáival” szemben. Jól tudjuk, hogy a pásztorok egyenesen bújtatták és cimboráltak a betyárokkal, sokszor egy-egy vállalkozás erejéig közébök is álltak. Szűcs Sándor szerint a pásztort csak az választotta el a betyártól, hogy az előbbi, dutyiba kerülvén, megtanulja a betyármesterséget cellatársaitól. Egy korabeli nóta ekképpen emlékezik erről: „Ha innen kiszabadulok, magam is betyárnak állok, Többé ide nem juttattok, Nyomomat se találjátok!”¹¹⁴ Hogy ezen átláthatatlan és ellenőrizhetetlen viszonyokat felszámolják, úgynevezett „utazópasszust” állítottak ki, melyet mindenkinek magával kellett hordania.¹¹⁵ Személyigazolvány hiánya nélkül a falvak közt kóborló, vándorló egyének személyazonosságát a korabeli hatóságok csak igen nehezen tudták nyomon követni. Ezen utazópasszussal több betyárnótában is találkozunk: „Azt kérdezik mi a nevem, hol az utazólevelem? Megállj, zsandár megmutatom, csak a lajbim kigombolom! A lajbimat kigomboltam, pisztolyomat előkaptam, kettőt mindjárt agyonlőttem, ez az utazólevelem!”

Mivel számtalan halálos áldozatot követelt a betyárok és a rendfenntartó szervek közti összecsapás, a karhatalmisták nemigen kedvelték a betyárokat. Különbséget se igen tettek a különböző bűnelkövetők között, ám a betyárokat mégis valami különös tisztelet övezte a részükről. Azonban ha kézre kerítettek egyet, azt istenesen helybenhagyták és a börtönévek alatt „különös bánásmódban volt része”.¹¹⁶ A hatalom azonban újabb baklövést követett el. Ezen kegyetlenkedés és sanyargatás eredménye az lett, hogy a betyárok szabadulásuk után még jobban gyűlölték a „karhatalmistákat” és még inkább kegyetlenül léptek fel velük szemben. Az egyre gyarapodó lélekszámú, mindinkább szervezett betyárság komoly ellenfélnek számított a korszakban. A Dél-Alföldön például a rendteremtés és fenntartás annyira kicsúszott a fegyveres erők irányítása alól, hogy Galíciából kellett odavezényelni Ráday Gedeont, hogy teremtsen valami rendet.¹¹⁷ Ő aztán tűzzel-vassal irtotta a betyárokat, melyben elsősorban kozák lovassági ezrede volt igazán hatékony. Ezen kozákok vették fel ugyanis a küzdelmet sikerrel a magyar betyárokkal kegyetlenségben, kíméletlenségben, szilajságban és lovaglótudományban.¹¹⁸ Az ő szegedi tartózkodása alatt több ezer embert nyelt el a szegedi várbörtön. Elég volt, ha csak a gyanú rávetült valakire, hogy betyárokat támogat, vagy velük cimborál, máris hosszú börtönévek vagy kivégzés volt a jutalma. Ezen véres terrort, önkényeskedést azonban a kormányzat is megelégelte és véget vetett Ráday rémtetteinek.

Mikszáth Kálmán ezt írja a szegedi börtönökről: „Szegény betyárok! A mód, amellyel kiirtattak, szinte szégyenteljesebb, mint a garázdálkodás, amelyet véghez vittek.”¹¹⁹ Egy azonban biztosan kijelenthető: Ráday volt az a személy, akinek sikerül felszámolnia a dél-alföldi betyárvilágot, mely a legnagyobb létszámú és leginkább szervezett volt a korszakban.¹²⁰ S hogy ezt milyen módszerekkel tette? Arról árulkodik, hogy több mint száz év elteltével hogyan él emléke a Gyula környéki nép ajkán. A néprajzosok hasonló verseket gyűjtenek róla: „Rádai, Rádai, verjen meg az Isten; Sohase segítsen belül a kilincsen! Három szegénylegény fogja le a szemed, Azok szabjanak rád túri szemfedelet, Az erdő árkába azok földeljenek!”¹²¹

 A XIX. század meghatározó eszmeáramlata Európában a romantika volt. Ezen hatás alól Magyarország sem volt kivétel. A felvilágosodással szembeni érzések, érzelmek és értékek újbóli megjelenésének kora volt ez. A haza szeretete, a nemzet szolgálata és a hazafiasság megdöbbentő erővel törtek a felszínre. A bukott szabadságharc után, a Bach-rendszer elnyomása alatt különösen nagy hangsúlyt kaptak ezen érzelmek. Az előbb felsorolt értékek a hazai skinhead fiataloknak különösen fontos szerepet játszanak az értékrendjében. Ezért szinte magától értetődő, hogy abból a korból választanak maguknak példaképet, amelyben ezen értékek dominánsan jelen vannak. A reformkorban egyre jobban szerveződő nemzet megkonstruálta a maga hőseit, példaképeit. Ezeket a példaképeket azonban nem csak ők, hanem egy későbbi kor szubkultúrájának képviselői, a skinhead-ek is követendő példának tekintették. Az identitásképzés fontos alapja és előzménye volt ez a folyamat. Ebből a szerepkörből a betyárok sem maradtak ki.

Az ő társadalmi helyzetük és tevékenységi körül alkalmassá tette őket arra, hogy nemzeti hősöket faragjanak belőlük, akik az elnyomókkal szemben a nemzeti ügyet szolgálják és a magyar nemzetet védelmezik. Érdekes párhuzam, hogy a balkáni népek „hajdúi” ugyanilyen szerepben tűnnek fel a korban.¹²² Általános jelentkező közép-európai és balkáni jelenségről van tehát szó. Ezen népek skinhead fiataljai, magyar társaikhoz hasonlóan nemzeti hősként és példaképként tekintenek a maguk betyárjaira. A nemzeti romantika átalakította, finomította és a maga képére kalapálta a betyárokat. Azokat a betyárokat, akiket korábban üldöztek és a pokolba kívántak a felsőbb társadalmi rétegek és a városi lakosság. Most viszont ez a városi értelmiségi réteg lesz az, aki felemeli, felkarolja a betyárok ügyét és a „nemzeti ellenálló” képében tüntetik fel. A korabeli betyárok minden valószínűséggel nem értették ezt a különös fordulatot. Kiváltképp úgy nem, hogy közben az üldözésük és meghurcoltatásuk, kirekesztettségük továbbra is fennállt.

Az egyszerű falusi nép betyárképében nem állt be gyökeres változás. Talán mert az ő betyárokról alkotott képük jóval árnyaltabb és színesebb volt, mint a városi népességé. Ők jobban ismerték és értették a betyárokat. Beleláttak mindennapjaikba, átélték megpróbáltatásaikat. Ugyanakkor a kor nagy eszmeáramlatainak változásából nemes egyszerűséggel kimaradtak. Ennek legfőbb oka az volt, hogy a falusi, tanyasi népesség döntő többsége még ebben a korban is analfabéta volt. Rájuk tehát nem hatott a korabeli sajtó „tudatformáló hatása”, nem érintette őket a kávéházak szellemi magaslatainak vitaköre. Ők egész egyszerűen azt a betyárt látták és ismerték, akivel időnként együtt ittak a csárdában. Nem értették és nem is érdekelte őket az urak véleménye vagy az új korok szellemisége. Az ő viszonyuk a betyársághoz többé-kevésbé állandónak és változatlannak mondható.¹²³ Mégis, a városi társadalom, legfőképpen az értelmiség munkájának köszönhetően a betyárok üldözött számkivetettekből nemzeti jogaikat védő, öntudatos magyar ellenállókká váltak. Ez a szerepkör Bécs számára is elfogadható volt, hiszen a propagandisztikus újságcikkek segítségével a betyárokat karakteres magyar alakoknak ábrázolták, akikben sűrítve jelennek meg a tipikus magyar tulajdonságok és viselkedési minták.¹²⁴

A betyárok élete egyre inkább csodálnivaló és tiszteletreméltó létformává vált. Egyre több gyerek tanult az iskolákban a betyárok tetteiről, egyre több kávéházban példálóztak az urak a betyárok hősies nemzeti ellenállásáról. Ez a változás azonban feltűnően gyorsan, néhány évtized alatt ment végbe. S hogy milyen elsöprő erejű volt, azt remekül példázza, hogy napjaink betyárképe még mindig a nemzeti romantika korában meghonosodott állapotot mutatja.¹²⁵ Ideológiák jöttek és mentek, diktatúrák emelkedtek fel és buktak el. Mindegyik megpróbálta a maga javára felhasználni a betyárokat. A kommunista évtizedek alatt például a „munkás-paraszt” osztály protezsálása együtt járt a betyárok felfedezésével. Az „öntudatos parasztot” látták a betyár képében az ideológusok, akik az elnyomó burzsoá, földesúri, kiváltságos osztályok ellen kezdték meg az „osztályharcot” a „nép nevében”. Nem véletlen, hogy a legtöbb magyar betyárfilm 1945-1990 között került a vásznakra. Ezek aztán döntően hozzájárultak a betyárok további ismertségének növeléséhez, s az idilli, „nemzeti ellenálló” karakter további erősödéséhez.¹²⁶

A magyar bőrfejűek ezekből a filmekből ismerték meg a betyárokat, így érthető, hogy egy torz, idealizált kép él bennük a betyárokról. A romantika korában tehát gyökeresen átalakult és átértékelődött a betyárokról alkotott kép. Ez a toposz tartja magát napjainkig. Ehhez nagy mértékben hozzájárultak a különböző ponyvairodalmak, melyek a XIX. században egymás után lepték el a piacot, átalakított, megkonstruált, hamis, torz képet mutatva a betyárokról.¹²⁷ A szépirodalom és a népköltészet azonban mai napig ezt a romantika korában kialakult, helyesebben: kialakított „pozitív betyárképet” tárja az olvasó elé. Ezen írások tudatformáló és véleményalakító erején változtatni csak nagyon nehezen lehetne.¹²⁸ Így tehát úgy néz ki, hogy még hosszú ideig a „romantika betyárképe” fogja uralni a betyárokról alkotott véleményünket. S amíg ez így lesz, addig újabb és újabb csoportok fogják példaképnek tekinteni, vagy példaképül választani ezeket a betyárokat.

Tóth Máté történész, kulturális antropológus, pedagógus

(Kuruc.info)

(A képeken Rózsa Sándor bandájába tartozó betyárok láthatók, a felvételek a szegedi várbörtönben készültek a vizsgálati fogság ideje alatt az 1860-as években.)

1 Szilágyi Miklós: Törvények, szokásjog, jogszokás in.: Paládi Kovács Attila szerk. Magyar Néprajz VIII. Társadalom Akadémiai Kiadó Budapest 693-795.oldal

2 Nagy Czirok László: A Ráday kor s a szegedi vár titkai Kiskunhalas 1962.

3 Küllős Imola: Betyárok könyve Mezőgazdasági Kiadó Budapest 1988. 10. oldal

4 Csapó Csaba: A szögekkel kivert „Ráday-bölcső” in.: Korall 2010. Tél

5 Puskás Péter – Végh József: Sisa Pista Az utolsó nógrádi betyár Mikszáth Kiadó 1997. 12. oldal

6 Szenti Tibor: A nő szerepe a dél-alföldi betyárvilágban. 277-284. oldal In: Néprajzi Tanulmányok Ikvai Nándor Emlékére. (II. Studia Comitatensia 24. Szerk.: Novák László.) Szentendre, 1994.

7 Küllős Imola: Betyárok könyve Mezőgazdasági Kiadó Budapest 1988. 11-12. oldal

8 Szilágyi Miklós: Törvények, szokásjog, jogszokás in.: Paládi Kovács Attila szerk. Magyar Néprajz VIII. Társadalom Akadémiai Kiadó Budapest 693-795.oldal

9 Küllős Imola: Betyárok könyve Mezőgazdasági Kiadó Budapest 1988. 15. oldal

10 Szenti Tibor: A hódmezővásárhelyi betyárvilág a hódoltság után, az 1848-as forradalomig. In: Valóság, 1980. júl.

11 Puskás Péter – Végh József: Sisa Pista Az utolsó nógrádi betyár Mikszáth Kiadó 1997. 11-12. oldal

12 Szenti Tibor: Betyárvilág című sorozat a Vásárhely és Vidékébe című újságban. 1991.

13 Szűcs Sándor: Betyárok, pandúrok és egyéb régi hírességek Magvető Kiadó Budapest 1969. 7-9. oldal

14 Puskás Péter – Végh József: Sisa Pista Az utolsó nógrádi betyár Mikszáth Kiadó 1997. 13. oldal

15 Szenti Tibor: A hódmezővásárhelyi betyárvilág a hódoltság után, az 1848-as forradalomig. In: Valóság, 1980. júl.

16 Nagy Ildikó: Deák Ferenc és a betyárok in.: História 1994. 5-6. szám

17 Küllős Imola: Betyárok könyve Mezőgazdasági Kiadó Budapest 1988. 17. oldal

18 Szenti Tibor: A hódmezővásárhelyi betyárvilág. (Hódmezővásárhelyi várostörténeti monográfia I. kötete.) Mint előtanulmány felhasználva: Rákos István: "A feudalizmus utolsó évszázada." c. fejezetében.

19 Szűcs Sándor: Betyárok, pandúrok és egyéb régi hírességek Magvető Kiadó Budapest 1969. 87-88. oldal

20 Hudi József: Betyárvilág Magyarországon. Bűnözés és társadalom a reformkorban in.: Rubicon 1990. 4. szám

21 Nagy Czirok László: A Ráday kor s a szegedi vár titkai Kiskunhalas 1962.

22 Szenti Tibor: A hódmezővásárhelyi betyárvilág. (Hódmezővásárhelyi várostörténeti monográfia I. kötete.) Mint előtanulmány felhasználva: Rákos István: "A feudalizmus utolsó évszázada." c. fejezetében.

23 Küllős Imola: Betyárok könyve Mezőgazdasági Kiadó Budapest 1988. 17. oldal

24 Lovas Lajos: Betyárok, tolvajok és a bűnözés egyéb formái a Jászkun Kerületben (1797-1802). Rubicon, 1997. 8. szám. 30-33. oldal

25 Hudi József: Betyárvilág Magyarországon. Bűnözés és társadalom a reformkorban in.: Rubicon 1990. 4. szám

26 Küllős Imola: Betyárok könyve Mezőgazdasági Kiadó Budapest 1988. 26.. oldal

27 Küllős Imola: Betyárok könyve Mezőgazdasági Kiadó Budapest 1988. 26. oldal

28 Szenti Tibor: Betyárvilág című sorozat a Vásárhely és Vidékébe című újságban. 1991.

29 Szűcs Sándor: Betyárok, pandúrok és egyéb régi hírességek Magvető Kiadó Budapest 1969. 131-134. oldal

30 Szenti Tibor: A nő szerepe a dél-alföldi betyárvilágban. 277-284. oldal In: Néprajzi Tanulmányok Ikvai Nándor Emlékére. (II. Studia Comitatensia 24. Szerk.: Novák László.) Szentendre, 1994.

31 Küllős Imola: Betyárok könyve Mezőgazdasági Kiadó Budapest 1988. 20. oldal

32 Küllős Imola: Betyárok könyve Mezőgazdasági Kiadó Budapest 1988. 11. oldal

33 Török Kálmán: Emlékirat a szegedi királyi kerületi börtön és királyi törvényszéki fogházakról Szeged 1886.

34 Küllős Imola: Betyárok könyve Mezőgazdasági Kiadó Budapest 1988. 85. oldal

35 Puskás Péter – Végh József: Sisa Pista Az utolsó nógrádi betyár Mikszáth Kiadó 1997. 13. oldal

36 Szenti Tibor: A nő szerepe a dél-alföldi betyárvilágban. 277-284. oldal In: Néprajzi Tanulmányok Ikvai Nándor Emlékére. (II. Studia Comitatensia 24. Szerk.: Novák László.) Szentendre, 1994.

37 Szenti Tibor: Betyártörténetek. Máyer Nyomda & Könyvkiadó. Budapest, 2000.

38 Szűcs Sándor: Betyárok, pandúrok és egyéb régi hírességek Magvető Kiadó Budapest 1969. 8-11. oldal

39 Szűcs Sándor: Betyárok, pandúrok és egyéb régi hírességek Magvető Kiadó Budapest 1969. 185-186. oldal

40 Szűcs Sándor: A régi sárrét világa Turul Szövetség Könyv- és Lapterjesztő Kiadása Budapest 19-21. oldal

41 Szűcs Sándor: Pusztai szabadok Magvető Kiadó Budapest 1957. 8-9. oldal

42 Lovas Lajos: Betyárok, tolvajok és a bűnözés egyéb formái a Jászkun Kerületben (1797-1802). Rubicon, 1997. 8. szám. 30-33. oldal

43 Küllős Imola: Betyárok könyve Mezőgazdasági Kiadó Budapest 1988. 19. oldal

44 Szenti Tibor: Újabb adatok a Szabó testvérek betyárkodásáról. In: Vásárhelyi Tanulmányok IX. 1979.

45 Nagy Ildokó: Deák Ferenc és a betyárok in.: História 1994. 5-6.

46 Küllős Imola: Betyárok könyve Mezőgazdasági Kiadó Budapest 1988. 140. oldal

47 Bodgál Ferenc: Vidróczky Marci az észak-magyarországi néphagyományban és az irodalmi forrásokban Miskolci Könvytár Miskolc 1970. 52. oldal

48 Küllős Imola: Betyárok könyve Mezőgazdasági Kiadó Budapest 1988. 163. oldal

49 Szenti Tibor: Betyárvilág című sorozat a Vásárhely és Vidékébe című újságban. 1991.

50 Lovas Lajos: Betyárok, tolvajok és a bűnözés egyéb formái a Jászkun Kerületben (1797-1802). Rubicon, 1997. 8. szám. 30-33. oldal

51 Szenti Tibor: Betyártörténetek. Máyer Nyomda & Könyvkiadó. Budapest, 2000.

52 Vukics Ferenc: A magyar harcművészet története Magvető Kiadó Budapest 2003. Betyárok és pásztorok tudása című fejezet

53 Puskás Péter – Végh József: Sisa Pista Az utolsó nógrádi betyár Mikszáth Kiadó 1997. 51. oldal

54 Bodgál Ferenc: Vidróczky Marci az észak-magyarországi néphagyományban és az irodalmi forrásokban Miskolci Könvytár Miskolc 1970. 50-53. oldal

55 Vukics Ferenc: A magyar harcművészet története Magvető Kiadó Budapest 2003. Betyárok és pásztorok tudása című fejezet

56 Bodgál Ferenc: Vidróczky Marci az észak-magyarországi néphagyományban és az irodalmi forrásokban Miskolci Könvytár Miskolc 1970. 50-53. oldal

57 Török Kálmán: Emlékirat a szegedi királyi kerületi börtön és királyi törvényszéki fogházakról Szeged 1886.

58 Szenti Tibor: A hódmezővásárhelyi betyárvilág a hódoltság után, az 1848-as forradalomig. In: Valóság, 1980. júl.

59 Küllős Imola: Betyárok könyve Mezőgazdasági Kiadó Budapest 1988. 19. oldal

60 Szűcs Sándor: Betyárok, pandúrok és egyéb régi hírességek Magvető Kiadó Budapest 1957. 52-58. oldal

61 Hudi József: Betyárvilág Magyarországon. Bűnözés és társadalom a reformkorban in.: Rubicon 1990. 4. szám

62 Küllős Imola: Betyárok könyve Mezőgazdasági Kiadó Budapest 1988. 77. oldal

63 Szenti Tibor: Betyárvilág. Délvilág. 1991. 12 részes cikksorozat fotókkal. Dec. 7.-dec. 21. között.

64 Szűcs Sándor: Betyárok, pandúrok és egyéb régi hírességek Magvető Kiadó Budapest 1969. 9-11. oldal

65 Szenti Tibor: Betyártörténetek. Máyer Nyomda & Könyvkiadó. Budapest, 2000.

66 Szűcs Sándor: Betyárok, pandúrok és egyéb régi hírességek Magvető Kiadó Budapest 1969. 64-77. oldal

67 Szenti Tibor: A hódmezővásárhelyi betyárvilág. (Hódmezővásárhelyi várostörténeti monográfia I. kötete.) Mint előtanulmány felhasználva: Rákos István: "A feudalizmus utolsó évszázada." c. fejezetében

68 Küllős Imola: Betyárok könyve Mezőgazdasági Kiadó Budapest 1988. 32-43. oldal

69 Szenti Tibor: A betyár szó megjelenése Vásárhelyen. Cs. M. Hírlap. 1981. jan. 5.

70 Szenti Tibor: A betyár szó megjelenése Vásárhelyen. Cs. M. Hírlap. 1981. jan. 5.

71 Küllős Imola: Betyárok könyve Mezőgazdasági Kiadó Budapest 1988. 25. oldal

72 Hudi József: Betyárvilág Magyarországon. Bűnözés és társadalom a reformkorban in.: Rubicon 1990. 4. szám

73 Küllős Imola: Betyárok könyve Mezőgazdasági Kiadó Budapest 1988. 25. oldal

74 Lovas Lajos: Betyárok, tolvajok és a bűnözés egyéb formái a Jászkun Kerületben (1797-1802). Rubicon, 1997. 8. szám. 30-33. oldal

75 Küllős Imola: Betyárok könyve Mezőgazdasági Kiadó Budapest 1988. 30-31. oldal

76 Lovas Lajos: Betyárok, tolvajok és a bűnözés egyéb formái a Jászkun Kerületben (1797-1802). Rubicon, 1997. 8. szám. 30-33. oldal

77 Puskás Péter – Végh József: Sisa Pista Az utolsó nógrádi betyár Mikszáth Kiadó 1997. 11. oldal

78 Puskás Péter – Végh József: Sisa Pista Az utolsó nógrádi betyár Mikszáth Kiadó 1997. 12-14. oldal

79 Szűcs Sándor: Betyárok, pandúrok és egyéb régi hírességek Magvető Kiadó Budapest 1957. 7. oldal

80 Szenti Tibor: Újabb adatok a Szabó testvérek betyárkodásáról. In: Vásárhelyi Tanulmányok IX. 1979.

81 Péter – Végh József: Sisa Pista Az utolsó nógrádi betyár Mikszáth Kiadó 1997. 12. oldal

82 Szenti Tibor: Betyárvilág. Cs. M. Hírlap. 1976. ápr. 11-máj. 23.

83 Szűcs Sándor: Pusztai szabadok Magvető Kiadó Budapest 1957. 12-13. oldal

84 Küllős Imola: Betyárok könyve Mezőgazdasági Kiadó Budapest 1988. 17. oldal

85 Hudi József: Betyárvilág Magyarországon. Bűnözés és társadalom a reformkorban in.: Rubicon 1990. 4. szám

86 Szenti Tibor: A hódmezővásárhelyi betyárvilág. (Hódmezővásárhelyi várostörténeti monográfia I. kötete.) Mint előtanulmány felhasználva: Rákos István: "A feudalizmus utolsó évszázada." c. fejezetében.

87 Török Kálmán: Emlékirat a szegedi királyi kerületi börtön és királyi törvényszéki fogházakról Szeged 1886.

88 Szenti Tibor: A vásárhelyi betyárvilág. Cs. M. Hírlap. 1980. okt. 26.

89 Szelestey László: A lóra ültetett betyár, Sobri Jóska in: Dobogó Mitikus Magyar Történelem VIII. évfolyam 6. szám 2009. december

90 Küllős Imola: Betyárok könyve Mezőgazdasági Kiadó Budapest 1988. 28-29. oldal

91 Lovas Lajos: Betyárok, tolvajok és a bűnözés egyéb formái a Jászkun Kerületben (1797-1802). Rubicon, 1997. 8. szám. 30-33. oldal

92 Szűcs Sándor: Betyárok, pandúrok és egyéb régi hírességek Magvető Kiadó Budapest 1957. 26-27. oldal

93 Vukics Ferenc: A magyar harcművészet története Magvető Kiadó Budapest 2003. Betyárok és pásztorok tudása című fejezet

94 Bodgál Ferenc: Vidróczky Marci az észak-magyarországi néphagyományban és az irodalmi forrásokban Miskolci Könvytár Miskolc 1970. 21. oldal

95 Szenti Tibor: A hódmezővásárhelyi betyárvilág a hódoltság után, az 1848-as forradalomig. In: Valóság, 1980. júl.

96 Szenti Tibor: Betyárvilág. Délvilág. 1991. 12 részes cikksorozat fotókkal. Dec. 7.-dec. 21. között.

97 Hudi József: Betyárvilág Magyarországon. Bűnözés és társadalom a reformkorban in.: Rubicon 1990. 4. szám

98 Szilágyi Miklós: Törvények, szokásjog, jogszokás in.: Paládi Kovács Attila szerk. Magyar Néprajz VIII. Társadalom Akadémiai Kiadó Budapest 693-795.oldal

99 Vukics Ferenc: A magyar harcművészet története Magvető Kiadó Budapest 2003. Betyárok és pásztorok tudása című fejezet

100 Szűcs Sándor: Betyárok, pandúrok és egyéb régi hírességek Magvető Kiadó Budapest 1957. 77-79. oldal

101 Hudi József: Betyárvilág Magyarországon. Bűnözés és társadalom a reformkorban in.: Rubicon 1990. 4. szám

102 Küllős Imola: Betyárok könyve Mezőgazdasági Kiadó Budapest 1988. 17. oldal

103 Szilágyi Miklós: Törvények, szokásjog, jogszokás in.: Paládi Kovács Attila szerk. Magyar Néprajz VIII. Társadalom Akadémiai Kiadó Budapest 693-795.oldal

104 Bodgál Ferenc: Vidróczky Marci az észak-magyarországi néphagyományban és az irodalmi forrásokban Miskolci Könvytár Miskolc 1970. 21. oldal

105 Küllős Imola: Betyárok könyve Mezőgazdasági Kiadó Budapest 1988. 17. oldal

106 Szűcs Sándor: Betyárok, pandúrok és egyéb régi hírességek Magvető Kiadó Budapest 1957. 78-79. oldal

107 Szenti Tibor: Betyártörténetek. Máyer Nyomda & Könyvkiadó. Budapest, 2000.

108 Szenti Tibor: A hódmezővásárhelyi betyárvilág. (Hódmezővásárhelyi várostörténeti monográfia I. kötete.) Mint előtanulmány felhasználva: Rákos István: "A feudalizmus utolsó évszázada." c. fejezetében.

109 Küllős Imola: Betyárok könyve Mezőgazdasági Kiadó Budapest 1988. 44-50. oldal

110 Hudi József: Betyárvilág Magyarországon. Bűnözés és társadalom a reformkorban in.: Rubicon 1990. 4. szám

111 Szűcs Sándor: Betyárok, pandúrok és egyéb régi hírességek Magvető Kiadó Budapest 1957. 25. oldal

112 Hudi József: Betyárvilág Magyarországon. Bűnözés és társadalom a reformkorban in.: Rubicon 1990. 4. szám

113 Szűcs Sándor: A régi sárrét világa Turul Szövetség Könyv- és Lapterjesztő Kiadása Budapest 5-8. oldal

114 Szűcs Sándor: Pusztai szabadok Magvető Kiadó Budapest 1957. 14. oldal

115 Küllős Imola: Betyárok könyve Mezőgazdasági Kiadó Budapest 1988. 16. oldal

116 Szűcs Sándor: Betyárok, pandúrok és egyéb régi hírességek Magvető Kiadó Budapest 1957. 87-88. oldal

117 Küllős Imola: Betyárok könyve Mezőgazdasági Kiadó Budapest 1988. 20. oldal

118 Nagy Czirok László: A Ráday kor s a szegedi vár titkai Kiskunhalas 1962.

119 Küllős Imola: Betyárok könyve Mezőgazdasági Kiadó Budapest 1988. 20. oldal

120 Csapó Csaba: A szögekkel kivert „Ráday-bölcső” in.: Korall 2010. Tél

121 Küllős Imola: Betyárok könyve Mezőgazdasági Kiadó Budapest 1988. 19. oldal

122 Küllős Imola: Betyárok könyve Mezőgazdasági Kiadó Budapest 1988. 10-11. oldal

123 Szűcs Sándor: Pusztai szabadok Magvető Kiadó Budapest 1957. 10-11. oldal

124 Küllős Imola: Betyárok könyve Mezőgazdasági Kiadó Budapest 1988. 17. oldal

125 Vukics Ferenc: A magyar harcművészet története Magvető Kiadó Budapest 2003. Betyárok és pásztorok tudása című fejezet

126 Mátay Mónika: A magyar betyár életei a médiában. Médiakutató, 2001. 3. sz. 88-101. old.

127 Küllős Imola: Betyárok könyve Mezőgazdasági Kiadó Budapest 1988. 32-35. oldal

128 Küllős Imola: Betyárok könyve Mezőgazdasági Kiadó Budapest 1988. 7. oldal