A 2001. szeptember 11-i terrortámadást követően politikusok és kommentátorok egybehangzóan közölték: sorsfordító esemény történt, a tragédia új korszakot nyitott a világtörténelemben. De csakugyan új fejezet kezdődött az emberiség történetében ezen a napon? Lehetséges, habár a cionista irányítás alatt álló amerikai birodalom további agresszív terjeszkedésének forgatókönyve már jóval az ikertornyok elleni merényletek előtt készen állt.
Nos, a történelemben a korszakfordulókat általában forradalmak, háborúk kitöréséhez, illetve birodalmak összeomlásához, ritkábban pedig valamilyen világraszóló felfedezéshez szokták kötni. Az Amerika elleni „támadást” persze tekinthetnénk egy új háború kezdetének – Amerika szeretné, ha így lenne –, de valójában a háború nem szeptember 11-én kezdődött. Végtére is az európai hatalmak már a XIX. század végén megindították a terjeszkedést a Közel-Keleten, majd 1945 után színre lépett a Szovjetunió és Amerika. Mindkét szuperhatalom igyekezett kiterjeszteni befolyását a közel-keleti térségre és természetesen a világ más területeire is. A Szovjetunió összeomlása után az USA egyedül maradt a színen, és azon nyomban háborút indított Irak ellen. (Kuvait felszabadításának kétségkívül tetszetős ürügyével.) Az Öböl-háború nyomán Amerika jelentősen megerősítette uralmát a közel-keleti régióban. Az arab-muzulmán világ legtöbb állama már 1990 előtt Washington csatlósává vált, ami a szovjet fenyegetés árnyékában persze még érthetőnek tekinthető. Azonban hiába omlott össze a vörös birodalom, Amerika nemhogy feladta volna előretolt hadállásait, éppen ellenkezőleg: kiterjeszteni igyekezett azokat. Irak legyőzése után a korábban a szovjetek barátságát kereső Líbia és Szíria is óvatosabb kurzusra váltott, a palesztinok pedig 1993-ban aláírták Izraellel az úgynevezett oslói békemegállapodást, mely azonban jórészt írott malaszt maradt. Csupán Szaddám Huszein végzetesen meggyengített iraki rezsimje, ezen kívül az Iráni Iszlám Köztársaság, a palesztin Hamász, valamint a libanoni síita Hezbollah nem volt hajlandó semmilyen formában sem térdet hajtani és megalázkodni a cionisták és amerikai támogatóik előtt.
A 90-es évtized második felében egyre többet hallattak magukról az úgynevezett neokonzervatívok, akik könyveikben, cikkeikben, előadásaikban hangoztatták, hogy Amerikának sokkal agresszívabban és erőszakosabban kellene fellépnie a nemzetközi porondon – elsősorban természetesen a Közel-Keleten. A neokonzervatív név persze megtévesztő: valójában olyan – többnyire zsidó származású – értelmiségiekről, illetve politikusokról van szó, akik Izrael érdekeinek megfelelően igyekeztek befolyásolni az amerikai politikát. A cionista neokonzervatívok a 90-es években úgy látták, hogy, mivel az Egyesült Államok maradt az egyedüli szuperhatalom, soha vissza nem térő lehetőség kínálkozik az immár teljesen a cionista zsidóság hatalma alá került Amerikai Birodalom hatalmának megerősítéséhez, illetve megszilárdításához. A neokonzervatívok szerint soha vissza nem térő alkalmat szalasztanának el, ha nem cselekednének határozottan és gyorsan addig, amíg Washingtonnak se közel, se távol nem akad vetélytársa – Oroszország a Szovjetunió összeomlása után végzetesen meggyengült (az amerikaiak és a cionisták tettek is arról, hogy a Jelcin vezetése alatt álló Oroszország úgy tönkremenjen, hogy soha ne álljon talpra, s ebben a műveletben a „liberális gazdaságpolitika”, meg az IMF és a Világbank is kulcsszerepet játszott), Kína pedig még messze volt attól, hogy Amerikával egyenrangú félnek lehessen tekinteni. Igaz, a 90-es években úgy tűnt, Amerikának hosszú évtizedeken át nem is akad komoly kihívója a nemzetközi porondon, de hát sohasem lehet tudni, mit hoz a jövő. Addig kell tehát terjeszkedni és az „új világrendet” felépíteni, amíg minden úgy történik, ahogyan az amerikai birodalom cionista oligarchiája óhajtja. Ha most kihasználják a „soha vissza nem térő lehetőséget”, akkor úgy meg lehet erősíteni a birodalmat, hogy hosszú évszázadokig biztosítva van a cionisták uralma a Földgolyó népei felett.
A neokonzervatívok erőfeszítései már a Clinton-korszak idején is hoztak eredményeket. Amerika az Öböl-háború után roppant szigorú szankciókat léptetett életbe Irak ellen, melyet Clinton elnöksége idején is fenntartottak. Az embargó következtében az évtized végéig legalább félmillió gyermek halt meg Irakban – erre mondta Medelaine Albright amerikai külügyminiszter egy interjúban, hogy haláluk „megérte”. (Képzeljük el, mi történne, ha bárki azt merészelné mondani, hogy az ikertornyok elleni támadás során életüket vesztett ártatlan emberek halála „megérte”.) Mindemellett az USA rendszeresen bombázott iraki célpontokat is a 90-es évek folyamán, és az ország kurdok lakta északi, és jórészt síiták lakta déli területeinek légterét teljes mértékben ellenőrzése alatt tartotta. A neokonzervatívok persze időnként összevissza beszéltek mindenfélét, legfőképpen a „közel-keleti demokrácia megteremtésének szükségességéről” hablatyoltak, a céljuk azonban egyértelmű és világos volt (ha sokakat félre is vezetett a sok hamis szöveg és a PR-mutatványok sokasága): eltakarítani az útból azokat az államokat, illetve politikai-katonai szervezeteket, amelyek a közel-keleti izraeli hegemóniára – és ezzel együtt természetesen a cionista vezetésű amerikai birodalom világuralmára – veszélyt jelentenek. Irak, bármennyire meggyengült is az Öböl-háború, a példátlanul súlyos szankciók, illetve az állandó bombázások, és az ország jelentős területeinek de facto elszakításának következtében, még mindig nem adta meg magát, sőt, az iraki diktátor tovább támogatta az izraeli elnyomás alatt sínylődő palesztinokat, és sok arab még mindig Huszeinbe vetette bizalmát. Ő volt az egyedüli karizmatikus arab vezető, akitől milliók azt remélték, hogy képes lesz megvédeni az arab népek méltóságát, és a térségben élő, az agresszív cionista imperializmus fenyegetésének árnyékában élő emberek érdekeit. (Az Öböl-háború után persze már kevesebben hittek benne, tekintélye megkopott.) A fő ellenség tehát Irak volt, ugyanakkor a neokonzervatívok szükségesnek ítélték, hogy ezzel egyidejűleg lesújtsanak az egyre erősödő iszlamista mozgalomra. Az iszlám reneszánsza a 70-es évtizedben kezdődött, és válasznak tekinthető az amerikai-nyugati terjeszkedésre és Izrael létrehozására. Az arab népeket létükben fenyegető nyugati erők agresszív törekvéseivel szemben fellépő arab nacionalizmus viszont – nem utolsósorban az Izraellel szemben vívott, az arabok számára szerencsétlen kimenetelű háborúk hatására – jelentősen meggyengült. Talán Szaddám Huszein volt az utolsó jelentős formátumú nagy arab nacionalista vezető (aki persze, felismerve az idők változását, a 90-es években látványosan az iszlám felé fordult), ezért is volt olyan égetően szükséges Izrael és az USA szempontjából, hogy megdöntsék az uralmát, sőt, meg is öljék. A legerősebb arab állam tönkretétele, esetleg felosztása mellett azonban a zsidó neokonzervatívok a rohamosan erősödő „iszlám fundamentalizmus” „méregfogát” is ki akarták húzni – ezért ítélték szükségesnek Afganisztán megtámadását, ahol a 90-es évtized közepén a hatalmat pastu nemzetiségű radikális iszlamisták, a tálibok ragadták magukhoz.
A 2001. szeptember 11-i merényletek előtt tehát már készen állt az amerikai terjeszkedés forgatókönyve. A cionista birodalom urai döntöttek: szét kell zúzni az izraeli-amerikai hegemónia útjában álló legerősebb államot, Irakot, és ezzel egyidejűleg végzetes csapást kell mérni az iszlamizmusra. És persze viszonylag gyorsan kellett cselekedni, addig, amíg Amerika kimagaslóan a legerősebb hatalom a világban. Természetesen világos volt az is, hogy idővel sort kell keríteni más ellenálló gócpontok felszámolására is, így a szíriai, a líbiai rezsimet is el kell takarítani az útból, és előbb-utóbb természetesen Iránnal, valamint a Hamásszal és a Hezbollahhal is le kell számolni. A „nagy tervezők” azonban abban reménykedtek, hogy az elsöprő erejű támadás Irak és Afganisztán ellen „észhez téríti” a többieket, akik aztán majd beadják a derekukat. Részben így is történt, ugyanis Kadhafi líbiai elnök tényleg megrémült, mert felrémlett előtte a lehetőség, hogy esetleg elveszítheti a hatalmát, amit ő annyira nagyon szeret, sőt, még idő előtt meg is halhat. Ezért aztán közeledni kezdett a nyugati hatalmakhoz, és látványosan „lemondott nukleáris fegyver előállítására irányuló terveiről”, s a „terroristák támogatásával” is felhagyott. (A terrorista ma már nem csupán a civileket gyilkoló embert jelenti, hanem mindazokat ezzel a jelzővel illetik, akik fegyveresen harcolnak az amerikai-cionista birodalom katonái ellen.) Időnként tesz ugyan valami bombasztikus kijelentést, de fogatlan oroszlán ő, aki haláláig irányíthatja Líbiát, amely azonban többé nem állja útját az izraeli-amerikai terjeszkedésnek. Szíria is óvatosan egyensúlyozgat, és láthatóan pontosan tisztában van azzal, mit szabad tennie, és mit nem. Damaszkusz nem vált ugyan a cionisták olyan csatlósává, mint Egyiptom vagy Szaúd-Arábia, ugyanakkor nem kíván fejjel a falnak menni sem. A rezsim megfontoltan (egyesek szerint gyáván) egyensúlyozgat az ellenállás és a behódolás vékony határmezsgyéjén. Az Iszlám Köztársaság viszont nem hajolt meg az amerikai-izraeli nyomás előtt, ezért aztán évek óta a cionisták célkeresztjében áll. Csakhogy mivel az USA haderejének nem sikerült igazából megszilárdítania az uralmát sem Irakban, sem pedig Afganisztánban, nem lehetett támadást indítani Irán ellen, amely ugyanis komoly befolyással rendelkezik mindkét országban (főleg Irakban.). Ezért aztán Teherán alapos felfordulást képes okozni az amerikai megszállás alatt álló két államban, ellehetetlenítve a megszállt területek „pacifikálására” irányuló erőfeszítéseket.
A 90-es évtized legvégén, illetve 2000-2001. folyamán – de még a 2001. szeptember 11-i merényletek, mi több, még Bush elnökké választása előtt – a világsajtóban igen sok írás látott napvilágot arról, hogy Washington egyre agresszívabb külpolitikát folytat, egyre határozottabban és kíméletlenebbül lép fel a nemzetközi porondon, ezért aztán Amerika presztízse folyamatosan süllyed a világ népeinek szemében. A cionista vezetésű amerikai birodalom agresszív, gyarmatosító háborúinak forgatókönyve tehát már készen állt jóval 2001. szeptember 11. előtt! Vagyis nem ezen a mitikus napon dőlt el, miképpen alakul a világ sorsa. A nagyra törő tervek megvalósításának útjában viszont súlyos akadályok tornyosultak. A fő kérdés az volt: miképpen lehet megmagyarázni a világ közvéleménye előtt több közel-keleti ország megtámadását és elfoglalását, több százezer ember, esetleg milliók lemészárlását? És ekkor bekövetkezett Oszama bin Laden embereinek állítólagos terrorakciója. A lehető legjobb időpontban és a lehető leglátványosabb módon! A repülőgépek becsapódósát látva öt izraeli polgár valahol New Yorkban táncra perdült – korántsem véletlenül. A cionisták megkapták, amire vágytak: egy látványos, borzasztó „támadás” következett be Amerika ellen, amely után immár jogossá vált mindenfajta ellencsapás, ugyanis könnyűszerrel el lehet hitetni a hiszterizált emberekkel, hogy az USA és Izrael hadseregeinek áldozatai valójában „aljas terroristák”, akik „gyűlölik a szabadságot”, és „el akarják pusztítani a nyugati civilizációt”. Az ikertornyok elleni színpadias támadás és annak időzítése oly mértékben az USA és Izrael kezére játszott, hogy teljesen érthető, ha felmerül a gyanú: az amerikai és izraeli titkosszolgálatok rendezték meg az akciót, vagy legalábbis tudtak az al-Kaida tervéről, illetve az előkészületekről, és egész egyszerűen hagyták, hogy megtörténjen. A merényletek számos tisztázatlan részlete (a tornyok gyors és váratlan összeomlása - mely kísértetiesen emlékeztet a házbontásoknál alkalmazott precíziós robbantásra -, az amerikai légvédelem döbbenetes csődje, bizonyos robbanóanyagoknak a helyszínen talált maradványai, a szemtanúk robbanásokról szóló beszámolói, az, hogy a kerozin égési hőmérséklete mindössze 375 Celsius fok, az épület acéltartóinak meglágyulásához pedig több mint 800, megolvadásukhoz mintegy 1300 fok kell, amit kerozin égésével nem lehet elérni, a WTC 7-es épület összeomlásának furcsaságai, a Pentagonba becsapódó gép egyes maradványainak hiánya, a merénylők oly látványosan maguk után hagyott könyvei és „repülési útmutatói”, a „romok között” oly hamar fellelt útlevelek, Bush árulkodó viselkedése stb.) legalábbis megerősíti a gyanút, hogy a támadás hivatalos magyarázata körül nincsen minden rendben.
 "Váratlan" terrortámadás élőben (egy kis bukta: kissé elsietik az egyik épület összeomlásának hírül adását) |
Nos, a történelemben a korszakfordulókat általában forradalmak, háborúk kitöréséhez, illetve birodalmak összeomlásához, ritkábban pedig valamilyen világraszóló felfedezéshez szokták kötni. Az Amerika elleni „támadást” persze tekinthetnénk egy új háború kezdetének – Amerika szeretné, ha így lenne –, de valójában a háború nem szeptember 11-én kezdődött. Végtére is az európai hatalmak már a XIX. század végén megindították a terjeszkedést a Közel-Keleten, majd 1945 után színre lépett a Szovjetunió és Amerika. Mindkét szuperhatalom igyekezett kiterjeszteni befolyását a közel-keleti térségre és természetesen a világ más területeire is. A Szovjetunió összeomlása után az USA egyedül maradt a színen, és azon nyomban háborút indított Irak ellen. (Kuvait felszabadításának kétségkívül tetszetős ürügyével.) Az Öböl-háború nyomán Amerika jelentősen megerősítette uralmát a közel-keleti régióban. Az arab-muzulmán világ legtöbb állama már 1990 előtt Washington csatlósává vált, ami a szovjet fenyegetés árnyékában persze még érthetőnek tekinthető. Azonban hiába omlott össze a vörös birodalom, Amerika nemhogy feladta volna előretolt hadállásait, éppen ellenkezőleg: kiterjeszteni igyekezett azokat. Irak legyőzése után a korábban a szovjetek barátságát kereső Líbia és Szíria is óvatosabb kurzusra váltott, a palesztinok pedig 1993-ban aláírták Izraellel az úgynevezett oslói békemegállapodást, mely azonban jórészt írott malaszt maradt. Csupán Szaddám Huszein végzetesen meggyengített iraki rezsimje, ezen kívül az Iráni Iszlám Köztársaság, a palesztin Hamász, valamint a libanoni síita Hezbollah nem volt hajlandó semmilyen formában sem térdet hajtani és megalázkodni a cionisták és amerikai támogatóik előtt.
A 90-es évtized második felében egyre többet hallattak magukról az úgynevezett neokonzervatívok, akik könyveikben, cikkeikben, előadásaikban hangoztatták, hogy Amerikának sokkal agresszívabban és erőszakosabban kellene fellépnie a nemzetközi porondon – elsősorban természetesen a Közel-Keleten. A neokonzervatív név persze megtévesztő: valójában olyan – többnyire zsidó származású – értelmiségiekről, illetve politikusokról van szó, akik Izrael érdekeinek megfelelően igyekeztek befolyásolni az amerikai politikát. A cionista neokonzervatívok a 90-es években úgy látták, hogy, mivel az Egyesült Államok maradt az egyedüli szuperhatalom, soha vissza nem térő lehetőség kínálkozik az immár teljesen a cionista zsidóság hatalma alá került Amerikai Birodalom hatalmának megerősítéséhez, illetve megszilárdításához. A neokonzervatívok szerint soha vissza nem térő alkalmat szalasztanának el, ha nem cselekednének határozottan és gyorsan addig, amíg Washingtonnak se közel, se távol nem akad vetélytársa – Oroszország a Szovjetunió összeomlása után végzetesen meggyengült (az amerikaiak és a cionisták tettek is arról, hogy a Jelcin vezetése alatt álló Oroszország úgy tönkremenjen, hogy soha ne álljon talpra, s ebben a műveletben a „liberális gazdaságpolitika”, meg az IMF és a Világbank is kulcsszerepet játszott), Kína pedig még messze volt attól, hogy Amerikával egyenrangú félnek lehessen tekinteni. Igaz, a 90-es években úgy tűnt, Amerikának hosszú évtizedeken át nem is akad komoly kihívója a nemzetközi porondon, de hát sohasem lehet tudni, mit hoz a jövő. Addig kell tehát terjeszkedni és az „új világrendet” felépíteni, amíg minden úgy történik, ahogyan az amerikai birodalom cionista oligarchiája óhajtja. Ha most kihasználják a „soha vissza nem térő lehetőséget”, akkor úgy meg lehet erősíteni a birodalmat, hogy hosszú évszázadokig biztosítva van a cionisták uralma a Földgolyó népei felett.
A neokonzervatívok erőfeszítései már a Clinton-korszak idején is hoztak eredményeket. Amerika az Öböl-háború után roppant szigorú szankciókat léptetett életbe Irak ellen, melyet Clinton elnöksége idején is fenntartottak. Az embargó következtében az évtized végéig legalább félmillió gyermek halt meg Irakban – erre mondta Medelaine Albright amerikai külügyminiszter egy interjúban, hogy haláluk „megérte”. (Képzeljük el, mi történne, ha bárki azt merészelné mondani, hogy az ikertornyok elleni támadás során életüket vesztett ártatlan emberek halála „megérte”.) Mindemellett az USA rendszeresen bombázott iraki célpontokat is a 90-es évek folyamán, és az ország kurdok lakta északi, és jórészt síiták lakta déli területeinek légterét teljes mértékben ellenőrzése alatt tartotta. A neokonzervatívok persze időnként összevissza beszéltek mindenfélét, legfőképpen a „közel-keleti demokrácia megteremtésének szükségességéről” hablatyoltak, a céljuk azonban egyértelmű és világos volt (ha sokakat félre is vezetett a sok hamis szöveg és a PR-mutatványok sokasága): eltakarítani az útból azokat az államokat, illetve politikai-katonai szervezeteket, amelyek a közel-keleti izraeli hegemóniára – és ezzel együtt természetesen a cionista vezetésű amerikai birodalom világuralmára – veszélyt jelentenek. Irak, bármennyire meggyengült is az Öböl-háború, a példátlanul súlyos szankciók, illetve az állandó bombázások, és az ország jelentős területeinek de facto elszakításának következtében, még mindig nem adta meg magát, sőt, az iraki diktátor tovább támogatta az izraeli elnyomás alatt sínylődő palesztinokat, és sok arab még mindig Huszeinbe vetette bizalmát. Ő volt az egyedüli karizmatikus arab vezető, akitől milliók azt remélték, hogy képes lesz megvédeni az arab népek méltóságát, és a térségben élő, az agresszív cionista imperializmus fenyegetésének árnyékában élő emberek érdekeit. (Az Öböl-háború után persze már kevesebben hittek benne, tekintélye megkopott.) A fő ellenség tehát Irak volt, ugyanakkor a neokonzervatívok szükségesnek ítélték, hogy ezzel egyidejűleg lesújtsanak az egyre erősödő iszlamista mozgalomra. Az iszlám reneszánsza a 70-es évtizedben kezdődött, és válasznak tekinthető az amerikai-nyugati terjeszkedésre és Izrael létrehozására. Az arab népeket létükben fenyegető nyugati erők agresszív törekvéseivel szemben fellépő arab nacionalizmus viszont – nem utolsósorban az Izraellel szemben vívott, az arabok számára szerencsétlen kimenetelű háborúk hatására – jelentősen meggyengült. Talán Szaddám Huszein volt az utolsó jelentős formátumú nagy arab nacionalista vezető (aki persze, felismerve az idők változását, a 90-es években látványosan az iszlám felé fordult), ezért is volt olyan égetően szükséges Izrael és az USA szempontjából, hogy megdöntsék az uralmát, sőt, meg is öljék. A legerősebb arab állam tönkretétele, esetleg felosztása mellett azonban a zsidó neokonzervatívok a rohamosan erősödő „iszlám fundamentalizmus” „méregfogát” is ki akarták húzni – ezért ítélték szükségesnek Afganisztán megtámadását, ahol a 90-es évtized közepén a hatalmat pastu nemzetiségű radikális iszlamisták, a tálibok ragadták magukhoz.
A 2001. szeptember 11-i merényletek előtt tehát már készen állt az amerikai terjeszkedés forgatókönyve. A cionista birodalom urai döntöttek: szét kell zúzni az izraeli-amerikai hegemónia útjában álló legerősebb államot, Irakot, és ezzel egyidejűleg végzetes csapást kell mérni az iszlamizmusra. És persze viszonylag gyorsan kellett cselekedni, addig, amíg Amerika kimagaslóan a legerősebb hatalom a világban. Természetesen világos volt az is, hogy idővel sort kell keríteni más ellenálló gócpontok felszámolására is, így a szíriai, a líbiai rezsimet is el kell takarítani az útból, és előbb-utóbb természetesen Iránnal, valamint a Hamásszal és a Hezbollahhal is le kell számolni. A „nagy tervezők” azonban abban reménykedtek, hogy az elsöprő erejű támadás Irak és Afganisztán ellen „észhez téríti” a többieket, akik aztán majd beadják a derekukat. Részben így is történt, ugyanis Kadhafi líbiai elnök tényleg megrémült, mert felrémlett előtte a lehetőség, hogy esetleg elveszítheti a hatalmát, amit ő annyira nagyon szeret, sőt, még idő előtt meg is halhat. Ezért aztán közeledni kezdett a nyugati hatalmakhoz, és látványosan „lemondott nukleáris fegyver előállítására irányuló terveiről”, s a „terroristák támogatásával” is felhagyott. (A terrorista ma már nem csupán a civileket gyilkoló embert jelenti, hanem mindazokat ezzel a jelzővel illetik, akik fegyveresen harcolnak az amerikai-cionista birodalom katonái ellen.) Időnként tesz ugyan valami bombasztikus kijelentést, de fogatlan oroszlán ő, aki haláláig irányíthatja Líbiát, amely azonban többé nem állja útját az izraeli-amerikai terjeszkedésnek. Szíria is óvatosan egyensúlyozgat, és láthatóan pontosan tisztában van azzal, mit szabad tennie, és mit nem. Damaszkusz nem vált ugyan a cionisták olyan csatlósává, mint Egyiptom vagy Szaúd-Arábia, ugyanakkor nem kíván fejjel a falnak menni sem. A rezsim megfontoltan (egyesek szerint gyáván) egyensúlyozgat az ellenállás és a behódolás vékony határmezsgyéjén. Az Iszlám Köztársaság viszont nem hajolt meg az amerikai-izraeli nyomás előtt, ezért aztán évek óta a cionisták célkeresztjében áll. Csakhogy mivel az USA haderejének nem sikerült igazából megszilárdítania az uralmát sem Irakban, sem pedig Afganisztánban, nem lehetett támadást indítani Irán ellen, amely ugyanis komoly befolyással rendelkezik mindkét országban (főleg Irakban.). Ezért aztán Teherán alapos felfordulást képes okozni az amerikai megszállás alatt álló két államban, ellehetetlenítve a megszállt területek „pacifikálására” irányuló erőfeszítéseket.
A 90-es évtized legvégén, illetve 2000-2001. folyamán – de még a 2001. szeptember 11-i merényletek, mi több, még Bush elnökké választása előtt – a világsajtóban igen sok írás látott napvilágot arról, hogy Washington egyre agresszívabb külpolitikát folytat, egyre határozottabban és kíméletlenebbül lép fel a nemzetközi porondon, ezért aztán Amerika presztízse folyamatosan süllyed a világ népeinek szemében. A cionista vezetésű amerikai birodalom agresszív, gyarmatosító háborúinak forgatókönyve tehát már készen állt jóval 2001. szeptember 11. előtt! Vagyis nem ezen a mitikus napon dőlt el, miképpen alakul a világ sorsa. A nagyra törő tervek megvalósításának útjában viszont súlyos akadályok tornyosultak. A fő kérdés az volt: miképpen lehet megmagyarázni a világ közvéleménye előtt több közel-keleti ország megtámadását és elfoglalását, több százezer ember, esetleg milliók lemészárlását? És ekkor bekövetkezett Oszama bin Laden embereinek állítólagos terrorakciója. A lehető legjobb időpontban és a lehető leglátványosabb módon! A repülőgépek becsapódósát látva öt izraeli polgár valahol New Yorkban táncra perdült – korántsem véletlenül. A cionisták megkapták, amire vágytak: egy látványos, borzasztó „támadás” következett be Amerika ellen, amely után immár jogossá vált mindenfajta ellencsapás, ugyanis könnyűszerrel el lehet hitetni a hiszterizált emberekkel, hogy az USA és Izrael hadseregeinek áldozatai valójában „aljas terroristák”, akik „gyűlölik a szabadságot”, és „el akarják pusztítani a nyugati civilizációt”. Az ikertornyok elleni színpadias támadás és annak időzítése oly mértékben az USA és Izrael kezére játszott, hogy teljesen érthető, ha felmerül a gyanú: az amerikai és izraeli titkosszolgálatok rendezték meg az akciót, vagy legalábbis tudtak az al-Kaida tervéről, illetve az előkészületekről, és egész egyszerűen hagyták, hogy megtörténjen. A merényletek számos tisztázatlan részlete (a tornyok gyors és váratlan összeomlása - mely kísértetiesen emlékeztet a házbontásoknál alkalmazott precíziós robbantásra -, az amerikai légvédelem döbbenetes csődje, bizonyos robbanóanyagoknak a helyszínen talált maradványai, a szemtanúk robbanásokról szóló beszámolói, az, hogy a kerozin égési hőmérséklete mindössze 375 Celsius fok, az épület acéltartóinak meglágyulásához pedig több mint 800, megolvadásukhoz mintegy 1300 fok kell, amit kerozin égésével nem lehet elérni, a WTC 7-es épület összeomlásának furcsaságai, a Pentagonba becsapódó gép egyes maradványainak hiánya, a merénylők oly látványosan maguk után hagyott könyvei és „repülési útmutatói”, a „romok között” oly hamar fellelt útlevelek, Bush árulkodó viselkedése stb.) legalábbis megerősíti a gyanút, hogy a támadás hivatalos magyarázata körül nincsen minden rendben.
De természetesen azon sem lehetne csodálkozni, ha igaz lenne, hogy az al-Kaida fegyveresei, elszánt muzulmán „harcosok” lendültek akcióba azon a végzetes napon. De nem azért, mert „gyűlölték a szabadságot”, és „el akarták pusztítani a nyugati civilizációt”. Hanem azért, mert bosszút akartak állni Amerikán, amely évtizedek óta számos muzulmán országot tart uralma alatt, diktatórikus, elnyomó arab rendszereket támogat, ezen kívül ott áll a palesztin népet terrorizáló és gyilkoló Izrael mögött. A terroristák alighanem meg kívánták torolni azt is, hogy az Irak elleni első háború, valamint az utána következő embargó és a bombázások több mint egymillió iraki (köztük félmillió gyermek) halálát okozták. Az al-Kaida merénylői – már ha tényleg ők irányították a négy eltérített repülőgépet –, úgy gondolták, nem nézhetik tovább tétlenül a népeik leigázására irányuló izraeli-amerikai-nyugati terrort, és az évek, sőt, évtizedek óta tartó erőszakra és a hódító, gyarmatosító törekvésekre egy hatásos terrorakcióval válaszolnak. Melynek nyomán – remélték – Amerika válaszképpen még erőteljesebben jelenik majd meg a Közel-Keleten, esetleg több országot elfoglal, ami viszont végre ellenállásra sarkallja majd a muzulmán világban élő milliókat. Ha pedig a muzulmán tömegek – vallásuk és hazájuk védelmében – elszánják magukat a harcra, hosszabb távon feltétlenül ki fogják tudni vívni a diadalt.
Milliók fegyveres ellenállásáról persze nem lehet beszélni, mindenesetre a létszámát tekintve nem túlságosan jelentős iraki, afganisztáni, libanoni és palesztin ellenállás mégiscsak komoly akadályokat gördített a Közel-Kelet teljes leigázására irányuló cionista tervek végrehajtása elé. A háborúskodás persze még évekig, évtizedekig elhúzódhat. Amerika és Izrael azonban kudarcot fog vallani: a cionisták ugyanis a hübrisz bűnébe estek, vagyis őrült hatalmi mámorukban félredobtak minden józan megfontolást és erkölcsöt. (És aligha mentség, ha azt mondják, sőt, hiszik is, hogy ha nem ők uralkodnak mindenhol, akkor üldözik és halomra gyilkolják őket.) Az istenek azonban következetesek: eddig még mindig porrá zúzták a hübrisz megszállottjainak reményeit.
Milliók fegyveres ellenállásáról persze nem lehet beszélni, mindenesetre a létszámát tekintve nem túlságosan jelentős iraki, afganisztáni, libanoni és palesztin ellenállás mégiscsak komoly akadályokat gördített a Közel-Kelet teljes leigázására irányuló cionista tervek végrehajtása elé. A háborúskodás persze még évekig, évtizedekig elhúzódhat. Amerika és Izrael azonban kudarcot fog vallani: a cionisták ugyanis a hübrisz bűnébe estek, vagyis őrült hatalmi mámorukban félredobtak minden józan megfontolást és erkölcsöt. (És aligha mentség, ha azt mondják, sőt, hiszik is, hogy ha nem ők uralkodnak mindenhol, akkor üldözik és halomra gyilkolják őket.) Az istenek azonban következetesek: eddig még mindig porrá zúzták a hübrisz megszállottjainak reményeit.
Perge Ottó - Kuruc.info
Két dokumentumfilmet is olvasónk figyelmébe ajánlunk:
9/11-rejtélyek - hogyan verték át az egész világot?
Loose Change - 2nd edition
Kapcsolódó:
Ajánló: Korszakváltás - Alvilágrend vagy világrend? (x)
