A minap felütöttem a porosodó Arany János kötetet, s tekintetem az alábbi sorokon akadt meg:
„Visszanéz a magyar, sóhajtva néz vissza,
Te dicső hajdankor! fényes napjaidra;
Szomorú tallóján ösi hírnevének,
Hej! csak úgy böngész már valamit - mesének
Engem is a bánat megviselvén zordul,
Vígaszért hő lelkem a multakba fordul;
Azokkal időzöm, akik másszor voltak:
Mit az élet megvon, megadják a holtak.”
(Toldi szerelme – Első ének)
Letettem a könyvet, mert elfogott a fájdalom... Pedig végre el akartam olvasni Buda halálát, a Csaba trilógiát. Persze főleg nekünk, magyaroknak, ha benőtt fejünk lágya és értelem is jött vele, nekünk már nem is annyira olvasni, mint újraolvasni kellene az iránytűként szolgáló műveket! Igaza van Nietzschének: nem kell sokat olvasni, de vannak alapvető művek, melyeket újra és újra kell olvasni! - De mit ér az ilyen intelem, amikor már évszázada a liberális mítosz mákonyával etetik a nyugati világot, mondván: a „tudás” érték. Tudni minden kis haszontalan, pelyva ismeretet és diplomát adni belőle. Igen, ez a törpe elmék, egy gnóm kor ismertetőjele! Erre van szükség a „szép, új világban”. - Pedig mennyire más lenne a magyar sors, ha oszlopos műveink adnák a nemzeti katekizmust! Tájékozódási pontként a ránk sűrűsödő dzsungelben, ahol mindenféle kicsi és nagyra nőtt vérszívó lesi lépteinket...!
Arany János még írhatta, mindössze tizenöt évvel a nemzet legnagyobb szabadságharcának elfojtása után: „Visszanéz a magyar, sóhajtva néz vissza,/Te dicső hajdankor! fényes napjaidra;/... Azokkal időzöm, akik másszor voltak:/Mit az élet megvon, megadják a holtak.” Írhatta, mert volt erkölcsi alapja, melyet ő és a reformkor nemzedéke ’48-al érdemelt ki! Ezt kellett írnia a Bach rémuralom fagyos légkörében.
Letettem az Arany-kötetet, szorongással és valamiféle nagy-nagy fájdalommal belül. Meg dühvel, leginkább azok irányában, akik - mintha semmi sem történt volna, mintha semmi sem történne köröttük -, olvasnak, egyre „kultiválják magukat” és „irodalmunkat”. Talán még újra is olvassák klasszikusainkat – szórakoztatatásukra: mindenféle következmények nélkül! El-elücsörögve kényelmes, szúrágta karosszékükben, pokróccal térdükön a hűvös őszben, mely évszakból egyre több van ebben az országban... Ennek ellenére „olvasnak”! Irigylem, de még inkább megvetem őket, mert az ötödszöri újraolvasással sem értik meg az üzenetet. Ne látnák a nemzethez, a magyar kultúrkörhöz tartozásnak, a magyar identitással bírásnak a követelményét, ami annyi sorból kiált feléjük? Csak fosztogatói a magyar kincsesháznak. Rá-rájárnak, fogyasztják javait – mintha McDonald’s-be mennének! –, anélkül, hogy visszatennének valamit is. Ó nem a Dunát rekesztő, soktonnányi panaszáradat „visszatételére” gondolok, de a megtalált „imperatívusz” parancsával való cselekvésre.
A nagy folyamok kiöntéseihez, posványosodó állóvizeihez: a holtágakhoz hasonlatosak önmaguk következmények nélküli „kultiválásával”! Megszakad bennük a magyar lét sodra, ereje. Esetleg valamiféle magánszámmá: „művészi produkcióvá” szelídül, amikor a folyamnak hegyeket kellene elmosnia! Mert a „kultúra nem tudás, nem művészi produkció, hanem valami életet szabályozó elv, amely egy embercsoport minden tagjának belső mágnese, irányítója” – írhatta Németh László, mert ő és nemzedéke még megértette ezt. De a „szabályzó elv”, a „belső mágnes” hiányában a „fosztogatók” - levágva a folyam élő, zuhogó sodráról -, előbb-utóbb kiszáradnak, és már párolgó vizük sem hullik vissza akár mihaszna könnycseppként, még kevésbé eget, s földet rengető záporokban, hogy dagassza, éltesse a nemzet folyamának idők homályából induló és – életrevaló népeknél - abban szem elől vesző árját.
Arany János írhatta, egyenes derékkal: „Engem is a bánat megviselvén zordul,/Vígaszért hő lelkem a multakba fordul”. Írhatta és olvashatta visszatetszés nélkül nemzedékének java - ha szerencséjük volt életben maradni -, mert a szent harcban megcsonkult kézzel is ütöttek volna, ha nincs az megkötözve a Segesvárt és Világost követő bosszúban!
De a jelen, magát akár Aranyon, Móriczon, Sinkán és más nagyjainkon „kultiváló” ún. nemzeti érzelmű magyarjáról elmondhatjuk-e ugyanezt? Akiknek mégiscsak adva van, ha formálisan is, ha a gyakorlat által lépten nyomom meghazudtolva is, a véleménynyilvánítás, a gyülekezés és a sztrájk joga és fegyvere... Látva látják, hogy az emberiség hiénái a magyar húson híznak leginkább! Hallva hallják, hogy e ragadozók ezen a földön habzsolnak legmohóbban véres pofával s mégis tűrik, hogy a világ jogokat kérő panaszos ajakként hallja a kannibálszájakat. Az ún. nemzeti oldal hagyja felzabáltatni magát, maradék országát újabb vagy a nekivadult régi paraziták által, pedig az utóbbi száz év példája áll előtte a mi hátunkon felkapaszkodottak sikereiről!
Két élősködő harapófogójából kitörni csak egy radikalizálódó mozgalommal tudna, melyben az őshonosság címén egyedül őt: a magyarságot megillető jogokra a tereket, utcákat betöltő tömegeivel nyomná rá a megfellebbezhetetlen népakarat pecsétjét! Két ránk telepedett parazita fojtogató ölelésében, melyek kötelezettséget a magyar gazdanép irányában, múltban vagy jelenben, alig-alig ismernek. Kitörni a bezáródó harapófogóból, mellyel kodifikálni, törvényileg bebiztosítani akarják: a közösségellenes viselkedéssel felhalmozott rablott javakat („privatizáció”, stb.) vagy a bűnözéshez való jogot („megélhetési bűnözés”) - a magyar milliók további terrorizálását, elszegényedését. A leghitványabb hiénák szorongatják most a magyarság maradékát! Azok, akik látják, hogy „Nem rúg vissza, csak búsan átkoz,/ S ki egyszer rugott a magyarba,/ Szinte kedvet kap a rugáshoz.” (Ady Endre) Most oda süllyedtünk, hogy azok rúgnak rajtunk, akik faluvégen-erdőszélen teknővájással, kosárfonással, fazékfoltozással, de ugyanúgy városok hulladékán vagy dögevéssel, kupeckedéssel, és ha lehetett: tolvajlással „keresték meg” a napi betevőt a maguk választotta évszázados életmódban. A putrik világában.
A izzadni a földön, görnyedni a barázda felett ugyanúgy idegen és „büdös” volt számukra mint a társadalmi piramis legmagasabb fokára hágó zsidóságnak. Véletlen lenne, hogy a cigány szótárában a magyart „parasztnak” hívja vagy hogy „Judapest” viccek tömegét gyártotta a „parasztról”, aki csetlik-botlik az ő „kifinomult” világukban? Utóbbiak persze régóta sürgölődnek, hogy a világ által egy Kodály és Bartók zenéjében is hallott magyar parasztdalt: népdalainkat a külföldnek prezentálva beoltsák a cigányzenével!
Lent: a mindinkább zsizsiknép vonásait viselő cigányság vidéket, falvainkat fojtogató és városainkba csapó nyomulása. Fent: a hitvilága, életformája miatt úgyszintén önmagának keresett párialét kohóiban, a gój világ ellen szított évezredes gyűlölettel tarsolyában máig is: egy seregélynép. Az utóbbi száz évben, az egykori, rongyos galíciai, önmagát üstökösként a magyar sors egére katapultáló zsidóság, melyben felizzik naponta a régi gyűlölet a befogadó nép ellen. Hiszen annyi szószólójából még mindig kibújik ellenünk „Az ős Talmud-bestia, kit a még csak félig emberré vedlett ősember-ordasnak vízözön előtti babonái rángatnak.” (Szabó Dezső)
A magyarság mára oda süllyedt, hogy az Árpád győztes pozsonyi, honvédő csatájával bebiztosított, ránk örökített, és Szent László királyunkon, Nagy Lajoson keresztül Mátyásig annyi áldozattal megtartott, majd gyöngeségből vagy balszerencse s ármány által megfogyatkozott föld maradéka is gyűjtőmedencéje lett a legelvetemültebb, leginkább kultúra- és civilizációellenes erőknek: közösség- és magyarságidegen elemeknek! És történik mindez egy olyan országban, melynek ősei csak hét évvel az angolok híres, 1215-ös Magna Chartája után, a világtörténelemben valószínűleg másodikként fektették le a modernkori demokráciák alkotmányos jogrendjének alapjait az Aranybullában! Csak az évszázadok óta a magyar életen elterpeszkedő polip érdekek miatt nem tud erről a világ. A II. András idején kiadott Aranybulla záradéka kijelenti: „Hogyha pedig mi, vagy utódaink valamelyike bármikor ezen rendeletünk ellen véteni akarnánk, álljon szabadságukban ezen levél erejénél fogva, minden hűtlenségi vétek nélkül, mind a püspököknek, mind más uraknak s az ország nemeseinek, öszvesen és egyenként, jelenleg és a jövőben nekünk és utódainknak ellenállani és ellenmondani örökre.”
A magyar sors egyik tragikus meghatározója, hogy az idegen érdekek és hódítás által visszavetett, a nyugat-európai történelemfejlődés trendjeiről levágott országban az Aranybullában lefektetett, köznépi jogokat is védő rendelkezések egyre inkább hatályukat vesztették. Mégis, nem szúrja szemét legalább a nemzettudatosnak, hogy ma, csaknem 800 évvel később, a már II. András Aranybullája törvénycikkeiben garantált jogok sincsenek megadva a magyarnak? A föld népe szabadságáról szólva írja az ősi jogokat megerősítő rendelet: „A várakhoz tartozó jobbágyok szent István királytól szerzett szabadságuk szerint éljenek.” Az olyan ispánról pedig, aki az ő vára népét megrontja: „Továbbá, ha valamely ispán az ő ispánságának módja szerint magát tisztességgel nem viselné, vagy az ő vára népét megrontaná, ebben találtatván, mind az ország szine előtt vessék ki tisztéből szégyenére, és a mit elragadott, adja vissza.” (Kiemelés a szerzőtől) Hogy a „vendégek és idegenek” jogállását rögzítő paragrafusokról ne is szóljunk!
Az Isten szerelmére! Mit szándékozik tenni a „nemzeti oldal” – de legalább annak megalkuvást nem ismerő hányada – a közel 800 éves alkotmány szellemében, a mai joghiány orvoslásáért? Van-e valamiféle elképzelése a nemzet fogalmát és hívását még ismerő, halló magyarok millióinak arról, hogy a siralmas áron: egykézéssel, infarktussal, szorongással, elidegenedés, korai öregség, stb. árán elért (?) középosztálybeli helyzetén, sorsán másképpen: ősi alkotmányunk garantálta módon változtasson? Mert már gyermekének is csak egy lefokozott szintű művelődést, képesítést tud biztosítani. S így a „háromnegyedcsalád” gyermekét, az egykét – mint félembert -, lassacskán kiszorítják a beözönlő idegeneknek, a pénzes felső 10%-nak elit iskolákban végzett kölykei...
A magyarság romlásának ijesztő arányait látva minden tisztességes, hátmég őszintén nemzeti érzésű ember beláthatja a XVIII. századbeli ír filozófus és államférfi, Edmund Burke mondásának igazát. Azt, hogy „a gonosz győzelméhez semmi más nem kell, mint a tisztességes emberek tétlensége”! Tehát, kedves „nemzeti oldal” – legyetek mégoly kevesen is –, megint csak oda jutunk, hogy tükörkérdés a magyar kérdés. Van-e a magyarban elegendő tisztesség ahhoz, hogy tükre elé állva ne kelljen szembeköpnie magát? – Jobb, ha ő maga, semmint más teszi, ha már megérdemli! Persze ezt az önkritikát az ugyan magyarul beszélő, de emberroncs szintjére süllyedt lakosság millióitól nevetséges lenne elvárni.
Vagy a nemzeti érzésű még bízik a Szolzsenyicin említette kiút reményében? Abban, hogy a népelnyomóknak csak addig van hatalmuk az emberek felett, amíg el nem vesznek tőlük mindent. Ha mindenüket elveszik, többé nincsenek hatalmukban – újra szabadok. Igen, ez igaz lehet nagy népeknél, de nekünk, testben-lélekben beteg, rohamosan fogyatkozó kis népnek nem lehet vigaszunk a további tűrés, még ha abból – ha véres áron is – új, megújult élet születhetne... Nekünk nincs időnk „kivárni” ezt, bennünket felszámol a nyomor, az idő és ellenségeink!
Mitől válik hitelessé a magyar ön- és közművelés? Mikor veheti kézbe nyugodt lelkiismerettel az ember Arany Jánost? Ha a magyarság erkölcsi, anyagi romlása, számbeli fogyása megállításának tevőleges alanya lesz! Ha a mi létünk apadása árán gyarapodó parazitáknak megálljt parancsol. Nem elég a „három igenes” szavazás, annak eredményét tettekkel kell bebiztosítani. Azzal, hogy nem tíz-, de százezer lelkes követője, félmilliós készségesen induló tábora van egy mozgalomnak. Mert ennek a „kritikus tömegnek” fasisztázása, szélsőségezése balul üthet ki, hiszen ez már a népakarattal: a tűzzel való játszás. És a népfelség megsértésének, megtiprásának kisszerűbb bűnösei is lógtak már ilyenért!
Megértik-e hát a nemzeti nagyjainkat mindenféle következmények nélkül olvasgatók, hogy az elődök stafétát nyújtanak feléjük? Átveszik-e? Vagy hagyják, hogy elfajzott bitangjaink és idegenek tapossák sárba azt végképp a koncért és saját életterükért való lázas tülekedésben?
Balla József
„Visszanéz a magyar, sóhajtva néz vissza,
Te dicső hajdankor! fényes napjaidra;
Szomorú tallóján ösi hírnevének,
Hej! csak úgy böngész már valamit - mesének
Engem is a bánat megviselvén zordul,
Vígaszért hő lelkem a multakba fordul;
Azokkal időzöm, akik másszor voltak:
Mit az élet megvon, megadják a holtak.”
(Toldi szerelme – Első ének)
Letettem a könyvet, mert elfogott a fájdalom... Pedig végre el akartam olvasni Buda halálát, a Csaba trilógiát. Persze főleg nekünk, magyaroknak, ha benőtt fejünk lágya és értelem is jött vele, nekünk már nem is annyira olvasni, mint újraolvasni kellene az iránytűként szolgáló műveket! Igaza van Nietzschének: nem kell sokat olvasni, de vannak alapvető művek, melyeket újra és újra kell olvasni! - De mit ér az ilyen intelem, amikor már évszázada a liberális mítosz mákonyával etetik a nyugati világot, mondván: a „tudás” érték. Tudni minden kis haszontalan, pelyva ismeretet és diplomát adni belőle. Igen, ez a törpe elmék, egy gnóm kor ismertetőjele! Erre van szükség a „szép, új világban”. - Pedig mennyire más lenne a magyar sors, ha oszlopos műveink adnák a nemzeti katekizmust! Tájékozódási pontként a ránk sűrűsödő dzsungelben, ahol mindenféle kicsi és nagyra nőtt vérszívó lesi lépteinket...!
Arany János még írhatta, mindössze tizenöt évvel a nemzet legnagyobb szabadságharcának elfojtása után: „Visszanéz a magyar, sóhajtva néz vissza,/Te dicső hajdankor! fényes napjaidra;/... Azokkal időzöm, akik másszor voltak:/Mit az élet megvon, megadják a holtak.” Írhatta, mert volt erkölcsi alapja, melyet ő és a reformkor nemzedéke ’48-al érdemelt ki! Ezt kellett írnia a Bach rémuralom fagyos légkörében.
Letettem az Arany-kötetet, szorongással és valamiféle nagy-nagy fájdalommal belül. Meg dühvel, leginkább azok irányában, akik - mintha semmi sem történt volna, mintha semmi sem történne köröttük -, olvasnak, egyre „kultiválják magukat” és „irodalmunkat”. Talán még újra is olvassák klasszikusainkat – szórakoztatatásukra: mindenféle következmények nélkül! El-elücsörögve kényelmes, szúrágta karosszékükben, pokróccal térdükön a hűvös őszben, mely évszakból egyre több van ebben az országban... Ennek ellenére „olvasnak”! Irigylem, de még inkább megvetem őket, mert az ötödszöri újraolvasással sem értik meg az üzenetet. Ne látnák a nemzethez, a magyar kultúrkörhöz tartozásnak, a magyar identitással bírásnak a követelményét, ami annyi sorból kiált feléjük? Csak fosztogatói a magyar kincsesháznak. Rá-rájárnak, fogyasztják javait – mintha McDonald’s-be mennének! –, anélkül, hogy visszatennének valamit is. Ó nem a Dunát rekesztő, soktonnányi panaszáradat „visszatételére” gondolok, de a megtalált „imperatívusz” parancsával való cselekvésre.
A nagy folyamok kiöntéseihez, posványosodó állóvizeihez: a holtágakhoz hasonlatosak önmaguk következmények nélküli „kultiválásával”! Megszakad bennük a magyar lét sodra, ereje. Esetleg valamiféle magánszámmá: „művészi produkcióvá” szelídül, amikor a folyamnak hegyeket kellene elmosnia! Mert a „kultúra nem tudás, nem művészi produkció, hanem valami életet szabályozó elv, amely egy embercsoport minden tagjának belső mágnese, irányítója” – írhatta Németh László, mert ő és nemzedéke még megértette ezt. De a „szabályzó elv”, a „belső mágnes” hiányában a „fosztogatók” - levágva a folyam élő, zuhogó sodráról -, előbb-utóbb kiszáradnak, és már párolgó vizük sem hullik vissza akár mihaszna könnycseppként, még kevésbé eget, s földet rengető záporokban, hogy dagassza, éltesse a nemzet folyamának idők homályából induló és – életrevaló népeknél - abban szem elől vesző árját.
Arany János írhatta, egyenes derékkal: „Engem is a bánat megviselvén zordul,/Vígaszért hő lelkem a multakba fordul”. Írhatta és olvashatta visszatetszés nélkül nemzedékének java - ha szerencséjük volt életben maradni -, mert a szent harcban megcsonkult kézzel is ütöttek volna, ha nincs az megkötözve a Segesvárt és Világost követő bosszúban!
De a jelen, magát akár Aranyon, Móriczon, Sinkán és más nagyjainkon „kultiváló” ún. nemzeti érzelmű magyarjáról elmondhatjuk-e ugyanezt? Akiknek mégiscsak adva van, ha formálisan is, ha a gyakorlat által lépten nyomom meghazudtolva is, a véleménynyilvánítás, a gyülekezés és a sztrájk joga és fegyvere... Látva látják, hogy az emberiség hiénái a magyar húson híznak leginkább! Hallva hallják, hogy e ragadozók ezen a földön habzsolnak legmohóbban véres pofával s mégis tűrik, hogy a világ jogokat kérő panaszos ajakként hallja a kannibálszájakat. Az ún. nemzeti oldal hagyja felzabáltatni magát, maradék országát újabb vagy a nekivadult régi paraziták által, pedig az utóbbi száz év példája áll előtte a mi hátunkon felkapaszkodottak sikereiről!
Két élősködő harapófogójából kitörni csak egy radikalizálódó mozgalommal tudna, melyben az őshonosság címén egyedül őt: a magyarságot megillető jogokra a tereket, utcákat betöltő tömegeivel nyomná rá a megfellebbezhetetlen népakarat pecsétjét! Két ránk telepedett parazita fojtogató ölelésében, melyek kötelezettséget a magyar gazdanép irányában, múltban vagy jelenben, alig-alig ismernek. Kitörni a bezáródó harapófogóból, mellyel kodifikálni, törvényileg bebiztosítani akarják: a közösségellenes viselkedéssel felhalmozott rablott javakat („privatizáció”, stb.) vagy a bűnözéshez való jogot („megélhetési bűnözés”) - a magyar milliók további terrorizálását, elszegényedését. A leghitványabb hiénák szorongatják most a magyarság maradékát! Azok, akik látják, hogy „Nem rúg vissza, csak búsan átkoz,/ S ki egyszer rugott a magyarba,/ Szinte kedvet kap a rugáshoz.” (Ady Endre) Most oda süllyedtünk, hogy azok rúgnak rajtunk, akik faluvégen-erdőszélen teknővájással, kosárfonással, fazékfoltozással, de ugyanúgy városok hulladékán vagy dögevéssel, kupeckedéssel, és ha lehetett: tolvajlással „keresték meg” a napi betevőt a maguk választotta évszázados életmódban. A putrik világában.
A izzadni a földön, görnyedni a barázda felett ugyanúgy idegen és „büdös” volt számukra mint a társadalmi piramis legmagasabb fokára hágó zsidóságnak. Véletlen lenne, hogy a cigány szótárában a magyart „parasztnak” hívja vagy hogy „Judapest” viccek tömegét gyártotta a „parasztról”, aki csetlik-botlik az ő „kifinomult” világukban? Utóbbiak persze régóta sürgölődnek, hogy a világ által egy Kodály és Bartók zenéjében is hallott magyar parasztdalt: népdalainkat a külföldnek prezentálva beoltsák a cigányzenével!
Lent: a mindinkább zsizsiknép vonásait viselő cigányság vidéket, falvainkat fojtogató és városainkba csapó nyomulása. Fent: a hitvilága, életformája miatt úgyszintén önmagának keresett párialét kohóiban, a gój világ ellen szított évezredes gyűlölettel tarsolyában máig is: egy seregélynép. Az utóbbi száz évben, az egykori, rongyos galíciai, önmagát üstökösként a magyar sors egére katapultáló zsidóság, melyben felizzik naponta a régi gyűlölet a befogadó nép ellen. Hiszen annyi szószólójából még mindig kibújik ellenünk „Az ős Talmud-bestia, kit a még csak félig emberré vedlett ősember-ordasnak vízözön előtti babonái rángatnak.” (Szabó Dezső)
A magyarság mára oda süllyedt, hogy az Árpád győztes pozsonyi, honvédő csatájával bebiztosított, ránk örökített, és Szent László királyunkon, Nagy Lajoson keresztül Mátyásig annyi áldozattal megtartott, majd gyöngeségből vagy balszerencse s ármány által megfogyatkozott föld maradéka is gyűjtőmedencéje lett a legelvetemültebb, leginkább kultúra- és civilizációellenes erőknek: közösség- és magyarságidegen elemeknek! És történik mindez egy olyan országban, melynek ősei csak hét évvel az angolok híres, 1215-ös Magna Chartája után, a világtörténelemben valószínűleg másodikként fektették le a modernkori demokráciák alkotmányos jogrendjének alapjait az Aranybullában! Csak az évszázadok óta a magyar életen elterpeszkedő polip érdekek miatt nem tud erről a világ. A II. András idején kiadott Aranybulla záradéka kijelenti: „Hogyha pedig mi, vagy utódaink valamelyike bármikor ezen rendeletünk ellen véteni akarnánk, álljon szabadságukban ezen levél erejénél fogva, minden hűtlenségi vétek nélkül, mind a püspököknek, mind más uraknak s az ország nemeseinek, öszvesen és egyenként, jelenleg és a jövőben nekünk és utódainknak ellenállani és ellenmondani örökre.”
A magyar sors egyik tragikus meghatározója, hogy az idegen érdekek és hódítás által visszavetett, a nyugat-európai történelemfejlődés trendjeiről levágott országban az Aranybullában lefektetett, köznépi jogokat is védő rendelkezések egyre inkább hatályukat vesztették. Mégis, nem szúrja szemét legalább a nemzettudatosnak, hogy ma, csaknem 800 évvel később, a már II. András Aranybullája törvénycikkeiben garantált jogok sincsenek megadva a magyarnak? A föld népe szabadságáról szólva írja az ősi jogokat megerősítő rendelet: „A várakhoz tartozó jobbágyok szent István királytól szerzett szabadságuk szerint éljenek.” Az olyan ispánról pedig, aki az ő vára népét megrontja: „Továbbá, ha valamely ispán az ő ispánságának módja szerint magát tisztességgel nem viselné, vagy az ő vára népét megrontaná, ebben találtatván, mind az ország szine előtt vessék ki tisztéből szégyenére, és a mit elragadott, adja vissza.” (Kiemelés a szerzőtől) Hogy a „vendégek és idegenek” jogállását rögzítő paragrafusokról ne is szóljunk!
Az Isten szerelmére! Mit szándékozik tenni a „nemzeti oldal” – de legalább annak megalkuvást nem ismerő hányada – a közel 800 éves alkotmány szellemében, a mai joghiány orvoslásáért? Van-e valamiféle elképzelése a nemzet fogalmát és hívását még ismerő, halló magyarok millióinak arról, hogy a siralmas áron: egykézéssel, infarktussal, szorongással, elidegenedés, korai öregség, stb. árán elért (?) középosztálybeli helyzetén, sorsán másképpen: ősi alkotmányunk garantálta módon változtasson? Mert már gyermekének is csak egy lefokozott szintű művelődést, képesítést tud biztosítani. S így a „háromnegyedcsalád” gyermekét, az egykét – mint félembert -, lassacskán kiszorítják a beözönlő idegeneknek, a pénzes felső 10%-nak elit iskolákban végzett kölykei...
A magyarság romlásának ijesztő arányait látva minden tisztességes, hátmég őszintén nemzeti érzésű ember beláthatja a XVIII. századbeli ír filozófus és államférfi, Edmund Burke mondásának igazát. Azt, hogy „a gonosz győzelméhez semmi más nem kell, mint a tisztességes emberek tétlensége”! Tehát, kedves „nemzeti oldal” – legyetek mégoly kevesen is –, megint csak oda jutunk, hogy tükörkérdés a magyar kérdés. Van-e a magyarban elegendő tisztesség ahhoz, hogy tükre elé állva ne kelljen szembeköpnie magát? – Jobb, ha ő maga, semmint más teszi, ha már megérdemli! Persze ezt az önkritikát az ugyan magyarul beszélő, de emberroncs szintjére süllyedt lakosság millióitól nevetséges lenne elvárni.
Vagy a nemzeti érzésű még bízik a Szolzsenyicin említette kiút reményében? Abban, hogy a népelnyomóknak csak addig van hatalmuk az emberek felett, amíg el nem vesznek tőlük mindent. Ha mindenüket elveszik, többé nincsenek hatalmukban – újra szabadok. Igen, ez igaz lehet nagy népeknél, de nekünk, testben-lélekben beteg, rohamosan fogyatkozó kis népnek nem lehet vigaszunk a további tűrés, még ha abból – ha véres áron is – új, megújult élet születhetne... Nekünk nincs időnk „kivárni” ezt, bennünket felszámol a nyomor, az idő és ellenségeink!
Mitől válik hitelessé a magyar ön- és közművelés? Mikor veheti kézbe nyugodt lelkiismerettel az ember Arany Jánost? Ha a magyarság erkölcsi, anyagi romlása, számbeli fogyása megállításának tevőleges alanya lesz! Ha a mi létünk apadása árán gyarapodó parazitáknak megálljt parancsol. Nem elég a „három igenes” szavazás, annak eredményét tettekkel kell bebiztosítani. Azzal, hogy nem tíz-, de százezer lelkes követője, félmilliós készségesen induló tábora van egy mozgalomnak. Mert ennek a „kritikus tömegnek” fasisztázása, szélsőségezése balul üthet ki, hiszen ez már a népakarattal: a tűzzel való játszás. És a népfelség megsértésének, megtiprásának kisszerűbb bűnösei is lógtak már ilyenért!
Megértik-e hát a nemzeti nagyjainkat mindenféle következmények nélkül olvasgatók, hogy az elődök stafétát nyújtanak feléjük? Átveszik-e? Vagy hagyják, hogy elfajzott bitangjaink és idegenek tapossák sárba azt végképp a koncért és saját életterükért való lázas tülekedésben?
Balla József
