„Hej tulipán". Ezzel a címmel írtam meg azt a versem, mely számomra egyfajta könyörgés, a múltból erőt merítve, a jelent megélve, a jövőre rálátva. Nemzetünk, népművészetünk legősibb virágmotívuma a tulipán, melyet épp annyira ápolni kell, mint a magyarságtudatunkat itt Erdélyben - írja Thököly Vajk.
Valamikor 2012 áprilisában, a Vigyázó-hegység keleti oldalán, a Havasrekettyei vízesést elhagyva kezdtem dúdolni egy dallamot, mely mindig így kezdődött: „Hej, tulipán, tulipán...", s mire visszaérkeztem a főútra, megszületett ez a vers.
Hogy mi ihlette? A történelem, melynek ostora gyakran csattant már rajtunk, és nekünk, erdélyi magyaroknak csak akkor van esélyünk, hogy erősek maradjunk, ha összefogunk. Elődeink, apáink, nagyapáink vérüket adták ezért a földért, s most ha lenéznek az égből, nemcsak azt látják, hogy megmaradásunkért küzdünk, hanem azt is, hogy magyar a magyart egyre gyakrabban nem tiszteli, sőt ha a politika úgy kívánja, harcolnak is egymás ellen. Ha ezt az utat választjuk, az egymás közötti viaskodást, akkor lassan felmorzsolódunk.
Erdély a szülőföldünk, a hazánk, nem azért születtünk ide, hogy elhagyjuk. A Kárpátok ormai felett szálló madár, a völgyek között bujdosó patakok, a fenyőfák, az ősi templomok épp annyira idetartoznak, mint mi. A Partiumon át Erdély minden szegletéig, székelyek, kalotaszegiek, szilágyságiak, mezőségiek, máramarosiak, bánságiak, Erdély határain kívül élő csángók s még sorolhatnám. Mi mind egyek vagyunk, magyarok! Gyökereink ide kötnek minket. Nekünk történelmünk van ezen a földön, hol jövőnk csak akkor lesz, ha a múltból erőt merítve, a jelenben is magyarok maradunk, egymást támogatva.
Thököly Vajk
Kapcsolódó:
