Paul Findly They Dare to Speak Out (Ők mertek beszélni) című könyvének 114. oldalán leír egy döbbenetes, ugyanakkor teljes mértékben jellemző és hiteles történetet. Az 1960-as választási kampány során Kennedy találkozott néhány dúsgazdag zsidó üzletemberrel. Egyikük világosan a demokrata elnökjelölt értésére adta: tisztában vannak azzal, hogy a sikeres kampányhoz sok pénzre van szüksége, és a “jelentős segítséget” meg is fogja tőlük kapni abban az esetben, ha Kennedy “lehetővé teszi a számukra a közel-keleti politika meghatározását és irányítását az elkövetkező négy évben”.

Kennedy azonban nem állt kötélnek, sőt ekkor határozta el, hogy megválasztása esetén egy olyan törvényt fog alkotni, amelynek értelmében minden elnökjelölt egy meghatározott, de azonos összeget fog kapni a szövetségi költségvetés terhére, a kampány kiadásainak fedezése céljából. Ha Kennedynek sikerült volna ily módon átalakítani a kampányfinanszírozás rendszerét és általánosságban is korlátozni a zsidó pénzmágnások hatalmát, akkor az elkövetkező évek során elképesztő hatalmat kezében összpontosító Izrael-lobbi talán nem lett volna képes megvásárolni a politikusokat, és átvenni az ellenőrzést a Fehér Ház, a Külügy- és Hadügyminisztérium, a Kongresszus és a Szenátus felett. Ha pedig nem az Izrael-lobbi határozta volna meg az USA közel-keleti politikáját, békésebb hely lenne a világ, mert ha a zsidó állam őrült ámokfutásának vége szakad, megszülethetett volna a palesztin-izraeli békemegállapodás, nem következnek be a szeptember 11-i merényletek, és az úgynevezett “terrorellenes háborúra” (Irak és Afganisztán lerohanására, a líbiai és szíriai polgárháborúra) sem kerül sor.

Az utolsó bátor és gerinces, valóban az Egyesült Államok érdekeit képviselő elnöknek azonban más “bűne” is volt a zsidók szemében. Seymour Hersh: A Sámson Opció - Az izraeli nukleáris arzenál és az amerikai külpolitika című könyvében részletesen leírja, hogy Kennedy mindenképpen szerette volna megakadályozni az izraeli atomfegyverek kifejlesztését, mert attól tartott, más közel-keleti államok is követik majd a zsidók példáját. Akkor pedig több közel-keleti ország is létrehozza saját atomarzenálját, melynek következményei kiszámíthatatlanok lesznek.

Seymour Hersh könyvében megemlíti, hogy Kennedy elnök John A. McCone személyében egy olyan republikánust nevezett ki a CIA élére, akinek volt bátorsága szembeszállni Izraellel és az amerikai cionista lobbival az izraeli atombomba kifejlesztésének kérdésében is. Hersh szerint 1965-ben McCone azért mondott le hivataláról, mert Lyndon Johnson nem mert ellentmondani a befolyásos cionista köröknek. Attól tartott ugyanis, hogy amennyiben megakadályozza az izraeli atombomba kifejlesztését, a milliárdos zsidó üzletemberek elfordulnak tőle, és akkor egészen biztosan el fogja veszíteni a következő választást.

De hogy a '60-as években az amerikai politikai intézmények még nem álltak teljesen cionista ellenőrzés alatt, bizonyítja az úgynevezett Gilpatric-jelentés megszületése, melyben figyelmeztetik az elnököt: az USA-nak mindenképpen meg kellene akadályoznia, hogy más államok – beleértve Izraelt – nukleáris fegyverekre tegyenek szert. Johnson elnök azonban már oly mértékben rettegett a zsidó lobbitól, hogy nem merte figyelembe venni a Gilpatric-jelentés megállapításait. Vagyis az amerikai nemzeti érdekeket feláldozta a cionista érdekek oltárán.

A '60-as évek óta úgy Amerikában, mint Európában még tovább erősödött a zsidó lobbi hatalma, mely mára lényegében teljessé vált. Ma már a nyugati világban bárhol (és persze számos harmadik világhoz tartozó csatlós államban) vezető állást betöltő politikusok, de az alacsonyabb posztokon ténykedő köztisztviselők (sőt immár művészek, üzletemberek, történészek, tudósok, stb.) tömegének karrierje és egzisztenciája a cionista lobbi kegyeitől függ.

Perge Ottó - Veteranstoday nyomán