A Mazsihisz weboldalán az alábbi „tájékoztatás” olvasható: „Hatvannyolc évvel ezelőtt, 1945. március 24-én a vasi kisváros határában működött – csak ezen a napon – Magyarország eddig ismert egyetlen gázkamrája, ahol több mint száz, többségében zsidó származású munkaszolgálatost gyilkoltak meg, rájuk és a holokauszt minden áldozatára emlékeztek a gyászünnepségen.
A Kőszeg közelében létesített munkatáborban 2500-an haltak bele az éhezésbe, a kegyetlen bánásmódba és a járványos betegségekbe, azokat a legyengült embereket pedig, akikről úgy gondolták, hogy nem bírnák a menetelést a mauthauseni haláltáborig, a gázkamrában végezték ki.
Kőszegen minden évben megemlékeznek a mártírhalált halt munkaszolgálatosokról, a pártok, civil szervezetek, egyházak, a helyi zsidóság képviselői, a helyi iskolák diákjainak képviselői helyezték el koszorúikat.” (A szövegben szereplő „eddig ismert egyetlen gázkamrája” megfogalmazás további gázkamrák „felfedezése” előtt nyit kaput – P.O.)

A „kőszegi gázkamra” meséje egyáltalán nem újdonság: a cionisták és „hasznos idiótáik” évente megemlékeznek róla, és időnként ünnepi beszédekben és újságcikkekben is emlegetik. Én magam már két alkalommal is foglalkoztam a témával (itt illetve itt). Mindamellett úgy tűnik, a „kőszegi gázkamrára” vonatkozó hittétel nem része még a nemzetközi holokauszt dogmatikának. Az ostoba sztorit egyelőre csak a Magyarországon élő bennszülöttek további félrevezetésére és butítására használják, de a magyarországi hivatalos holokauszt-történészek is meglehetős óvatossággal nyilatkoznak róla. Ami nem véletlen, hiszen egyfelől ők is úgy gondolják, hogy akár kitalált történetek terjesztése révén is kordában kell tartani a zsidók kiirtását tervezgető gójokat, másfelől viszont azért igyekeznek megőrizni a szakmaiság némi látszatát.

A Népszabadság 2004. szeptember 17-i számában Szita Szabolcs – aki ma a Holokauszt Emlékközpont igazgatója – kifejtette véleményét a „kőszegi gázkamrával” kapcsolatban. „Számos tény és adat bizonyítja, hogy a kőszegi munkatáborokban a Vernichtung durch Arbeit, vagyis 'a megsemmisítés munkával' náci gyakorlata érvényesült” – közölte Szita. Mint mondta, „ismeretei szerint a sörgyári tábor Bauer nevű parancsnoka a kiürítéskor szigetelt fogolybarakkokban legkevesebb 72 legyengült magyar zsidó férfira bocsáttatott feltehetőleg ciángázt, ettől nagyobb részük megfulladt. A túlélőkkel golyó végzett.” A „nagy tekintélyű” holokauszt-történész arról jellemző módon egy árva szót sem szólt, melyek azok a bizonyos „tények és adatok”, és honnan származnak az „ismeretei”, melyekről nyilatkozatában említést tett. (Miként máig adós annak az állításának a bebizonyításával, mely szerint a nácik a háború végén mérgezett tejjel gyilkoltak meg cigány csecsemőket.)

A hvg.hu megkereste az ügyben a másik „szakértőnek” kinevezett propagandistát, a diákjait „mindennek a legaljának” tartó Karsai Lászlót. Aki sem az új keletű mítoszt nem akarta lerombolni, sem Szita Szabolcsot nem merte meghazudtolni, ugyanakkor saját magát sem kívánta nevetségessé tenni, ezért az alábbi kijelentéssel igyekezett kikecmeregni a kutyaszorítóból: „Szita Szabolcs 25 év alatt aprólékos munkával tárta fel a Kőszegen történteket. Kollégájának sikerült annak is a nyomára bukkanni, hogy három helyi svábot zsidómentés miatt végeztek ki a nyilasok. Másik, a kőszegihez hasonló, gázzal is gyilkoló tábor nem működött Magyarország területén.” Vagyis Karsai László „barátunk” nem merte ugyan nyíltan tagadni a „kőszegi gázkamra” létezését, de nem is volt hajlandó „részletekbe bocsátkozni”. Így írják tehát a holotörténelmet a „nagy tudású” hivatalos holotörténészek. Az igazság a legkevésbé érdekli őket, helyette a mítoszgyártás és a karrierépítés szempontjai szerint „mutatják be a tényeket”.

De kinek a hülye fejében született meg a „kőszegi gázkamráról” szóló mese? Nos, nyomozásom során egészen 1998. március 24-ig jutottam el, amikor is a Kőszegi Önkormányzat és a Kőszegi Baráti Kör közös rendezvényen emlékeztek meg (talán első ízben) a városban felállított „gázkamrában kivégzett zsidókról”. Az elkövetkező években azután rendszeressé tették a „kivégzett munkaszolgálatosok” előtt fejet hajtó megemlékezéseket. (Íme, így születik a holomítosz.) Jellemző módon senkinek eszébe sem jutott utánanézni a tényeknek a „kőszegi gázkamrával” kapcsolatosan. Hat esztendő elteltével a Népszabadság, majd a hvg.hu közölt ugyan egy rövid összeállítást a kérdésről, azonban a legkevésbé sem a valóság tisztázásának szándékával. A Népszabadság 2004. szeptember 17-i számában egy Ádám György nevű „holokauszt-túlélő” mesélt a Kőszegen történt „elgázosításokról”. Mint mondta, „haláltábort működtettek itt – nyilasok segítségével – a németek”. Majd így folytatta: „Több ezer embert értelmetlenül dolgoztattak halálra; a legyengült, beteg munkaképteleneket vagy lelőtték, vagy gázzal végeztek velük. A lágerbe zárt zsidók és őreik létszáma az élelmiszerjegyek alapján mintegy nyolcezer lehetett. A nehéz fizikai munka, a rossz életkörülmények, valamint az éhezés miatt egyre többen haltak meg vagy betegedtek meg. 1944 decemberének második felében a tábor parancsnoka három barakkot szigeteltetett le, ahol az elgyengült, beteg embereket elgázosították. Reggelenként, a latrinára menet mindig találtam egy-két haldoklót; valahogy kiásták magukat a rosszul összetákolt gázkamrából, és élőhalottként, négykézláb kúszva-mászva szédelegtek, amíg agyon nem lőtték őket.” Ádám György arról is beszámolt, hogy a hullaszállító brigádok „a csonttá és bőrré soványodott, eltorzult testeket nagy gödrökbe hordták”. Állítólag saját szemével látta, hogy „még élőket is vetettek a halottak közé”. „Akadt, aki a hullagödörben talán még egy-két óra hosszat mozgott, hörgött. Aztán elhallgatott ő is” – idézte fel „emlékeit” az idős férfi.

Volt azután egy másik „szemtanú” is, egy bizonyos Bács Pál, aki Mauthausenben élte meg a háború végét, ahová állítólag Kőszegről hurcolták el. Állítása szerint a kőszegi téglagyárban felállított táborban 2400 zsidó munkaszolgálatost gyilkoltak meg a gaz nácik. Mint beszámolt róla, bátyjával és édesapjával együtt dolgoztatták Kőszegen, ahol nem csupán árkokat ástak, hanem a „téglagyár egyik szárítójából egy hevenyészett gázkamrát kellett kialakítaniuk”. Bács Pál úgy emlékezett, hogy a kőszegi gázkamrában gyilkolták meg a beteg bátyját is.

A „kőszegi gázkamra” mítosza azért érdekes, mert kiválóan szemlélteti a holokauszt egészének jellemzőit. Sehol nincs egyetlen dokumentum, mely egyértelműen igazolná, hogy ténylegesen létezett volna gázkamra Kőszegen. Miképp egyetlen egy olyan holttestet sem találtak a városban és környékén (de másutt sem), amelyről független szakértőkből álló törvényszéki orvosi bizottság a halál okaként az „elgázosítást” állapította volna meg.

Kizárólag két szemtanú egymással sem teljesen összhangban lévő tanúvallomása alapján született meg tehát a „kőszegi gázkamra” meséje. Jellemző továbbá, hogy senki nem tette fel soha a kínálkozó kérdéseket. Miért csak egyetlen napig üzemeltették az állítólagos gázkamrát? Egyáltalán miért építettek gázkamrát 1945. márciusában Kőszegen, amikor – a hivatalos holotörténészek állításai szerint – már hónapokkal korábban, 1944. októberében vagy novemberében minden német „haláltáborban” leállították a feltételezett elgázosításokat? Honnan tudja Szita Szabolcs, hogy „legkevesebb 72 zsidó foglyot” gázosítottak el a gázkamrában? És miért mondja azt, hogy „feltehetőleg ciángázzal” végeztek velük? Most biztosan tudja, vagy csak feltételezi, amit állít? És ha igaz a 72-es áldozati szám, akkor a kőszegi megemlékezésen miért mondták, hogy „több mint száz, többségében zsidó származású munkaszolgálatost gyilkoltak meg”? Van arra adat, hogy az állítólag meggyilkolt munkaszolgálatosok között mennyien voltak zsidók? Ha nincs, miért mondják, hogy a „többségük” az volt? És miért állítja ugyanakkor Szita Szabolcs, hogy mind a 72 személy, akit a „kőszegi gázkamrában” elgázosítottak, zsidó volt? És vajon mivel magyarázható, hogy 1945. március 24-én – az „egynapos gázkamra” üzemelésének napján – Kőszegről a burgenlandi Rohoncra zsidó munkaszolgálatosokat vittek, ahol azután állítólag legyilkolták őket? Miért nem a „kőszegi gázkamrában” végeztek velük?

Kérdés továbbá, hogy vajon a „szigetelt fogolybarakkokban” történtek az elgázosítások (ahogy Ádám György „szemtanú” és Szita Szabolcs állítja), netán a „téglagyár egyik szárítójában” volt a gázkamra, miként arra Bács Pál „szemtanú” emlékszik? Nem világos továbbá az sem, mikor kezdődtek Kőszegen az elgázosítások? Ádám György szerint 1944. december második felében történt a „három fogolybarakk szigetelése”, ahol a „legyengült, beteg embereket elgázosították”. De ha Ádám György igazat állít, akkor miért állítják az immár rendszeressé tett megemlékezéseken, hogy március 24-én létesítették a „kőszegi gázkamrát”? Nem gondolják a „nagy tekintélyű” történészek, hogy állításaikat dokumentumokkal vagy a holttesteken annak idején elvégzett törvényszéki orvosi vizsgálatokról készült jelentésekkel kellene alátámasztaniuk?

Ha pedig ennyire ellentmondásosak a „szemtanúk” vallomásai, és a hivatalos történészek is bevallottan „feltételezésekre” hagyatkoznak, akkor milyen alapon tartanak megemlékezéseket a „Kőszegen lezajlott szörnyűségekkel” kapcsolatban? Vajon miért nem szerepel továbbá a nemzetközi holokauszt-szakirodalomban a „tény”, mely szerint Kőszegen is létezett „megsemmisítő tábor”? Végezetül pedig tudna bárki is tájékoztatást adni arról, hogy az „egynapos kőszegi gázkamra” létezése vajon a holokauszt-dogmatika rész-e, melynek tagadása az úgynevezett holokauszt tagadását tiltó törvény hatálya alá esik?

Perge Ottó - Kuruc.info

Kapcsolódó: Karsai még kollégáit is kérlelte, hogy írjanak tanulmányt a Jobbik "nácizmusáról"