 |
Végéhez közeledik a portálunkon az elmúlt hetekben zajlott úgynevezett holokauszt-vita. Az ebben megszólalt két oldal több mint két tucat írásban kísérelte meg bebizonyítani igazát - az olvasóknak kell megítélni, kinek mennyire sikerült (lesz majd szavazás róla), portálunk ebben a pengeváltásban ugyanis a semleges közvetítő szerepét vállalta fel.
Úgy érezzük, mindenkinek kellő mértékben biztosítottuk a hozzászólási lehetőséget (és ezt tesszük még a közeljövőben is), mivel azonban nem valószínű, hogy valamelyik fél igazat ad a másiknak, úgy döntöttünk, mi vetünk véget a vitának. Két kört futhat még valamennyi hozzászóló, amelyből egy többeknek gyakorlatilag már lejárt, ugyanis most közöljük Karsai László írását, már megérkezett és várakozik Jürgen Graf és Perge Ottó cikke (ez olvasható most), valamint nemrég jelent meg Ungváry Krisztián hozzászólása. Mivel azonban ez még a vita befejezése előtt történt, így ő igényt tarthat az utolsó előtti körre is - amennyiben élni kíván vele, várjuk levelét.
Az elkövetkező napokban tehát az utolsó előtti kör írásait közöljük, majd minden résztvevő lehetőséget kap egy végszóra, melyben összegezhet, ismét felsorolhatja legmeggyőzőbbnek tartott érveit, reagálhat az előtte megjelent vitairatokra stb., kérésünk csak az, hogy lehetőleg röviden, tömören, pontokba szedve, hogy könnyen olvasható és átlátható legyen.
A "tisztességes verseny" érdekében ugyanarra az időpontra (legkésőbb június 6., vasárnap reggel 10 óráig) várjuk mindenki végszavát, és ugyanabban az időpontban, egy helyen közöljük őket ABC-sorrendben.
Most Perge Ottó legújabb írását olvashatják, utána Jürgen Graf és Ungváry Krisztián következik - ha igényt tart rá.
Köszönjük megértésüket és az eddigi vitát!
PergeOttó: Vitánk nem volt felesleges – válasz Karsai Lászlónak és Ungváry Krisztiánnak
Megfogadom Ungváry Krisztián tanácsát. Legutóbbi cikkében azt írja ugyanis, hogy csak azt vagyok hajlandó tudomásul venni, ami „felháborít”, azzal viszont sohasem foglalkozom, aminek „örülni kellene”. Milyen igaz. Úgy döntöttem hát, örvendezni fogok egy kicsit.
Hiszen tényleg jelentős eredmény, hogy Ungváry Krisztián – Kertész Imrére és Ernst Noltéra hivatkozva – megerősítette: „”Auschwitz nem összehasonlíthatatlan és megismételhetetlen esemény, és a Gulág szörnyűségeitől csak másodlagos szempontokból különbözik”. Mindamellett annak is örülök, hogy Karsai László hajlandó eljönni velem Putnokra, mi több, Auschwitzba is meginvitált. Természetesen boldogan mennék, de hát egyelőre meglehetősen kockázatos vállalkozás lenne a számomra. De nézzük csak sorjában vitapartnereim néhány újabb érvét.
Mind Ungváry Krisztián, mind pedig Karsai László igen nagy hangsúlyt helyez a szovjet hadifoglyok sorsára, melynek azonban legfeljebb közvetett köze van az úgynevezett holokauszthoz. Vitapartnereim nyilvánvalóan a nemzetiszocialista rezsim rasszista, elnyomó, kegyetlen jellegét kívánják kidomborítani a német fogságba esett szovjet katonák borzalmas sorsának ecsetelésével. Jürgen Graf is, én is válaszoltunk már erre a felvetésre. Hangsúlyoztuk, hogy 1941 nyarán nagyon rövid idő alatt hihetetlenül sok szovjet katona esett német fogságba, és ellátásukat a németek nem voltak képesek megszervezni. Nem vitattuk ugyanakkor, hogy a németek – megsértve a genfi konvenció előírásait –, valóban kegyetlenül bántak a szovjet hadifoglyokkal, akik csökkentett élelmiszeradagot kaptak (700 kalóriát naponta, vagy annál is kevesebbet), és többségüknek megfelelő szálláshely sem jutott. Az éhségtől, a szomjúságtól és a hidegtől tömegesen vesztették életüket. Aki szökni próbált, alighanem életével lakolt. A 32 millió szovjet katona közül 5 734 528 esett fogságba a háború alatt. A hadifoglyok közül 2-2,5, (esetleg 3) millió veszíthette életét, habár a hivatalos német statisztikák szerint 280 000-en a deportálások során, 1 030 157-en pedig különböző munkatáborokban haltak meg, vagy szökés közben lőtték le őket. Csupán 1941 novemberében és decemberében 400 ezer szovjet hadifogoly vesztette életét.1 (Más statisztikák is forgalomban vannak.) Érdemes ugyanakkor megemlíteni, hogy az egész háború alatt 235 473 brit és amerikai hadifogoly került a németek kezére, és közülük „csupán” 8348 hunyt el a fogolytáborokban. A nyugatiakkal szemben a németek tisztességesen, a nemzetközi előírásokat betartva jártak el. Vajon a szovjetekkel miért bántak olyan embertelenül? Pusztán faji okok miatt, vagyis azért, mert a nácik „alacsonyabb rendű fajnak” bélyegezték az oroszokat?
Nos, alighanem másról van szó. Részben arról, hogy az a könyörtelenség, ahogyan a szovjetek, illetve a németek egymás hadifoglyaival bántak, visszatükrözte a keleten zajló, kirívóan kegyetlen és véres háború szörnyűségeit. Ezen kívül pedig kevesen tudják: a németek számos erőfeszítést tettek annak érdekében, hogy a semleges országok és a Nemzetközi Vöröskereszt segítségével sikerüljön nyélbe ütni egy kölcsönös megegyezést Németország és a Szovjetunió között a hadifoglyok sorsával kapcsolatban. Sztálin azonban mindenféle egyezséget elutasított! Mi több, 1941 augusztusában Hitler engedélyével a Nemzetközi Vöröskereszt egy küldöttsége látogatást tett a hammerstadti hadifogolytáborban, ahol is már több tízezer szovjet katona raboskodott. Ekkor a „faji előítéletektől elvakított nácik” arra kérték a Vöröskereszt vezetőit, legalább arra vegyék rá Moszkvát, hogy a szovjet hatóságok küldjenek élelmiszercsomagokat a fogságba esett katonáiknak! Azonban Sztálin elutasító választ adott! Ami persze nem is meglepő annak fényében, hogy a vörös diktátor 1941. augusztus 16-án egy rendeletet adott ki, melynek értelmében a német fogságba esett szovjet katonákat „árulónak” bélyegezték, akik immár nem tekinthetők többé a Vörös Hadsereghez tartozóknak. Ezért nem küldtek számukra élelmiszercsomagot, és a legkevésbé sem törődtek a sorsukkal. Sőt, sok esetben a magukat megadó, illetve bármilyen módon az ellenség karmai közé került katonák családtagjai is megtorlásnak voltak kitéve Sztálin vörös birodalmában. A fronton egy-egy veszélyesebb bevetés előtt azt kérték bajtársaiktól a katonák, ha a németek kezére kerülnének, akkor inkább mondják azt, hogy meghaltak. És az az 1,8-2 millió szovjet hadifogoly, aki megérte a háború végét, csöbörből vödörbe esett, hiszen sokakat közülük, alighogy hazatértek, már le is tartóztattak, és elhurcolták őket a Gulágra.
Mivel tehát a szovjet vezetést egyáltalán nem érdekelte a saját hadifoglyainak sorsa, és Moszkva a genfi egyezményt sem írta alá, lényegében azt tehetett a német hadifoglyokkal, amit csak akart. Karsai is, Ungváry is téved: a szovjetek munkatáboraiban sínylődő németek sorsa legalább olyan borzalmas volt, mint a nácik lágereiben fogva tartott oroszoké. Hivatalos német statisztikák szerint a Wermacht 1 750 000 katonája vesztette életét a Szovjetunió hadifogolytáboraiban a háború alatt. A sztálingrádi csatában foglyul ejtett 91 000 német katona közül pedig csupán 5000 érte meg a háború végét!2 Mivel tehát a kommunista vezetés nem volt hajlandó a hadifoglyok sorsáról tárgyalásokba bocsátkozni Berlinnel, a németek úgy döntöttek: ugyanolyan bánásmódban részesítik a szovjet hadifoglyokat, mint amilyen bánásmódban a Wehrmacht orosz fogságba esett katonáinak részük van. Hogy azután úgy a nemzetiszocialista vezetés, mint az egyszerű katonák gyűlölték a „halálos ellenséget”, azon nem lehet csodálkozni. Kérdezze meg csak bárki mondjuk a Vietnamban harcoló amerikai katonákat, miket gondoltak, és miket mondtak a „vietkongokról”, akik a legváratlanabb pillanatokban csaptak le rájuk, és gyilkolták a bajtársaikat. De nem kell olyan messzire menni az időben. Izraeli polgárok a legutóbbi gázai háború során – ami inkább mészárlásnak nevezhető, mint háborúnak – a Gázai övezet közelében, egy dombról, karosszékekből nézték végig az öldöklést! Több izraeli rabbi teljesen helyénvalónak nevezte, hogy a zsidó hadsereg katonái palesztin gyerekeket és nőket gyilkoljanak, miként a tiltott foszforbombák bevetését is szentesítették. Matan Vilnai izraeli hadügyminiszter még a Gáza elleni támadás megindítása előtt a „soá” szót használta annak a borzalomnak a leírására, ami, mint mondta, a gázai palesztinokra vár rövidesen. A palesztinokkal szembeni izraeli rasszizmus ezer és ezer példáját tudnám felidézni. És ha már az „éhenhalatásnál” tartunk: Izrael immár három esztendeje tartja blokád alatt a Gázai övezetet, megfosztva annak lakóit a legalapvetőbb élelmiszerektől és gyógyszerektől. Hogy jön ide Izrael? - kérdezhetik vitapartnereim. Hát úgy, hogy az izraeliek is pontosan azt gondolják manapság, amit annak idején a németek: súlyos veszedelem fenyegeti őket! Az izraeliek szemében a palesztinok, illetve általában az arabok számítanak halálos ellenségnek, a németek pedig a háború előtt és alatt elsősorban a nemzetközi zsidóságot, és a kommunista Szovjetuniót tartották a legfőbb veszélyforrásnak, melyekről azt hitték – okkal vagy ok nélkül –, hogy létüket fenyegetik. Márpedig az ember a „halálos ellenségével” nemigen bánik kesztyűs kézzel. Nézzük csak meg, hogyan kezelik az amerikaiak például a terroristákat Guantánamón és más börtönökben – még a hadifogoly státuszt is megtagadják tőlük. Erre persze mondhatja azt Karsai is, Ungváry is, hogy hát a terroristák „megérdemlik” a sorsukat, csak hát ők szabadságharcosoknak tekintik magukat, illetve úgy vélik, az USA és általában a Nyugat halálos fenyegetést jelent népük és vallásuk számára. De hát a németek is azt mondták egykor, hogy a zsidók is, az oroszok is „megérdemlik” sorsukat. Az Egyesült Államokat és Nagy Britanniát azonban a nemzetiszocialista Németország nem tartotta „halálos ellenségének” - a „körülmények szerencsétlen alakulása” következtében szembekerültek ugyan a fronton mindkét hatalommal, de Németország el akarta kerülni a háborút mind Londonnal, mind pedig Washingtonnal. Elsősorban ezért bántak tisztességesen a németek az angol és amerikai hadifoglyokkal – nem pedig azért, mert az oroszokkal ellentétben az angolokat és az amerikaiakat „magukkal egyenrangúnak” találták. Egyébként pedig ha Hitler és általában a nemzetiszocialista vezetés minden egyes cselekedetét kizárólag a „rasszista, szociáldarwinista” előítéletek határozták volna meg – mint Karsai és Ungváry gondolja – akkor mivel magyarázható, hogy a Führer oly kiváló kapcsolatokat alakított ki Japánnal és az arabokkal? Hiszen sem a „sárgák”, sem az arabok nem tartoznak az árja fajhoz, Hitlernek tehát szóba sem lett volna szabad velük állnia, ha tényleg mindenkor csakis a rasszizmus és a faji előítéletek jegyében gondolkodott volna. Végezetül pedig: ha a németek valóban le akarták gyilkolni az összes orosz hadifoglyot – mint vitapartnereim állítják – akkor nem csökkentett élelmiszeradagot adtak volna a szovjet katonáknak, hanem egyáltalán semmit. Ebben az estben aligha élte volna meg a háború végét 1,8 millió szovjet hadifogoly a németországi lágerekben.
Karsai többször is a fejemhez vágta, hogy képtelen vagyok megérteni: a „náci Németország” egy „rasszista, szociáldarwinista, gengszter-állam” volt. Nos, ezzel kapcsolatban hadd mondjam el: igen, egyetértek Karsaival, nem éppen öröm egy „rasszista, szociáldarwinista, gengszterállamban” élni, főleg nem öröm azoknak, akik valamilyen kisebbséghez tartoznak. Azonban vannak olyan történelmi helyzetek, amikor egy nemzet fennmaradása érdekében muszáj bizonyos rasszista eszközökhöz folyamodni. Izrael talán nem különbözteti meg hátrányosan az országban élő palesztin kisebbséget, és nem terjeszkedik folyamatosan a megszállt területeken? De hogy ne csak mindig Izraelre hivatkozzam, nézzük meg, mivé is alakult át Amerika 2001. szeptember 11., azaz a terrorellenes háború megkezdése óta. Természetesen nem nevezném Amerikát „gengszterállamnak”, mindenesetre az elmúlt évek folyamán alaposan szűkítették a szabadságjogokat az USA-ban, az országban élő muzulmánok és arabok pedig úgy érzik, hátrányos megkülönböztetésben van részük. De felidézhetjük a jakobinus diktatúrát Franciaországban, amely részben azért is vált „gengszterállammá”, mert Párizs minden egyes szomszédjával háborúba keveredett. Márpedig ilyenkor „rendkívüli intézkedéseket” vezetnek be. És vajon nem volt „rendkívüli helyzetben” Németország az elveszített első világháború után? Nem róttak ki rá kifizethetetlen jóvátételt, nem döntötték-e nyomorba a győztesek a német népet, nem hevert-e romokban a német gazdaság, nem alázták meg a német nemzetet, nem kanyarítottak-e le hatalmas területeket az ország testéből? Vitapartnereim következetesen figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy a zsidók deportálása jóval a második világháború kitörése után kezdődött el, miként sárga csillag viselésére is 1941 szeptemberében – vagyis a háború alatt – kötelezték őket. Igaz, a nürnbergi faji törvények 1935-ben megszülettek (az ún. kristályéjszaka pedig 1938-ban volt, bár ennek az eseménynek az előzményére – nevezetesen arra, hogy egy zsidó merénylő Párizsban megölte az ottani német nagykövetség egyik vezető diplomatáját – rendre elfelejtenek utalni a hivatalos holokauszt-történészek.) Egy szó mint száz: a történészeknek, amikor a háború alatt kialakult „német gengszterállamról” illetve vezetőinek időnként hajmeresztő megnyilatkozásairól értekeznek, figyelembe kellene venniük, hogy Németország a létéért küzdött, élet-halál harcot folytatott ellenségeivel! (És ezért, bármennyire is kegyetlenek, mégis a háborús „szükségletekkel” és a „különleges helyzettel” szoros összefüggésben állnak bizonyos vezető náci tisztségviselők tervezgetései és kijelentései, melyekből Ungváry Krisztián idézett a legutóbbi cikkében: így például a Wirtschaftsstab Ost Landwirtschaft-Csoport irányelvei, Herbert Backének, a Birodalmi Ellátási Minisztérium államtitkárának utasításai, illetve Erich Kochnak, Ukrajna Gauleiterének szavai, vagy éppen Göringnek és más náci vezetőknek a kelet-európai szlávok eltávolításával kapcsolatos megnyilatkozásai.)
Ungváry Krisztián egyik legsúlyosabb tévedése azonban a légi háborúval kapcsolatban kifejtett véleménye. Az összes hivatalos történész legnagyobb baja, hogy áldozatul estek a háború befejezése óta is rendületlenül dübörgő „szövetséges” propagandának. Ungváry – a hivatalos történetírás állításaival összhangban – a következőket írja: „...a folyamatot (mármint a légi háborút – P.O.) tehát nem ők (mármint az angolok – P.O.), hanem a németek kezdték.... a szövetségeseknek a terrorbombázás eszköz volt és nem cél, míg a náciknak a szovjet lakosság létszámának csökkentése cél volt és nem eszköz.” Csakhogy a valóságban a polgári célpontokat sem kímélő légi háborút Nagy-Britannia kezdeményezte! A.J.P. Taylor – nem revizionista, hanem hivatalos történész – az alábbi sorokat vetette papírra: „az általánosan elfogadott felfogás szerint Hitler kezdte a polgári lakosság válogatás nélküli bombázását, holott a valóságban a brit stratégák agyában született meg az elhatározás – miként néhányan közülük el is dicsekedtek az ötletükkel”.3 Bizony, bizony, kedves Ungváry Krisztián, bármily kínos is szembesülni a ténnyel: a britek több mint egymillió tonna bombát szórtak le a háború alatt Németországra.4 Az előkészületeket az angolok már 1936-ban megkezdték (de már a '20-as évek elején bombáztak a humanista angolok Afganisztánban, Jemenben és Irakban különböző célpontokat), ekkor hozták létre a Bombaparancsnokságot, melynek célját a következőképpen határozta meg J.M. Spaight, a Légügyi Minisztérium egyik vezető munkatársa: „A Bombaparancsnokság létrejöttének célja, hogy irányítsa a Németország elleni bombatámadásokat, amennyiben kitörne a háború”.5 Hihetetlen ütemben zajlott a már korábban is jelentős angol légierő fejlesztése, miközben a fő ellenségnek tekintett Németországot 1918-ban a versailles-i békeszerződés megfosztotta az összes harci repülőjétől!
Arról sem tud senki – a jelek szerint még „vezető” történészek sem –, hogy Hitler számtalan alkalommal javasolta Londonnak a civil célpontok bombázásának beszüntetését. Hitler elképzelése szerint olyan nemzetközi előírásokat kellett volna életbe léptetni, melyek kizárólag „katonai létesítmények” elleni légi akciókat tettek volna lehetővé.6 A „humanizmus” és „demokrácia” élharcosai azonban válaszra sem méltatták a Führer ajánlatait.
Winston Churchill 1940. május 10-én elfoglalta kormányfői széket Londonban. A következő nap éjszakáján a brit légierő megsemmisítő erejű támadást intézett németországi „vasúti csomópontok” ellen. Május 12-én a brit háborús kabinet megtárgyalta a légi hadjárat kérdését, és a testület a következő határozatot hozta: „A miniszterelnök kezét immár nem köti az a korábbi elhatározás, mely szerint nem folytatunk „válogatás nélküli” légi kampányt.”7 1940. augusztus 25-én éjszaka – tehát még az Anglia elleni német „Blitz” megkezdése előtt – brit harci gépek jelentek meg Berlin fölött, és leszórták bombáikat. A Luftwaffe a támadást szeptember 6-án viszonozta. Ezután újabb és újabb brit légicsapások következtek a német főváros ellen, melyekre a németek hasonló akciókkal válaszoltak. Berlin teljes joggal mondhatta tehát, hogy csupán megtorolja a német lakott területek elleni eszeveszett angol támadásokat. És ami a lényeg, melyről talán sem Karsai, sem Ungváry nem tud: a németországi célpontok elleni angol légi támadásoknak tízszer annyi német halálos áldozata volt, mint az Anglia elleni német bombázásoknak!8 1940. december 16-án a brit légierő 134 gépe leszórta bombáit a teljesen védtelen Mannheim belvárosa fölött, ahol semmiféle katonai létesítmény nem volt. Ungváry Krisztián azt írta legutóbbi válaszcikkében, hogy 1941-ben még az angolok nem bombáztak német civil célpontokat. Hát akkor a Berlin elleni számtalan támadást, illetve Mannheim porig rombolását minek tekinti Ungváry úr? Ráadásul a kegyetlen légi kampány folytatódott a következő esztendőben is. (1941 augusztusában aztán a brit háborús kabinet tagjai „döbbenten” szembesültek a ténnyel, hogy a leszórt bombák jó kétharmadát nem sikerült a kiszemelt célpontok közelébe juttatni.)9
1942. február 22-én azután egy kirívóan vérszomjas és németgyűlölő angol katona, Arthur Harris vette át a Bombázóparancsnokság irányítását. Egy héttel később világosan megfogalmazta a bombázások célját: „A polgári lakosság, de főként a német ipari munkásság morálját kell aláásnunk”. Azzal kell aláásni, hogy az égből leszórt bombákkal elevenen elégetik őket. „Minden éjszaka emberek ezreit gyilkolom meg” – dicsekedett Harris. Apropó, miért nem idézik a szövetségesek politikusainak és katonai vezetőinek vérszomjas megnyilatkozásit? Miért mindig a németek kardcsörtető és átkozódó kirohanásait emlegetik? Harris egyébként a háború után úgy vélekedett, hogy „a Blitz (vagyis az Anglia elleni német légi háború) teljes kudarcot vallott, éspedig a Luftwaffe irányítóinak szűklátókörűsége miatt, akik még a békeidőben elfelejtettek gondoskodni nagy távolságokat is megtenni képes bombázó repülőgépek gyártásáról”, melynek következtében azután „Németország elvesztette a háborút”.10 Magyarán: Arthur Harris szerint Németország végső soron azért vesztette el a háborút, mert nem fejlesztett ki megfelelő minőségű, polgári személyek tömeges legyilkolására alkalmas bombázó gépeket! 1942 márciusában a brit háborús kabinet elfogadta a Lindemann-tervet, melynek értelmében immár jogos és törvényes lett a német civilek lakosság levegőből történő lemészárlása. És elsősorban munkásnegyedeket vettek célba a bombázó gépek!11 A háborúskodás évezredes szabályait immár hivatalosan is a sutba vágták – és nem a gonosz nácik, hanem az angolok! Kiváltképpen borzalmas sors jutott osztályrészül Lübeck, Köln, Hamburg, valamint Drezda lakóinak. Hozzávetőleg hatszázezer ember a legborzasztóbb körülmények között vesztette életét a földi pokollá változott német városokban, és sok millióan kényszerültek elhagyni lakóhelyüket az esztelen bombázás elől menekülve! Csoda-e hát, ha látva a német nemzetre szakadt katasztrófát, a nemzetiszocialista vezetők éles szavakkal keltek ki a szövetségesek, de főként a zsidóság ellen, amelyet a Németország „megsemmisítése” céljából folytatott háború fő előidézőjének tartottak? (Himmler annyit emlegetett poseni beszédét 1943 októberében mondta el.)
Szeretném továbbá felhívni a figyelmet Karsai László egy súlyos tévedésére. Vitapartnerem egyik nekem szóló válaszcikkében a következőket írta: „Talán lehetne ironikusnak is tartani, hogy éppen Hitler és Goebbels volt az, aki a „szigorúan titkos” ügyről, a zsidók tömeges lemészárlásáról a legtöbbet írt és beszélt. Goebbels hetilapjában, a Das Reich-ben 1941. november 16-án diadalmasan idézte (Hitlerrel ellentétben pontos dátummal, 1939. január 30-ával) Hitler „próféciáját”, mint olyan jóslatot, amely most beteljesül.” A Jürgen Grafnak szóló – és sértegetésekkel teletűzdelt – írásában pedig az alábbi mondatokat olvashatjuk: Szánalmas Graf kísérlete, hogy egyszerűen „rejtélyesnek” nevezi Goebbels 1942. március 27-i napló-bejegyzését. Nem tudja, vagy csak letagadja, hogy Goebbels korántsem volt a holokauszt ügyében a legtájékozottabb náci vezető. A holokauszt szakirodalmában közismert tény, hogy pl. az 1942. január 20-i wannseei konferenciára sem hívták meg a Propaganda Minisztérium képviselőjét. Nem vele, hanem Heydrichhel és Himmlerrel tárgyalta meg Hitler a népirtás politikáját. Március 7-én Goebbels még nyugodtan ábrándozhatott a zsidók Madagaszkárra telepítéséről, ő csak azt tudta, hogy 1941 őszétől elkezdték keletre telepíteni a németországi zsidókat. Azt is tudhatta, hogy ott nem bánnak velük túl jól. Azonban a Reinhard Akció részleteiről csak március 27-én értesült, itt nincs semmiféle rejtély.” Hogy is van ez akkor, Karsai Úr? Most akkor 1941. november 16-án már Goebbels „tudott” a „zsidók megsemmisítésének” tervéről vagy pedig „korántsem volt a legtájékozottabb náci vezető”, aki hosszú ideig csak „ábrándozott” a Madagaszkár-tervről, és csupán 1942. március 27-én „értesült a Reinhard Akció részleteiről”? Melyik állítása igaz a kettő közül? Nem Ön írta le a Jürgen Grafnak szóló válaszcikkében, hogy „bármilyen fájdalmas is, de a történelem is egy szakma”? Nem Ön gúnyolódott Jürgen Graf „tudatlanságán”, és nem Önt figyelmeztették állítólag az „ismerősei, hogy hosszabb írásait nehéz, fárasztó olvasni”?
Karsai legutolsó írásában pedig súlyosan félreérti Jürgen Graf egyik teljesen nyilvánvaló megjegyzését. A Moszkvában élő revizionista történész azt írta, hogy a német különleges egységek, az Einsatzgruppe-k jelentéseit „nem támasztják alá törvényszéki orvosi jelentések”. Erre Karsai: „Elképzelem az SS és a Wehrmacht törvényszéki orvosait, amint naponta tízezrével végeznek boncolásokat, szorgalmasan írják a jelentéseket sok százezer lemészárolt zsidóról...” De hát, az Isten szerelmére, hogyan gondolhatott itt Karsai a németekre? Természetesen a szovjet hatóságoknak kellett volna elvégezniük ezeket a vizsgálatokat, vagy bárki másnak, például Karsai történésztársai is igazán megbízhattak volna már valamilyen szakértői csoportot azzal, hogy tárják fel végre az Oroszországban és Ukrajnában található állítólagos hatalmas tömegsírokat! (Megjegyzem, ha igaz lenne, hogy a visszavonuló németeknek volt idejük és kedvük a háborúskodás közepette az egy-kétmillió áldozat holttestét elhamvasztani, akkor is csont- és hamumaradványok tömegének kellene lennie a föld alatt az állítólagos tömegsírokban.)
Karsai teljesen alaptalanul állítja továbbá, hogy én azt gondolom, a „Madagaszkár-terv (a zsidók Madagaszkár szigetére telepítésének terve) végig a világháború idején élő, érvényes terv volt”. Nem tudom, melyik megjegyzésemből jutott erre a következtetésre. Ezen kívül Karsai írásában hivatkozik a Krakkói Törvényszéki Orvostani Intézet egy 1994-es vizsgálatára, amely állítólag megcáfolta volna úgy a Leuchter-, mint a Rudolf-jelentéseket, mivel a lengyel szakértők megállapításai szerint a hidrogécianid csak „kis valószínűséggel vezet a berlini kék nevű vegyület kialakulásához”. Súlyos tévedés: a Krakkói Törvényszéki Orvostani Intézet jelentését meggyőző érvekkel cáfolja Germar Rudolf egy tanulmányában.12 Karsai finoman szólva nem éppen elegáns, és még ráadásul következetlen is, amikor felrója Jürgen Grafnak, hogy érvelése során néhány alkalommal saját művére hivatkozott. Hiszen ha egy adott témáról csakis ő (illetve rajta kívül esetleg még néhány revizionista) írt, akkor mi mást tehet? (A legtöbb ortodox holotörténész mint macska a forró kását, úgy kerülgeti például az elgázosítások technikai részleteinek boncolgatását, amellyel kapcsolatban általában nem is végeznek kutatásokat – miként például Ungváry Krisztián becsületesen beismeri.) Továbbá Karsai maga is több alkalommal utalt a saját, Holokauszt című, 2001-ben megjelent könyvére, melynek elolvasását nekem és más „tudatlan antiszemitáknak” ajánlgatta. (Karsai a következőket írta: „Perge, ez már kérdéseiből is jól látszik, nem olvasta a Pannonica Kiadónál 2001-ben megjelent „Holokauszt” című könyvemet. Az alábbiakban első két kérdésére válaszolva saját magamat fogom idézni, bárki ellenőrizheti, hogy lassan tíz éve mit írtam, mit publikáltam.” És ugyancsak Karsai, Jürgen Grafnak címezve szavait: „Erre mondják a mi szakmánkban, mármint a jelző nélküli történészek, hogy „nem elegáns”. Persze ez valamiféle moszkvai történész divat lehet, saját magunkra, mint cáfolhatatlan szaktekintélyre hivatkozni…” Karsai Úr, ezek szerint Ön is a „moszkvai történész-divatnak” hódol?)
Némiképpen meglepő módon Karsai utolsó cikkében felhozza az 1942. január 20-i wannsee-i konferencia ügyét. Régebben a hivatalos történészek egyik fő érve a holokauszt napjainkban éppen elfogadott változatának megkérdőjelezhetetlensége mellett éppen a wannsee-i értekezlet volt, ahol is – mint iskolákban, propagandafilmekben és minden lehetséges fórumon hangoztatták – döntöttek a „zsidók megsemmisítéséről”. Csakhogy Karsai „lemaradt egy brosúrával”, ugyanis már a vezető hivatalos holokauszt-történészek sem tulajdonítanak különösebb jelentőséget a wannsee-i értekezlet jegyzőkönyvének. Jehuda Bauer holokauszt-történész a Canadian Jewish News január 20-i számában kijelentette: „Az elképzelés, mely szerint a wannsee-i konferencián döntöttek a zsidóság megsemmisítéséről, ostobaság”. A revizionisták legnagyobb része egyébként hamisítványnak tartja a jegyzőkönyv egyik megmaradt példányát, mivel azon például az SS betűjel teljesen szabálytalanul van írva, furcsa a szóhasználat, ráadásul 11 millió európai zsidóról esik benne szó, ami képtelenség. A dokumentum fejrész nélküli, az elküldő szolgálati hely nincs megnevezve, hiányzik a dátum, valamint a címzettek listája, az iktatószám, a kiállítási hely, az aláírás, a levél szövegezőjének szignója és a pecsét. A mi a tartalmat illeti, éppúgy hiányoznak egy jegyzőkönyv szokásos kellékei: így a konferencia kezdő és befejő időpontja, utalás a meghívott, de meg nem jelent személyekre, a felszólalók nevei, valamint az ülés vezetőjének ellenjegyzése. Igaz, létezik egy másik példánya is a jegyzőkönyvnek, amely formai szempontból már kevésbé kifogásolható. Több revizionista is alapos vizsgálatnak vetette alá a wannsee-i konferencia jegyzőkönyvét.13 De még ha eredeti lenne a dokumentum, akkor sem bizonyíték a „megsemmisítés” elmélete mellett, hiszen a résztvevők a zsidók deportálásáról beszélnek, és homályos utalást tesznek a túlélők „megfelelő bánásmódban” részesítésre. Persze ha elfogadjuk a hivatalos holokauszt-történészek véleményét, és elhisszük, hogy a német vezetők és alacsonyabb beosztású hivatalnokok egy kódolt nyelvet használtak a megsemmisítő program megnevezésére, és nem csupán a hivatalos ügyek intézésekor, hanem még magántermészetű érintkezéseik alkalmával is, akkor persze minden megmagyarázható.
Ami pedig a zsidóság népességveszteségeit illeti, vitapartnereim azzal vádoltak meg, nem vagyok hajlandó válaszolni az alapkérdésre: hová lett hatmillió zsidó? Nos, mint egyre többen tudjuk, a hatmilliós szám különös módon előkerült már az első világháború után is (amikor amerikai újságok arról cikkeztek, hogy hatmillió zsidót fenyeget az éhhalál veszélye Kelet-Európában), majd a második világháború alatt is (amikor pedig még nem lehetett tudni a végső áldozati számot.) A kérdést én is érintettem, Jürgen Graf is körüljárta, de valóban roppant nehezen megoldható problémáról van szó. Mint Jürgen Graf rámutatott, a zsidóság második világháborús emberveszteségével kapcsolatban két alapmű létezik: „1983-ban jelent meg a revizionista Walter Sanning munkája, a The Dissolution of Eastern European Jewry, melyben azt olvashatjuk, hogy a második világháború alatt hozzávetőleg 300 ezer zsidó vesztette életét. Nyolc évvel később Walter Benz szerkesztése alatt látott napvilágot egy kötet, Dimension des Völkermords cím alatt. A szerzők 5,29, illetve 6,01 millió közöttire teszik a nemzetiszocialisták zsidó áldozatainak számát.”14 Jürgen Graf meggyőzően érvelt Walter Benz könyvének súlyos hiányosságaival kapcsolatban, és rámutatott, hogy a szerző – tudatosan vagy öntudatlanul – de félrevezeti olvasóit. Másrészt Graf nem hallgatta el azt sem, hogy Walter Sanning alábecsüli a második világháború alatt életüket vesztett zsidók számát. Én magam arra hívtam fel a figyelmet, hogy „a zsidóság második világháborús veszteségei körül nagyon „nagy a kavarodás” a legkülönbözőbb statisztikai adatok röpködnek a levegőben, éspedig azért, mert a háborús zűrzavar, és a gyakori határváltozások következtében lehetetlen pontosan megmondani: hány zsidó esett el harc közben, hányan vesztették életüket a német különleges egységek megtorlóakciói következtében, hányan haltak meg a deportálások során, illetve a koncentrációs táborokban, és hányan estek áldozatul különféle betegségeknek, főként a lágerekben tomboló tífuszjárványnak. Továbbá nem tudjuk pontosan azt sem, mennyi azoknak a zsidóknak a száma, akik a háborút túlélték, és Izraelbe, az USA-ba vagy valahová máshová költöztek, és nem tudjuk pontosan, mennyien tértek vissza egykori hazájukba. És akik hazatértek, azok közül vajon hányan nem vállalták a későbbiekben zsidó származásukat?”
Ugyanakkor vitapartnereim rossz néven vették, ha óvatosságból nem idéztem statisztikai adatokat, viszont ha idéztem, akkor meg azzal vádoltak meg, hogy „hamis adatokat” közlök, és „hamisítok”. Egy helyütt utaltam arra, hogy az 1947-es kiadású World Almanach szerint 1938-ban 15.688.259 zsidó élt a világon, 1947-ben pedig legalább 15,6 és legföljebb 18,7 millió. (Ezeket az adatokat megerősítette a Pulitzer-díjas újságíró, Hanson W. Baldwin a New York Times 1948. február 22-i számában közölt cikkében.) Az 1949-es kiadásban azonban a világ zsidóságának háború előtti létszámát 900 ezerrel felfelé korrigálják, a háború utáni népesség-adatot pedig 4,5 millióval lefelé.15
 |
Elképesztő sok adatot lehetne még idézni a zsidóság számával kapcsolatban. Én magam nem kívánok állást foglalni a kérdésben. Ugyanakkor arra is szeretnék rámutatni, hogy még a hivatalos holokauszt-történészek körében is ellentétes vélemények vannak a zsidóság háborús emberveszteségével kapcsolatban. Bármit mondjanak is vitapartnereim, a magyar zsidóság sorsa sincsen tisztázva egyértelműen: egyáltalán nem könnyű megállapítani, végül is hányan vesztették életüket közülük (és mi okból), hányan emigráltak, és hányan tértek haza.16 Engem vitapartnereim igen kemény szavakkal illettek (Karsai a Klubrádiónak adott interjújában is) pontosan azért, mert más szavakkal bár, de ugyanazt fejtegettem, amit Deák István egyáltalán nem revizionista, hanem világszerte elismert, tekintélyes hivatalos történész a következőképpen fogalmazott meg: „Hadd mondjam meg, hogy a második magyar hadsereg katonáinak és munkaszolgálatosainak létszámával, illetve emberveszteségével, továbbá az elgázosított magyar zsidók és általában a háború alatt életüket vesztett magyar zsidók számának meghatározása csakis becsléseken alapulhat. Egész egyszerűen nem állnak rendelkezésünkre megbízható adatok.”17 Hát nem ugyanezt hangoztattam én is a vitánk során mindvégig? Ha engem „tudatlan nácinak” tartanak is vitapartnereim, Deák István szavait azonban talán megfontolják.
Végezetül hadd tegyek egy javaslatot. Adjuk meg majd a szót Jürgen Grafnak, aki jelezte nekem, hogy szeretne válaszolni Karsai László és Ungváry Krisztián cikkeiben felvetett számos megállapításra. (Írásának első része elkészült, mondhatom, szenzációsan érdekes, és egészen új információkat tartalmaz.) Úgy hiszem, feltétlenül megilleti őt a szó, már csak azért is, mivel Karsai László igencsak éles kritikát fogalmazott meg nem csak véleményével, de személyével kapcsolatban is. (Jürgen Graf azonban azt írta nekem, nem kíván hasonlóan durva hangnemben válaszolni, hanem az érvekre érvekkel kíván felelni.) Ezután, amennyiben Ungváry Krisztián és Karsai László óhajtanak válaszolni az én mostani írásomban, illetve Jürgen Graf cikkeiben felvetett gondolatokra, illetve megállapításokra, természetesen megtehetnék, majd – ha vitapartnereim úgy gondolják – véget érne a vita. (Egyébként sem én, sem Jürgen Graf nem zárkózna el a folytatástól, de jobbnak tartanánk, ha egy-két kérdésre összpontosítanánk, hogy a dialógust mederben lehessen tartani.) Mindamellett a magam részéről örömmel várom az olvasók hozzászólásait is, bármelyik oldalon is álljanak!
Úgy hiszem, vitánk egyáltalán nem volt fölösleges. Talán sikerül feloldani bizonyos görcsöket, és talán mind a két oldalon megértjük, hogy vitapartnerünk őszintén gondolja, amit mond, nincsenek hátsó szándékai, és nem akarja keresztbe lenyelni ellenfelét. Az olvasók pedig egészen bizonyosan sokat okultak eszmefuttatásaink olvasása közben.
Perge Ottó
Lábjegyzetek
1 Yuri Teplyakov: Stalin's war against his own troops - The Journak of Historical Rewiew, July-August 1994. Vol. 14. No. 4.
2 Doug Collins: Reflection on the Second World War, Free Speech and Revisionism és Heinrich Gerlach: The Forsaken Army, London, 2007. The Journal of Historical Review, vol. 11, no. 3, pp. 365-370
3 A.J.P. Taylor, The Origins of the Second World War,1972, 16.
4 W.G.Sebald, A Natural history of Destruction, 2003 (an odd translation of the German title, Luftkreig und Literatur 1999), 3.
5 J.M. Spaight, Bombing Vindicated, 1944, 60.
6 Sir Basil Liddell Hart, The Revolution in Warfare, 1946, 86.
7 The Churchill War Papers, 1993 Ed M.Gilbert, Vol. I, 18.
8 131 németországi várost ért súlyos légicsapás, melyek közül 46 településen az építmények több, mint a fele teljesen megsemmisült. A. Wesserle, The Journal of Historical Review, 1981, vol. 2, 381-384.
www.vho.org/GB/Journals/JHR/2/4/Wesserle381-384.html . A légi csapások áldozatainak száma Németországban 600 ezer fő körül lehetett, Angliában pedig 60 ezer ember halt meg a németek támadásai következtében. Ehhez képest tankönyvekben, filmekben és más propagandakiadványokban másról sem esik szó, mint hogy mennyit szenvedtek a szegény angolok a németek bombái miatt. A németeket viszont soha senki sem sajnálja. R. Harwood, Nürnberg, 1975, Historical Review Press, 61
www.vho.org/GB/Journals/JHR/2/4/Wesserle381-384.html . A légi csapások áldozatainak száma Németországban 600 ezer fő körül lehetett, Angliában pedig 60 ezer ember halt meg a németek támadásai következtében. Ehhez képest tankönyvekben, filmekben és más propagandakiadványokban másról sem esik szó, mint hogy mennyit szenvedtek a szegény angolok a németek bombái miatt. A németeket viszont soha senki sem sajnálja. R. Harwood, Nürnberg, 1975, Historical Review Press, 61
9 David Irving, The Destruction of Dresden, 1963, 1974, 19. 32.
10 A.T. Harris, Bomber Offensive, 1947, 42;
11CP Snow Science and Government, OUP, 1961, 47-51.
12 Germar Rudolf: Some Technikal and Chemical Consideration about the „Gas Cahmbers” of Auschwitz – Dissecting the Holocaust Theses & Dissertations Press, August 2003. 337-372. p. http://www.germarrudolf.com/work/dth/fndgcger.html
13 Többek közt az alábbi revizionista művekben olvashatunk a wansee-i konferenciáról: William Staeglich: Der Auschwitz-Mythos, p. 38 ff; Udo Walendy: Historische Tatsachen, no. 35; Ingrid Weckert: Deutschland in Geschichte und Gegenwart, no. 40 (1992); Johannes P. Ney: The Wannsee Conference Protocol:
Anatomy of a Fabrication - http://www.codoh.com/found/fndwannsee.html.
Anatomy of a Fabrication - http://www.codoh.com/found/fndwannsee.html.
14 Germar Rudolf: Holocaust Victims: A Statistical Analysis
W. Benz and W. N. Sanning - A Comparison - – Dissecting the holokauszt Theses & Dissertations Press, August 2003.181-213. p. http://www.germarrudolf.com/work/dth/fndstats.html A koncentrációs táborokkal kapcsolatban a legjobb összefoglaló mű: Jürgen Graf: National Socialist Contrentration Camps: Legend and Reality - Dissecting the holokauszt Theses & Dissertations Press, August 2003. 181-213. p. http://www.germarrudolf.com/work/dth/fndgcger.html. Ebben az írásában Jürgen Graf – kizárólag dokumentumokra támaszkodva – kimutatja, hogy a 14 legnagyobb náci koncentrációs táborban 479 000-en vesztették életüket. Igaz, ebben a számban nincsenek benne azok, akik a négy úgynevezett „megsemmisítő táborban”, Belzecben, Chelmnoban, Treblinkán és Sobiborban haltak meg. A legtöbben különböző betegségek következtében vesztették életüket, bár a rossz bánásmód, a hiányos táplálkozás, a szökések, lázadásokat követő számos megtorló akció is sok emberéletet követelt.
W. Benz and W. N. Sanning - A Comparison - – Dissecting the holokauszt Theses & Dissertations Press, August 2003.181-213. p. http://www.germarrudolf.com/work/dth/fndstats.html A koncentrációs táborokkal kapcsolatban a legjobb összefoglaló mű: Jürgen Graf: National Socialist Contrentration Camps: Legend and Reality - Dissecting the holokauszt Theses & Dissertations Press, August 2003. 181-213. p. http://www.germarrudolf.com/work/dth/fndgcger.html. Ebben az írásában Jürgen Graf – kizárólag dokumentumokra támaszkodva – kimutatja, hogy a 14 legnagyobb náci koncentrációs táborban 479 000-en vesztették életüket. Igaz, ebben a számban nincsenek benne azok, akik a négy úgynevezett „megsemmisítő táborban”, Belzecben, Chelmnoban, Treblinkán és Sobiborban haltak meg. A legtöbben különböző betegségek következtében vesztették életüket, bár a rossz bánásmód, a hiányos táplálkozás, a szökések, lázadásokat követő számos megtorló akció is sok emberéletet követelt.
15 Graf, Jürgen:
Holocaust a mérlegen (Der Holocaust auf dem Prüfstand)
Holocaust a mérlegen (Der Holocaust auf dem Prüfstand)
16 A témával kapcsolatban lásd Randolph L. Braham, The Politics of Genocide: The Holocaust in Hungary (Boulder, CO: Columbia University Press, 1994), és Varga László: "The Losses of Hungarian Jewry," in Randolph Braham, ed., Studies on the Holocaust in Hungary, East European monographs, no. 301 (Boulder, CO: Columbia University Press, 1990) című műveit, melyek természetesen magyarul is olvashatók. Varga úgy becsüli, hogy az 509,000 deportált közül 383,000 halt meg, (p. 262), és legfeljebb 10 ezer fő lehet azok száma, akik emigráltak, illetve nem tértek haza. Robert Jan Van Pelt hasonló adatokat szerepeltetett az Irving -Lipstadt perhez elkészített szakértői jelentésében (pp. 46-48). A Van Pelt-féle szakértői jelentés megtalálható David Irving weboldalán. (www.fpp.co.uk). Fontos és nagyon érdekes munka még a témában: Stark Tamás: A zsidóság a vészkorszakban és a felszabadulás után, 1939-1955 [ (Budapest:1995) valamint Szita Szabolcs: Haláleröd: A munkaszolgálat és a hadimunka történetéhez (Budapest: 1989) Természetesen a világért ki nem hagynám Karsai László: A Holokauszt (Budapest, 2001) valamint Ungváry Krisztián: Magyarország a második világháborúban című könyveinek (Budapest, 2010.) megemlítését.
Néhány webhely, melyen érdekes, a hivatalos változattól eltérő adatokat talál a kedves olvasó:
http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/7/7e/Hungary_historical_population.png
.
http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/6/61/Population_of_Hungary.png
Néhány webhely, melyen érdekes, a hivatalos változattól eltérő adatokat talál a kedves olvasó:
http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/7/7e/Hungary_historical_population.png
.
http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/6/61/Population_of_Hungary.png
http://en.wikipedia.org/wiki/World_War_II_casualties
Egy másik oldal adatai... itt kisebb számokkal operálnak.
http://ww2bodycount.netfirms.com/
Egy másik oldal adatai... itt kisebb számokkal operálnak.
http://ww2bodycount.netfirms.com/
Továbbá:
http://www.secondworldwar.co.uk/casualty.html
http://www.secondworldwar.co.uk/casualty.html
Itt az oldal szerkesztői meg is jegyziK: *The figures for these countries were very different in the three sources”, vagyis három különböző forrás, három különböző adatot szolgáltat (Mint ez látható is.).
És egy hivatalos szám egy hivatalos forrásból.
http://www.holocaust-history.org/hungarian-photos/
http://www.holocaust-history.org/hungarian-photos/
Itt a következőket olvassuk: ”When the Soviet Army captured Budapest on January 17-18, 1945, it was too late to save the lives of 564,500 Jews who had been sent to the various death-camps run by the Nazis.”
17 Deák István: A Fatal Compromise? The Debate over Collaboration and Resistance in Hungary, szerk. Jan T. Gross and Tony Judt. The Politics of Retribution in Europe Princeton, NJ, Princeton University Press, 2000. p. 72. n. 22.
Előzmények:
