A Magyar Narancs című cionista újság február 25-én „szerkesztőségi írást” közölt, melynek szerzői kifejezik örömüket, hogy végre rács mögé lehet dugni a „holokauszt tagadóit”. „Helyes. Sőt: végre” - örvendeznek a liberálisnak a legkevésbé sem nevezhető cionisták.
Szerintük ugyanis a holokauszt tagadása „nem csak undorító dolog, de társadalmi veszélyessége is kitapintható. Tiltásnak vagy nem tiltásnak nincs köze a szólásszabadsághoz” - szögezik le a megfellebbezhetetlen ítéletet. A Magyar Narancs szerkesztői úgy vélik, hogy a „holokauszt tagadói” valójában nem akarnak rendes, becsületes vitát folytatni ellenfeleikkel, hanem le akarják gyilkolni a zsidókat. „A holokauszttagadó sem vitatkozni akar, hanem gyilkolna, ha tehetné. Igazából nem is tagadja a holokausztot, vagy ha igen, ezt sajnálkozva teszi; azt sajnálja, hogy nem sikerült rendesen pontot tenni a végére...Hisz nem beszélni akarnak velük, beszélgetni, diskurálgatni, hanem megalázni, nem létezővé tenni, megsemmisíteni akarják őket” - jelentik ki. Hogy honnan veszik ezeket a képtelen állításaikat, nem hozzák jobb sorsra érdemes olvasóik tudomására.
Ha a legcsekélyebb mértékben is bíznék a jogállamban és a „magyar” igazságszolgáltatás pártatlanságában, akkor feljelenteném a cikk szerzőit, illetve az egész szerkesztőséget. Ugyanis amit ebben az írásukban összehordanak, az egyértelműen gyűlöletbeszéd: azzal vádolnak embereket – akik másképpen vélekednek egy történelmi eseménnyel kapcsolatban –, hogy tömeggyilkosságra készülődnek. Az ilyesfajta durva és teljesen megalapozatlan vádaskodások súlyosan mérgezik a közéletet Magyarországon, a nyílt, becsületes eszmecserét teljesen ellehetetlenítik, sőt, a mindennapi együttélést is jelentősen megnehezítik. Mert nekem igenis jogom van úgy gondolkodni a múlt bármely eseményével kapcsolatban, ahogy nekem tetszik, viszont senkinek nincsen joga a kifejtett nézeteim miatt engem – vagy a hozzám hasonlóan gondolkodókat – potenciális tömeggyilkosnak nevezni.
 |
Szerintük ugyanis a holokauszt tagadása „nem csak undorító dolog, de társadalmi veszélyessége is kitapintható. Tiltásnak vagy nem tiltásnak nincs köze a szólásszabadsághoz” - szögezik le a megfellebbezhetetlen ítéletet. A Magyar Narancs szerkesztői úgy vélik, hogy a „holokauszt tagadói” valójában nem akarnak rendes, becsületes vitát folytatni ellenfeleikkel, hanem le akarják gyilkolni a zsidókat. „A holokauszttagadó sem vitatkozni akar, hanem gyilkolna, ha tehetné. Igazából nem is tagadja a holokausztot, vagy ha igen, ezt sajnálkozva teszi; azt sajnálja, hogy nem sikerült rendesen pontot tenni a végére...Hisz nem beszélni akarnak velük, beszélgetni, diskurálgatni, hanem megalázni, nem létezővé tenni, megsemmisíteni akarják őket” - jelentik ki. Hogy honnan veszik ezeket a képtelen állításaikat, nem hozzák jobb sorsra érdemes olvasóik tudomására.
Ha a legcsekélyebb mértékben is bíznék a jogállamban és a „magyar” igazságszolgáltatás pártatlanságában, akkor feljelenteném a cikk szerzőit, illetve az egész szerkesztőséget. Ugyanis amit ebben az írásukban összehordanak, az egyértelműen gyűlöletbeszéd: azzal vádolnak embereket – akik másképpen vélekednek egy történelmi eseménnyel kapcsolatban –, hogy tömeggyilkosságra készülődnek. Az ilyesfajta durva és teljesen megalapozatlan vádaskodások súlyosan mérgezik a közéletet Magyarországon, a nyílt, becsületes eszmecserét teljesen ellehetetlenítik, sőt, a mindennapi együttélést is jelentősen megnehezítik. Mert nekem igenis jogom van úgy gondolkodni a múlt bármely eseményével kapcsolatban, ahogy nekem tetszik, viszont senkinek nincsen joga a kifejtett nézeteim miatt engem – vagy a hozzám hasonlóan gondolkodókat – potenciális tömeggyilkosnak nevezni.
Én eddig számos cikkben fejtegettem a második világháborúval kapcsolatos revizionista nézeteimet, illetve ismertettem nyugati revizionista kutatók érveit, és soha, de soha nem szólítottam föl az olvasókat senkinek a megölésére. De arról sem írtam soha, hogy szeretném, ha börtönbe csuknák azokat, akik nem értenek velem egyet, és kétkedés nélkül elfogadják a holovallás éppen érvényes dogmáit. Éppenséggel a Magyar Narancs szerkesztősége szeretne rács mögé dugni engem és a többi magyar revizionistát. Ki itt az erőszakos, ki akarja a másikat eltakarítani az útból, gyerekek?
Szeretném továbbá felhívni a figyelmet arra a tényre, hogy eddig még senki nem vitatta érveimet a holokauszt-hívők közül. (Sem Gusztos Péterhez, sem Balog Zoltánhoz intézett nyílt leveleimre nem érkezett válasz, továbbá arra a nyilvános felhívásomra sem volt bátorsága senkinek válaszolni, amelyben pedig cipőm elfogyasztását helyeztem kilátásba a Dohány utcai zsinagóga előtt, bizonyos kérdések megválaszolása esetén.) Persze tudom jól, most az a jelszó a holohívő cionista táborban, hogy „ha szóba állunk velük – mármint a revizionistákkal –, akkor felhívjuk rájuk a figyelmet és csak a népszerűségüket növeljük”. Erre az ostobaságra hivatkozva igyekeznek elhallgatni a holokamu éppen érvényes hivatalos tételeit tagadók érveit. De ha így cselekszenek, ne minket vádoljanak azzal, hogy „nem „vagyunk hajlandók velük vitatkozni, mert valójában tömeggyilkosságra készülünk”. Hiszen valójában a revizionisták nagyon is szeretnének nyilvános vitát a holokauszt kérdéséről! Ők, a holohívők menekülnek a vita elől, azzal a teljesen nevetséges indokkal, hogy mi, revizionisták valójában gyilkosok vagyunk, akik ki akarunk irtani minden zsidót, és majd nyilván egy géppisztollyal a kezükben érkeznének az eszmecserére. Az életben nem volt a kezemben pisztoly, sem más fegyver, soha nem készültem senkinek a megölésére, de nem szükséges nekem magyarázkodnom, amikor engem és elvbarátaimat érte példátlan sérelem.
De rendben van. Legyen végre nyilvános vita! Ezúton felszólítom a Magyar Narancs szerkesztőségét, hogy kezdjünk nyilvános vitát az úgynevezett holokauszt kérdéséről! Beszéljük meg, ahogy a „drága Bolgár úr” mondaná! De lehetőleg még azelőtt kezdjük el az eszmecserét, hogy a holotagadó-törvény életbe lépne, ugyanis szeretném elkerülni a börtönt. Én a magam részéről nyilvánosan is vitatkoznék veletek, hátha sikerülne meggyőznöm titeket arról, hogy én is emberi lény vagyok, és nem vagyok potenciális tömeggyilkos. De beláthatjátok, narancsos lányok és fiúk, hogy éppen az általatok olyannyira várt holotörvény miatt lehetetlen a nyilvános vita, melynek eredményeképpen engem súlyos hátrányok érnének, és alighanem börtönbe is zárnának. (Ha garanciákat kapnék, hogy nem ér semmiféle hátrány, közönség előtt, „élőben” is folytatnék eszmecserét a holokausztról, de ebben a cionista diktatúrában bizony aligha lehetnek illúzióim.) De hát az interneten is lehet vitázni! Csak nem féltek talán? Ha olyannyira biztosak vagytok az igazatokban, meg az éppen aktuális holodogmák hitelességében, akkor miért menekültök a vita elől? Ha olyannyira „gyilkos indulatú”, „gazember”, meg „tudatlan” az összes revizionista, akkor az ki fog derülni az eszmecsere folyamán, és még jól is jártok, mert sikerül nyilvánosan csapást mérni az egyre erősödő nácizmusra. Miért hagynátok ki tehát a kínálkozó lehetőséget?
A legutóbbi nyilvános vita holoügyben 1985-ben, a revizionista Ernst Zundel pere során zajlott le – a holovallás képviselői rettenetesen leégtek, és azóta nem hajlandók vitatkozni. De felejtsétek el a Zundel-pert! Kedveseim, narancsos lányok és fiúk, felteszem nektek az első néhány kérdést, legyetek szívesek válaszolni rájuk, és akkor megindulhat közöttünk az eszmecsere. Próbáljatok meg egyszer az életben elfogulatlanok és valóban liberálisok lenni, és ne mindenfajta jelzőket aggassatok rám, hanem kíséreljetek meg egyenrangú félként, normálisan vitatkozni. Meglátjátok, menni fog, bár tény, felsőbbrendűségi gőggel eltelve nem könnyű vitázni, de azért mégiscsak meg kellene próbálni! Magyarán, az érvekre érvekkel feleljetek, és ne nevezzétek mindenféle gyilkosnak vitapartnereteket, és ne akarjátok se dutyiba zárni, se pedig moszados módra meggyilkolni őt. (Mert hát elárulom nektek, „liberálisoknak”, hogy a moszados célzott gyilkosságok – tudjátok, amilyen Dubajban is történt nemrég –, melyek során megölik Izrael ellenségeit, erőteljesen korlátozzák a szabad véleménynyilvánítás lehetőségét szerte a nagyvilágban, és bizony itt, Magyarországon is.) Tehát, az első néhány kérdés:
Szeretném továbbá felhívni a figyelmet arra a tényre, hogy eddig még senki nem vitatta érveimet a holokauszt-hívők közül. (Sem Gusztos Péterhez, sem Balog Zoltánhoz intézett nyílt leveleimre nem érkezett válasz, továbbá arra a nyilvános felhívásomra sem volt bátorsága senkinek válaszolni, amelyben pedig cipőm elfogyasztását helyeztem kilátásba a Dohány utcai zsinagóga előtt, bizonyos kérdések megválaszolása esetén.) Persze tudom jól, most az a jelszó a holohívő cionista táborban, hogy „ha szóba állunk velük – mármint a revizionistákkal –, akkor felhívjuk rájuk a figyelmet és csak a népszerűségüket növeljük”. Erre az ostobaságra hivatkozva igyekeznek elhallgatni a holokamu éppen érvényes hivatalos tételeit tagadók érveit. De ha így cselekszenek, ne minket vádoljanak azzal, hogy „nem „vagyunk hajlandók velük vitatkozni, mert valójában tömeggyilkosságra készülünk”. Hiszen valójában a revizionisták nagyon is szeretnének nyilvános vitát a holokauszt kérdéséről! Ők, a holohívők menekülnek a vita elől, azzal a teljesen nevetséges indokkal, hogy mi, revizionisták valójában gyilkosok vagyunk, akik ki akarunk irtani minden zsidót, és majd nyilván egy géppisztollyal a kezükben érkeznének az eszmecserére. Az életben nem volt a kezemben pisztoly, sem más fegyver, soha nem készültem senkinek a megölésére, de nem szükséges nekem magyarázkodnom, amikor engem és elvbarátaimat érte példátlan sérelem.
De rendben van. Legyen végre nyilvános vita! Ezúton felszólítom a Magyar Narancs szerkesztőségét, hogy kezdjünk nyilvános vitát az úgynevezett holokauszt kérdéséről! Beszéljük meg, ahogy a „drága Bolgár úr” mondaná! De lehetőleg még azelőtt kezdjük el az eszmecserét, hogy a holotagadó-törvény életbe lépne, ugyanis szeretném elkerülni a börtönt. Én a magam részéről nyilvánosan is vitatkoznék veletek, hátha sikerülne meggyőznöm titeket arról, hogy én is emberi lény vagyok, és nem vagyok potenciális tömeggyilkos. De beláthatjátok, narancsos lányok és fiúk, hogy éppen az általatok olyannyira várt holotörvény miatt lehetetlen a nyilvános vita, melynek eredményeképpen engem súlyos hátrányok érnének, és alighanem börtönbe is zárnának. (Ha garanciákat kapnék, hogy nem ér semmiféle hátrány, közönség előtt, „élőben” is folytatnék eszmecserét a holokausztról, de ebben a cionista diktatúrában bizony aligha lehetnek illúzióim.) De hát az interneten is lehet vitázni! Csak nem féltek talán? Ha olyannyira biztosak vagytok az igazatokban, meg az éppen aktuális holodogmák hitelességében, akkor miért menekültök a vita elől? Ha olyannyira „gyilkos indulatú”, „gazember”, meg „tudatlan” az összes revizionista, akkor az ki fog derülni az eszmecsere folyamán, és még jól is jártok, mert sikerül nyilvánosan csapást mérni az egyre erősödő nácizmusra. Miért hagynátok ki tehát a kínálkozó lehetőséget?
A legutóbbi nyilvános vita holoügyben 1985-ben, a revizionista Ernst Zundel pere során zajlott le – a holovallás képviselői rettenetesen leégtek, és azóta nem hajlandók vitatkozni. De felejtsétek el a Zundel-pert! Kedveseim, narancsos lányok és fiúk, felteszem nektek az első néhány kérdést, legyetek szívesek válaszolni rájuk, és akkor megindulhat közöttünk az eszmecsere. Próbáljatok meg egyszer az életben elfogulatlanok és valóban liberálisok lenni, és ne mindenfajta jelzőket aggassatok rám, hanem kíséreljetek meg egyenrangú félként, normálisan vitatkozni. Meglátjátok, menni fog, bár tény, felsőbbrendűségi gőggel eltelve nem könnyű vitázni, de azért mégiscsak meg kellene próbálni! Magyarán, az érvekre érvekkel feleljetek, és ne nevezzétek mindenféle gyilkosnak vitapartnereteket, és ne akarjátok se dutyiba zárni, se pedig moszados módra meggyilkolni őt. (Mert hát elárulom nektek, „liberálisoknak”, hogy a moszados célzott gyilkosságok – tudjátok, amilyen Dubajban is történt nemrég –, melyek során megölik Izrael ellenségeit, erőteljesen korlátozzák a szabad véleménynyilvánítás lehetőségét szerte a nagyvilágban, és bizony itt, Magyarországon is.) Tehát, az első néhány kérdés:
1. Készítettek-e a megölt zsidók holttesteit felhasználva szappant, illetve lámpaernyőt a nácik? Ha nem, akkor miért állították egészen 1990-ig „hivatalosan” is, miért tanították az iskolákban is, hogy igenis létezett az emberi zsírból készített szappan és az emberbőrből készült lámpaernyő?2. Miért állította olyan sok szemtanú, hogy látott gázkamrákat Buchenwaldban, Bergen-Belsenben és Dachauban, sőt, más németországi táborokban is, amikor az 1960 óta érvényes „hivatalos” holodogma szerint csakis hat, a Lengyel Főkormányzóság területén felállított „haláltáborban” működtek gázkamrák? És vajon mennyivel szavahihetőbbek az auschwitzi gázkamrákról beszámoló szemtanúk, mint azok, akik a dachaui vagy a bergen-belseni gázkamrákról (és légkalapácsos, elektromos áramos, vízbe fojtásos kivégzésekről) mondtak valótlanságokat?3. Miképpen lehetséges, hogy noha 1990-ben „hivatalosan” 4 millióról 1,1 millióra csökkentették az Auschwitzban életüket veszített zsidók számát, ennek ellenére a 6 milliós áldozati szám mégsem változott?4. És végezetül: miféle logika alapján állítjátok, hogy az, aki a fenti kérdéseket megfogalmazza, népirtást akar elkövetni?
További kérdéseim is lennének, elsőre legyen elég ennyi. Őrjöngés, gyűlölködés, fenyegetőzés, nácizás, gyilkosozás helyett legyetek szívesek értelmes válaszokat adni.
Perge Ottó - Kuruc.info
Elrettentésül pedig álljon itt a Magyar Narancs gyűlölködő, alaptalan vádaskodásokkal teletűzdelt „szerkesztőségi cikke”:
Nő tőle az önbizalmunk
Nő tőle az önbizalmunk
A szocialista többségű Országgyűlés utolsó munkanapján elfogadta a büntető törvénykönyv ama módosítását, amely a holokauszt nyilvános tagadását akár három év börtönnel büntetheti. Helyes. Sőt: végre. A holokauszt tagadása ugyanis nemcsak undorító dolog, de társadalmi veszélyessége is kitapintható. Tiltásának vagy nem tiltásának nincs köze a szólásszabadsághoz, illetve ahhoz az értékhez, amelynek a szólásszabadság mintegy a kiszolgálója: a társadalom minden szegletét átjáró, az egyéneket nemesítő, és szabad, békés együttélésüket lehetővé tévő vitához. A "közösségfenntartó diskurzushoz". A holokauszt tagadása sosem valamely jólfésült, a történelmi igazság feltárására irányuló "párbeszédben" hangzik el, amelyben az alulinformált, de kitárt szívű holokauszttagadó ártatlan szemmel kétkedő állításokat fogalmaz meg bizonyos történelmi tényekről. Majd hagyja magát meggyőzni a nyílt, demokratikus vitában. Vagy ha azt nem is, de úgy áll fel az asztaltól, hogy jó, ebben nem értünk egyet, de öleljük meg egymást, mint kettő jó barát, akik előbbre vitték a társadalomjobbító eszmecserét. Nem, ilyen asztal nincs. Hisz a holokauszt tagadása annak a posztnáci világképnek az egyik fundamentuma, amely piszkosul nem a szabad egyének türelmes összjátékaként képzeli el a nemzetet. A holokauszttagadó sem vitatkozni akar, hanem gyilkolna, ha tehetné. Igazából nem is tagadja a holokausztot, vagy ha igen, ezt sajnálkozva teszi: azt sajnálja, hogy nem sikerült rendesen pontot tenni a végére. A holokauszt tagadása emiatt éppenséggel veszélyezteti a szólásszabadságot: ha ugyanis a nyilvános beszéd elfogadott részévé válhatna, akkor először a holokausztot személyes tragédiaként felfogni kénytelen, aztán a holokausztot nemzeti tragédiának tartó, majd végül a holokausztot nem tagadó populáció némulna el. Félelmében. Hisz nem beszélni akarnak velük, beszélgetni, diskurálgatni, hanem megalázni, nem létezővé tenni, megsemmisíteni akarják őket.
Helyes az is, hogy ez a törvény végre azt tiltja, amit tiltani akar: a holokauszttagadást, és nem "a magyar nemzet vagy lakosság egyes csoportjai, így különösen nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport tagjai becsületének csorbítását, avagy emberi méltóságának megsértését", amivel az egyik előző, hasontárgyú törvényjavaslat próbálkozott. Ezt homályossága és az esetleges jogalkalmazói értelmezés ambivalenciái miatt joggal kaszálta el az Alkotmánybíróság. Helyes az is, hogy a törvény a holokauszttagadást akarja tiltani, és nem mást. Lehetne más gazságot is tiltani, de más gazságok felmagasztalása momentán nem játszik a magyar közéletben, a rákosizmusból, a sztálinizmusból, a málenkij robotból vagy a Gulagból, azaz az osztálygyűlöletből senki nem akar erőszakos politikát csinálni ma Magyarországon. A faji gyűlöletkeltésből meg igen. Az az univerzum, aminek a holokauszt tagadása vagy relativizálása, jelentőségének kicsinyítése az egyik bevett toposza, ma a parlament kapuján dörömböl. Nem mintha azt gondolnánk, hogy a holokauszttagadás tiltása ennek véget vet: de legalább egy szimbolikus határt kijelöl. Egy erős és szigorú határt - hisz a holokauszt is erős szimbólum.
Biztos jobb lenne, ha az effajta nézeteket a büntetőjog közreműködése nélkül vetné ki magából a társadalom. De ha az istennek se veti ki? Nagyon helyes, hogy sokáig ezzel próbálkoztunk. De nem próbálkoztunk egy kicsit túl sokáig? Már ideje volt mással próbálkozni. Legalább egy kicsit. Hisz azt sem hisszük, hogy ezzel a magyar törvényhozás afféle csúszós lejtőre került volna, és ezután és emiatt üptre tiltani lesz kénytelen a múltbéli eseményekről folyó nyilvános beszéd bizonyos fajtáit, hogy ez a hivatalos történetírás kezdetét jelentené. Ha a magyar törvényhozásban ilyen szándék lesz, azt meg fogja valósítani e törvény nélkül is. Ami, mint láttuk, amúgy sem a történetírás szabadságáról szól.
Meglehet, a nyílt holokauszttagadók kevesen vannak. Tényleg nincsenek sokan. Lehet, hogy ezt a törvényt sose vagy nagyon ritkán kell majd alkalmazni. De akkor is kell. Nekünk. Néha elővesszük, nézegetjük. És örülünk neki, hogy a mi hazánkban van ilyen, hogy a mi államunk mára annyira megváltozott, hogy nem tűri azt, ha hatszázezer polgárának erőszakos halálát a gyilkosok utódai le akarnák tagadni.
Helyes az is, hogy ez a törvény végre azt tiltja, amit tiltani akar: a holokauszttagadást, és nem "a magyar nemzet vagy lakosság egyes csoportjai, így különösen nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport tagjai becsületének csorbítását, avagy emberi méltóságának megsértését", amivel az egyik előző, hasontárgyú törvényjavaslat próbálkozott. Ezt homályossága és az esetleges jogalkalmazói értelmezés ambivalenciái miatt joggal kaszálta el az Alkotmánybíróság. Helyes az is, hogy a törvény a holokauszttagadást akarja tiltani, és nem mást. Lehetne más gazságot is tiltani, de más gazságok felmagasztalása momentán nem játszik a magyar közéletben, a rákosizmusból, a sztálinizmusból, a málenkij robotból vagy a Gulagból, azaz az osztálygyűlöletből senki nem akar erőszakos politikát csinálni ma Magyarországon. A faji gyűlöletkeltésből meg igen. Az az univerzum, aminek a holokauszt tagadása vagy relativizálása, jelentőségének kicsinyítése az egyik bevett toposza, ma a parlament kapuján dörömböl. Nem mintha azt gondolnánk, hogy a holokauszttagadás tiltása ennek véget vet: de legalább egy szimbolikus határt kijelöl. Egy erős és szigorú határt - hisz a holokauszt is erős szimbólum.
Biztos jobb lenne, ha az effajta nézeteket a büntetőjog közreműködése nélkül vetné ki magából a társadalom. De ha az istennek se veti ki? Nagyon helyes, hogy sokáig ezzel próbálkoztunk. De nem próbálkoztunk egy kicsit túl sokáig? Már ideje volt mással próbálkozni. Legalább egy kicsit. Hisz azt sem hisszük, hogy ezzel a magyar törvényhozás afféle csúszós lejtőre került volna, és ezután és emiatt üptre tiltani lesz kénytelen a múltbéli eseményekről folyó nyilvános beszéd bizonyos fajtáit, hogy ez a hivatalos történetírás kezdetét jelentené. Ha a magyar törvényhozásban ilyen szándék lesz, azt meg fogja valósítani e törvény nélkül is. Ami, mint láttuk, amúgy sem a történetírás szabadságáról szól.
Meglehet, a nyílt holokauszttagadók kevesen vannak. Tényleg nincsenek sokan. Lehet, hogy ezt a törvényt sose vagy nagyon ritkán kell majd alkalmazni. De akkor is kell. Nekünk. Néha elővesszük, nézegetjük. És örülünk neki, hogy a mi hazánkban van ilyen, hogy a mi államunk mára annyira megváltozott, hogy nem tűri azt, ha hatszázezer polgárának erőszakos halálát a gyilkosok utódai le akarnák tagadni.
a szerk.
