Előzmények (időrendi sorrendben):
 |
Döbbenetes, kafkai állapot: olyasmit művelek most, amiért néhány hét múlva három évig terjedő szabadságvesztésre ítélhetnek. Pedig csupán egy történelmi eseménysorozaton elmélkedem, illetve vitázom egy eltérő álláspontot valló történésszel. Sem Kafka, sem Orwell elképzelni nem tudott volna hasonlóan képtelen helyzetet.
Az alábbiakban Karsai László nekem feltett további kilenc kérdésére válaszolok.
9. Karsai László kilencedik kérdése az volt, hogy „mit csináltak a nácik azokkal a zsidókkal, akik 16 évesnél fiatalabbak vagy 50 évesnél idősebbek?” „Ha saját szellemi fogyatékosaikat is halomra gyilkolták, miért ne gyilkolták volna le a bacilusnak tekintett, hasznos munkavégzésre képtelen zsidókat is?”
Nos, hagyjuk ezeket a bombasztikus kifejezéseket, ne tekintsük a történelmet propagandafegyvernek. Semmi, ismétlem, semmi bizonyíték nem támasztja alá, hogy az „Endlösung” – vagyis a „végső megoldás” – a zsidók megsemmisítését jelentette volna. Ezzel szemben példák tömkelegét lehet felsorolni arra vonatkozóan, hogy a „végső megoldás” alatt a náci vezetők egyértelműen a zsidók keletre történő kitelepítését értették. A holokauszt hivatalos történészeinek kellene bizonyítaniuk, hogy a német bürokrácia különböző szintjein tevékenykedő emberek – több tízezren – mind, kivétel nélkül egy titkosított nyelvet használtak, melyben bizonyos szavaknak egészen sajátos jelentésük volt.
Vegyük például Hermann Göringnek egy Heydrichez intézett, 1941. július 31-i levelét, melyben a Reichmarsall megbízza a belbiztonsági szolgálatok vezetőjét a „zsidókérdés végső megoldásának” előkészítésével, illetve végrehajtásával. „Az 1939. január 24-i rendelkezés értelmében Önre hárult feladatok kiegészítéseképpen megbízom Önt, hogy találja meg a legjobb megoldást a zsidókérdés legelőnyösebb rendezése érdekében, az emigráció vagy a kitelepítés útján, a körülményektől függően.” És ez a levél a megsemmisítés-teória híveinek legfőbb bizonyítéka! Heydrich 1941. november 6-i levelében megemlíti, hogy évek óta, egészen pontosan 1939. január 24. óta ő van megbízva a „végső megoldás” előkészítésével, amely az „emigráció, illetve a kitelepítés” révén hajtható végre.
Hitler, 1942. január 27-én: „A zsidóknak el kell hagyniuk Európát. A legjobb megoldás, ha Oroszországba mennek.”
Tömegével lehetne idézni hasonló megnyilatkozásokat. Martin Luther, a Német Külügyminisztérium egyik vezető tisztségviselője az alábbiakat vetette papírra 1942. augusztus 21-i memorandumában: „A német uralom alatt élő 3 millió 250 ezer zsidó problémája nem oldható meg többé emigráció útján. Ez az oka annak, hogy a végső területi megoldás az egyetlen lehetőség.” Majd később: „A kitelepítés a Lengyel Főkormányzóságon keresztül ideiglenes intézkedés. A zsidókat elszállítjuk a keleti megszállt területekre, amikor erre a megfelelő feltételeket megteremtettük.” Karsai állításával ellentétben a német „gengszterállam” bürokráciája hatalmas mennyiségben gyártotta az iratokat, és nagyon sokszor találkozunk a „végső megoldásra” történő utalásokkal. Az iratokból kiviláglik: a „végső megoldás” a zsidóság keletre történő kitelepítését jelenti.
Ha lett volna egy grandiózus terv sok millió zsidó legyilkolására, akkor annak írásos nyomának is léteznie kellene. Hagyjuk az „iratmegsemmisítésről”, meg az „elmék titokzatos találkozásáról” (Raul Hilberg) szóló ostoba meséket. A „gengszterállamban szóban adták ki az utasításokat”-féle sületlenségekkel sem lenne szabad többé kábítani senkit. Jó lenne, ha Karsai úr, valamint elv- és harcostársai végre komolyabban vennék a tudományterületet, melyet művelnek. A nürnbergi per bírái pontosan tudták: a „hatmillió zsidó kiirtásának” elképesztő arányú tervéről, a végrehajtás menetéről irdatlan tömegű iratanyagnak kellett volna keletkeznie, amelyeket nem lehetett mind megsemmisíteni. Egyébként is többször hangsúlyoztam már: egy adott témával kapcsolatos összes dokumentumot nem lehetséges mind eltüntetni, mert vannak elő- és utóiratok, iktató- és mutatókönyvek, és számos más jellegű irategyüttesben is lehetnek utalások egy ilyesfajta elképesztő arányú akcióra. Helyesen állapítja meg Karsai, hogy „vaskos kötetekre” tehető a nürnbergi per során felhasznált, a náci hierarchia berkeiben keletkezett iratmennyiség. Így nevetséges is lett volna, ha a bírák azt állítják, hogy nincsenek meg az iratok. Ezért aztán egy más megoldáshoz folyamodtak. Egy sajátos szövegértési módszert alakítottak ki, melynek alapján azt olvasták ki a dokumentumokból, amit éppen akartak. Mondjuk ha az iratban az áll, hogy valami fehér, ezzel szemben a „háborús bűnösök” felett ítélkező törvényszék szerint fekete. Nürnbergben lényegében kimondták: úgy a hivatalos, mint a magántermészetű dokumentumokban a nácik valamilyen „titkosított” nyelvet használtak, ahol a szavak mást jelentenek, mint amit egyébként jelentenek. A „végső megoldás” például a „zsidók kiirtására” kidolgozott terv „fedőneve”. Mármost ezzel a fajta érveléssel nem lehet mit kezdeni. A náci korszak dokumentumaiból persze egyértelműen kiviláglik, hogy mit is értett a nemzetiszocialista bürokrácia a „végső megoldás” alatt.
Íme egy jellemző párbeszéd a nürnbergi per során. Dr. Thoma vádló és Hans Lammers, Hitler kancellári hivatalának korábbi vezetője között az alábbi dialógus zajlott le:
Dr. Thoma: Himmler sohasem mondta Önnek, hogy a zsidókérdés végső megoldása a legyilkolásukat jelenti?
Lammers: Nem, erről sohasem esett szó. Csak a terv végrehajtásáról beszélt.
Dr. Thoma: Mikor értesült először arról, hogy ötmillió zsidót kivégeztek?
Lammers: Itt, most, néhány perccel ezelőtt.
De persze tudom, a németek vallomásainak – már persze ha ellentmondanak a holokausztmítosznak – nem szabad hinni. Ezzel szemben lágerek egykori foglyainak, valamint a győztesek oldalán álló minden tanúnak az összes szava szentírás. Ez lenne az „objektív történetírás”, Karsai úr?
10. Mi történt a zsidókkal Treblinkában? – hangzik a következő kérdés. Nos, valóban jó lenne tudni. A különböző tanúvallomások ugyanis igencsak ellentmondanak egymásnak azzal kapcsolatban, pontosan milyen módszerekkel is zajlott a foglyok állítólagos legyilkolása Treblinkán. Az elmúlt évtizedekben a következő lehetőségek merültek fel:
1. tarkólövéssel a szabadban;
2. klórgázzal;
3. vízgőzzel;
4 egy dízelmotor kipufogógázaival;
5. légmentesen záródó kamrák légüresre szivattyúzásával.
A tarkólövésről, a vízgőzről és a légmentesen záródó kamrákról egyébként a Zsidó Világkongresszus 1946-os Fehér Könyvében találunk utalásokat, és a nürnbergi perben is szó esik a treblinkai „gőzkamrákról”. Ma már azonban a felsorolt gyilkolási módokban nem kötelező hinni. Csakis a dízelmotoros kivégzés maradt. A meggyilkoltak számát illetően a becslések 750 ezer és 3 millió között mozogtak a múltban. A mai hivatalos álláspont szerint 750-850 ezer embert öltek meg Treblinkán. A holttesteket tömegsírokba temették, majd 1943-ban kihantolták és elégették valamennyit. Természetesen nyom nélkül. Jitzák Arad hivatásos holoszakértő Belzec, Sobibor, Treblinka című könyvében (University Press Bloomington, USA, 1987. 174. old.) azt írta, a holttestek „elégetéséért felelős emberek meggyőződtek arról, hogy a tetemek jól égnek mindenfajta tüzelőanyag nélkül is”. „De általában is a női holttestek jobban égtek, mint a férfiakéi. Ezért később a nők tetemeit használták a tűz meggyújtására” - olvashatjuk a könyvben az egyik „szemtanú” visszaemlékezését. Sőt, állítólag egy Herbert Floss nevű SS-tiszt felfedezte, hogy az idős nők tetemei égnek a legjobban. Mindehhez nem szükséges kommentár. Csupán annyit jegyeznék meg, hogy az emberi test 60%-ban vízből áll, és nem ég magától, miután meggyújtották.
A háború idején azt állították, hogy 10 gázkamra működött Treblinkán, befogadóképességük pedig egyesek szerint 2 ezer, mások szerint 4, 5, vagy 6 ezer fő volt. A gázkamrák felé vezető 1,5 méter széles utat a „szemtanúk” elmondása szerint bokrok szegélyezték, tehát legfeljebb 2 ember fért el egymás mellett, amiből az következik, hogy ha mondjuk a párok félméteres távolságban követték egymást, akkor 1-2 kilométeres sorban (!) vonultak a gázkamrák felé. Egy Adelbert Rueckerl nevű szemtanú közlése szerint pedig csupán 35-40 őr teljesített szolgálatot Treblinkán! Vagyis minden SS-katonára 150 fogoly jutott! De eszük ágában sem volt ellenállni, szép engedelmesen vonultak a halálba – már legalábbis ha hihetnénk a holomítosz állításainak. Mint emlékezetes, egy John Demjanjuk nevű ukrán férfi ellen az izraeliek még a 80-as években vádat emeltek, mondván, ő a treblinkai tábor kegyetlen őre, a félelmetes „Rettegett Iván”. A Jeruzsálemben lezajló per során öt egykori, állítólagos zsidó táborlakó eskü alatt vallotta, hogy a saját szemükkel látták, amint Demjanjuk belökdöste a zsidókat a gázkamrába, de sokuknak még előtte levagdosta a fülét, a nőknek karddal lekaszabolta a mellét, terhes nőknek pedig kimetszette a hasukból a gyermeküket. Demjanjukot először halálra ítélték, majd miután az ügyvédei egyértelműen bebizonyították, hogy nem ő a „Rettegett Iván”, sőt, soha életében még csak nem is járt Treblinkán, 1993 szeptemberében szabadon engedték. De persze a szemtanúk vallomásaiban nem szabad kételkednünk, ugye Karsai úr? Ja, Demjanjuk most is bíróság előtt áll, a változatosság kedvéért Németországban, de most azzal vádolják, hogy nem a treblinkai, hanem a sobibori táborban lökdöste a gázkamrába a foglyokat. Karsai Lászlóval együtt kérdezem én is: tényleg, mi történt Treblinkán?
A hivatalos holokausztos álláspont az, hogy Treblinkán 1942 tavaszán kezdődtek a kivégzések, amelyek az év végére, vagy a következő esztendő tavaszára ismeretlen okból befejeződtek. 1943 őszén kiürítették és a földdel tették egyenlővé az egész tábort. Természetesen mindenfajta bizonyítékot eltüntettek: se a gázkamrák, se a barakkok nem maradtak fenn, és persze dokumentumok sincsenek, amelyek a lágerben keletkeztek. Rejtélyes az egész, hiszen ha valóban a zsidóság teljes megsemmisítése volt a németek célja, akkor nem lett volna célszerűbb tovább működtetni a treblinkai tábort? De a belzeci, sobibori és a chelmnoi táborokat is teljesen lerombolták a nácik 1943 folyamán. Hogy miért, azt csak a jó Isten tudja. De ezt a kérdést természetesen néhány hét múlva tilos lesz feltenni Magyarországon.
Továbbá tilos lesz azon is elmélkedni, hogy mennyi tüzelőanyagra lehetett szükség a 875 000 halott elhamvasztásához? (A Demjanjuk-perben azt állították, ennyien haltak meg Treblinkában.) Nos, ha igaz, amit a tanúk állítanak, hogy legalább fél éven át tartott a halottak elégetése, akkor mindennap 4700 holttestet hamvasztottak el. Becslések szerint minden áldott nap 950 tonna tűzifára volt szükség a művelethez, ami kb. 1 méter magas, 3 méter széles, és közel 1 kilométer hosszú farakás lehet! Ismétlem: ennyi fát igényelt a halottégetés naponta! A fél év alatt tehát 176 ezer tonna száraz tűzifa fogyott volna el. Lehetséges ez? Vannak nyomai ekkora méretű erdőirtásnak Treblinka környékén? Netán a fát máshonnan szállították? De honnan? Vannak írásos nyomai annak, hogy 176 ezer köbméter fát vittek 1943 márciusa és augusztusa között Treblinkába? (A szemtanúk szerint a nácik nagy sietséggel dolgoztak, vagyis aligha maradt idő a kivágott fák kiszárításához, így ha frissen vágták a fát valahol a környéken, akkor – mivel a száraz fa tüzelőértéke jóval magasabb, mint a nedves fáé –, 315 ezer tonna fára lett volna szükség, ami naponta 1700 tonnát jelent.) Hihető a treblinkai halottégetési sztori? (Ráadásul egyetlen állítólagos szemtanú sem tesz említést arról, hogy a láger környékén hatalmas rakásban állt a tűzifa, és teherautók vagy vonatok rendszeresen szállították volna a kivágott fákat.) Nem beszélve arról, hogy mennyi ember kellett volna a fák kivágásához. Egy nyilván nagyon tudatlan és nagyon antiszemita revizionista történész kiszámolta, hogy egy 2400 fős favágócsoportot kellett volna foglalkoztatni, és egy 600 hektár nagyságú területen kellett volna kivágni az erdőt. Márpedig, mint említettem, semmiféle erdőirtásnak nincs nyoma Treblinkán.
Sajnálom, de akadtak olyan kegyetlen, aljas és roppant tudatlan revizionisták, akik azt is kiszámolták, hogy 850 ezer ember elhamvasztott testéből, valamint az elégetéshez szükséges fából összesen 3900 tonna hamu keletkezik. (Gondoljunk bele: ez 390 darab 10 tonnás teherautó rakománya!) Hol van ez a hatalmas mennyiségű hamu? És miért nem találtak a helyszínen csont- és fogmaradványokat? Hiszen ilyen nyílt színi halottégetésnél az emberi test nem ég el teljesen, és még ha össze is törték a csontmaradványokat – mint némelyik tanú állította – , akkor is óriási mennyiségű emberi maradványnak kellene lennie a föld alatt. A fogakat pedig azokkal a primitív módszerekkel, amelyeket a tanúk leírták, nem lehet teljesen porrá őrölni. Ha feltesszük, hogy minden áldozatnak csak 20 foga volt, akkor 17,5 millió csontmaradványnak kellene léteznie a föld alatt! Továbbá ne feledjük, mekkora hatalmas területű tömegsírba lehetett betemetni 850 ezer embert! Egyes becslések szerint a hatalmas mennyiségű kiásott föld és a tömegsír(ok) együttesen egy 61 600 négyzetméteres területet igényeltek volna, ebből 25 ezer 200 négyzetméter lett volna a tömegsír(ok) területe. Vagyis a sírok és a kiásott föld 3 és félszer nagyobb területet foglalt volna el, mint maga a treblinkai „megsemmisítő tábor”!
Baj van ezen kívül a dízelmotoros kivégzéssel is, hiszen célszerűbb lett volna, ha a nácik benzinmotort választanak gyilkos eszközként, amely sokkal mérgezőbb. A dízelmotorok kipufogógázaiban ugyanis sokkal kisebb mennyiségben található szén-monoxid. Azután vegyük figyelembe azt a tényt, hogy ha egy belső égésű motor kipufogógázait bevezetjük egy hermetikusan lezárt térbe, a nyomás odabent hamarosan robbanáshoz vezet. Például revizionista történészek kiszámolták, hogy egy W 2 típusú, 38 literes hengerűrtartalommal bíró szovjet harckocsimotor, amely mondjuk percenként 500 fordulattal jár, egy perc alatt 9,5 köbméter gázt termel. Egy 32 négyzetméter területű, 2 méter magas és 64 köbméter térfogatú gázkamrában 2,5 perc alatt a nyomás 1,5 barra emelkedik. Vagyis néhány perc alatt szétrobbant volna a kamra, viszont ennyi idő alatt semmiképpen sem halhattak meg az áldozatok. Halálukhoz sokkal több idő kellett volna, a dízelmotorok kipufogógázainak magas oxigéntartalmát és alacsony szén-monoxid tartalmát tekintetbe véve több óra is! De addigra már rég szétrobban a kamra!
Megvallom, nem szívesen írok ilyesmiről. Az életben sokszor előfordul, hogy kegyeleti okokból nem mondjuk el az igazságot. „Halottakról jót vagy semmit” – szokták mondani. Ugyanakkor a történelmi igazság kiderítését talán nem gátolhatják meg kegyeleti szempontok. Másrészt pedig végül is kik tették lehetetlenné az igazság kimondását, sőt, keresését a kegyeleti szempontok hangoztatásával? Semmi esetre sem a revizionista történészek.
1945 novemberében a siedlcei bíróság kezdeményezésére ásatásokat végeztek a treblinkai tábor területén. Sem hatalmas tömegsírokat, sem óriási mennyiségű emberi hamut, sem milliónyi csontmaradványt és fogakat nem találtak. A feltárt sírban néhány ezer ember elhamvasztott maradványait találták meg. Ugyanakkor tény, hogy nem mindegyik sírt tárták föl. 1999-ben Richard Krege mérnök vezetésével egy ausztráliai kutatócsoport talajvizsgáló radarral vizsgálódott a treblinkai tábor területén. A radar képes érzékelni azt is, ha történtek a területen nagyobb ásatások. Semmiféle nyomát nem találták jelentősebb talajmunkálatoknak és tömegsíroknak. Persze, gondolom, Karsai és a hivatalos holokauszt-történészek szerint Richard Krege, valamint az 1945-ös ásatásokat végző személyek hozzá nem értő, tudatlan kontárok voltak. Netán elvetemült antiszemiták.
11. „Hogyan lehetséges, hogy a lengyelországi német katonai parancsnok 1942. október 10-én hadinaplójába azt írta, hogy Treblinkában a zsidókat „nem megfelelően temetik el, és ennek következtében a holttestek kibírhatatlan bűze fertőzi a levegőt?” - teszi fel a kérdést Karsai. A holokauszt világában sajátos törvények uralkodnak, ezért úgy látszik, le kell szögezni a legnyilvánvalóbb igazságokat is. Természetesen sokan meghaltak a koncentrációs táborokban, elsősorban a betegségek – főleg a tífusz – miatt, továbbá az elégtelen táplálkozási viszonyok és a háborús cselekmények nyomán is százezrek veszítették el az életüket. Megjegyzem, főleg a háború legvégén haltak meg sokan, mivel a szövetségesek bombázásainak következtében teljesen összeomlott a németországi infrastruktúra, és a táborok ellátása is lehetetlenné vált. Azonban az a tény, hogy sajnos sokan meghaltak a lágerekben, illetve a deportálások során, egyáltalán nem bizonyíték az elgázosításokra és az „előre eltervezett népirtás” szándékára nézve.
12. Göbbels 1943. március 2-i naplóbejegyzései – melyek szerint „nem szabad gyengeséget mutatni”, és „úgy elkötelezték magukat a zsidókérdésben, hogy most már nem lehet visszavonulni”, továbbá a németek „felégették maguk mögött a hidakat” - nem bizonyítják a holokauszt hivatalos történetét, vagyis a gázkamrák létét, a hatmillió áldozatot és az előre eltervezett népirtás szándékát. Göbbels úgy fogta föl, hogy élet-halál harc folyik a zsidók és szövetségeseik, valamint a németek között. A harc eldurvult, a németek pedig hozzáláttak a zsidók kitelepítéséhez Európából. Valóban nem volt többé visszaút, de az ellenfél ugyanígy gondolkodott, hiszen Anglia és Amerika vezetői már az 1941-es Atlanti Chartában leszögezték, hogy a végső győzelemig, Németország teljes megsemmisítéséig harcolnak. Göbbels leírt szavaihoz hasonlókat az amerikai-angol-szovjet szövetség vezetői is mondtak, és naplóikban pedig le is írtak.
13. Az Einsatzgruppenről már írtam, de megismétlem: sok zsidó halt meg a keleti fronton, ez tény. De nem tudjuk pontosan mennyi. A németek ellen az oroszok véres partizánháborút robbantottak ki, a németek pedig úgy válaszoltak, ahogy azt tették a franciák Algériában, az amerikaiak Vietnamban vagy éppen Irakban és Afganisztánban, és a szovjetek ugyancsak Afganisztánban. A partizánokat kivégezték, és a megtorló akcióknak sok esetben civilek is áldozatul estek. A partizánok között sok zsidó harcolt, ami megmagyarázza, miért haltak meg közülük olyan sokan a német hadsereg megtorló akciói nyomán. A fennmaradt források szerint négy különleges német partizánellenes egység, vagyis Einsatzgruppe szerveződött, melyek összlétszáma – a rádiósokkal, sofőrökkel, és egyéb „kisegítő személyzettel” együtt – 1941-ben még a négyezer főt sem érte el, 1942 végén azonban már 15000 német és állítólag 240 ezer más nemzetiségű (ukrán, orosz, litván, lett, észt stb.) vett részt a hatalmas front mögötti területeken a partizánok elleni küzdelemben, akiknek létszámát százezer főre becsülhetjük. Az Enzyklopaedie des Holokausztban az olvasható, hogy 1943 őszéig 1,25 millió, többségében zsidó esett áldozatul az Einsatzgruppe-k, valamint a velük együttműködő fegyveres egységek „irtóhadjáratának”. A különleges egységek a holokauszt-történészek szerint folytatták „vérengzéseiket” 1943 ősze után is. Az biztos, hogy önmagában a 4 ezer tagot számláló, majd 15 ezer fősre duzzadt különleges egységek aligha lettek volna képesek kivégezni 1 vagy 2 millió zsidót. Vajon a velük együttműködő ukrán, lett, litván és más népek fiaiból toborzott fegyveresekkel együtt sikerülhetett? Nagy kérdés. A holokausztmítosz terjesztői bizonyítékkal nemigen tudják alátámasztani a másfél-kétmilliós áldozati számot, sem azt az állításukat, mely szerint az Einsatzgruppe-k feladata eleve a zsidók kiirtása volt.
Pontosabban: fennmaradtak az Einsatzgruppe jelentései, melyeket a különleges egységek egyenesen Berlinbe küldtek. A kérdés egyik legkiválóbb szakértője, a hivatalos holotörténészként elismert Hans-Heinrich Wilhelm 1988-ban egy konferencián elhangzott beszédében elismerte, hogy neki magának is kétségei vannak az Einsatzgruppe jelentéseinek megbízhatósága tekintetében. (H.-H. Wilhelm, lecture during an international history conference at the university Riga, September 20-22, 1988, p. 11., ill. 515.) Mint mondta, a meggyilkolt zsidókról szóló beszámolók nem feltétlenül a valós számokat tükrözik. (Esetleg eltúlzottak lehetnek.) Karsai kérdésére válaszolva azonban azt kell mondanom: nem gondolom úgy, hogy az Einsatzgruppe-k tevékenysége a holokauszt része lenne. (Kérdés persze, mit tekintünk holokausztnak, a szó jelentése ugyanis az idők során sokat változott.) A hivatalos holokauszt-álláspont hívei ugyanis alaposan félrevezetik a közvéleményt: azt állítják ugyanis, hogy a zsidók „előre eltervezett népirtásának részeként” gyilkolták le őket a keleti fronton a különleges német egységek. (Régebben még azt is mondogatták, hogy a katonák kiborultak a sok öldökléstől, és ezért találták ki a gázkamrás gyilkolási módot, mely kevésbé személyes, és nem viseli meg annyira a katonák „idegrendszerét”. Ma már komoly történészek nem hangoztatják ezt a képtelenséget, legfeljebb a népi propaganda szintjén, filmekben, iskolákban mondogatják.) A valóságban azonban az Einsatzgruppe-k és a velük szövetkezett helyi milíciák a partizánok ellen küzdöttek, amint arról már szó volt. Az USA hadereje ma is rendszeresen rakétákat lő ki a „terroristák” célpontjaira, pl. az afgán-pakisztáni határvidéken (a tálib „terrorista” pontosan ugyanazt teszi, mint az orosz vagy zsidó partizán tett a németek ellen a második világháború idején), és a támadásoknak bizony rengeteg a civil áldozata. A németek elsősorban a zsidókat tették felelőssé az ellenállási mozgalom megszervezéséért, sőt, az egész háborúért. Egy-egy nagyobb partizánakció (ma „terrorista támadásnak” neveznék az ilyet, ha mondjuk a tálibok vagy irakiak követnék el) nyomán megtorlásul kivégeztek zsidókat, akiket azzal vádoltak, hogy ők állnak a támadások mögött. Jellemző ebből a szempontból az, ami Babi Yarban történt. Kijevben és környékén 1941 szeptemberében számos bombamerényletet hajtottak végre a partizánok, melyek következtében nagyon sok német katona odaveszett. A robbantások után keletkezett tűzvészben sok polgári lakos is meghalt. A németek megtorlásképpen 33 771 zsidót öltek meg Babi Yar mellett. Ennyi, ami biztosnak látszik, és az Einsatzguppe-k jelentéseiből kihámozható. Azonban több százezer embert azért valószínűleg nem gyilkoltak meg Babi Yarban. (A holokausztkutatás abszolút tekintélyének számító Hilberg professzor például 50 ezer áldozatról tud, mások még feljebb tornásszák a számokat.)
Nincs hely a kérdés alaposabb boncolgatására. 1-2 millió megölt zsidó áldozatról azonban talán túlzás beszélni. Sehol sem találtak például több százezres tömegsírokat. (Részben azért, mondják, mert Oroszország túl nagy, részben pedig azért, mert a németek állítólag „kiásták”, és „elégették” az áldozataik nagy részét, nehogy „bűncselekményeiknek nyoma maradjon”. A jól ismert nóta: az „áldozatok tetemei nincsenek meg”, mert „eltüntették” azokat a németek. Egy ilyesfajta akciónak egyébként nem sok értelme lett volna, tekintve, hogy igen sokan voltak tanúi az elfogott partizánok, illetve bolsevikok kivégzésének. Különben meg több százezer, netán több millió holttestet elégetni nem olyan egyszerű, rengeteg időt és energiát igényel, és az elképesztő mennyiségű hamu akkor is megmarad.) És még egy megjegyzés: a németek ellen is elkövettek döbbenetes bűncselekményeket, úgy a szovjet fronton (ami még érthető, hiszen a partizánok a hazájukat védték), mint a hátországban, ahol rendületlenül zajlott a civil lakosságot egyáltalán nem kímélő szövetséges légi kampány.
14. Mint a fentiekből kiderül, tudok az Einsatzgruppe-k jelentéseiről, melyeket az egységek vezetői a berlini kancellári hivatalnak írtak. De ezekből a jelentésekből – és a különleges egységek ténykedéséből – semmiféle következtetés nem vonható le sem a gázkamrákra, sem a hatmillió zsidó áldozatra, sem az előre eltervezett népirtás tényére nézve.
15. Karsai felteszi a kérdést, miképpen magyarázom Himmler Hitlernek küldött 1942. december 31-i jelentését, melyben 363 211 zsidó kivégzéséről tájékoztatta Hitlert?
Ha így van, az összes, a keleti fronton kivégzett zsidó száma alig lehet több félmilliónál. Hatalmas szám, és borzalom, ami történt. De vajon nem lehetne hasonló jelentéseket felmutatni a másik oldalon? Vajon a német polgári lakosságot bombázó amerikai-angol repülős egységek parancsnokai hány német nő, férfi és gyermek legyilkolásáról adhattak számot 1942. december 31-én? És hány polgári személyt mészároltak le teljesen fölöslegesen például Drezda bombázása során? Minderre a hivatalos holotörténészek azt válaszolják, a németek kezdték a háborút. Csakhogy korántsem olyan egyértelmű, hogy ki a felelős a valóban példátlanul borzalmas második világháborúért. Ne felejtsük el, milyen megalázó helyzetbe szorították Németországot az első világégés után. Továbbá vegyük tekintetbe, hogy Hitler számos alkalommal jelezte Londonnak: békét akar kötni. Anglia minden békeajánlatot elutasított. Hasonlóképpen igyekezett a náci Németország elkerülni az összecsapást Amerikával, és a Szovjetunió szándékai sem voltak éppen békésnek nevezhetők. De a háborús felelősség kérdését itt nincsen mód kitárgyalnunk, és egy jó ideig nem is lesz. Hiszen könnyen lehet, hogy „sérti a holokauszt áldozatainak érzékenységét”, és így bűncselekményt követ el, aki esetleg felveti, hogy nem egyedül Hitlert terheli a felelősség a második világháború kirobbanásáért.
16. A dokumentumok ügyét már számtalanszor érintettem. A holotörténészek két, egymásnak ellentmondó állítás között ingadoznak: vannak, akik azt állítják, „nem is voltak soha iratok”, mert „az utasításokat szóban adták ki”, mások viszont amellett kardoskodnak, hogy a „kompromittáló iratokat megsemmisítették”. Sok hivatalos holotörténész – beleértve Karsait is – a két álláspont között ingadozik, pontosabban teljesen következetlenül, hol ezt mondja, hol meg azt. Ha megkérdezik tőlük, hol vannak a „hatmillió zsidó gázkamrában történő megsemmisítésére” vonatkozó dokumentumok, akkor azt mondják, „nagyon kevés irat maradt fenn”, illetve a „nácik nagyarányú iratmegsemmisítést hajtottak végre”. Ezzel szemben ha a németek háborús bűntetteit kell igazolni, akkor azt válaszolják, „vaskos kötetekben” állnak rendelkezésre a dokumentumok. Többször megemlítettem már azt a tényt is, hogy nem lehetséges egy adott üggyel kapcsolatos összes iratot megsemmisíteni egy hatalmas irattárban vagy levéltárban, mert vannak elő- és utóiratok, iktató- és mutatókönyvek (az utóbbiakban a dokumentum tárgyát is megjelölik), továbbá számos, különböző tárgyú iratban is lehet utalás a megsemmisített dokumentumra. Ezen kívül ennek a példátlan megsemmisítési programnak kellett, hogy legyen pl. költségvetése, a gázkamrák építésére az utasítást ki kellett adni, léteznie kellene a kamrák tervrajzainak (ami van, mármint tervrajz, az éppen nem igazolja, hogy valóban gázkamraként működtették az adott helyiséget). És amennyiben a nácik valami csoda folytán tényleg minden bűnüket bizonyító iratot megsemmisítettek, akkor az auschwitzi múzeumban halomban álló hajat, a fogakat, az állítólagos áldozatok ruháit, szemüvegeit, használati tárgyait hogyhogy nem tüntették el? És vajon a szemtanúkat miért hagyták életben? Továbbá a nácik aligha választhattak volna előnytelenebb helyszínt nagyszabású „népirtó programjuk” végrehajtására, mint Auschwitzot: a hatalmas kiterjedésű lágerkomplexumban ugyanis számos német cég gyára működött, melyekben polgári személyek (lengyelek és németek) szép számmal dolgoztak. Márpedig ők rendszeresen hazamentek és mindenkinek elmesélhették, amit a táborban láttak és hallottak. (Carlo Mattogno revizionista történész az orosz levéltárakban talált olyan iratot, melyekből kiderül, hogy sok foglyot szabadon engedtek Auschwitzból, még 1944 nyári hónapjaiban is, amikor a 400 vagy 600 ezer magyar zsidó állítólagos elgázosítása zajlott.) Egy szó, mint száz, a holokauszt hivatalos kutatói nagy bajban vannak, mivel teljességgel hiányoznak az iratok, melyekben Hitler vagy más náci vezető parancsot ad, vagy legalább utal a zsidók gázkamrába történő tömeges megsemmisítésének szándékára. Colin Cross "hivatalos" brit történész Hitler-életrajzában világosan ki is mondja: "Nincs egyetlen Hitler által aláírt rendelet vagy parancs, amely az európai zsidók tömeges megsemmisítésére vonatkozna". Nem véletlenül jelentette ki Robert Jan Van Pelt neves és hivatalos holokauszt-szakértő 2009. december 27-én a Toronto Star című napilapban: „Amit tudunk, annak 99%-át nem vagyunk képesek fizikailag bizonyítani... amit tudunk, (mármint Auschwitzról, illetve általában a holokausztról – P.O.) közös örökségünk, közös tudásunk részévé vált.” Arno M. Mayer, szintén a holokauszt elismert kutatójának tekintett történész Miért nem sötétülnek el az egek? című könyvében az 1988-as angol kiadás 362-363. oldalán pedig a következőket írja: "A gázkamrákkal kapcsolatos információink roppant hiányosak és megbízhatatlanok." Mayer nem kételkedik a gázkamrák létében, de legalább becsületesen leszögezi: "Amit tudunk, főként náci tisztségviselőknek és katonáknak a háború utáni tárgyalásaikon tett vallomásaira, illetve a túlélők visszaemlékezéseire épül. Ezeket a beszámolókat alaposan meg kell vizsgálnunk, de emlékeiket szubjektív tényezők sokasága befolyásolhatta." Ugyancsak Arno M. Mayer, aki egyébként a Princeton Egyetem professzora a Miért nem sötétültek el az egek? című könyvében leírta az alábbi döbbenetes mondatot is (a 88-as angol kiadás 365. oldalán): "1942 és 1945 között, Auschwitzban bizonyosan, de valószínűleg másutt is, több zsidó hunyt el "természetes okok" következtében, mint amennyien erőszakos halált haltak." Mi a véleménye Mayer professzor megállapításairól, Karsai Úr? Vajon Mayer professzort is letartóztatják majd a „holokauszt jelentőségének kisebbítése” miatt, ha magyar földre lép?
Karsai nekem írott legutóbbi válaszcikkében arról értekezik, hogy a náci Németország „gengszterállam volt”, ahol az „utasításokat szóban adták ki”. Mármost akkor nagyon nem érthet egyet az egyik legtekintélyesebb holokauszt-szakértő, Gerald Reitlinger alábbi véleményével (akinek a munkáit én szerinte nem olvastam): „Hitler Németországa rendőrállam volt a legmagasabb szintig, amely több száz tonna dokumentumot és a múltra vonatkozó más értékes bizonyítékot hagyott maga után.” Később pedig kijelenti: „Nincs semmi, amit ne fektettek volna le írásban.” (Gerald Reitlinger: La soluzione finale: It tentativo di sterminio degli ebrei d'Europa 1939-1945 Milan, 1965.593. old.) A második világháború végén a szövetségesek „a német kormány összes titkos archívumát lefoglalták, beleértve a Külügyminisztérium, a Wehrmacht, a haditengerészet a Nemzeti Szocialista Párt és a Himmler titkosrendőrségének (Gestapo) iratait. (William L. Shirer: Storia del Terzo Reich, Turin, 1971. p. xiii) Egyedül az amerikaiak 1100 tonna dokumentumot vizsgáltak át a nürnbergi per előtt. (Werner Maser: Nürenberg: A Nation on Trial, New York, 1979. 305. old.) És mindennek ellenére a holokausztozók a mai napig nem találták meg, amit keresnek.
17. A magyarországi zsidók nagy részét (437 ezer főt) valóban deportálták, és döntő többségüket Auschwitzba szállították. Barbár tett volt. Miként barbár tett volt Drezda és más német városok lebombázása, az atombomba ledobása Hirosimára és Nagaszakira, vagy éppen 10-12 millió német és több százezer magyar kitelepítése és millióknak a Gulágra hurcolása a háború után. Természetesen soha nem fogadható el, hogy ártatlan embereket származásuk alapján megkülönböztessenek és táborokba hurcoljanak. Ami pedig az Auschwitzban és más lágerekben megejtett „kiválogatást” illeti, arról sok fantasztikus mendemonda kering, de nincsen abban semmi meglepő, ha különválasztották a munkára alkalmas és alkalmatlan embereket. De ebből a szétválasztásból még nem következik, hogy a „munkára képteleneket a gázkamrákba küldték”. Számos, magát holokauszt-túlélőnek beállító személy – élükön Elie Wiesellel – gyerekként került Auschwitzba, és még ma is életben van. (Legtöbbjük megmenekülési sztorija teljesen hihetetlen, beleértve Elie Wieselét is. Ő például látta, amint a németek csecsemőket dobálnak a tűzbe. Egy hatalmas égő sírgödör szélén állt már, amikor egyszerre csak visszafordították a nácik. Így menekült meg a „halál torkából”. De nyilván az ő szavainak a hitelességben is tilos lesz kételkedni a holotörvény életbe lépése után.)
És most hadd ragadjam meg az alkalmat (egy jó ideig aligha lesz ugyanis erre lehetőségem), és hadd tegyek fel még egy kellemetlen kérdést Karsainak. Mint tudjuk, 1944. május 15-én kezdték meg a 437 ezer magyarországi zsidó deportálását Auschwitzba. /Eddig azt mondták, 600 ezer magyarországi zsidót öltek meg ott, de úgy látszik, ezt a számot is lejjebb szállították./ Akiket mind, illetve, ahogy némelykor mondják, "túlnyomó részüket" gázkamrában meggyilkolták. /Megjegyzem, ez az állandó "túlnyomó részüket", meg "túlnyomó többségüket" szöveg gyanússá teszi az egész sztorit, mert ha nem tudnak pontos számokat, akkor miért dobálóznak folyton a számaikkal?/ Vagyis 1944 májusa és 1944 novembere közt (ekkor ugyanis az elgázosításokat a hivatalos holokauszt-történelem állításai szerint leállították), tehát hat hónap alatt végeztek 437 ezer magyarországi zsidóval.
Tegyük fel, hogy a"túlnyomó többség" mondjuk 400 ezer fő. Így tehát naponta 2222 embert kellett elgázosítani /30 napos hónapokkal számolva/. Viszont akkor az annyit jelent, hogy 1942 májusa és 1944 májusa, tehát a gázkamrák „üzembe állítása” (ekkor kezdődtek volna állítólag az elgázosítások, bár korábban is történtek „próbálkozások”) és a magyarországi zsidók kiérkezése közt, vagyis 24 hónap alatt 600 ezer embert kellett elgázosítaniuk a náciknak, ami naponta 833 embert jelent! Tehát: 1942 májusa és 1944 májusa között naponta 833 embert gázosítanak el, majd 1944 májusától felpörgetik a kivégzettek számát napi 2222-re? De ha ez nem okozott gondot, vagyis megvolt a megfelelő "kapacitás" a gázkamrákban és a krematóriumokban is a napi 2222 magyar zsidó kivégzéséhez, tehát volt elegendő tüzelőanyag a krematóriumok működtetéséhez és a halottak elégetéséhez (nem volt egyébként, mint azt ma már a revizionista történészek, elsősorban Carlo Mattogno kutatásainak eredményeképpen tudjuk), akkor miért elégedtek meg 833 ember kivégzésével naponta 1944 májusa előtt, főleg, ha tekintetbe vesszük, hogy a hivatalos holotörténészek szerint a nácik 1941 közepe vagy ősze óta az összes európai zsidót a lehető leggyorsabban ki akarták irtani?
Végezetül pedig hadd szóljak néhány szót a talán leglényegesebb kérdésről. Holokauszt-ügyben a végső szót a megmaradt állítólagos gázkamrák, valamint a krematóriumok, továbbá a feltételezett elgázosítások technikai részleteinek alapos feltárása nyomán lehet majd kimondani. (Bár persze a tiltó törvényeikkel továbbra is akadályozni fogják a kutatást.) Ami engem eredetileg a holoirodalmat olvasva megzavart, az éppen az állítólagos gázkamrák, valamint a feltételezett elgázosítási eljárás bemutatásának teljes hiánya volt. A holokauszt-irodalom jórészt ma is csupán szívszorongató (de sok esetben kétes hitelességű) visszaemlékezéseket közöl, vagy, jobb esetben ismerteti a holokauszt „előzményeit”, vagyis a zsidótörvényeket, a „nácik zsidóellenes politikáját”, majd leírják a deportálásokat, de hogy mi történt magukban a táborokban, arról csak nagyon felületesen közölnek általánosságokat, vagy „visszaemlékezéseket”. Sem a gázkamrákról, sem az elgázosítások folyamatáról sehol nem kapunk kimerítő leírást. (A szemtanúk beszámolói jórészt annyi képtelenséget tartalmaznak, hogy komolyabb történészek már alig mernek idézni belőlük néhányat.) Ezzel szemben a revizionista történészek már alapos vizsgálatnak vetették alá a gázkamrákat, valamint a krematóriumokat, és a hivatalos holomítoszt illető kételyeik még inkább beigazolódtak.
1988-ban pedig egy Fred Leuchter nevű amerikai gázkamra-szakértő végzett alapos vizsgálatokat az auschwitzi gázkamráknál, és megállapította, hogy azokban nem végezhettek ki embereket, főként azért, mert alig találhatók az állítólagos gyilkos gáz, a hidrogéncianid maradványai a falakban. (A Leuchter-jelentés minden úgynevezett demokratikus államban tiltott olvasmány, maga a szerző elvesztette állását, de szerencséjére nem került börtönbe, mivel Amerikában nincs holotörvény. Germar Rudolf 1993-ban vizsgálta meg újból az auschwitzi gázkamrákat, és hasonló következtetésekre jutott, mint Fred Leuchter.) A holovallás hívének számító, de mégis valamiféle tárgyilagosságra törekvő Jean-Claude Pressac zsidó származású francia történész nem véletlenül döntött tehát úgy, hogy alapos elemzésnek veti alá az auschwitzi gázkamrákat, valamint a krematóriumokat. Könyvéről (Auschwitz: Technique and operation of the gas chambers, New York, 1989.) revizionista történészek (többek közt Carlo Mattogno) írtak megsemmisítő kritikát.
Meg kellene továbbá válaszolni olyan kínos alapkérdéseket, mint például, hogy miképpen lehetett a gázkamrába bezsúfolt emberek halálát követő 15-20 perc elteltével gázálarc nélkül, vagy akár gázálarcban bemenni azokba a helyiségekbe, úgy, hogy közben a holttesteket kivonszoló személyek nem kaptak halálos mérgezést? Lehetséges, hogy a speciális osztag, a Sonderkommando tagjai néhány perccel a tömeggyilkosság után (mint a nagy holokauszt-kutató, Raul Hilberg egyik kedvenc szemtanúja, Filip Müller állítja, akire annyit hivatkozik összefoglaló művében) bemennek a gázkamrába, majd leveszik a halottak ruháit, levágják a hajukat, sőt, kihúzzák az aranyfogakat? Hiszen hatalmas mennyiségű Ciklon B-t kellett bedobni a nyíláson keresztül ahhoz, hogy 5-10 perc alatt mindenki meghaljon. Ennyi idő alatt ugyanis a mérges gáznak csupán 10%-a szabadul fel. A gázkamrában mindenütt Ciklon B-szemcséknek kellett lenniük, amelyek még egy órán keresztül bocsátották ki magukból a halálos gázt. A szemcsék pedig az elhunytak hajában és ruhájában is megtapadtak. Hogyan lehetséges, hogy a Sonderkommando tagjai nem kaptak halálos mérgezést, vagy legalábbis nem lettek rosszul? (Rudolf Höss, az auschwitzi tábor egykori parancsnoka nürnbergi vallomásában azt állította, a különleges egység tagjai „ettek és dohányoztak”, miközben borzasztó munkájukat végezték - tehát nem viseltek gázálarcot, de ha viseltek volna, a Ciklon B-szemcsék akkor is megtapadtak volna a ruhájukon és a bőrükön.) És hogyan lehetséges, hogy a mérges gáz nem áramlott ki a gázkamra nyitott ajtaján át, és nem ölte meg a környéken álldogáló őrszemélyzet tagjait, illetve az egyik gázkamra közvetlen közelében lévő kórház betegeit? No és mi a helyzet a felvonóval? Ugyanis pl. a 2-es, illetve a 3-as krematóriumban a földalatti gázkamrából egy 2,1-szer 1,35 méter rakfelületű felvonóval vitték föl a halottakat a felső szinten található krematóriumokba. Ha mondjuk 10 embert be tudtak préselni a felvonóba, akkor – ha elhisszük az egykori auschwitzi táborparancsnok vallomását, mely szerint ezekbe a gázkamrákba egyszerre 2000 embert tereltek be – 200 ki- és berakodásra lett volna szükség ahhoz, hogy az összes holttestet a felső szinten található kemencékhez szállítsák. Mennyi ideig tarthatott mindez? Ha mondjuk öt percet számítunk a felvonó egyetlen fordulójára (ne felejtsük, fent is ki kell rakodni a holttesteket), akkor 1000 percig, vagyis több, mint 16 óráig tartott volna, míg az összes tetemet fölviszik a felső szintre. És akkor még hátra volt a halottak elhamvasztása. De 16 óráig, tehát amíg az összes elhunytat el nem távolították a gázkamrából, addig nem léphetett be a helyiségbe az újabb „halálra szánt transzport”. Csakhogy a szemtanúk – akiknek vallomására építették a legelismertebb szerzők a műveiket –, azt állították, hogy 2 vagy 4 óránként érkeztek a szerencsétlen foglyok 2000 (sőt, egyesek szerint 3000) főből álló csoportjai. Miképpen egyeztethetők össze mindezek az ellentmondások? És akkor még hátra volt a halottak elhamvasztása. Miután Rudolf Vrba kijelentésével ellentétben nem lehet 20 perc alatt elhamvasztani egy halottat – ehhez minimum egy óra kell –, valamint nem lehet 24 órán át folyamatosan üzemeltetni egy égetőkemencét, így a hamvasztás igencsak időrabló művelet. A 2-es és 3-as krematórium öt kemencéjében 3-3 égetőkamra volt. Magyarán: ha elfogadjuk Höss szerényebb adatát, aki úgy „emlékezett”, hogy 2000 embert öltek meg egyszerre a gázkamrában (Rudolf Vrba ugyanis 3000 főt említ, igaz, olyan „túlélő” is akad, aki szerint 800-1000 embert zsúfoltak be a kamrákba, de ha ilyen, viszonylag alacsony számot veszünk alapul, akkor meg nem fog összejönni a több milliós áldozat), akkor négy óra alatt 60 holttestet hamvaszthattak el, vagyis 1940 tetem még a gázkamrában feküdt. De éppen négy óra múltán érkezett a következő fogolycsoport – ha hihetünk a „szemtanúknak”. A szerencsétlen embereknek tehát várniuk kellett, igencsak hosszasan, hiszen még nyolc óra múlva is csak 120 halottat égettek el, és még mindig 1880 holttest ott volt a gázkamrában. Ekkor viszont megérkezett az újabb „csoport”, hiszen mint tudjuk, négyóránként érkeztek (de van olyan „szemtanú” is, aki szerint egy- vagy kétóránként), de azoknak is várakozniuk kellett... Nem folytatom. A lényeg, hogy az "aranyfogaik kihúzása", a "hajak levágása", majd pedig a holttestek elégetése a krematóriumokban több napig is eltarthatott. Hogyan lehetséges akkor, hogy a „szemtanúk” vallomásai szerint 1-4 óránként érkeztek a 2-3 ezer fős csoportok a gázkamrákhoz a kivégzésekre?
Kérdés továbbá, miként juttatták be a gázkamrákba a Ciklon B-t? Zuhanyrózsákon keresztül, mint annyi szemtanú állította? (A Ciklon B mellesleg egy szemcsés anyag, granulátum, nem lehet a zuhanyrózsán áterőltetni.) Netán a padló nyílásain keresztül áramlott a mérges gáz, mint szintén sokan saját szemükkel látni vélték? Vagy bedobták a Ciklo B-szemcséket a gázkamra tetején található nyíláson keresztül, mint azt megint csak többen hangoztatták? (De az 1944-es légi felvételeken, melyeket a szövetséges felderítő repülőgépek készítettek, nincs nyoma nyílásnak pl. a 2-es krematórium tetején.) Vagy egy bádogcsövön át dobták be a gyilkos granulátumot? Vagy dróttal eresztették le egy tálban? Melyik a hivatalos változat, amelyben hinni kell? Apropó, hadd kérdezzem meg a tanár úrtól, elmondta-e már diákjainak, hogy az emberi szappanról meg az emberbőrből készült lámpaernyőről, az elektromos áramos és légkalapácsos kivégzésekről, továbbá a zuhanyból ömlő gázról szóló történetek mellett a „füstölgő krematóriumokról” szóló beszámolók is valótlanok? (A koksz, amelyet a táborban elhunyt szerencsétlen emberek elhamvasztásához használtak ugyanis egy úgynevezett rövid lángú tüzelőanyag, úgyhogy a láng nem jut ki még az égetőkamrából sem. A kemencét és a kéményt egyébként egy gázcsatorna köti össze, és csak azután következik a kémény. Rövid lángú, szilárd tüzelőanyagból nem keletkeznek a kéménybe is becsapó lángok.)
Ezen kívül Auschwitzban például sem az égetőkemencékben használt koksz, sem pedig az "égetőgödrökben" történő elégetéshez szükséges irdatlan mennyiségű tüzelőfa nem állt rendelkezésre, amit azért tudhatunk, mivel az auschwitzi tábor felügyelőségének dokumentumai szinte hiánytalanul megmaradtak, és kiderül belőlük, mennyi kokszot rendeltek, és mennyi tűzifát használtak fel. Hatalmas erdőirtásoknak pedig nincs nyoma a környéken, ilyesmiről egyetlen szemtanú sem tesz említést. Carlo Mattogno olasz revizionista történész igen sok tanulmányt és számos könyvet írt az auschwitzi krematóriumok témájáról. Következtetése egybevág a megtalált (bár nem teljes) auschwitzi halotti naplók adataival: az összes auschwitzi krematóriumban – figyelembe véve a rendelkezésre álló fűtőanyagot, valamint a krematóriumok működési idejét és befogadóképességét – maximum 162 ezer halottat lehetett elégetni. (Mindemellett természetesen a szabad ég alatt is égethettek el halottakat, de erről leginkább csak a „szemtanúk” képtelen vallomásaiból tudunk valamit. Elég valószínűtlen azonban, hogy – mint néhány úgynevezett szemtanú állította – három rétegben egymásra fektetett holttestek tömegeit égettek volna el, mivel a hiányos oxigénellátás miatt a legalul lévők legfeljebb megpörkölődtek volna. Nagy tömegsírokat mindenesetre nem tártak föl Auschwitzban, melynek környékén egyébként nagyon magas a talajvíz, és így a gödörben folyó halottégetés eléggé valószínűtlen.)
További súlyos kérdéseket is fel lehetne tenni, amelyekre azonban a hivatalos holokausztvallás keretein belül nem lehetséges választ adni. De nem folytatom, bár több száz oldal sem lenne elég a holokausztvallás képtelen ellentmondásainak a bemutatásához. Karsai Úr, Öné a szó, válaszoljon, ha tud. Lehetőleg ne beszéljen mellé, és hagyja abba az „antiszemitázást”, a „nácizást”, és az én „tudatlanságomra” történő hivatkozásait is nyugodtan mellőzheti. Érvekre érvekkel feleljen, ha kérhetem. Igaz, a rövidesen életbe lépő, döbbenetesen ostoba, önkényesen értelmezhető és alkotmányellenes jogszabály kiagyalói mindenfajta vitának elejét akarnák venni, és csírájában fojtanák el az összes ellenvéleményt. Ön ugyan kijelentette, hogy ellenzi az úgynevezett holokauszttagadást tiltó törvényt. Ugyanakkor mégiscsak az Ön eszmetársai és barátai léptették életbe ezt a jogszabályt, amelynek következtében megszűnik a szabad kutatás lehetősége, továbbá súlyosan csorbul a véleménynyilvánítási és sajtószabadság Magyarországon. Ön szabadon írhat, taníthat tovább, felszólalhat mindenféle konferenciákon, nekem pedig a kirekesztés és az üldöztetés lesz az osztályrészem. Ne higgye azonban senki, hogy el lehet hallgattatni a revizionistákat! Mondja meg nekem, Karsai Úr, miféle történelmi igazság az, amelyet ilyesfajta, az ellenvéleményeket elfojtó törvények révén lehet csak fenntartani? Thomas Jefferson találóan jegyezte meg: „Csupán a hazugságnak van szüksége a kormány támogatására. Az igazság megáll egyenesen a saját erejéből.”
Perge Ottó
