Az eredeti néven Amphiteatrum Flaviumot, amely később a közelében álló kolosszális méretű Nero-szoborról kapta a nevét, a Flavius-dinasztia alapítója, Vespasianus (69-79) császár építtette, azonban fia és örököse, Titus (79-81) nyitotta meg és avatta fel ünnepélyesen a római nép előtt 80-ban az ókori Róma építészetének egyik legnagyszerűbb alkotását.

A Flavius-nemzetség Padova mellől származott lovagrendi családból, vagyis az ősök üzleti és bankügyletekkel foglalkoztak. Vespasianus idősebbik testvére, Flavius Sabinus és a leendő uralkodó voltak az elsők, akik a családból a politikának szentelték az életüket. Vespasinus már fiatalon a katonai pályát választotta. Germániában és Britanniában kiváló hadvezérként tüntette ki magát, majd Nero (54-68) uralkodásának utolsó szakaszában került a szíriai légiók élére. Vespasianus 67 elején azt a parancsot kapta a császártól, hogy verje le az előző évben kezdődött júdeai zsidó felkelést. Még ebben az évben benyomult fia és alvezére, Titus légióival Palesztinába és elfoglalta Galilea városait. A hadjárat a következő évben Júdeában és a Jordánon túli területeken folytatódott. 69 tavaszára a zsidó felkelők kezén már csak Jeruzsálem és három erődítmény maradt. A zsidó háború idején történt, hogy egy bizonyos József nevű galileai ember esett a latin legionáriusok fogságába, aki az ottani felkelők egyik vezére volt. Egy öngyilkosságot elkövetett emberek holttesteivel teli, föld alatti rejtekhelyen találtak rá Vespasianus katonái. Amikor a rómaiak Vespasianus és Titus elé hurcolták Józsefet, kijelentette, hogy ő nagy dolgok előhírnöke, amelyek hirdetését Isten rendelte el számára. Hamarosan maga Vespasianus lesz Nero helyett az új császár. A dolog meglehetősen kétséges, hiszen a történeti forrásanyagban kizárólag a zsidó József „tanúságtételére” vagyunk hagyatva. A későbbiekben ezt az embert Vespasianus felszabadította, s Josephus Flavius historikus néven nekikezdett a zsidó nép története megírásának az ótestamentumi idők mitikus ködébe burkolódzó eseményeitől egészen a 66-70 között folyó zsidó háború történéseivel bezárólag.

Közben Rómából polgárháború és trónviszályok híre érkezett, s ebben a válságos politikai helyzetben sem a főparancsnok, sem vezérkara nem a zsidó felkelők elleni további harcot tekintették első számú katonapolitikai célkitűzésüknek, hanem azt a lehetőséget fontolgatták, hogy saját vezérüket tegyék császárrá. 69. július 3-án kora reggel Vespasianus főhadiszállásán, Caesaera Maritimában, a palesztin tengerparton a vezérkar és a testőrség tisztjei rang szerint felsorakozva várták a szokásos napi parancskihirdetést. Amikor Vespasianus megjelent, a „Salve Impertor!” felkiáltással üdvözölték. Ezek után a légiókon keresztül többször ismételve végigzengett az új császárnak kijáró üdvözlés: „Imperator Vespaianus Caesar Augustus!” Palesztina földjén hamarosan minden légió – Caesareában, Emmausban és Jerikóban – hűségesküt tett az imperátornak mint a birodalom fejének. Nem sokkal ezen eseményt követően az alexandriai stadionban, illetve a szíriai Antiochia színházában is örömmel fogadták az egybegyűlt polgárok a birodalom új uralkodójáról szóló bejelentést. A 69. év decemberétől Vespasianus Alexandriában tartózkodott, majd 70 júliusában egy kereskedelmi hajó fedélzetén Rhodoszon és Görögországon át Rómába hajózott.

Ettől fogva nem ő parancsolt a Palesztinában állomásozó légiók felett, hanem fia, Titus, aki már ez év április havában a még ellenálló főváros, Jeruzsálem ellen vezette hadait. Titust a klasszikus történetíró, Tacitus közlése szerint szerelmi viszony fűzte Nagy Heródes utódjának, Agrippa királynak a húgához, Berenicéhez. Tény, hogy Berenice hellenizált zsidó volt, s bár hű maradt ősei vallásához, a zsidó felkelés kirobbanásakor a rómaiak pártjára állt. A római sereg négy légióból, húsz segédcsapatból és a vazallus uralkodók seregeiből állt. A rómaiak 80 000 katonájával szemben a zsidóknak 24 000 harcosuk és több gerillacsapatuk volt. Jeruzsálemet részben földrajzi helyzete, részben erős falai védték. A várost oltalmazó zsidó alakulatokat Giszkalai (Gus Halav-i) János és Simon bar Giora vezették.

Titus északról közeledett Jeruzsálemhez, és táborát a Scopus hegy lejtőjén ütötte föl. A rómaiak ostromgépeikkel hamarosan rést ütöttek az első védművonalon, s azon átjutva, a második városfal előtt foglaltak állást. E bástyákkal egyidejűleg az Antonia-erődöt is ostromolni kezdték, amelyet még Nagy Heródes építtetett Kr.e. 36-ban Julius Caesar egyik politikai örököse, Marcus Antonius, a Kleopátra egyiptomi királynővel legendás szerelmi viszonyba keveredett római hadvezér tiszteletére; s mintegy négy évtizeddel korábban ide hurcolták a zsidó főpapok Jézust Pontius Pilátus ítélőszéke elé. Rövidesen éhínség ütött ki a városban. A városi szegény nép körében a legborzalmasabb jelenetek játszódtak le. A fanatizált tömeget apokaliptikus jóslatokkal is izgatták. A megszállott Hanan „Jaj Jeruzsálemnek!” kiáltással járta be az utcákat, míg egy római katapult lövedékétől a földre terítve szörnyet nem halt..

Zsidó és római résztvevők állítása szerint a templom kapui maguktól föltárultak, és egy emberfölötti hang „távozzunk innen”, szózata hangzott onnan. Az Antonia-erőd az ostromlók kezébe került. A szomszédos templom bástyáihoz is hozzáfértek már az ostromgépek. Végül azonban a helyzet tarthatatlanná vált a zsidók számára. János és Simon a végveszélyben egyesülve, a Sion-hegyén elterülő felsővárosba vonultak vissza. A rómaiak a tehetetlen tömegen keresztülgázolva, behatoltak a templomba. Josephus Flavius A zsidó háború lapjain azt írja, hogy Titus meg akarta menteni a „Szentélyek Szentélyét”, de a zsákmányra vágyó legionáriusok meggyújtották a belső ajtókat, s 70. augusztus 10-én csakhamar az egész épület a lángok martalékává lett. Más ókori szerzők viszont azt állítják, hogy a fővezér nagyon is tudatosan törekedett a szakrális zsidó építmény megsemmisítésére, abban a meggyőződésben, hogy csak ily módon lehet örök időkre megtörni a zsidóság ellenállását. Végül Titus a város elpusztítására szánta el magát. 70. szeptember 8-án indította a végső támadást a Sion-hegy ellen, az ott lévő zsidók vagy elestek a harcban, vagy az éhínség pusztította el őket, a többiek fogságba estek és eladták őket rabszolga-kereskedőknek. János és Simon földalatti folyosókon próbáltak elmenekülni, de kísérletük nem sikerült. Jánost a győztes rómaiak börtönbe vetették, Simont magukkal hurcolták fogolyként Rómába. Az utolsó ellenállási pont a Holt-tenger közelében álló Maszada hegyi erődje volt. Az erősséget Elázár parancsnoksága alatt ezer zsidó katona védte a rómaiakkal szemben, akik végül 73 áprilisában vették birtokba azt, amikor a védők a reménytelen helyzetben a kapituláció helyett a kollektív öngyilkosságot választották.

Vespasianus császár a hírhedett előd, Nero költekezéseinek köszönhetően beálló államcsőd következtében népszerűtlen – mai szóhasználattal megszorító – intézkedések meghozatalára kényszerült, közismert történelmi anekdota szerint tőle származik a „Pecunia non olet”, azaz „a pénznek nincs szaga” szállóige. Nem Vespasianus ugyan ennek a mondásnak a szerzője, bár hasonló értelemben fejezte ki magát, amikor a vizelet kelmefestéshez való alkalmazásáért kivetett új adó első bevételi tételei megérkeztek az államkincstárba. Nem kívánunk további, az adóprés fokozására irányuló ötleteket adni a hatalom jelenlegi birtokosainak, mindazonáltal tény, hogy további anekdoták egész sora beszél róla, miszerint Vespasianus igen kreatív személyiség volt rég elfeledett adófajták felelevenítésében és újak bevezetésében. Korántsem lehet a véletlen műve, hogy közel-keleti tanulóévek után érkezett Rómába. Nem riadt vissza még attól sem, hogy a hivatalra pályázóktól a megtisztelő állásért, a vádlottaktól pedig – akár bűnösek voltak, akár ártatlanok – a fölmentő ítéletért pénzt fogadjon el. Ugyanakkor bölcs államférfiúként azzal is tisztában volt, hogy hatalmának szilárdságát azzal biztosítja a leginkább, ha a népnek megadja a „panem et circenses” nyújtotta örömöket, amely a politikai feszültség levezetésének egyik leghatásosabb és igen kifizetődő eszköze volt minden korban. Éppen ezért kezdte el építtetni az antik Róma mindmáig egyik leghíresebb és legmonumentálisabb építményét, a Colosseumot.

Az amfiteátrum építési munkálatainak kezdetével párhuzamosan Titus 71 júniusában győztes hadvezérként tért vissza a birodalom fővárosába, s atyjával együtt diadalmenetben vonult be Rómába, temérdek zsidó hadifoglyot és kincset hurcolva magával. Az ünnepély leírását is Josephus Flaviusnak köszönhetjük. A diadalmenet vallási szertartást követően indult. A császár és a fővezér a főbb utcákon és színházakon át vonult, hogy az éljenző tömeg mindenütt jól láthassa a zsidó államot megsemmisítő két diadalmas Flaviust. A menet élén műkincseket, aranyból, elefántcsontból készült tárgyakat, drágakövekkel borított nagyszerű kelméket, értékes szobrokat, képeket vittek. Ezután vonultak a ritka és egzotikus állatok, valamint a nagy számú fogolysereglet. Nyomukban fából épített, többemeletes szerkezetek gurultak, amelyek – egyfajta mozgó színházként – a júdeai háború egyes epizódjait mutatták be. A zsákmány legértékesebb része a jeruzsálemi szentélyből megszerzett három, híres kultikus tárgy volt: az arany áldozati asztal, a hétágú gyertyatartó, a menóra és a frigyláda. Végezetül Victoriának, a győzelem istennőjének szobra következett, akit lóháton vonulva kísért Vespasianus, Titus s a legfiatalabb Flavius-sarj, Domitianus. A diadalmenet megállt a Capitoliumon Jupiter főisten szentélye előtt, s ott hosszasan várakozott mindaddig, míg meg nem hozták a hírt, miszerint a Forumon megtörtént az ellenség vezérének, Simon bar Giorának a kivégzése. Csak ezt követően mutatták be az ünnepélyes áldozatokat és mondták el az imákat. Később, már Titus halála után emelték a legrégebbi, a császárkorból ránk maradt diadalívet, amelynek felirata ezt hirdeti: „A szenátus és a római nép az Isteni Titus Vespasianus Augustusnak, az Isteni Vespasianus fiának”. A Titus-diadalív domborművei egyfajta ókori filmhíradóként mutatják be a zsidó háború főbb eseményeit, köztük központi helyen látható, amint a legionáriusok hadi zsákmányként viszik a hétágú gyertyatartót.

Miután 79-ben Titus apja örökébe lépett, uralkodásának kezdetén szörnyű természeti katasztrófa történt: 79. augusztus 24-én kitört a dél-itáliai Vezúv, elpusztítva Pompeii, Herculaneum és Stabiae városait. A hamufelhők egészen Rómáig terjedtek. Ráadásul a következő évben tűzvész és járvány pusztított az Urbsban.

Ennyi csapás nyomasztó társadalomlélektani következményeit nagyszabású cirkuszi játékok megrendezésével lehetett enyhíteni. Ezt a célt szolgálta a Colosseum ünnepélyes felavatása is. Az amfiteátrum épülete Titus uralkodásának kezdetekor lényegében már készen állott, csupán a külső díszítések kivitelezése maradt hátra. Ezt azonban a császár nem várta meg, hanem a 80. évben az ünnepélyes átadási ceremóniát követően száz napon át szórakoztatta a római népet az arénában rendezett káprázatos gladiátorjátékokkal. Több ezer vad- és szelídített állat harcolt egymással, illetve a rabszolgákkal. A Colosseumban valódi tengeri ütközetet is rendeztek, evégett a küzdőtér alatti medencét elárasztották vízzel, s a gladiátorokból álló „tengerészeknek” addig kellett küzdeniük, amíg az egyik „flotta” le nem győzte a másikat. Tehette mindezt Titus, hiszen atyja takarékossági intézkedéseinek köszönhetően gazdag államkincstárat örökölt.

Az olasz kormány minapi döntése alapján tehát a Colosseum 2015-re eredeti szépségében pompázik majd újra. A nyugati világ mainstream ideológusainak gondolkodásmódját tekintve akár antiszemita politikai gesztusként is értékelhetik Róma döntését. Hiszen a Colosseum megépítése annak a két római császárnak a nevéhez kapcsolható, akik megsemmisítették az ókorban a zsidó államot, s a Palesztinából szerzett zsákmányból is finanszírozták annak létrehozását. Ráadásul zsidó rabszolgák ezrei is elvéreztek a gladiátorviadalok alkalmából az arénában. Mindazonáltal az antik latin világ örököse, a nyugati civilizáció fellélegezhet. A hagyomány szerint ugyanis Beda Venerabilis, kora-középkori angolszász egyházi szerző a következőt jövendölte: Amíg a Colosseum áll, állni fog Róma, ha elpusztul, elpusztul Róma és a világ is. Némi ironikus felhanggal szólva, úgy tűnik tehát, megmenekülünk…

Lipusz Zsolt – Kuruc.info