Nem sok értelme lenne XVI. Benedek pápa érdemeit ecsetelni, sokan megtették már, és a téma amúgy is szétfeszítené egy cikk kereteit. Teológiai írásait fiatalon olvasva, már akkor kiemelkedő jelentőségű szakembernek tartottam, de szeretni és becsülni akkor kezdtem csak igazán, mikor a Bokor mozgalom tagjaként – Lékai László bíboros és a Magyar Katolikus Püspöki Kar által érdemtelenül megalázva és meghurcoltatva – tapasztalhattam, hogy Joseph Ratzinger, a Hittani Kongregáció (az Inquisitio jogutódja) akkori elnöke, hogyan járt túl eszén a kommunistákkal lepaktáló magyar egyházi vezetésnek. Ennek folytán voltak kénytelenek – ha fogcsikorgatva is – rehabilitálni Bulányi Györgyöt és a Bokor mozgalmat.

Boldog emlékű II. János Pál pápát is tiszteltem, annak ellenére, hogy konzervatizmusának nem minden elemével értettünk egyet. Ratzinger azonban még nála is konzervatívabb beállítottságú teológus volt. Ezért nem ért meglepetésként, mikor a Marcel Lefebvre érsek alapította Szent Piusz Társaságot is rehabilitálta. Bátor tett volt, amiért sokan meggyűlölték. Viszont ezen egyházpolitikai lépésekből világossá vált, hogy XVI. Benedek pápa nemcsak tisztában van az Egyházon belüli eszmei törésvonalakkal, hanem szeretne tenni is valamit a belső egység helyreállításáért, és a jövőben fenyegető esetleges szakadások elkerüléséért.

Úgy vélem, ennek kilátástalanságát látta be mostanában, és ez is közrejátszott elhatározásában, hogy lemond. Nézetemet igazolja szerdai beszédének egy fontos utalása: "az Egyház arcát ma is gyakran a megosztottság és az egységgel szemben elkövetett bűnök torzítják el". Beszédjében utalt arra is, ami a démoni belső széthúzás alapja, hogy mindenki hittestvére bűnei felett szörnyülködik, ahelyett, hogy maga tartana bűnbánatot: "Sokan szaggatják meg ruhájukat a mások által elkövetett botrányokkal és igazságtalanságokkal szemben, de kevesek hajlandóak saját szívükre, lelkiismeretükre ugyanígy hatni..."

Sokan elemezték már a pápa viszonyát a zsidósághoz. Szerintem az ő baráti gesztusai sokkal hűvösebbek és mértéktartóbbak voltak elődeiénél. Egyáltalán nem lepődött meg azon, hogy filoszemita jellegű megnyilvánulásai nem váltják ki az „idősebb testvér” viszonzó jóindulatát, hanem újra meg újra fiatal Hitlerjugend-beli tevékenységén vagy a XII. Piusz elleni zsidó rágalmazások elleni felszólalásain csámcsognak.

Szent Malakiás jóslata szerint XVI. Benedek lesz a Gloria olivae – az olajfa dicsősége. Nos, erre is már több indoklás született, kezdve azon, hogy jó kapcsolatot tartott fenn a mohamedánokkal, vagy hogy Izraelből olajfát kapott egyszer ajándékba. Én megmaradnék az olajfa biblikus jelentéseinél. A galamb Noé bárkájának ablakába szállva egy olajfalevelet tartott a csőrében, amivel a béke szimbólumává vált. Köztudomású, hogy Joseph Ratzinger azért választotta a XVI. Benedek nevet, mert tisztelte XV. Benedek nevű elődjét, aki igyekezett mindent elkövetni az I. világháború megakadályozására. Nyilvánvalóan ez motiválta jelen pápánk taktikus diplomáciai egyensúlytartását a zsidók és az iszlám világ között. Valószínűleg lemondása azt is jelenti: belátta, hogy a közel-keleti háborús konfliktus eszkalálódása már nem akadályozható meg. Az olaj ezen kívül szentel és gyógyít, ami mind az Egyházra, mind a világra ráférne, és eddigi munkássága során az egykori Hitlerjugend-tag mindvégig erre törekedett.

A pápa nagyon jól tudta, hogy a szabadkőműves, cionista maffia már rég nem kívülről, hanem belülről mételyezi az Egyházat (I. János Pál gyanús halála), és egységének legsúlyosabb fenyegetettsége éppen ebből a tényből ered. A Vatikán gyanús pénzügyei, a dél-amerikai, marxista „felszabadítási teológia”, a nyugat-európai, liberális, szekularizált „modern teológia” támogatása éppúgy szívügye az Egyház szétverésére felesküdött illuminátusoknak, mint a szexuális botrányok eltitkolása, majd időzített, hirtelen nyilvánosságra hozatala. Dokumentumokkal bizonyítható, hogy egy globális világuralom bevezetéséhez kiknek van leginkább szüksége a katolicizmus szétesésére. Ám Benedek pápa mostanra kénytelen volt belátni, hogy már nem áll rendelkezésére az a tekintély és hatalom, mellyel a probléma orvosolható lenne.

Ha lemondását ebből a szemszögből vizsgáljuk, szimbolikus prófétai tettnek is nevezhető. Köztudomású, hogy Benedek különösen tisztelte, V. (Szent) Celesztin pápát (1215 – 1296), aki egyetlen lemondott elődje volt, s a katolikus Egyház történetének 192. pápája. A konklávé huszonhét hónapon át nem tudott dönteni Szent Péter trónjának betöltéséről, így az egyházfői trón több mint két éven át üresen állt. A római bíborosi kollégiumban is egymásnak feszülő, egyenlő erejű (olasz-francia) politikai érdekek olyannyira nem bírtak egymással, hogy végül kompromisszumként egy idős bencés szerzetest választottak meg. A bíborosok azért tették meg egyházfőnek, mert életének nagy részét remeteként élte le: nem értett a politikához, és nem tudta átlátni a pápasággal járó feladatokat. Így mindkét fél azt remélte, hogy kedvére tudja majd befolyásolni őt döntéseiben. Nem is akarta elvállalni a tisztséget, csak miután maga a nép is ezért könyörgött, egyezett bele. Azonban nem váltotta be egyik párt hozzáfűzött reményeit sem, mert döntéseiben elsősorban a saját lelkiismeretére hallgatott. Mikor a belső viszály ennek folytán még tovább fokozódott, úgy döntött, hogy lemond. Utódja, VIII. Bonifác azonban – attól félve, hogy ellenfelei nem ismerik el elődje lemondását, s erőszakkal újra trónra juttatják – fogságba vetette, és Nápolyból Rómába akarta hurcolni. Megszökött, hogy szabad remeteként élhessen, de szerencsétlenségére sikerült újra elfogniuk, és 9 hónapi szigorú fogság után meghalt. Feltehetőleg megölték, mert koponyáján ismeretlen eredetű lyuk tátong.

Azzal, hogy Benedek lemondott, utalt rá, hogy most is hasonló széthúzás van az Egyházban, mint V. Celesztin idején volt. Az időpontválasztás sem véletlen: a nagyböjt az önvizsgálat, bűnbánat és megtérés ideje, amely nélkül nincs húsvét, sem megváltás, sem feltámadás. A pápa azzal is tisztában van, hogy Szent Malakiás püspök (1094-1148) pápákra vonatkozó, s eddig hitelesen beváló jövendölései szerint utána az Egyház utolsó pápája (a 112.; II. Péter) következik. (Teljesen mindegy, hamisították-e valamivel később e pápalistát, hiszen akkor egyszerűen a hamisító látott jövőbe. Ugyanúgy, mint a Cion Bölcseinek Jegyzőkönyve esetében, ott is mindegy, hogy ki írta, lényeg, hogy bizonyíthatóan beigazolódtak jövendölései.) Az utolsó pápának kellene tehát megoldani az Egyház belső problémáit.

Természetesen senki sem merné e pápanevet felvenni, de személyes neve szerint az esélyes bíborosok között három Péter nevű bíboros is van: Erdő Péter /magyar/, Peter Turkson /ghánai néger/, és Tarcisio Pietro Bertone /vatikáni államtitkár/. (Utóbbi ráadásul Romano Cavanese-ben született, Malakiás az utolsó pápát „Petrus Romanus”-nak nevezi. Erdő és Turkson is Rómában fejezte be tanulmányait, itt teljesedett be karrierjük. Erdőben zsidó vér is folyik, II. Péterről efféle jövendölés is kering, Turkson pedig állítólag globalista eszmékkel flörtöl.) Egyikről sem könnyen feltételezhető el, hogy a cionista maffia kezeiből meg akarja és meg tudja menteni a Katolikus Egyházat.

A Szent Péter Bazilika kupolájába becsapódó, intő jelszerű villám tehát nem volt véletlen, minthogy véletlenek egyáltalában nincsenek…