Az új országfoglaló stratégia követését a hazaáruló politikai elit tagjai részére is kötelezővé tették. Ezért hazudozott Orbán a Zsidó Világkongresszus megnyitóján arról, hogy az utóbbi években a „zsidók többször kiálltak a magyarok mellett”. Alighanem tehát most az „együttműködés” és az „összefogás” szirénhangjaival igyekeznek megszédíteni a leigázásra kijelölt ország lakóit. Könnyen lehetséges, hogy egészen a honfoglalásig nyúlnak majd vissza, melyről „bebizonyítják”: a zsidók és magyarok közös műve volt. Magyarország pedig valójában egy közös zsidó-magyar állam volt mindig is, csak éppen eddig nem vettük észre. Most azonban majd tesznek róla, hogy észrevegyük.

A valóság természetesen az, hogy egy világbirodalom teljhatalommal rendelkező, uralkodó népe sohasem „működik együtt” az egyik provincia jogfosztott népével. Másképpen megfogalmazva: a gyarmatosítók és a leigázott nemzet között sohasem jöhet létre valódi összefogás. Értelmes és okos emberek (akik persze mind "fasiszták","nácik" és "antiszemiták") mindig is tisztában voltak a magyarság és a zsidóság kapcsolatrendszerének feloldhatatlan ellentmondásaival. A legfőbb gond természetesen nem a zsidók „másságából” adódik. Az úgynevezett „szélsőjobboldaliakat” egyáltalán nem zavarja egyetlen kisebbség jelenléte sem, mindaddig, amíg a szóban forgó kisebbség nem akar uralkodni a többség felett. A gond tehát abból a tényből, amivel Orbán Viktor és politikustársai vagy nincsenek tisztában, vagy pedig úgy tesznek, mintha nem tudnák: a zsidóság csakis akkor képes együtt élni másokkal, ha uralkodik fölöttük. Viszont melyik az a büszke nép, amelyik pisszenés nélkül tűri, hogy bárki is elnyomja őket? A zsidók nem tudnak az egyenlőség és a kölcsönösség alapján kapcsolatokat kialakítani a befogadó nemzetekkel, és nem csupán azért képtelenek erre, mert lételemük az uralkodás. Az évezredes áldozati szerep és főleg a holokauszt-propaganda oly mértékben átmosta az agyukat, hogy meg vannak győződve arról, hogy amennyiben nem uralják a körülöttük élő gójok minden életmegnyilvánulását, őket menthetetlenül a gázkamrába küldik. A zsidók tehát súlyos paranoiában szenvednek. Mindennek tetejében pedig ott van nekik Izrael állam is, amelynek rabolt földjeit csakis úgy tudják megvédelmezni, ha felsorakoztatják maguk mögött az egész nyugati világot. A zsidók persze nem kötik az Orbánhoz hasonló lenézett gój vezetők orrára, de a lelkük legmélyén attól is tartanak, hogy ha kicsúszik ellenőrzésük alól Európa és Amerika, Izrael magára marad, és nem lesz képes fenntartani közel-keleti hegemóniáját, valamint a palesztinok fölötti uralmát. Ami újabb ok arra, hogy foggal-körömmel ragaszkodjanak a nyugati népek – köztük a magyarok – felett élvezett óriási hatalmukhoz. De miféle „együttműködés” és „közös sors” képzelhető el a hódító és a meghódított között?

A zsidóság, nyíltan ugyan ki nem mondva, de teljesen egyértelműen mindenütt a teljes hatalom megragadására törekszik. Számukra a „békés együttélés” és a „tolerancia”, „egymás elfogadása” annyit jelent, hogy a gazdanép, pisszenés nélkül, beletörődik elnyomott helyzetébe. Aki hajlandó alávetni magát a cionista zsidók korlátlan uralmának, az pénzhez, hivatalhoz, vezető pozícióhoz jut, és ő lesz a „tisztességes ember”, a „demokrata” és a „humanista”. Azon kevesek pedig, akik nem tudják elfogadni, hogy idegenek parancsolgatnak nekik és uralják a hazájukat, nem csupán az „elit” soraiból szorulnak ki, hanem „antiszemiták” és „nácik” is lesznek. Rájuk a teljes kirekesztés, egyes esetekben pedig a börtön vár.

Viszont ha a cionista zsidóság nem akar és nem is képes kibújni a bőréből, vagyis nem tud lemondani világuralmi törekvéseiről, marad a másik lehetőség: a gazdanépnek – jelen esetben a magyarságnak - kellene feladnia önazonosságát a „békés együttélés érdekében”. Mondhatnánk, a behódolás már megtörtént, hiszen honfitársaink egy része oly mértékben félre van vezetve, hogy észre sem veszi, mi történik körülötte, az értelmesebbek közül viszont sokan egzisztenciális okokból nem mernek megszólalni, sőt, éppenséggel az ország urainak a szekértolójává szegődnek. Nagyon kevesen vannak, akik nem csak tudják, hogy kik uralják Magyarországot, de ellenállni is hajlandók.

Teljesen függetlenül attól, hogy mit beszél összevissza a tudatlan és székéhez minden erejével ragaszkodó Orbán Viktor, a valóság a következő: a magyarság immár jóval több, mint egy évszázada vergődik a zsidóság bizonyos köreinek a szorításában. (Legalábbis a tiszaeszlári per óta teljesen egyértelmű, hogy milyen feltételek mellett akarnak velünk „együtt élni”. Nem együtt élni akarnak természetesen, hanem uralni minket.) A 19. század második felétől kibontakozó félelmetes ütemű országhódítás fényében lehet csak megítélni az „antiszemitizmust”, a „zsidótörvényeket” és a „deportálásokat” is. 1944-ben a magyarság jelentős része úgy érezte: a németek által követelt háborús szükségintézkedés - a deportálás -, kegyetlen eljárás ugyan, amely azonban megszabadítja végre a magyarságot az őt fojtogató idegen erő karmai közül. A többség egyáltalán nem akarta a halálba küldeni a zsidókat (a németek sem), a hosszabb távú cél a kitelepítésük volt. (1944-ben egyrészt a háború folytatásához szükséges németországi munkaerő-utánpótlás biztosítása céljából, másrészt a Vörös Hadsereg közeledése miatt, biztonsági megfontolásokból ítélték elkerülhetetlennek a német és magyar vezetők a zsidók deportálását. A zsidóság kitelepítése a távlati cél volt.)

A történelmi előzmények ismeretében kell tehát megítélni azt a kérdést, milyen mértékben tekinthető „bűnnek” a magyar hatóságok közreműködése a zsidóság deportálásában 1944-ben. A történelmi összefüggéseiből kiragadva, pusztán erkölcsi alapon egyetlen eseményről sem lehet hiteles és valós képet alkotni! (Amennyiben például 800 ezer palesztin elüldözését a szülőföldjéről 1948-ban, 12 millió német kitelepítését 1945-46-ban Kelet-Európából, a német polgári lakosság bombázását a háború alatt vagy éppen Hirosima és Nagaszaki lakóinak lemészárlását 1945-ben lehetséges "történelmi összefüggéseiben szemlélni", akkor a zsidóság deportálását miért ne lehetne?) Hiszen a zsidótörvényeket és a deportálásokat megelőzte az évtizedek óta zajló erőszakos zsidó térfoglalás. Ha a zsidóság egyenrangú félként kezelné a magyarságot – illetve ha a magyarországi kormányzat nem a cionisták bábja lenne – akkor persze megindulhatna a párbeszéd a kölcsönösség alapján. De szó sincs kölcsönösségről, mert a zsidók csakis tőlünk kívánnak kollektív bűnbánatot és megalázkodást. Holott a zsidóknak is lenne miért bocsánatot kérniük a magyar nemzettől: az immár közel másfél évszázada zajló korlátlan hatalmi törekvésekért, a gazdasági, kulturális élet megszállásáért, a magyarellenes Károlyi-rezsim támogatásáért, a vörös terrorért, a revíziós törekvések akadályozásáért, a hazánkat leigázó Vörös Hadsereggel történő együttműködésért, a történelmi középosztály lefejezésében játszott szerepükért, az úgynevezett népbírósági perekért, a kommunista rendszer támogatásáért. Bocsánatkéréssel tartoznak továbbá az 1990 utáni rablóprivatizációért, a magyar gazdaság kiárusításáért, az izraeli fölvásárlásért, nemzeti öntudat elsorvasztásában játszott szerepükért, hazánk cionista gyarmatosításáért.

Azonban teljesen elképzelhetetlen, hogy a hazánkat felvásárló és gyarmatosító zsidók bármiért is bocsánatot kérjenek tőlünk, a megvetett, „moslékzabáló” magyaroktól. Olyat még nem látott a világ, hogy a hódítók a leigázott nép bocsánatáért esedezzenek. Úgyhogy ez az egész szövegelés a „zsidó- magyar összefogásról” nem több mint átverés, csalás és szemfényvesztés, amely kizárólag a hazaáruló politikai osztálynak hoz hasznot, a magyar nemzetnek azonban semmiképpen sem.

A jövőt tekintve abban reménykedhetünk, hogy valamilyen csoda folytán összeomlik a globális világrend, és akkor a cionistáknak a nyugati világban – és benne Magyarországon – élvezett korlátlan uralmának is esetleg vége szakad. A másik lehetőség, ha egy nemzeti kormány azonnal és radikálisan kivonja hazánkat a cionista világbirodalom kebeléből. Egy független Magyarországon talán megindulhat majd a párbeszéd a magyarság és a zsidóság között – szigorúan az egyenlőség és a viszonosság alapján. Feltéve persze, ha addigra megszabadulnak a holokauszt-vallás révén beléjük oltott paranoiájuktól.

Perge Ottó - Kuruc.info