 |
Szégyenkezni – világelsőként!
„Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék, újra meg újra meg nem szerzi magának. Csak az a mienk igazán, amiért megdolgoztunk, esetleg megszenvedtünk” – mondta Kodály Zoltán.
Egy nemzet sportkultusza ugyanúgy része kultúrájának, hagyományainak, mint építészete, költészete, népdalai, menyegzői vagy étkezési szokásai. De a nagyapák s apák szerezte érdemet el lehet veszíteni, ha az örökséget nem teremti újra minden soros nemzedék. Igaz ez az olimpiai rangra is!
Nemrég még szuperlatívuszokban beszéltek olimpiai vívmányainkról. Mi is hát a magyar olimpiai örökség?
2000-ben, a sydneyi olimpia idején írta az egyik ottani újságíró, Paul Sheehan, hogy „Magyarországnak saját klasszisa van”! Miért? Mert az 1896 és 2000 közötti olimpiákat tekintve az egymillió lakosra eső érmek tekintetében a következő volt az akkori rangsor: Magyarország: 32.3, Ausztrália: 15.7, Románia: 11.7, Németország: 6.6, Olaszország: 5.4, Anglia: 4.5, Amerika: 4.3, Japán: 2.
Tehát 2000-ben a magyaroknak több mint kétszer annyi érme volt, mint a második ausztráloknak és csaknem háromszor annyi, mint az összelopkodott területtel és lakossággal több mint 22 milliós románoknak! A közelmúltban az ESPN amerikai hírcsatorna is rácsodálkozott a magyar olimpiai sikerekre. Ugyanis Athént beleértve, a nyári olimpiák összesített éremtáblázatán Magyarország a „hihetetlenül hangzó 7. helyen áll.(…) Bámulatos, hogy Magyarország 450-nél is több érmet nyert”. (157 arany, 137 ezüst, 158 bronz) „Az alig tízmilliós országnál ez azt jelenti, minden 22 ezer állampolgárra jut egy érem" – írták. Ezzel szemben a 300 milliós, világelső Amerikának, a 25 nyári olimpia utáni 2130 feletti érmével (879 arany, 674 ezüst, 581 bronz), csak minden 140 ezer polgárára jut egy érem! Igen, parányi nemzetként hatszor az első 5 között, két 3-ik, három 4-ik, egy 5-ik és két 6-ik helyezést megszerezve. Mi volt e rendkívüli vívmányok motorja?
Ostoba érvelés és ellenségeink malmára hajtja a vizet, mely szerint mindezt a kommunizmus kirakatpolitikája tette lehetővé, és hogy az előrejutáshoz, a ritkaságszámba menő külföldi, nyugati utazáshoz ma már nem kell élsportolónak lenni, ami valaha hozzásegített e privilégiumokhoz. Először is: sportolóink szocializmusbeli csúcsteljesítményeinek idején csaknem ugyanaz a monolitikus, a nagy többség számára alapvető szabadságjogokat megtagadó, de az olimpikonoknak esetleg kegyeket osztó diktatúra létezett a szocialista tábor más országaiban. S mégsem a csaknem ezeréves magyar államot Trianonban kifosztó, minden harmadik magyar testvérünkkel - a közülük kikerülő olimpiai bajnokokkal –, folyóinkkal, bányáinkkal, gyárainkkal, vasútvonalainkkal, búzatermő alföldjeinkkel és a városainkban, falvainkban felhalmozott kultúránk alkotásaival megajándékozott martalócnépek utódállamai váltak a „bajnokok népévé”, hanem mi, magyarok! Másodszor: mi már ’45 előtt tanúbizonyságot tettünk afelől, hogy szegényen, kifosztva is a győztes olimpikonok népe tudunk lenni!
Van, aki bután sápítozik: mi kis nemzet vagyunk, még szerencsésebb időkben sem lenne pénz a sportra! (Lássuk csupán az igen szegény és apró Jamaika aranyérmeit - a szerk.) Miért? A két háború közt, megcsonkítva, haditérítésekkel nyakunkban elszegényítve, éppen hogy kilábalva a világválságból nem voltunk kis nemzet? Nem voltunk szegények?? S mégis harmadikok lettünk az 1936-os berlini olimpián, Németország és az USA mögött, megelőzve mind a trianoni hóhérokat 49 ország versenyében. De már Los Angelesben, 1932-ben, 37 országgal vetélkedve is hatodik Csonka-Magyarország… Vastörvényként vésse agyába a nemzetieskedő tömeg: egyedül az ehhez igazodó szereplések méltók hozzánk, öröklött sporthagyományunkhoz!
Más hajtóerő van hát az elődök ritka sportteljesítménye mögött. Mégpedig a magyarság körében még létező tudat, de legalább lélekmélyi érzete annak, amit Ady parancsként állított elénk: „kis nemzeteknek még lélegzetet venni is radikálisan kell”. S amíg tartotta magát legjobbjainkban e szellem, addig az olimpiai rangot semmi sem tudta kikezdeni. Ez garantálta nekünk az „egyedülálló klasszist”!
De miért is fontos a sport az egyén, ill. a társadalom életében? Felmérte-e már valaki azt az irdatlan összegű pénzt és értéket, melyet a nemzetgazdaság és a társadalom veszít azáltal, hogy fiatalok tömegei szellemet és testet fegyelmező, edző tevékenységek művelése helyett talán már kamaszkorban, testet-lelket megrontó, eltunyító szenvedélyeknek adják át magukat? Hányan kapnak rá szinte gyermekként a felelőtlen, léha életre! Nem önuralomra és az akarat egyénen túlmutató, közösségi célok érdekében történő megfeszítésére, de a test és a lélek apró, elveszejtő narkotikumaira szoknak rá! Sport helyett a képernyő, a videók hamis varázsára. Vagy válnak a „melegmozgalom”, a drogok áldozataivá. Hány és hány tucat olimpiai érem kerülne ki ma Magyarországon ebből az egyén és a nemzet számára megmentett tengernyi energiából?? És a fájdalom az elkallódott, ellumposodott sorsok láttán, melyek nemzedékek során ismétlődhetnek a szétzilált, deviáns viselkedésminták, a gyermekek által látott életforma át- meg átöröklődésével? Mikor, ha nem most, a több ezer éves írástudással, alkotmányos államszervezési hagyományokkal rendelkező népünk nyakába telepített falánk idegenek uralma, a cigányság primitív hordáinak ránk uszítása idején van igazán szükség az egészséges sportszelem adta vasakaratra s acél izmokra?
De helyette látjuk az ifjúság sorában növekvő drogfüggőséget, hallunk hetente az áldozatokról. Nálunk a 16-18 évesek csaknem fele aktív dohányos, és a mintegy 3 millió dohányos sorában 25-30 ezer ember hal meg évente kóros szenvedélye miatt. A testi kizsigereltség, szellemi támolygás és lelki otthontalanság elharapódzása közepette csoda-e, hogy öt magyar férfi közül három nem éri meg a 65 éves kort? 2003-ban az Európai Unió országaiban minden harmadik ember sportolt. Nálunk csak minden kilencedik. Ma rosszabb az arány.
Néhány hete baljós előérzettel írtam, hogy sportolóinknak a mostani olimpiára is egy kiéheztetett sportéletben kellett felkészülni. A sportra fordított egyre csökkenő költségvetési támogatás jegyében teltek el az MSZP-SZDSZ uralom évei a 2002-es választások óta. Akkor még hazudozták, hogy a GDP egy százalékának megfelelő összeggel támogatják majd a sportot. De 2004-ben, Athén előtt ez mindössze 0,23 százalék volt, míg az európai uniós átlag másfél százalék. Néhány hónapja Molnár Zoltán, a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) ügyvezető igazgatója azt nyilatkozta, hogy a pekingi olimpiai felkészülésre a négy évvel ezelőtti összeget fordítja az állam. Tehát az uniós átlag egyhatodánál kevesebbet!
Valaha szerettem az olimpiát. Várakozással néztem elébe, de lassan már félek tőle! Félek a még hátralévő napoktól és irigylem a szerencsés népeket, országokat. – Vagy életerőseket? - Mi mindent lehet még elkockázni következmények nélkül? Mit hagy még a magyar ellopni magától? Szégyenérzettel írom egy hét magyar olimpiai mérlegét: 28-ik helyezés, 4 ezüst- és 1 bronzéremmel. Minden elismerésünk Cseh László ragyogó küzdelméhez!
 Hajós Alfréd |
 Egerszegi Krisztina |
De hol tanulták volna?! Hogyan lenne a sportolóban kellő küzdőszellem a medencében, a kerékpár nyergében, a kézilabda és futballpályán vagy a ringben, a paláston, idegenben, amikor otthon tűri, hogy a cigánykölyök bicskával rémisztgesse fiát az iskolában? Egy olyan országban, ahol százhúsz utas füle hallatára fenyegeti meg feleségét a buszon a cigány - talán a késes süvölvény börtönviselt apja -, hogy megerőszakolják. És a százhúsz nem koncolja fel a romát, a buszból sem hajítja ki, mint azt másutt tennék! – Soroljam tovább, hol tanulhatna még küzdőszellemet?
Így hát csoda-e, hogy sohasem volt nemzetecskék tanítanak példás küzdőképességet, s köröznek le bennünket? A múltban olimpiai virtusról soha nem ismert szlovákoknak 3, a cseheknek két aranya van már, ezüstérmeik mellett! És a románok úgyszintén aranyérmesek…! Közben a ripacs - kinek fertelmes tetemét már régóta városszélen kellene hogy aszalja nap, lóbálja szél -, Pekingben flangál és „várja az első magyar aranyat”! De még sportminiszter korából ismerjük ennek a hétpróbás bűnözőnek, Gyurcsány Ferencnek az „elvárásait”!
Bemutatkozáskor, kezében diszkoszt tartva, közölte a hallgatósággal: „Ez a múlt!”. Majd, letéve a több mint 2000 éves olimpiai szimbólumot, egy gördeszkát emelt fel, s ellentmondást nem tűrve közölte: „Ez a jelen és a jövő!” Gyurcsány nagyon is komolyan gondolta fenti mondatait. – Gördeszka és a Forma-1-es futamok a plebsnek! Az utcagyereknek, az erkölcsi hulla panelproletár tömegnek… Mert ugye a miniszterelnök is lent kezdte! Vagy nem? - Hát igen: lenyúlt mindent, amit tudott!
Egy hét olimpiai kudarcát látva egyre csak visszacsengenek Harsányi Kálmán sorai. „Egy nemzetet ölnek, egy nemzet vére folyik, és nem kiált föl kínjában senki.” Igen, így pusztul egy nemzet. Legszebb, legnemesebb hagyományai lassú kiölésével! S hiába nézem a sajtót, a világháló cikkeit, nem kiált fel fájdalommal senki. De méginkább ostoros, elszámolást követelő dühvel. Nyaral, karosszékben elnyúlva „olimpiázik” az ország. Bágyadt, bugyuta örömmel, hogy azért a mi fiaink, lányaink is ott vannak. Annyira vak vagy gyáva lenne már a magyar, hogy nem képes, talán nem meri felfogni: büszkesége, nemzeti kultúrája maradékát, az egyedülálló olimpiai örökséget lopják, „privatizálják” a világ szeme láttára, hogy mélyülő otthontalanságának verme mielőbb végzete legyen? Győzni nem, de tapsoltatni magunk a világgal küldünk majd cigány olimpikonokat a jövő versenyeire – magyar verejték árán? Mert mi bizony betartjuk az elvárást – míg csak hírmondónk marad: mindenek fölött való a jövevény, a (ma még) kisebbség „joga”!
Vagy a lelkek mélyen végre összeadódik a számla, melyhez hozzácsapják az elmaradt, ellopott olimpiai érmeket egy régóta érő októberi elszámoltatásban, ahol újra magára talál az elődök legendás küzdőszelleme? Felébred-e e végső tetemrehívásra sok kibicmagyar? Vagy az elődök dicsőségéből lopott, ronggyá koptatott szólamaival tovább takargatja nemzetieskedő szemérmetlenségét?
Balla József
2008. aug. 16.
Balla József
2008. aug. 16.
