Szabó Dezső írta: „Aki az egész emberiséget akarja átölelni, a semmit öleli meg.” Hát ezért kezdődik a szeretet fajtám körében! Átokként ült, s ül mindmáig rajtunk, ront szívet-lelket a parancs, hogy sajátjaink helyett az idegent kell szeretnünk és ennek a „szeretetnek” az arányában gyűlölni, üldözni a fajtabelit, aki ennek ellenáll. És ellenáll, mert a kettő, mint a jelen mutatja, nem fér meg egy fedél alatt! S habár a végzet dereng fel a jelen ránk lopódzó farkasnépe fosztogatásában, mégis „ezeréves gyökerei vannak a magyar léten mára elburjánzó idegenségnek,(…) régmúlt időkben kizökkent sorsunk gravitált e mai kocsma: egy szétzilált, s legyengült nép feletti uralom fele.” (Kobzos)  

Vegyük már észre: mi azért lettünk „istentelenek” - ó, mert azok vagyunk! -, azért hagyott el bennünket az Isten, mert a nemzeti nagycsaládból kihalt a szeretet, ami Isten lényege! Mi hagytuk el Istent. Nem szeretjük egymást, és nem szeretjük magunkat… És ezzel megszűnt, de legalábbis egyre apad a kohézió, ami egy népet és kultúrát összetart!

A kör bezárult: csak kitörni lehet belőle vagy elpusztulni benne.  

Szétkalézolt, testvértelen magyar testvérek: az Úr „megszabadítani csak akkor fog benneteket, amikor visszatértek az Ő törvényéhez s egymás szeretetében, egymás támogatásában nemzetté váltok újra. Lélekben tiszta, jellemben erős, szeretetben tántoríthatatlan, s az Úr törvényének tudásában bölcs és engedelmes nemzetté, kikben önmagára ismerhet újra a Teremtő Atya.” (Wass Albert)     

És jobb, ha úgyszintén tudjátok az Úr azon parancsát - ami parancs a szeretet ünnepén is! -, hogy „ki fegyvert nem ragad, fegyver által vész el s egy is az idegenek közül, ha kővel merészel megdobni téged, vagy a te atyád népéből valamelyiket, azt dobjad vissza a halálnak pusztulásával, mert százszorosan kedves én előttem a fiú, aki az ő atyja házának védelmére kél! Jaj annak, atyámfiai, aki tehetetlen a védekezésben és hitvány a harcban, aki testének gyöngeségét s lelkének gyávaságát az alázatosság és béketűrés tetszetős álorcájával takarja el: azt elpusztítja az Úr kínoknak kínjával...”! (Wass Albert, A kastély árnyékában) 

Bizony, ideje, hogy szeressük önmagunkat: magyarokat. Áldozatot vállalva, félelem nélkül egymásért: szabadságunkért! Ez számomra az üzenete ennek a karácsonynak. Üzenem ezt én is hanyatló fajtámnak, kiáltom ma százszor inkább, mint valaha is korábban. ("Aki tehetetlen a védekezésben és hitvány a harcban..., azt elpusztítja az Úr"! 2007. dec. 22., itt.) 

Elapadnak-e a szeretet gyertyafényben csillanó, szégyenlős könnyei szerényke ajándékok közt csivitelő gyermekfiókák, a korán őszülő hitves és a reszketeg nagyi körében?

Elfojtják majd a csecsebecsék, hivalkodó, bóvli drágaságok a kérges szív feltoluló S.O.S.-ét? Túllép-e a falakon a szeretet szívverése, ki, az éjszaka mélyének minden zugába, hol magyar élet dobban?  Meghallják-e végre a magyar milliók, a karácsonyi csengettyűk, az émelyítő „jingo bell-jingo bell” zajában Olaszliszka és Kiskunlacháza sikolyát? Meghallják-e a közöny éjében gubbasztó száz meg százezer otthonból, villanyoltás után lüktető riadt szívdobogást? 

Jut-e karácsony melegéből a falakon túlra vagy a temérdek, beléplántált „gyűlölettörvény” – melyek, mint megannyi pióca csüngnek e nép lelkén -, a magyar testvér szeretetét csirájában elfojtja? Ez hát számomra az újjászületés ünnepének talánya, üzenete.