Anyám elsápadt, amikor megmutattam neki a Barikád hátoldalát. Július negyedike egy pillanata látható rajta, egy a sok órás küzdelemből. Sisakok, ütésállómellények, ólmosbotok és bénító zuhatag a palackból az egyik oldalon, a földön ülő, egymásba kapaszkodó fegyvertelenek a másikon. Ez borzasztó, mondja anyám. Az.
Tavaly volt, 2009-ben.
Most 2010-et írunk, túl vagyunk egy választáson, győzött a Fidesz, amelynek jelképe a narancs.
Magyarország nem gondolkodott, és tévedett. Szedett itt már gyapotot Rákosi elvtárs, most narancsliget jön és pálmafák.
Rendőrség. Ez van a hátukra írva azoknak, akik elharapnák a torkát annak, aki nem akar idegen elnyomás alatt nyögni. Aki megvan narancs nélkül, mert jó neki az alma is, aki szeretne nyugodtan, énekelve szüretelni, aki nem akarja belőni magát, férfi, aki nőt kíván, és gyermeket akar nemzeni, nő, aki anya lenne és nem kiszipolyozott árurakodó a külföldi multinál.
Megint július negyedike van, évforduló, és újabb avatás. Háromkor gyülekeznénk a Felvonulási téren, de előtte jön a hívás, feltartóztatja a „rendőrség” a Budapestre tartó gárdistákat, és rabszállítókban viszik el őket.
Évek óta küzdünk, száz és száz tüntetésen vagyunk túl, fuldokoltunk könnygázban, ácsorogtunk a Gyorskocsi utcai fogházban. Született előre megírt bírói ítélet, sújtott ezernyi igazságtalanság.
Most sem lesz másképp.
A Regnum Marianum helyén álló kereszt előtt „rendőrségi” autók tucatjai, igazoltatás, feljelentés, előállítás.
Fogócska és bújócska Budapest utcáin, mindenhol az idegen érdek őrei bukkannak fel, egyik mellékutcából a másikba osonunk, a cél az Erzsébet tér. Nekünk azt mindenképpen el kell érnünk. Bármi áron.
Van, akinek sikerül, van, akinek nem. Elegendő egy zöld színű trikó terepszínű nadrággal, aki ilyet visel, azzal szemben intézkedhetnek. A Magyar Gárda egyenruhájához hasonló, mondják ők. Hogy semmiben sem hajaz rá, az nem számít, itt lassan semmi sem számít.
Hiszen a cél nem más, mint semlegesíteni azokat, akik rájöttek, úgy bánnak velünk, mint a tetvekkel a hangyák. Kell belőlük elegendő mennyiség, hogy meg lehessen fejni őket, de semmiképp sem kell olyan, aki nem szeretne ilyen módon élni.
Ezért fontos felemelni százötvenezer forintra a büntetés mértékét, hiszen a gárdista ennyit meg sem keres egy hónapban, ezt csak egy Biszku Béla és a hozzá hasonlók tudnák megfizetni a hatszázezres nyugdíjukból.
Az Erzsébet téren hallom először hivatalosan: Orbán, takarodj, az idejére nem emlékszem, lehet, hogy akkor volt, amikor támadtak a „rendőrök”, hogy nyakon csípjék Kiss Róbertet, és nem haboztak használni a könnygázt, de lehet, hogy előbb. Józsi is ilyesmit gondolhat, mert vérvörös szemekkel bukkan elő a mentőakcióból, locsolgatja magát, igen megviselnek látszik.
Vologya jut eszembe, aki sokszor hajtogatta, az Orbán-kormány mégiscsak jobb volt, mint Gyurcsányék. Akkoriban rendőrt sem láttunk, mondta. Vologya most is ott ácsorog a téren, és csak akkor nem lát „rendőrt”, ha nagyon erősen behunyja a szemét. Lehet, hogy ő nem, de mi láttuk azt is, hogy Ervint motoros rendőrök zaklatták az autóján lengedező Árpád-sávos és piros-fehér-zöld zászlói miatt, éppúgy, mint a Gyurcsány-korszakban. Semmi különbség.
Borbély Andrea, a jogvédő rohan egyik „tiszttől” a másikig, mert jönnek, alakzatban, fenyegetően, feketén, fegyveresen, bakancsosan, hátukon valami láncvágó eszköz, kezükben könnygázvető. A vita állandósul, jogszabályok számai pattognak egyik térfélről a másikra, Andrea konokul harcol, aztán beveti magát Gaudi Nagy Tamás és Vona Gábor is.
A gárdisták állnak a füvön, két „rendőr” elébük áll, és alakzatnak minősíti a sort. Potyka bácsi odasétál, mosolyog, ötvenhatról beszél, öt perc alatt sikeresen oszlat, a „rendőrök” feladják.
A diktatúra még valamennyire rejtőzködik, még nem teljesen nyílt, talán az önkormányzati választásokig elfátyolozza igazi arcát.
Ha az sikeres a Fidesz számára, akkor megszorul a hurok. Annak is, aki önként dugta bele a fejét, de nekünk még inkább.
Kötelességünk az ellenállás. Mi, akik ott vagyunk a téren, megfogadjuk sokadszor, megesküszünk rá. Nemcsak a gárdisták, a civilek is. Tudom, hogy mindig emlékezni fogunk a Bajtársiasság Napjára, 2009. július negyedikére. Az elhurcoltakra, Kiss Róbertre, Vona Gáborra, és mindazokra, akiket megkínoztak és megaláztak amiatt, hogy magyarok, hogy a nemzetüket is annak szeretnék tudni, és felelősséget éreznek a gyermekeikért, és az unokáikért.
És emlékezünk azokra is, akiket most vittek el, akiket félmeztelenül húztak pórázon, akiknek nem adtak enni a fogdában, és arra, akit nagyon megvertek, annyira, hogy kórházba kellett vinni.
Hazafelé indulunk, megint a Zichy Jenő utcán, mint idefelé. Akkor nem láttam belőle semmit, mert vadásztak ránk, most van alkalmam alaposan szemügyre venni. Málló vakolat, lehányt, levizelt járda. Kapualjban fekvő hajléktalan, kukában kotorászó férfi, egész motyójával szatyrokkal, hátizsákkal, egy cserép virággal a betonon ülő idős nő. Utcára kirakott mosdókagyló, eldobott söröspalack.
Borzasztó látvány. Lehetne tiszta is, szép is. Nem az.
Azok miatt nem az, akik olyanok, mint egy volt munkatársam kórképe. Rég volt, amikor mesélte, előtte nem hallottam ilyesmiről: autoimmun-szindrómát állapítottak meg nála az orvosok. Ez nem más, mint a test védekező rendszerének baja, óriási melléfogás, az immunrendszer a saját szervezetét ítéli legyőzendő ellenségnek.
Így áll magyar a magyarral szemben, és gyilkolja egyik a másikat.
A titkos kórokozó pedig láthatatlan igyekszik maradni. A betegség nem halálos, ha sokak szeme rányílik a kórképre, és beveszi a gyógyszert, a keserű pirulát, amelynek hatására ráébred: nem vagyok a saját népem, a saját hazám ellensége, nem viszem börtönbe a honfitársamat, nem ítélek el senkit azért, mert a jövő nemzedékért küzd. Nem veszem el a hazámfia munkáját, nem megyek el sanyarú sorsa mellett közömbösen. Az anyaföld egyetlen rögét sem játszom át idegenek kezére.
Akkor sem, ha fizetnek érte.
Ez minden.
Kucsera Zsuzsa
Tavaly volt, 2009-ben.
Most 2010-et írunk, túl vagyunk egy választáson, győzött a Fidesz, amelynek jelképe a narancs.
Magyarország nem gondolkodott, és tévedett. Szedett itt már gyapotot Rákosi elvtárs, most narancsliget jön és pálmafák.
Rendőrség. Ez van a hátukra írva azoknak, akik elharapnák a torkát annak, aki nem akar idegen elnyomás alatt nyögni. Aki megvan narancs nélkül, mert jó neki az alma is, aki szeretne nyugodtan, énekelve szüretelni, aki nem akarja belőni magát, férfi, aki nőt kíván, és gyermeket akar nemzeni, nő, aki anya lenne és nem kiszipolyozott árurakodó a külföldi multinál.
Megint július negyedike van, évforduló, és újabb avatás. Háromkor gyülekeznénk a Felvonulási téren, de előtte jön a hívás, feltartóztatja a „rendőrség” a Budapestre tartó gárdistákat, és rabszállítókban viszik el őket.
Évek óta küzdünk, száz és száz tüntetésen vagyunk túl, fuldokoltunk könnygázban, ácsorogtunk a Gyorskocsi utcai fogházban. Született előre megírt bírói ítélet, sújtott ezernyi igazságtalanság.
Most sem lesz másképp.
A Regnum Marianum helyén álló kereszt előtt „rendőrségi” autók tucatjai, igazoltatás, feljelentés, előállítás.
Fogócska és bújócska Budapest utcáin, mindenhol az idegen érdek őrei bukkannak fel, egyik mellékutcából a másikba osonunk, a cél az Erzsébet tér. Nekünk azt mindenképpen el kell érnünk. Bármi áron.
Van, akinek sikerül, van, akinek nem. Elegendő egy zöld színű trikó terepszínű nadrággal, aki ilyet visel, azzal szemben intézkedhetnek. A Magyar Gárda egyenruhájához hasonló, mondják ők. Hogy semmiben sem hajaz rá, az nem számít, itt lassan semmi sem számít.
Hiszen a cél nem más, mint semlegesíteni azokat, akik rájöttek, úgy bánnak velünk, mint a tetvekkel a hangyák. Kell belőlük elegendő mennyiség, hogy meg lehessen fejni őket, de semmiképp sem kell olyan, aki nem szeretne ilyen módon élni.
Ezért fontos felemelni százötvenezer forintra a büntetés mértékét, hiszen a gárdista ennyit meg sem keres egy hónapban, ezt csak egy Biszku Béla és a hozzá hasonlók tudnák megfizetni a hatszázezres nyugdíjukból.
Az Erzsébet téren hallom először hivatalosan: Orbán, takarodj, az idejére nem emlékszem, lehet, hogy akkor volt, amikor támadtak a „rendőrök”, hogy nyakon csípjék Kiss Róbertet, és nem haboztak használni a könnygázt, de lehet, hogy előbb. Józsi is ilyesmit gondolhat, mert vérvörös szemekkel bukkan elő a mentőakcióból, locsolgatja magát, igen megviselnek látszik.
Vologya jut eszembe, aki sokszor hajtogatta, az Orbán-kormány mégiscsak jobb volt, mint Gyurcsányék. Akkoriban rendőrt sem láttunk, mondta. Vologya most is ott ácsorog a téren, és csak akkor nem lát „rendőrt”, ha nagyon erősen behunyja a szemét. Lehet, hogy ő nem, de mi láttuk azt is, hogy Ervint motoros rendőrök zaklatták az autóján lengedező Árpád-sávos és piros-fehér-zöld zászlói miatt, éppúgy, mint a Gyurcsány-korszakban. Semmi különbség.
Borbély Andrea, a jogvédő rohan egyik „tiszttől” a másikig, mert jönnek, alakzatban, fenyegetően, feketén, fegyveresen, bakancsosan, hátukon valami láncvágó eszköz, kezükben könnygázvető. A vita állandósul, jogszabályok számai pattognak egyik térfélről a másikra, Andrea konokul harcol, aztán beveti magát Gaudi Nagy Tamás és Vona Gábor is.
A gárdisták állnak a füvön, két „rendőr” elébük áll, és alakzatnak minősíti a sort. Potyka bácsi odasétál, mosolyog, ötvenhatról beszél, öt perc alatt sikeresen oszlat, a „rendőrök” feladják.
A diktatúra még valamennyire rejtőzködik, még nem teljesen nyílt, talán az önkormányzati választásokig elfátyolozza igazi arcát.
Ha az sikeres a Fidesz számára, akkor megszorul a hurok. Annak is, aki önként dugta bele a fejét, de nekünk még inkább.
Kötelességünk az ellenállás. Mi, akik ott vagyunk a téren, megfogadjuk sokadszor, megesküszünk rá. Nemcsak a gárdisták, a civilek is. Tudom, hogy mindig emlékezni fogunk a Bajtársiasság Napjára, 2009. július negyedikére. Az elhurcoltakra, Kiss Róbertre, Vona Gáborra, és mindazokra, akiket megkínoztak és megaláztak amiatt, hogy magyarok, hogy a nemzetüket is annak szeretnék tudni, és felelősséget éreznek a gyermekeikért, és az unokáikért.
És emlékezünk azokra is, akiket most vittek el, akiket félmeztelenül húztak pórázon, akiknek nem adtak enni a fogdában, és arra, akit nagyon megvertek, annyira, hogy kórházba kellett vinni.
Hazafelé indulunk, megint a Zichy Jenő utcán, mint idefelé. Akkor nem láttam belőle semmit, mert vadásztak ránk, most van alkalmam alaposan szemügyre venni. Málló vakolat, lehányt, levizelt járda. Kapualjban fekvő hajléktalan, kukában kotorászó férfi, egész motyójával szatyrokkal, hátizsákkal, egy cserép virággal a betonon ülő idős nő. Utcára kirakott mosdókagyló, eldobott söröspalack.
Borzasztó látvány. Lehetne tiszta is, szép is. Nem az.
Azok miatt nem az, akik olyanok, mint egy volt munkatársam kórképe. Rég volt, amikor mesélte, előtte nem hallottam ilyesmiről: autoimmun-szindrómát állapítottak meg nála az orvosok. Ez nem más, mint a test védekező rendszerének baja, óriási melléfogás, az immunrendszer a saját szervezetét ítéli legyőzendő ellenségnek.
Így áll magyar a magyarral szemben, és gyilkolja egyik a másikat.
A titkos kórokozó pedig láthatatlan igyekszik maradni. A betegség nem halálos, ha sokak szeme rányílik a kórképre, és beveszi a gyógyszert, a keserű pirulát, amelynek hatására ráébred: nem vagyok a saját népem, a saját hazám ellensége, nem viszem börtönbe a honfitársamat, nem ítélek el senkit azért, mert a jövő nemzedékért küzd. Nem veszem el a hazámfia munkáját, nem megyek el sanyarú sorsa mellett közömbösen. Az anyaföld egyetlen rögét sem játszom át idegenek kezére.
Akkor sem, ha fizetnek érte.
Ez minden.
Kucsera Zsuzsa
(Kuruc.info)
