„Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna.” – tartja a velős latin közmondás.
Éjszakai műszakban hallgatom a császárvárosban a Radio Stephansdom katolikus rádióadót. Katolikusként mi sem természetesebb; annál is inkább, hiszen nagyböjti időszakban számos műsor segít elmélyedni a bűnbánat szentségében, mely előkészíti lelkünket a húsvéti, feltámadt Krisztus misztériumának befogadására. Az ilyen, lelkigyakorlat-számba menő műsorok egyike a „Passionswege” (a szenvedés útjai, kvázi keresztutak). Az egy óráig tartó műsorban nehéz sorsot, sok szenvedést megélt kortársaink tekintettek vissza életútjukra. Ha másutt nem (sajnos másutt éppígy), hol lenne jobb lehetőség arra, hogy egy-egy „holokauszt-túlélő” hivalkodjon, időnként amnézia-gyanús, népmeseszerű motívumokkal megtűzdelt emlékeivel?
Ma este többek közt bizonyos Frida Reisman asszony, aki a fehéroroszországi Minsk gettójának lett „isteni csodával határos” túlélője, a német megszállás alatt. Természetesen a megpróbáltatásokat családjából ő, az akkor 8 éves kislány élte túl egyedül. Elmeséli, hogy a németek által előírt kötelező jelentkezés helyett, félelemből idegen emberek elhagyatott lakásait vették birtokba, azokban rejtett, gondosan álcázott, földalatti gödröket ástak, és pogrom idején abba bújtak bele, egymáshoz lapulva a népes zsidó családok. A kegyetlen náci katonák szörnyűségeit ecsetelendő, elmondja, hogy egy ilyen razzia idején a néhány éves, nyivákolását abba nem hagyó zsidó kisgyereket saját szülei (!) hogyan fojtották halálra, nehogy hangoskodásával leleplezze a család rejtekhelyét.
Ekkor – még mielőtt a bennem feltámadó erkölcsi émelygés következtében fizikálisan is telehánytam volna az általam vezetett szolgálati autót – gyorsan kikapcsoltam a rádiót. (És nem a feladatukat teljesítő német katonákra gondolva.) Aztán elgondolkodtam: miféle pszichés háttere lehet az életfogytig tartó, bosszúálló gyűlöletből, és az ebből fakadó üzleti nyereség miatt folytatott tódítgató önsajnáltatásnak; ha a maga szennyesét is ellenségei nyakába varrni akarás közben képtelen hallgatni, amikor az nyilvánvalóan bölcsebb lenne. Hiszen sajnálat ébresztése helyett csupán azt éri el vele, hogy a önuralmát elvesztő hallgatóság őket gyűlöli meg még jobban.
Vagy épp ez lenne a cél, hogy „circulus vitiosus”- ként biztosítsák a pogromok visszatérését, újabb jövedelemforrást biztosítva unokáik számára?
Tarnóczy Szabolcs