Dr. Susanne Urban, a Bad Arelsonban található Nemzetközi Keresőszolgálat Történelmi Kutatási Osztályának vezetője a napokban azon kesergett, hogy a németek körében is növekvőben van az antiszemitizmus. Amit az a borzasztó tény is mutat, hogy képesek egyre többet foglalkozni a saját áldozataikkal, akik a szövetségesek terrorbombázásai, illetve a tömeges menekülések és a háború utáni kitelepítések következtében vesztették életüket. Holott a németeknek csakis a zsidók szenvedéseire lenne szabad emlékezniük. Dr. Susanne Urban szerint mindennek tetejében a gaz antiszemiták nem érik be csak a sima antiszemitizmussal, de anticionisták is ráadásul. Vagyis valamilyen rejtélyes okból kifolyólag Izraellel szemben is ellenérzéseket táplálnak.

Susanne kisasszony – aki korábban öt éven át végzett emberfeletti munkát a jeruzsálemi Jad Vasem Intézetben – arról is panaszkodott az interjúban, hogy „nehézségeket okoz a holokauszt oktatása során, amikor összehasonlítják a varsói gettóban és a Gázai övezetben uralkodó állapotokat, vagy pedig a mai izraeli fegyveres erőket a Wermachtban szolgáló katonákkal állítják párhuzamba.”.

A holokauszt-propagandista hölgy további borzalmakról is fellebbentette a fátylat. Elárulta például, hogy egyik kollégájának elbeszélése szerint volt olyan „nem német eredetű diák”, aki elhagyta az osztálytermet, amikor a holokauszt témája került szóba. Ezen a ponton talán világossá válik mindenki számára, miért véli úgy Angela Merkel kancellár, hogy a „multikulturalizmus megbukott”. Ugyanis a németek nagy többsége engedelmesen szolgálja a cionista világhatalmat, és nem tesz fel kínos kérdéseket sem, ellenben a „bevándorlókat” még nem sikerült az önálló gondolkodásról és a kételkedésről leszoktatni. Egy felmérés szerint ugyanis azok tiltakoznak a leginkább a holokauszt oktatása ellen, akiket a Nyugat gyűlöletére neveltek, és zsigerileg elutasítanak mindent, ami a zsidósággal vagy Izraellel kapcsolatos.

Mi hát a megoldás? Dr. Susanne Urban szerint az oktatóknak fel kellene tenniük a kérdést a maguk számára: „Hogyan tudnám felkelteni az érdeklődést a holokauszt iránt, a nem Németországban született, illetve bevándorlóktól származó diákok körében”? A holopropagandista hölgy sokat gondolkodhatott ezen a kardinális kérdésen, mert saját maga adja meg a választ. A legtöbb gondot okozó (mert az otthoni vallásos környezet és iszlám kulturális hagyományok léte miatt a cionista média és oktatás hazugságainak jobban ellenálló) muzulmán diákok esetében például fel lehet hívni a figyelmet arra, hogy eredeti hazájukban a háború idején sokan voltak, akik mentették a zsidókat. Például Albániában szinte az összes zsidó életben maradt, de sok zsidó lelt menedéket Észak-Afrikában vagy éppen Törökországban. Susanne arra is rámutat, hogy példaképül lehet a diákok elé állítani azt az iszlám vallású olasz állampolgárt, aki a háború alatt a partizánok oldalán harcolt a "nácik" ellen. Igaz, akkoriban még nem létezett a muzulmán palesztinokat elnyomó és terrorizáló, az iszlám világ ellen hadat viselő Izrael, és az USA-t irányító cionista lobbi sem a muzulmán világban akart erőszakosan hódítani, de az ilyen jellegű összefüggések felismerése nyilvánvalóan zavarná a dübörgő holopropagandát.

Azt viszont Suzanne sem mulasztja el megemlíteni, hogy voltak persze akkoriban is sötét lelkű muzulmánok, akik a rossz oldalon álltak, de pontosan az ő példájuk nyomán lehet világosan látni, hogy a „történelem miképpen hat a különböző származású, vallású és eltérő nézeteket valló emberekre”.

Susanne kisasszony megemlíti, hogy a Stern magazinban 2012 januárjában közzétett közvélemény-kutatás adatai szerint a németek 90%-a össze tudta kapcsolni Auschwitz nevét az ottani koncentrációs táborral, ezzel szemben a 18-29 éves korosztály tagjainak mindössze 21%-a volt tisztában azzal, mi is történt Auschwitzról. (Helyesebben: 21% emlékezett vissza a hivatalos hazugságokra, amiket hallott.) A megkérdezettek egyharmada pedig bűnös módon azt sem tudta, hogy Auschwitz Lengyelországban van, 43%-uk pedig soha életében nem zarándokolt el egyetlen holokauszt kegyhelyre sem. A holopropagandista hölgy azt viszont eredménynek tartja, hogy 1994-ben a németek 53%-a a holokauszt és a jelen kor eseményei között semmiféle kapcsolatot nem látott, ezzel szemben napjainkban már csak 40% nem érti meg, hogy milyen mértékben befolyásolja az életünket a nácizmus felfoghatatlan gonoszsága.

De hát ez a 40% is nagyon sok a holoiparosok számára, arról nem is beszélve, hogy a közvélemény-kutatás szerint a németek 65%-a úgy véli, Németországnak semmiféle kötelezettsége nincs más államokkal szemben a múltban elkövetett „bűnei” miatt. Biztató adat: Németország polgárainak kétharmada tehát nem érti, miért kellene hazájának zsidó gyarmatnak maradnia az idők végezetéig, pusztán azért, mert elvesztette a második világháborút, amelynek során elődeik hősiesen harcoltak a győzelemért.

Dr. Susanne Urban végkövetkeztetése: “Sürgősen szükség lenne a holokauszt oktatásának közös céljait világosan meghatározni. Vissza kell adnunk az áldozatoknak a történeteiket és a történelmüket. El kell olvasnunk és meg kell hallgatnunk a túlélők beszámolóit, amelyek kiegészítik az elkövetők vallomásait. A fiataloknak meg kell tanulniuk felelősséget vállalni nézeteikért és tetteikért”. Susanne végezetül a holopropaganda egyik legalapvetőbb eszközét is megemlítette, ami nem más, mint a zsidókat mentő gójok példájának felmutatása. „Az igazak történeteit kell megtanítani, ezzel is bemutatva, hogy az egyénnek mindig van választása, és a sors nem eleve meghatározott.”

Így igaz. Mindig választhatunk, és kell is, hogy válasszunk a gyáva meghunyászkodás és az igazság kimondása között. A német - és természetesen a magyar és más, elnyomott nemzethez tartozó - fiataloknak tényleg meg kell érteniük, hogy óriási felelősség nyugszik a vállukon: el kell dönteniük, hogy agymosott alattvalóként, vagy büszke, önállóan gondolkodó szabad emberként kívánnak-e élni.

Perge Ottó - Israelnationalnews nyomán