A devizaalapú hitelezés kérdésköre már eddig is jókora indulatokat váltott ki a társadalom népes csoportjaiban. A probléma jól ismert, mondhatni agyonrágott, a felek érvelései köztudottak, mégis a kérdés körül felizzó szenvedélyek lassan kezdenek kilépni medrükből és komoly fenyegetést jelentenek az egész bankrendszerre, de a társadalmi békére és a köznyugalomra is. Ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen a hitelszerződésekbe épített változó tényezők válság utáni aktiválódása és ezáltal a törlesztések mértékének drasztikus emelkedése közvetlenül fenyegeti a népesség legalább 15 %-ának alapvető egzisztenciáját.
Zoom
Fontos látni, hogy ilyen döbbenetes és szégyenletes mélypontra békeidőben még soha, semmilyen társadalmi rendszerben és semelyik korban nem jutott a magyar társadalom. Kilakoltatások, hitelcsődök, ingatlanvesztések természetesen máskor is voltak, de azok nagyságrendekkel kisebb kört érintettek, és nem államilag fedezett bűncselekmények következtében jöttek létre. Ezért ha netán a balliberálisok a Horthy-rendszerrel, esetleg a dualizmus korával, vagy még korábbi időszakokkal példálóznának, akkor tudomásukra lehet hozni, hogy az akkoriban előforduló hasonló jelenségek:
- egyrészt, mint említettük számszerűleg a töredékét tették ki a mai óriási tömegnek
- másrészt nem köztörvényes bankárbűnözés következményeként, hanem a szegénységből adódtak
- harmadrészt soha semmilyen magyar állami közhatalom nem fedezte az ilyen jellegű bűncselekményeket, nem támadta hátba polgárait, csak ez a „nyugatiasan modern”, „európai szellemű”, „haladó” 21. századi demokrácia, a „harmadik köztársaság”.
- negyedrészt a régi csődök és/vagy esetleges panamák hátterében nem állt ott felbujtóként és haszonélvezőként úgy egy külföldi hatalom, mint jelen esetben az EU és annak „tulajdonosa” a cionista bankárhatalom.
Próbáljuk végignézni tételesen, hogy melyek azok a devizahitelezéssel kapcsolatos körülmények és történések, amelyek alapján ezeket a kemény megállapításokat rögzíthetjük.
Az elkeseredettség már eddig is megvolt, hiszen a törlesztőrészletek elszabadulása mára már teljesen felélte a polgárok tartalékait, de a felháborodás akkor kezdett széleskörűvé válni, amikor felvetődött, és hamarosan megerősödött a gyanú, hogy a hitelek mögött nem áll semmiféle devizafinanszírozás, a hitelek csak devizaelszámolásúak, de nincs devizahátterük. Ebben az esetben nyilvánvaló, hogy a törlesztőrészletek megemelése hamis indokláson (a refinanszírozás költségeinek emelkedésén) alapul, és az egész nem egyéb, mint egy köztörvényes csalás. Ilyen durván és egyszerűen. És ez az egész ügy kulcskérdése, és nem szabad hagyni elterelni a figyelmet erről, mert bankárék hajlamosak a kisebb csalások felé terelni a figyelmet. (Szükségtelen átváltás, kéretlen devizakereskedelem és más ennél nagyságrendileg kisebb ügyek.)
Mivel a bankok mérlegein jól látszik, hogy az adott időszakban ilyen nagyságrendű devizaforrásaik nem voltak EU-n kívüli devizákban, ezért ők két hazugságot dolgoztak ki a dilemma megválaszolására. Egyrészt teátrálisan felteszik a kérdést, hogy honnan lett volna ennyi forintjuk, ha nem devizafinanszírozásból, mivel belföldi forinthitelt felvenni nekik is drága volt. Na igen, de mi megválaszoljuk a dilemmájukat: az anyabankjaiktól kaptak eurót, azt konvertálták forintra, és ez volt a hitelek forrása. Az anyabankok igen olcsón juthattak akár külső eurófinanszírozáshoz is, ami a svájci frankhoz hasonlóan alacsony kamatozású volt. Ugye, milyen egyszerű?
Másik védekezésük úgy szól, hogy: „A magyar bankok úgy teremtették elő a devizahitelezéshez szükséges devizát, hogy a forrásoldalon bevont forintjukat FX-swap ügyletek keretében devizára cserélték. Ez egy azonnali és egy határidős tranzakcióból áll. Az azonnali ügylet révén mérlegükben devizaeszköz keletkezett, miközben forintforrásuk megmaradt. Az ügylet határidős lábán viszont forintkövetelésük és devizatartozásuk keletkezett, ami jellegénél fogva nem jelent meg a mérlegükben, sőt könyvelésükben sem.”
No igen, csak nemigen van olyan, aki elhiszi ezt a szánalmas hazugságot. A swap ügyleteket egyrészt nem erre találták ki, nem is alkalmasak igazán erre, ezt számos pénzügyi szakember elmondta, másrészt nem nehéz belátni, hogy nincs is rá szükség, mivel a hitelezési és törlesztési műveletek forintban történnek. Miért bonyolódtak volna a bankok egy szükségtelen és drága háttérműveletbe, amikor ettől függetlenül is működik a dolog. Mindenféle vizsgálat nélkül is nyilvánvaló, hogy nem tettek ilyet. Nyilván ezt könyvvizsgálattal is alá lehetne támasztani, de ezt a mai megfélemlített PSZÁF nem fogja megtenni, és a kormány sem forszírozza, hiszen ez az igazi darázsfészek. (Amibe ugye enyves kézzel beletenyerelni még veszélyesebb.)
Néhány példa a magyarázkodásra itt vagy itt olvasható.

A hitelszerződések jogilag is egy sor teljesen nonszensz elemet tartalmaznak, ebbe most ne menjünk bele, de a csetepaté egyelőre ezek körül a kevésbé jelentős momentumok körül folyik. (Hibás termék, árfolyamrés mértéke, egyoldalú szerződésmódosítások stb..) Nyilvánvaló, hogy az igazán lényeges kérdéshez (a mögöttes devizafinanszírozás) hozzányúlni egy kemény és elhatározott politikai lépést kíván. Ez valóban a bankárvilággal történő konfrontálódást jelentené. De a kormány is egyre nagyobb nyomás alá kerül, egyre erősebb lesz a prés, hiszen a szélesedő társadalmi felháborodás is nagy nyomást jelent már a másik oldalról. Ha az EU-val kialakult amúgy is rossz viszonyt ezzel tovább terhelnék, akkor szinte biztos, hogy valami világra szóló durranás lenne a Kárpát-medencében. De ha semmit sem csinálnak, akkor is nagy durranás lesz, valószínűleg már rövidtávon is.
A többi Kelet-(Közép)-Európai ország hamar (általában egy éven belül) letiltotta ezt a hitelezési formát, így ez náluk sokkal kisebb problémát jelent. Itt látható egyébként a legtisztábban, hogy a mi szocion kormányunk még ezt sem tehette meg a maga 8 évében. Olyan szinten bedarált és túszul ejtett volt, hogy nem engedték kiszállni a játszmából. De bankárék szempontjából sem túlságosan dicsőséges ez a történet. Ha tudtak volna csak egy kicsit is kalkulálni, akkor kiszámolhatták volna, hogy ekkora sarcot nem lehet behajtani egy ennyire elszegényedett országon.
Ez az egész, úgy ahogy van, az elszabadult emberi kapzsiság netovábbja, a társadalmi méretű csalás hatalmas emlékműve. Emlékműve annak a bűnöző kormánynak, amely garázdálkodásának 8 éve alatt kiteljesítette ezt a szégyent, és emlékműve az utódjának, amely nem mer ujjat húzni a külhoni bankárhatalommal a saját polgárai védelmében.
És most, amikor már küszöbön áll a társadalmi szintű felismerés és lelepleződés, még mindig egyre újabb hazugságokkal próbálják meg elfedni az elrejthetetlent. De az is jól látható, hogy ezzel már csak kicsit lehet késleltetni a dolgokat, és a detonáció is annál nagyobb lesz. Itt már nem lehet a szőnyeg alá söpörni a dolgokat, mert megtelt a zsák, és elfogyott a türelem.
A magyar társadalom egyik részében már magas hőfokon forrnak az indulatok, másik része pedig áll és nem hisz a szemének. De az illúziói (ha még voltak) most egyszer és mindenkorra elszállnak.
Talán ennek az ügynek a megoldása lesz az igazi rendszerváltás nyitánya is, nem tudhatjuk…
Szende Péter