Hősök nyomában című sorozatunk következő alanya Móga János, aki magas rangú tábornokként központi szerepet játszott az 1848-49-es szabadságharcunk kezdeti szakaszában.
 Móga János 1840 körül (forrás: Wikipédia) |
Móga 1784-ben született Brockón, nemesi származású, katolikus családba, december 25-én, karácsonykor keresztelték meg. Magyar Sándor Román nemzetiségű katonák a szabadságharc honvédhadseregében című tanulmánya szerint családja román származású volt, a Nemzeti évfordulóink 2011 című kötet szócikke szerint pedig eredeti neve Ioan Moga.
Móga a szabadságharc idejére igazi veterán katonának számított, karrierjét ugyanis a napóleoni háborúk idején kezdte, az európai nemzetek sokaságát felvonultató wagrami csatában súlyosan megsebesült 1809. július 6-án. 1810-ben nyugállományba helyezték, 1813-ban azonban visszatért a hadsereg kötelékébe századosként. Karrierje sikeres volt, ám rendkívül lassú (a viszonylagos békeidőnek is köszönhetően), 1842-ben végre vezérőrnaggyá léptették elő, 1848 júniusában pedig altábornaggyá. Ebben a minőségében kezdte meg működését a szabadságharcunk idején.
Móga Batthyány javaslatára vállalta el a magyar seregek vezetését, amelyről a pákozdi csata előestéjén, szeptember 28-án döntöttek egy Sukorón tartott, számos komoly vitával tarkított haditanácson. Az altábornagy idős volt ugyan, de harctéri tapasztalatai hasznosnak bizonyultak, s ahogy utóbb kiderült, jó döntés volt Mógára bízni a csapatok vezetését. Az eredmények ismeretesek.
A korábban még elbizakodottan, létszámfölényben pöffeszkedő Jellasicsot a magyar sereg a tűzkeresztségen átesve szeptember 29-én legyőzte, amely biztosította a magyar forradalmárok számára a kezdeti lelkesedést, pozitív hozzáállást, valamint Móga segítségével bebizonyosodott: legyőzhető a császári udvar, legalábbis annak egy helytartója.
 Móga János 2011 őszén felavatott mellszobra a pákozdi Katonai Emlékparkban. A hadvezér emlékművét ötletesen helyezték el, az egykori csatatér irányába néz |
Amint azt Petőfi Sándor is érzékletesen versbe öntötte, Jellasics a seregével – a teljes felmorzsolódástól félve – Bécs felé vette az irányt, a magyar haderő – még mindig Móga vezetésével – pedig üldözőbe vette. A bánt a határig követték, azonban Móga nem akarta megszegni katonai esküjét, így a határon először megállt csapataival, majd Kossuth Lajos utasítására mégis átlépte azt 1848. október 30-án, ám Windischgrätz csapataitól ugyanezen a napon ki is kapott egy Bécs melletti falunál, Schwechatnál, amely legalább annyira írható a késés és hezitálás számlájára, mint „köszönhető” az erőviszonyok megváltozásának és a friss, immáron túlnyomórészt császári csapatok érkezésének.
A schwechati csata elvesztése okozott nehézségeket ugyan a magyar forradalom számára, de korántsem végezeteseket. Egyrészről a magyarokkal szimpatizáló, bécsi forradalmárokkal való egyesülés döntően befolyásolhatta volna a szabadságharc kimenetelét, ám erre, mint tudjuk, végül nem került sor, másrészről a magyar sereg helytállt, a veszteségeket – részben az ellenség hibái miatt is – minimalizálni tudta, majd fegyelmezetten visszavonult. Schwechat továbbá arra is „megtanította” a magyar vezetést, hogy a császáriakkal való harchoz professzionális magyar hadsereg kell, nem népfelkelők. Hovatovább – mivel Mógáék hezitálása döntően befolyásolta a csata kimenetelét – az is világossá vált, hogy a vezetőségbe – lehetőleg a tisztekig bezárólag – olyan emberek kerüljenek, akik a császárra tett esküjük helyett a magyar szabadságharcot választják mindenféle vonakodás nélkül.
Móga szerepe a szabadságharcunkban itt véget ér. 1848. november 1-jén lemondott rangjáról és visszavonult, ám a császáriak nem felejtettek. 1849. január 5-én a főváros elfoglalása után letartóztatták, majd tetteiért 5 év várfogságra ítélték Olmützben, s természetesen megfosztották minden rangjától. Az ismert viszonyokhoz képest enyhe büntetését bizonyára a korai visszavonulása, s talán idős kora miatt kapta az altábornagy. Szabadulása után az erdélyi Szászerkeden telepedett le, s egészen haláláig itt élt vejének, gróf Lázár György honvédtábornoknak a birtokán. Érdekesség, hogy Lázár György kezdetben szintén a magyar csapatok kötelékében harcolt, ám 1849. január 1-jén önként feladta magát. Ennek ellenére jóval szigorúbb büntetést kapott (eredetileg halálbüntetést), amit aztán 10 év kufsteini várfogságra módosítottak, mindamellett, hogy a hadseregben betöltött rangját ő is elvesztette. Mégis hamarabb szabadult, mint Móga, 1850-ben kegyelmet kapott, majd ő visszavonult birtokára.
Móga és Lázár végül egyazon évben, 1861-ben hunyt el, előbbi november 10-én, utóbbi április 24-én.
Móga János tehetséges altábornagyként méltó tagja a hősök csarnokának, aki a szabadságharc kezdeti szakaszában a fényes pákozdi győzelemmel megalapozta a magyar csapatok lelkesedését és a jó harci morált. Továbbá növeli helytállásának súlyát, hogy a feladatot idős kora ellenére vállalta, ám utóbb rá kellett döbbennie, hogy az eskü és a haza szolgálata nem mindig megfeleltethetőek egymással teljes mértékben. Ezt a nehéz kérdést azonban ő már nem tudta, vagy nem is akarta feloldani, ezért döntött a visszavonulás mellett, mely az idős korára való tekintettel igazából elfogadható, ha nehezen is érthető.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Felhasznált irodalom:
Magyar Sándor: Román nemzetiségű katonák a magyar szabadságharc honvédhadseregében
Nemzeti évfordulóink 2011. Szerk.: Estók János, Balassi Intézet, Budapest, 2011.
Korábbi részek:
