1241. április 11-12-én zajlott a muhi csata, amelynek nemrégiben volt a 780. évfordulója. A sorsdöntő vereséggel felérő küzdelem nemcsak a tatárjárás legjelentősebb csatája volt, de az 1000 éves Magyar Királyság egyik legkiemelkedőbb ütközete is egyben.
A tatár pusztítás szomorú következményei teljesen megváltoztatták államunk berendezkedését, és noha az idegen hódítók nemes egyszerűséggel kivonultak az országból, és nem rendezkedtek be hosszútávra a Kárpát-medencében, mégis gyógyíthatatlan sebeket ejtettek a keresztény Magyar Királyságon. Az ország története során először nézett szembe olyan mértékű pusztítással, amely egyértelműsítette: a tatárjárás előtti időszakot nem lehet egy az egyben restaurálni. Szerencsénkre egy olyan uralkodó állt az élen, aki nem csak túlélte a katasztrofális muhi vereséget, de az idők szavát is megértette, így lett a tatárjárás után IV. Béla a mi "második honalapítónk". Gazdasági és hadászati reformjai, infrastrukturális újításai nemcsak a magyarok élni akarását bizonyítják, hanem bizony megmutatják azt is, hogy országunk egyáltalán nem volt felkészülve egy hasonló méretű invázióra, valamint számos téren le volt maradva az akkori Nyugat-Európához képest. Béla felismerte ezeket a hiányosságokat, és korszerű kővárakat emeltetett, valamint hadászati szempontból rájött a nehézlovasság jelentőségére is a csaták során.
Egyes légből kapott elméletekkel ellentétben, miszerint "a tatárok nem szándékozták leigázni az országot, és eredetileg testvérnépként érkeztek", a valóság az, hogy a pusztítás sokkal nagyobb mértékű is lehetett volna, ha ismét ki nem emelkedik a magyar harci virtus és küzdeni akarás. Noha Magyarország etnikai arányai először a tatárjárás során tolódtak el pótolhatatlan, vészterhes irányba, ezeknek a bátor harcosoknak köszönhető, hogy nem tűntünk el talán örökre a történelem forgatagában. Egyikük Tomaj Dénes nádor, aki végül maga is a tatárok elleni harcokban veszett oda. Halálának (és a muhi csatának) közeli évfordulója alkalmából ezúttal vele foglalkozunk a Hősök nyomában című sorozatunk keretén belül.
Talán maga IV. Béla is elesett volna, ha nem olyan emberekkel veszi körbe magát, mint Tomaj nembeli Dénes, aki a tatárjárás idején az ország második embere, vagyis a nádor volt. A Tomaj nemzetség saját magát a besenyők leszármazottjának tartotta, egyébként a történetíró Anonymus is ugyanerre a következtetésre jutott velük kapcsolatban, szerinte besenyő ősük Taksony idején jött be az országba, akinek az unokája lehetett az első Tomaj, aki már István korában élt, birtokosként.
 Tomaj Dénes nádor (kép: adontes.hu) |
A Tomajok ősbirtokai az akkori Heves vármegye területén feküdtek (a vármegye persze nem egyenlő a mai Heves megye nagyságával), de voltak területeik Zalában, a Szerémségben, a Felvidéken, de még Erdélyben is. Ahogy az lenni szokott, a nemzetség a 12. század végére négy ágra szakadt, ebből a legjelentősebb a losonci ág, melyből később a Losonci és a losonci Bánffy családok származtak. Ezen családok őse volt maga Tomaj Dénes nádor is.
Tomaj nembeli Dénes még II. András híveként szerzett ismertséget, 1222 és 1224 között főlovászmester volt, majd hat évig tárnokmester, illetőleg 1228-30 között szolnoki ispán is. A kezdetektől sokat tartózkodott a trónörökös Béla közelében, II. András szentföldi harcai alatt is ő vigyázott a későbbi királyra. 1233 és 1235 között erdélyi vajda volt, IV. Béla trónra lépésekor pedig azonnal megkapta a nádori tisztséget, melyet haláláig betöltött. Működéséről peres ügyekben, oklevelekben találhatunk forrásokat.
A középiskolai történelmi tanulmányok során Tomaj Dénes neve egyetlen egy alkalommal szokott feltűnni, ez pedig a tatár sereg betörésével kapcsolatos. IV. Béla őt küldte ugyanis keletre, a Kárpátok vonalához, hogy verje vissza, vagy legalábbis tartóztassa fel a közeledő tatárokat. Tomaj pár ezer fős serege 1241. március 12-én katasztrofális vereséget szenvedett Munkácsnál, ő maga sebesülten tért vissza Budára és vitte el a hírét a közelgő vésznek. Súlyos sérülései ellenére csatlakozott a királyi fősereghez, harcolt Muhinál is, ahol sajnálatos módon elesett a tatárok ellen vívott küzdelemben, április 11-én.
Tomaj nembeli Dénes és még rengeteg másik vitéznek köszönhetjük, hogy immáron több mint ezer éves nemzetünk az egyik, eddigi legnagyobb megpróbáltatását, a tatárjárást is túlélte, amelynek "eredményei" ugyan nem múltak el soha nyomtalanul, de az önfeláldozó harc megadta a lehetőséget az újrakezdésre, a "második honalapításra".
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Eddig megjelent részek:
