Az efféle csoportstratégiákat vizsgálva MacDonald egyik dolgozata a diaszpóranépek és kisebbségi csoportok módszereire fókuszált (1994/2002, i–lxxxii. o.), köztük például a cigányokéra, zsidókéra és tengerentúli kínaiakéra elsősorban. Mivel ezek a csoportok koherens tömböket képeznek, rendkívül érdekes megfigyelni miféle eszközöket alkalmaznak önpozicionálásuk érdekében. MacDonald azt találta, hogy a cigányok esetében – többek között – alacsony intelligenciájuk és impulzuskontrolljuk miatt a primitívitás lelhető fel, amit mi, magyarok jól ismerünk: a lopás, jóslás, kéregetés, majd szükségtelenül brutális erőszak, de a szervezett cigány csoportok esetében is a prostitúció, kábítószer-kereskedelem, egyéb nyersebb és erőszakosabb maffiaszerű csoportstratégiák dominálnak.

 

Ezzel szemben érdekesebb vizsgálatunk szempontjából a kínai csoportviselkedés (például a thaiföldi vagy indonéziai dominanciájuk eseteiben), mivel „mind a tengerentúli kínaiak, mind a zsidók kiemelkedően intelligensek és hajlamosak a magas befektetésű gyerkmeknevelésre” (i. m., lxx. o.). A szerző megfigyeli, hogy a kínaiak jellemzően nem folynak bele a helyi politikai életbe, és inkább gazdasági dominanciára törekednek, akár klánszerű összjátékkal is, míg „a 19. századtól kezdve a zsidók különféle szervezeteket alakítottak ki, amelyek megpróbálták befolyásolni más országok politikáját, és ezek a szervezetek ma is erőteljes hatalmat képviselnek a világ színpadán” (i. m., lxxvi. o.), mellyel szemben „A tengerentúli kínaiak között sokkal alacsonyabb a nemzetközi politikai együttműködés. Valójában azt láttuk, hogy a zsidókkal ellentétben a tengerentúli kínaiak visszafogott politikai magatartást tanúsítanak, és általában kimaradnak a helyi politikából. Míg az Egyesült Államokban és máshol a zsidók általában számukhoz képest messze aránytalanul nagy gazdasági, politikai és kulturális befolyással rendelkeznek, addig a kínaiak csak gazdasági befolyásukban hasonlítanak hozzájuk” (i. m., lxxvi. o.). A kínai diaszpóra politikai szerepvállalása esetenként a korrupció és megvesztegetés, míg ezzel szemben a zsidó stratégia másként fest:


Amint a szerző hozzáteszi: „A zsidók úgy tekintenek magukra, mint az örökké elnyomó kultúrák között élő áldozatok kvintesszenciájára” (i. m., lxxviii. o.). A pszichoanalitikai mozgalom vizsgálatának esetében talán nem szükséges részletezni a fentiek fontosságát... A professzor meglátása szerint etnikai karaktervonások miatt alakulnak ki különböző csoportstratégiák, még hasonlóan intelligens és önmegtartóztató, hosszútávú tervezésre berendezkedett csoportok esetében is, mint az itt kontrasztba állított kettő. Bár kísérletek voltak korábban is, de „a zsidók a felvilágosodás óta energikusan próbálják átformálni a nyugati társadalmakat, hogy azok megfeleljenek a zsidóellenes attitűdök és viselkedés megszüntetésében való érdekeiknek” (i. m., lxxviii. o.). Mindez, így – hogy nem csak kulturális, de az idegen bevándorlás támogatásával még a gazdanép demográfiai átformáláshoz, és ezzel nemzetként való létének szétzilálásához is vezessen – nem jellemző a kínai diaszpóra aktivitására. Az Egyesült Államokban kb. 5,2 millió kínai él (tajvaniakat nem számítva), míg kb. 7,3 millió zsidó – viszonylag hasonló számukhoz képest ugyanakkor kulturális-politikai befolyásuk összehasonlíthatatlan a zsidók javára. Ezzel szemben az „ázsiaiak” a legmagasabb éves jövedelemmel rendelkező faji csoport az országban, így gazdaságilag nagyon jól vannak.

 

Ha csoportkonfliktus, akkor érdemes azt is nagyító alá helyezni, hogy – jelenlegi vizsgálatunk tárgya esetében – milyen különbségek mentén is formálódott a pszichoanalízis: „Fontos azonban, hogy túllépjünk azon az egyszerű megállapításon, hogy a pszichoanalízis alapvetően zsidó mozgalom volt tagságát tekintve, és bemutassuk, hogy a pszichoanalízis tartalmát tekintve is zsidó” – írja Peter Langman (1997, 211–212. o.) tanulmányában, melyben elkülönít zsidó és fehér európai etnokulturális sajátosságokat: „Amint az alábbiakban világossá válik, a bőrszín hasonlósága nem egyenlő a kultúrák hasonlóságával” – fogalmaz (i. m., 207. o.). Langman – többek között – hangsúlyt fektet arra, hogy a zsidók csendes, sztoikus szenvedés helyett sokkal jellemzőbben adnak hangot panaszaiknak (mellyel, úgy vélem, mindenki nagyon is tisztában van), azon belül is „óriási hangsúlyt fektetve a szavakra” (i. m., 210. o.). A zsidó egy alapvetően verbális fajta, az efféle adottságok pedig viszonylag jól ismerten eredményeznek szociálisan felfelé ívelő mobilitást, sikert (Mascie-Taylor és Gibson, 2008), kimondottan, amikor az pszichés agresszivitással is párosul: a mindennek a ki- és félremagyarázása, ideológiák, izmusok megteremtése, kultúrák manipulációja olyan adottság, amivel egy ilyen csoport előreláthatóan kiváltja a befogadó népek ellenszenvét. Langman tovább részletezi a fehér–zsidó különbségeket, egy ilyen konfliktusforrásra is rámutatva:


Ha Freud mai hívei mindezen elborzadnának, érdemes felidézni, hogy mindezzel ő is egyetértett – legalábbis privát levelezésében: „Ami a szemitizmust illeti: bizonyára nagy különbségek vannak az árja szellemiséghez képest. Erről minden nap meggyőződhetünk. Ezért biztosan lesznek itt-ott eltérő világnézetek és művészetek” – írta Ferenczinek 1913. június 8-án (Freud et al., 1993, 490. o.).

A fent bemutatott langmani analízis pozitív, büszkélkedő szempontból mutat rá a zsidók másságára, de tulajdonképpen a csoportkonfliktus körvonalait vázolja fel elénk: „Összefoglalva, ez a rész röviden megvizsgálta a judaizmus és a pszichoanalízis közötti közös pontokat, hogy bemutassa, hogy a pszichoanalízis zsidó kontextusból fejlődött ki, nem pedig »fehér« vagy általánosan »európai« kontextusból” – teszi világossá a szerző (i. m., 214. o.). A zsidók ugyanakkor fehér nemzetekben és Európában voltak, így ez a szikrázó egymásnakfeszülés logikusan vezetett a Tanácsköztársasághoz, a numerus clausus, vagy a gettók, deportálások kialakulásához, majd a háború elvesztésével egy Rákosi-féle uralomhoz, abból pedig a részben zsidóellenes 1956-os felkeléshez, hogy csak pár egyértelműt említsünk...

Valóban, idővel a zsidók egyre inkább kivívták maguknak ezt az ellenszenvet, ami nem kerülte el a pszichoanalitikai mozgalmat sem. Hazánkban Ferenczi Sándor és törzsi csoportja, bár a Kun-időszakban professzori tekintélynek örvendhetett, hamarosan – a Horthy-korszakban – már növekvő zsidóellenességről számolt be, és emiatt mind Freud, mind Ferenczi stratégiai lépéseket tett mozgalmuk érdekében. Ilyen volt, hogy szem előtt lévő tagoknak nem zsidókat választottak, aminek egyszerre két haszna is lehetett: egyrészt jobban elérhetnek így nem zsidó tömegeket (köztük azokat, akik a zsidókra eleve gyanakvóan tekintenek), hiszen a társadalmi átformálódás volt a cél, így egy elszigetelten szektaszerű, zsidó jelenség ebben nem segít – másrészt nem zsidókkal a színpadon elkerülhetik a zsidóellenes intézkedéseket, korlátozásokat. Ezt Freud már idejekorán meglépte, és Carl Gustav Jung (1875–1961) kapcsán írta Karl Abrahamnak 1908. május 3-án, hogy „A velünk való kapcsolata ezért még értékesebb. Majdnem azt akartam mondani, hogy csak az ő színre lépésével került ki a pszichoanalízis a zsidó nemzeti üggyé válás veszélyéből” (Abraham és Freud, 2002, 125. o.). Mindennek az előzménye is fontos, Freud ugyanis így fogalmazott: „ne felejtsd el, hogy neked valóban könnyebb követned a gondolataimat, mint Jungnak, hiszen egyfelől teljesen független vagy, másfelől a faji rokonság révén közelebb állsz szellemi alkatomhoz, míg ő keresztényként és lelkész fiaként csak nagy belső ellenállások ellenében talál utat hozzám” (i. m., 124–125. o.). Jung vezetői szerepbe való helyezése tehát egyértelműen stratégiai jellegű volt. Abraham válasza pár nap múlva, 11-én, szintén árulkodó: „Szabadon bevallom, hogy nekem könnyebb, mint Jungnak, hogy veled tartsak. Én is mindig is éreztem ezt az intellektuális rokonságot. Elvégre a talmudi gondolkodásmód nem tűnhet el csak úgy bennünk” (i. m., 128. o.). Július 23-án Abraham még megjegyzi Freud írásai kapcsán: „Mondhatom, hogy a vérségi zsidó vonások vonzanak engem hozzájuk? Megértjük egymást, nem igaz?” (i. m., 155. o.).

 

A nem zsidó elemekre ugyanakkor szükség van, így Freud Abrahamnak ekképp fogalmaz október 11-én: „Csupán arról van szó, hogy veled [és budapesti Ferenczi kollégánkkal is] a legkönnyebben jutok egyetértésre, ami arra figyelmeztet, hogy ne engedjek túlságosan a faji preferenciának, és ezért ne hanyagoljam el az árját, ami alapvetően idegenebb tőlem” (i. m., 173–174. o.). Freud nem titkolja, miért hasznos Jung, december 26-i levelében világosan fogalmaz: „Árja elvtársaink valóban nélkülözhetetlenek számunkra, különben a pszichoanalízis az antiszemitizmus áldozatává válna” (i. m., 193. o.). A levelezés kötetének szerkesztője megjegyzi ennek kapcsán, hogy „Freud a pszichiátriát egy kiváló kapcsolatokkal rendelkező, briliáns és lelkes nem zsidó segítségével akarta meghódítani” eleinte (i. m., 40. o.). Akárhogy is alakuljon, Freud optimista, és Abrahamot is erre inti 1913. május 13-i levelében: „Előbb-utóbb eljön a lehetőség, hogy megmutassuk a képességeinket, még akkor is, ha ebben a konkrét esetben kudarcot vallunk. Ne csüggedj! Ősi zsidó szívósságunk a végén itt is be fog bizonyulni” (i. m., 192. o.).

 

Moshe Gresser (1991, 233–234. o.) ezt úgy foglalta össze, hogy „a középső időszakban Freud közvetett, rejtett vagy szublimált módon fog küzdeni az antiszemitizmus ellen, és megpróbálja felhasználni a nem zsidókat pszichoanalitikus projektjének előmozdítására”. A fentebb említet Langman (1997, 214–215. o.) is rámutat: „Freud lelkesen támogatta Jungot (aki nem zsidó volt) a mozgalom elnöki szerepében, hogy megelőzze a pszichoanalízis zsidó mozgalomként való kritikáját, és ezáltal szélesebb, nem zsidó közönséget érjen el”. Aron és Starr (2013, 266. o.) idézi Freudot, amint az Jungnak így vallott: „Mindig azt tapasztaltam, hogy valami a személyiségemben, a szavaimban és az ötleteimben idegenül hat az emberekre, míg számodra minden szív nyitva áll”. A mozgalom zsidói azonban nem feltétlenül örültek mindennek, a már korábban bemutatott bizalmatlanság miatt is, ahogy a szerzők arra rámutatnak Jung megválasztása kapcsán: „Freudnak el kellett oszlatnia zsidó kollégái kételyeit, emlékeztetve őket arra, hogy milyen fontos, hogy a pszichoanalízisnek egy nem zsidó arcot adjon. Mégis, ironikus módon, miközben Freud megpróbálta a pszichoanalízist nyilvánosan egyetemes tudományként bemutatni, magánéletében azt a benyomást keltette, hogy mind őt, mind alkotását a zsidók értik meg a legjobban” (uo.).

Mint közismert, Freud és Jung között idővel ellentétek alakultak ki, s emiatt pesszimistán írt Ferenczinek Freud 1912. július 28-án: „Jung most bizonyára virágzó neurózisban van. Akárhogyan is alakul, úgy tűnik, hogy az a szándékom, hogy a zsidókat és a gójokat a ѱA [pszichoanalízis] szolgálatában egyesítsem, most már nem sikerül. Úgy elválnak egymástól, mint az olaj és a víz” (Freud et al., 1993, 399. o.). A Junggal kapcsolatos ellentétek részleteiben itt nem kívánok elveszni, de sokatmondó Freud egyik panasza Ferenczinek írt 1912. november 26-i levelében, melyben megint a projekció és képmutatás vádját látjuk mint az ellenfél feltételezett motivációját:


Később Ernest Jones is volt az Egyesület elnöke, szintén stratégiai okok miatt: „Freud nem annyira ideológiai képességei miatt tartotta őt ezen a poszton (azok valósak voltak, de Ferenczi vagy Abraham legalább olyan jól megfelelt volna), hanem mert egy külföldi és nem zsidó elnököt akart” (Mannoni, 1971, 169. o.). Később a magyarországi helyzetben is hasonló trükkel próbálkoztak: „az Egyesület vezetőségét a kevés nem zsidó tag Almásy Endre elnökkel, Révész László (áttért zsidó) titkárral és Rajka Tibor pénztárossal váltotta fel, és az elemző munka rendkívül nehézzé vált” (Borgos, 2021, 1. fejezet).

 

 

Freuddal egyetértésben, bár más értékítélettel, Jung is felismerte a különböző etnikai karaktereket, azok közül is a két térben és időben nekik legfontosabb csoportét: a germánt és a zsidót. Jung híres-hírhedt A pszichoterápia állapota napjainkban című cikke a nemzetiszocialista hatalomgyakorlás elején jelent meg 1934-ben. Ebben ír ugyan érdekeset infantilizmusról és neurózisról, mégis a zsidó–árja ellentét kapcsán kifejtett álláspontja miatt emlékezetes. Jung a freudi hatásról panaszkodik: „Minden azon múlik, hogy az ember megteheti-e, amit akar. [...] Szinte úgy tűnik, mintha az ember vágya és mohósága a pszichológia kardinális elvévé vált volna” (Jung, 1978, 160. o.). Szerinte Freud „fanatikusan egyoldalú” fókusza a szexualitásra – az örömelvre – zsidóságukból ered, rámutatva, hogy „aligha feltételezhetjük, hogy akár Freud, akár [Alfred] Adler az európai ember egyetemesen érvényes képviselője lenne”, és ő – a többi nem zsidóval – szintén saját pszichológiával rendelkezhet, melynek következményeként „nem tudunk egyetérteni az infantilis-perverz kívánság-fantáziák vagy a hatalomvágy elsőbbségével” ezen karakterkülönbségből kifolyólag (i. m., 165. o.). A zsidók káros befolyására is rámutat ugyanott:


A kényszerítés feltételezésétől eltekintve ez egy korrekt összefoglalója annak, amiről a diaszpóra zsidóinak csoportstratégiája szólt mindig is – és amiről vizsgálatunk tárgya is szól egyben, mely egy ilyen stratégiai eszköz a sok közül. Jung szerint a zsidók ősi népként hajlamosabbak a negativitásra, míg az árja faj fiatalabb vitalitása kirobbanó magját hordozza a kreativitásnak: „A zsidó, aki afféle nomád, még soha nem hozott létre saját kulturális formát, és amennyire meg tudjuk ítélni, soha nem is fog, mivel minden ösztönének és tehetségének szüksége van egy többé-kevésbé civilizált nemzetre, amely befogadóként szolgál a kibontakozásához” – teszi hozzá (i. m., 165–166. o .). Jung álláspontja szerint „A zsidó faj egésze – legalábbis ez az én tapasztalatom – olyan tudattalan birtokában van, amely csak fenntartásokkal hasonlítható az »árja« fajéhoz. A kreatív egyéniségektől eltekintve, az átlagos zsidó túlságosan tudatos és differenciált ahhoz, hogy a meg nem született jövők feszültségével terhesen járjon. Az »árja« tudattalan nagyobb potenciállal rendelkezik, mint a zsidó” (i. m., 166. o.). Jung felrója a freudi vonalnak, hogy „zsidó kategóriák” mentén kezeli a nem zsidó népeket, és rámutat, az milyen patologizáló módon tekint az organikus nem zsidó természetre:

Jung álláspontja szerint, amit a freudizmus neurózisként tekint, lehet pozitívum is: „Csak egy szűk materialista szemlélettel megerősített, lelketlen racionalizmus hagyhatta figyelmen kívül ezt a tényt” – teszi hozzá (i. m., 167. o.). Úgy véli, hogy ez a neurózis a kreatív energia természetes része, és ennek elvétele (vagy betegesként való kezelése) miatt az alany (vagy társadalom, tehetjük hozzá) „ugyanannyit veszített volna, mint a kételyeitől megfosztott gondolkodó, a kísértésétől megfosztott moralista vagy a félelmétől megfosztott bátor ember” (uo.). Nem merül el a fontos gondolatban, de alapvetően Jung itt rátapintott a lényegre: a nem zsidó népek patologikusként való pszichés manipulálása kiöl azokból valami fontosat, lényegit. Így utal erre: „Ez nem gyógyítás lenne, hanem szabályos amputáció; és valóban hideg komfort lenne, ha a pszichoanalitikus ezután arról biztosítaná a pácienst, hogy nem veszített el semmit, csak a gyermeki paradicsomot a maga vágyálmaival, melyek többsége perverz” (uo.). Gyakran tűnik úgy – írja Jung –, hogy a freudi aktivizmus „fő törekvése abban rejlik, hogy mindent visszafelé és lefelé próbál megmagyarázni, és természetesen nincs semmi, ami ne lenne alkalmas valamilyen obszcén karikatúrára” (uo.). Jung W. M. Kranefeldtnek írt 1934. február 9-i levelében szintén kifejtette ezt: „az árja nép rámutathat arra, hogy Freuddal és Adlerrel kifejezetten zsidó nézeteket hirdetnek nyilvánosan, és mint bizonyítható, olyan nézeteket, amelyek alapvetően korrozív jellegűek” (idézve: Maidenbaum, 2003, 232. o.). (Bár Jung engedte említett írását gyűjteményében később újraközölni bármiféle megjegyzés nélkül, halála után egy zsidó barátja állította, hogy neki elhatárolódott Jung ettől a művétől: i. m., 211. o.)

 

 

 

Miután megismertük, Jung miként helyezte a germán–zsidó konfliktust wotani keretek közé, érdemes pár szóban ugyanezt egy dionüszoszi szempontból is figyelembe venni, tovább mélyítve a lefektetett alapot, miszerint a zsidó konfliktusa az európai emberrel gyökeres és alapvető, nem véletlen vagy mellékút. A Pszichoanalitikai Szemle folyóiratnak írva Jason Dean (2016, 456. o.) bemutatja, hogy a német filozófus, Friedrich Nietzsche (1844–1900) számára a lét értelme a dionüszoszi bölcsesség elérése, úgymond „a lehető legközelebb kell kerülni az alapul szolgáló egységhez”. Nietzsche értelmezésében – Dean szerint – „a bölcsesség elérésének célja az egyéniség meghaladása és az egységgel való közösség, legalábbis amennyire ez lehetséges. A tragikus hősök, például Ödipusz és Prométheusz szenvedését úgy tekintette mint annak ábrázolását, hogy az egység extázisának megtapasztalásához az egyéniség fájdalmas felbomlásán kell keresztülmenni” (uo.). Freud ezzel is szembehelyezte magát:


Itt felidézhetjük Peter Langman munkáját ismét, melyben a zsidók különböznek a fehér embertől abban is, ahogyan a fájdalmat kezelik – teatrálisabb, panaszkodóbb, verbálisabb módon, míg a fehér ember jellemzőbben tűr, hallgat és uralja önmagát... Dean megjegyzi még, hogy „Freud elméletei eltérést jelentettek korának filozófiájától és a »német karakter« korabeli felfogásától” (uo.), mindennek eredménye pedig, hogy „Freud eltért elődeitől, és egy új világképet alkotott, amely a tudattalan vágyak elfogadásán és integrálásán alapult. Ez a forradalmi elmélet új megközelítést nyújtott az emberiség erkölcsi és egzisztenciális kérdéseihez” (i. m., 455. o.).

 

Leegyszerűsítve, itt az európaiakra korokon át jellemző önmeghaladás, saját korlátaink átlépése, és az ezzel járó kín méltóságteljes tűrése kerül szembe a tudatalatti (feltételezett) vágyak absztrakcióinak tudatunkba való beépítésével – főleg, ha ő és analitikusai magyarázzák el, mik is ezek a „vágyak” (vagy komplexusok, neurózisok). A dionüszoszi szemlélet itt – ahogy a wotani fentebb – egybecseng azzal, amit Oswald Spengler (1880–1936) fausti szellemként jellemzett és tulajdonított az európai fajnak (Duchesne, 2011, 333–338. o.). A nyughatatlan szellem, mellyel az ember áttör saját gátjain és felfedezi a csillagokat, vagy az óceánok mélyét. E spengleri szemléletet John Farrenkopf (2001, 46. o.) ekképp írta le:


A nietzschei amor fati, mely szerint életünk jó és rossz elemei egyaránt fontosak a nagyság felé vezető úton, szintén azon jungi meglátással rezonál, miszerint a zsidók által „neurózisként” patologizált tulajdonságaink hasznosak is lehetnek – avagy akár elementális fontosságúak.

„Prométheusz láncra verve” (Prométhée enchaîné) – Nicolas-Sébastien Adam (1705–1778) klasszikus műve 1762-ből a párizsi Louvre múzeumban

A prométheuszi párhuzam nem badarság, hiszen Karl Abraham és maga Freud is írt róla annak idején: „Freud a fasizmust egy mitikus múlt visszatéréseként fogta fel, különösen azt, amelyet Prométheusz mítosza képviselt” – mutat rá Finchelstein (2009, 100. o.). Prométheuszt Freud mint civilizációs hőst (Kulturheros) látta, aki hősként jön, de pusztulást hoz: „Freud számára sokatmondó módon Prométheusz főnix-szerű mája az ösztönös erők végső képviselője, sőt a fallosz radikális kifejeződése volt. Freud tehát úgy látta, hogy a Kulturheros egyszerre képviseli az ösztönös késztetések kontrollálására tett emberi kísérleteket (amit Freud »az életre való törekvésnek« nevezett), valamint azok megfordítását a »halálösztönben«” (i. m., 113. o.). Így Benito Mussolini (1883–1945) és Adolf Hitler (1889–1945) a Kulturheros akkori megtestesülései voltak: „Prométheusz visszatért, és felszabadult. A múltból jelen lesz, mitikus és nem mitikus. A fasizmus összeomlasztja a különbségeket. Az elfojtott visszatérése erőszakot, gyilkosságot és a természeti erők (a tűz, amelyet a hős ellopott az istenektől) feletti korlátlan uralmat hoz” – foglalja össze a freudi képet Finchelstein (i. m., 115. o.). Hitler maga a Harcom 11.4-es pontjában úgy vélekedett (Freudéval ellentétes értékítélettel), hogy az árja faj „az emberiség Prométheusza, akinek ragyogó homlokából mindenkor fellobbant a zsenialitás isteni szikrája, mindig újból meggyújtva a tüzet, amely a tudás formájában megvilágította a sötét éjszakát, félrehúzva a titokzatosság fátylát, megmutatva az embernek, hogyan emelkedhet fel és válhat úrrá minden más földi lény felett” (Hitler, 2018, 294. o.).

Nietzsche nem fetétlenül a fehér, európai ember megtestesülése, de ahogy Immanuel Kant (1724–1804) vagy Arthur Schopenhauer (1788–1860) – a szerző elemzésében – európai, fehér emberi mivoltukat nem vetkőzték le, s azon gyökerekből eredően gondolkodtak. Ezzel volt kontrasztban Freud és sok társa, akik egy más, idegen, az európaihoz képest degeneráltabb karakter megnyilvánulásai voltak. Az eredeti európai gondolkodók és szellemi világuk így eltolódott egy idegenebb valami felé az évtizedek alatt a freudi – boasi, horkheimeri, hirschfeldi stb. – maró hatás eredményeként. Az efféle kútmérgezők által szennyezett vizet issza fajtánk már hosszú ideje, melynek eredménye, hogy mára már beteg a fehér faj (jelentős része), s ennek tünetei mindenféle szociokulturális patológiákban nyilvánulnak meg. Ezeknek is talán a legordítóbb formája a napjainkban jelenségnek számító neoliberális „nemileg képlékeny” demiszexuális, migránspárti, fajkeverő, zöld hajú karakter prototípusa. A Nietzche-féle dionüszoszi–apollóni transzcendens helyett van Freud-féle talmudi morális absztrakció – avagy a prométheuszi eszmeiség helyett a szemita eszmeiség, miként Wardell (2007) kontrasztba helyezi a kettőt. Lehetne a fehér ember világa egészen más is: panteonok épülhetnének ott, ahol most idegenen tömegek rajzanak és degeneráltak nyála csöpög.

A freudi „tudattalan vágyak” elfogadása és integrálása egy érzelmi fókuszt igényel, mely – lásd Langman szempontját – jellemző a zsidókra. A neoliberalizmus pszichológiáját elemző munkájukban Adams et al. (2019, 191. o.) úgy fogalmaznak – a fenti freudi hatás kapcsán, bár általuk meg nem nevezve azt –, hogy „a neoliberális önutak első és talán elsődleges jellemzője a kényszerektől való mentesség érzése”, s így „a radikális absztrakció gondolata az egyik kulcsfogalom, amely megkülönbözteti a neoliberalizmust a klasszikus liberalizmustól”. Érzéseink – akár az alantasabb ösztöneink, fétiseink – kielégítése, és a világ aköré alakítása, contra a dionüszoszi szenvedésen keresztüli felfelé haladás ellentéte: a feltételezett „tudattalan” vágyaink zsidó „integrálása”, s nem ezen korlátok meghaladása európai módra. Ezt szemléltetik tovább a szerzők a jelenleg domináns nyugati ideológia kapcsán: „A neoliberális rendszerek az érzelmek hangsúlyozásával járnak együtt (a felvilágosodás racionalitásán felül) [...] a neoliberális individualista értelemben vett, a kontextustól való elvonatkoztatáshoz kapcsolódó választási szabadság lehetőséget biztosít az ilyen pozitív állapotok követésére” (i. m., 196. o.). Mindennek következménye, hogy a közösségi szálakhoz – mint nemzet, kultúra stb. – való kötődés lazul: „bár a neoliberális felhatalmazás lehetővé teheti az egyének számára, hogy megvalósítsák törekvéseiket, ez gyakran a szélesebb körű kölcsönös függőség és szolidaritás rovására történik” (i. m., 204. o.).

(A folytatásban áttekintjük, miként igyekezett a pszichoanalitika – és annak társmozgalmai – elejét venni a nemzeti elkötelezettség kialakulásának, ezzel is gondoskodva a zsidó elitstátusz megőrzéséről, majd az oktatásbeli gyermekmanipuláció szándékai, a kritikai pszichológia, és a modern, fehérellenes identitáspolitikai vonatkozások és módszerek is nagyító alá kerülnek.)

Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info

 

Hivatkozott irodalom: