A német nemzetiszocialisták története hivatalosan a Német Munkáspárt (DAP) 1919-es megalapításával, majd a Nemzetiszocialista Német Munkáspártra (NSDAP) való 1920-as névváltoztatással kezdődött ugyan, de az 1924-es év tekinthető annak a fordulópontnak, amikor az NSDAP áttört a „csak egy párt” korlátain. A párt forradalmi jellege mindenki számára világossá vált 1923 novemberében, amikor a müncheni sörpuccs néven elhíresült halálos felkelésben a nemzetiszocialisták erőszakkal akarták a gyalázatosnak ítélt weimari köztársaságot megdönteni. Ennek eredményeként Hitlert letartóztatták, majd társaival együtt eljárás indult ellene árulásért, aminek eredményeként öt év fegyházbüntetésre ítélték 1924. április 1-jén – 100 éve immár.
Végül – letartóztatásától számítva – mindössze csak 13 hónapot töltött fogságban Hitler, azt az időt is jó körülmények között. Mint ismert, ezt a bezártságot használta a pártvezér a Mein Kampf, avagy Harcom című klasszikusának lediktálására (Rudolf Hess [1894–1987] gépelte azt), így annak születését is ehhez a dátumhoz köthetjük, bár a műnek csak az első, többnyire életrajzi része készült el ekkor, a második, inkább a mozgalom világnézetével foglalkozó kötete 1925-ben íródott. Kevésbé ismert azonban, hogy Hitler írt egy második könyvet is, melynek vázlatait elzárva tartotta életében a vezér (ennek bemutatására alább kerítek majd sort).
A forradalmi könyv – és „kommentált” újabb kiadása
Hitler landsbergi fogsága talán a legjobb dolog volt, ami a nemzetiszocialistákkal történhetett, amint az 1924: az év, mely létrehozta Hitlert című könyvében fogalmaz Peter Ross Range (2016, 2. o.): „Ha Hitler nem töltötte volna 1924-et a landsbergi börtönben, talán soha nem vált volna azzá az újradefiniált és feltöltődött politikussá, aki végül megszerezte az irányítást Németország felett...” Nem csupán egy kiélesedett fókusz és elkötelezettség, de hírnév és figyelem is a hozománya volt ennek a történetnek, amihez ugyanakkor a puccskísérletben meghaltak áldozathozatala volt szükséges. Mindez Hitler számára is világos volt, ezért is ajánlotta könyvét 16 társának, akik „népük feltámadásába vetett hűséges hittel” estek el mint „az ügy mártírjai” (Hitler, 2018).
 A „mozgalom emlékműve” (Mahnmal der Bewegung) – az elesett felkelők neveit viseli a fordulópontot jelentő puccskísérletet szentesítő emlékmű (korabeli képeslapok) |
A történész Jeffrey Gaab (2011) összegzése is rámutat, hogy a megkísérelt coup d’état, majd a tárgyalás és fogság tapasztalata Hitlerre és a mozgalomra magára is komoly hatással volt: a korábbi instabilabb helyzetéből csinált egy határozott, megbecsült vezért; a forrófejűbb vezetőből egy megfontoltabb stratégát. Az évtizedek folyamán aztán a Mein Kampf több kiadásban is megjelent, bár az angol verziók híresen alacsonyabb minőségű fordításban, egészen pár évvel ezelőttig, amikor a nemzetiszocialista Thomas Dalton saját fordításban, korrekt lábjegyzetekkel ellátva kiadta azt több változatban is. Ilyen az eddigi első „duális” kiadás, melynek bal lapján az eredeti német, jobbján az angol verzió található (Hitler, 2019a; 2019b); vagy egy rövidített, tömör verzió azoknak, akiket egy hosszú, kétkötetes mű eltántorítana az olvasástól (Hitler, 2019c). 2016. január 1-étől a Mein Kampf immár nem tartozik szerzői jogvédelem alá (Bajorország regionális önkormányzatának tulajdonában volt eddig, akik nem engedték a mű kiadását), így szabadon felhasználható – erre időzítve adta ki saját változatát a németországi Kortárs Történeti Intézet (Institut für Zeitgeschichte; IfZ), mely kb. 3 500 megjegyzéssel ellátva, közel 2000 oldal hosszúságúra nyújtva, egyszersmind „cáfolni” igyekezvén adta ki a máig félt művet németül (Hitler, 2016). A kiadás jellemzője, hogy gyakran egész oldalakat a magyarázkodás tesz ki, mintha a hitleri irodalom csak kísérője lenne a szerkesztőgárda véleményének: az eredeti, kiadástól függően kb. 700-800 oldalnyi két kötet most 1966 oldal. (Franciaországban is jelent meg egy hasonló kiadás 2021-ben, és abban is „kétszer annyi a kommentár, mint a szöveg” – írja a New York Times.)
 Az IfZ kiadásában több a magyarázat mint az eredeti szöveg – itt éppen csak a jobb oldal felső bekezdése Hitler írása |
Amint arra számítani lehetett, a „kiegészítések” természetesen inkább félrebeszélések és manipulatív narratívaltolások, gondoskodva afelől, hogy az érdeklődő olvasó megmarad az 1945 óta uralkodó berendezkedés keretei között. Mindezt illusztrálandó itt csak pár példát emelnék ki. Az első nem más, mint a Mein Kampf rendkívül híres „nagy hazugság” része: mint azt sokszor hallhattuk már, a „nácik” és „Hitler” – néha a propagandaminiszter „Goebbels” – szerint minél nagyobbat hazudunk, annál valószínűbb, hogy a tömegek azt elhiszik majd. Mindezt egyfajta szégyentelen beismerésként tálalják sokan, hadd lássuk, milyen cinikus manipulátorok voltak a nemzetiszocialisták. Az adott rész:
Azzal, hogy a világháború elvesztéséért egyedül Ludendorffot tették felelőssé, elvették az erkölcsi jog fegyverét az egyetlen olyan ellenféltől, aki elég veszélyes ahhoz, hogy a szülőföld elárulóival szemben sikerrel járjon. Mindezt az a kétségtelenül igaz elv ihlette, hogy a nagy hazugságban mindig van egy bizonyos fokú hitelesség, mert egy nemzet széles tömegei mindig könnyebben megvesztegethetők a szívük legmélyén, mint tudatosan vagy beleegyezéssel. És elméjük primitív egyszerűségében könnyebben esnek áldozatul a nagy hazugságnak, mint a kis hazugságnak, hiszen ők maguk is gyakran mondanak kis hazugságokat kis ügyekben, de szégyellnének nagyszabású hazugságokhoz folyamodni. Soha nem jutna eszükbe kolosszális valótlanságokat gyártani, és nem hinnék el, hogy mások lehetnek annyira pofátlanok, hogy ilyen gyalázatosan elferdítsék az igazságot.
Még ha a tények, amelyek ezt bizonyítják, egyértelműek is, akkor is kételkedni és ingadozni fognak, és továbbra is azt fogják gondolni, hogy kell itt lennie valami más magyarázatnak. A durván szemtelen hazugság mindig nyomokat hagy maga után, még akkor is, ha már megragadt – ezt a tényt ismeri minden ügyes hazudozó ezen a világon, és mindenki, aki a hazugság művészetében konspirál. Ezek az emberek nagyon is jól tudják, hogyan lehet a hazugságot a legaljasabb célokra felhasználni. (Hitler, 2016, 617. o.)
Itt a kiegészítők lábjegyzetben nem említik egy szóval sem, hogy erre a részre rengetegszer utaltak sokan az elmúlt évszázadban már, és jellemzően valótlanul – mintha ez nem lenne megjegyzésnek éppen ideális. Ehelyett történelmi áttekintést kapunk arról, hogy a „tömegek” könnyen becsaphatóságának felismerése a fősodratú szakirodalomban is jelen volt:
27. A „tömegeknek” efféle bemutatása a századforduló óta számos írásban megtalálható volt. Híres lett Gustave Le Bon francia szociológus A tömegek lélektana című műve, amelyben egy alapvetően együgyű és könnyen manipulálható tömeg képét festette le: „Az ostobaság, nem az ész” az, ami „felhalmozódik a tömegekben”. Le Bon emellett azt állította, hogy a tömegek „az ész befolyása számára hozzáférhetetlenek”, inkább az „érzelmi hevület” által meghatározott lényként, szükségszerűen „szélsőséges hiszékenység” jellemzi őket. Ez a gondolat a tudományos diskurzusban is jelen volt. A Német Pszichiátriai Társaság 1918 áprilisában Würzburgban tartott konferenciáján Gabriel Anton neurológus a „tömegek pszichológiájával” kapcsolatban hangsúlyozta: „Nem a gondolatok megalapozottsága a döntő, hanem az erő és a szuggesztív bizonyosság, amellyel előadják őket. A tömegek hiszékenyek, és a hatalom és az illúzió itt sokkal erőteljesebb”. A neves müncheni neurológus, Emil Kraepelin 1919-ben a Süddeutschen Monatsheften számában a tömegek hírhedt „tudatlanságára és rövidlátására”, „ítélőképességének hiányára és hiszékenységére”, valamint „a jelszavak és agitáció általi meghatározhatóságára” utalt. (I. m., 616. o.; források az eredetiben)
Agitáció, jelszavak, szuggesztív bizonyosság? Mintha Hitlerről lenne itt szó, és persze minden bizonnyal pont ez is lenne az az áthallás, amit a szerzők az olvasóban kialakítani szeretnének. Bár nem ismétlik meg ők is a valótlan félreértelmezését a „nagy hazugságnak”, mégis azt a tévképet erősítik – pedig Hitler nem magukról beszélt itt, hanem a zsidókról, amint az rögtön világossá is válik a szövegben:
Ősidők óta a zsidók azonban mindenki másnál jobban tudják, hogyan használják ki a hazugságot és a rágalmazást. Létezésük egyetlen nagy hazugságon alapul, nevezetesen azon, hogy ők egy vallási közösség, és nem egy faj. És micsoda faj! Az emberiség egyik legnagyobb gondolkodója [Arthur Schopenhauer] bélyegezte meg őket minden időkre egy mélyen és pontosan igaz kijelentéssel: „a hazugság nagy mestereinek” nevezte őket. (Uo.)
Ami itt a zsidóság faji jellegét illeti, a szerzők két másik megjegyzésükre utalnak vissza: a 112. további példákat sorol, míg a 129. megemlíti, hogy zsidó cionisták is fejtettek ki ilyen álláspontot saját népük külön faji karakterét illetően. A magyarázkodás szerzői ugyanakkor manipulálnak ismét:
Az antiszemiták, mint például Theodor Fritsch, előszeretettel használták az ilyen önleírásokat a zsidók elleni polémiához. Általában azonban figyelmen kívül hagyták azt a tényt, hogy korántsem minden zsidó értett egyet a zsidó nacionalista és cionista eszmékkel. Max Naumann, a Nemzetnémet Zsidók Szövetségének alapítója 1920-ban azt írta, hogy a cionisták „sajátos zsidó nemzeti érzést” ápoltak, míg a nemzetnémet zsidókat „a német és csak német orientációjú nemzeti érzés” jellemzi. Naumann az önmeghatározásra is a faji fogalmat használta, és nem fogadta el, hogy a vallás a zsidók „kötőereje” legyen. Ludwig Geiger berlini történész, aki 1908 óta az Allgemeine Zeitung des Judentums szerkesztője volt, még azt is javasolta, hogy a meggyőződéses cionistáktól meg kellene fosztani a német állampolgársági jogokat, mert egy, a némettől eltérő nemzet mellett álltak ki. (I. m., 800. o.)
Ironikus, hogy a „kiegészítő” szerzők a kivételekre mutatnak ujjal (közben azt sugallva, hogy az „antiszemita agitátorok” tették ezt), mintha a cionizmushoz való viszonynak bármi köze lenne ahhoz, hogy idegen faj-e a zsidó. Mivel a nemzetiszocialisták – vagy az őket időben megelőző Theodor Fritsch, akiről lásd bővebben korábbi írásomat – fajrealisták voltak, így a vérségnek, etnikai karakternek jelentőséget tulajdonítottak, s ennek fényében másodlagos, hogy voltak-e nem cionista zsidók, vagy olyanok, akik szerettek Németországban élni. A zsidók egy részének önmeghatározása nem nyom itt sokat a latban, ahogy a nemzetiszocialisták baja a zsidókkal eleve nem azok cionizmusa volt (velük eleinte dolgoztak is együtt a kivándorlásukat elősegítve). Hasonlóan a cigányok között is bizonyára vannak, akik ilyen-olyan okból kifolyólag kedvelik Magyarországot, de ettől még idegen etnikum, és a cigányprobléma is égető valóság marad – a magyarázkodó szerkesztők viszont szeretnék, ha mi elveszítenénk az erre irányuló fókuszt, és a langymeleg „voltak ilyenek is és olyanok is” területére tévednénk...
 A Mein Kampf Kortárs Történeti Intézet általi kiadása (Matthias Schrader / Associated Press) |
A valóság az, hogy 2016-ban már nincs mentség rá, hogy a témakört ilyen félrebeszéléssel kezeljük: a modern tudomány világosan igazolta, hogy a zsidóság egy sajátos, elkülöníthető, és pusztán DNS-mintából kimutatható etnikum (a „faj” annak idején tulajdonképpen sokszor etnikumot jelentett, vagy akár csak annyit, hogy „nép”). Mindezt olyan részletességgel és megbízhatósággal, hogy még a felmenők zsidósága is kitűnik genetikai elemzések segítségével (lásd: Hammer et al., 2000; Ostrer, 2001; Nebel et al., 2001; Need et al., 2009; Hammer et al., 2009; Atzmon et al., 2010; Ostrer és Skorecki, 2013; Carmi et al., 2014). A zsidóságra az etnikai különbség mellett továbbá kulturális (pl.: Langman, 1997) vagy pszichológiai különbségek is jellemzők (pl.: Gilman, 1995, 3. fejezet; MacDonald, 2003). Természetesen a szerzők nem pazarolnak erre még egy mondatot sem, pedig egy történelmi meglátás későbbi tudományos igazolása megérdemelne egyet, de mindennek nem ez a célja, ahogy az már ennyiből is világos lehet...
Természetesen az úgynevezett zsidó holokauszt narratív elemei is el vannak szórva gondosan a hosszas kötet oldalain, hogy az olvasóban fel-felidézze mindez a már születésük óta beléjük ivódott érzelmi elemeket. A szerzők egyik ilyen megjegyzése érdekes például: az 1718. oldalon található 73. lábjegyzetben írtak szerint „valószínűleg nem volt előre kidolgozott terv a zsidók meggyilkolására az 1920-as évek közepén; a későbbi »zsidókérdés végső megoldásához« vezető út nem volt olyan egyenes, mint amilyennek a Mein Kampf e pontján a[z első világháborús] mérges gázra való utalás sugallja. A Harmadik Birodalom első zsidóellenes intézkedései sem utaltak arra, hogy a tervezett milliós gyilkosságra egy évtizeden belül sor kerülne. Ehelyett a náci rezsim kezdetben úgy próbálta »eltávolítani« a zsidókat, hogy kivándorlásra kényszerítette őket”. A holokauszttörténet alapvető fontosságú részét képezik a nemzetiszocialisták néha kemény kijelentései a zsidók kapcsán, amit mindez aláás, hiszen ha ilyenre volt példa akkor, amikor még a fősodrat képviselői szerint sem volt „terv” ez a feltételezett népirtás, miért lenne ezeknek bizonyító erejük később?
 „A nácizmustól és az antiszemitizmustól való félelmet idézve a zsidók visszariadnak attól a gondolattól, hogy a zsidóság egy faj lehet, de Harry Ostrer orvosgenetikus ragaszkodik ahhoz, hogy a »zsidóság biológiai alapjait« nem lehet figyelmen kívül hagyni” – számolt be erről az izraeli Háárec 2012-ben |
Természetesen az úgynevezett zsidó holokauszt narratív elemei is el vannak szórva gondosan a hosszas kötet oldalain, hogy az olvasóban fel-felidézze mindez a már születésük óta beléjük ivódott érzelmi elemeket. A szerzők egyik ilyen megjegyzése érdekes például: az 1718. oldalon található 73. lábjegyzetben írtak szerint „valószínűleg nem volt előre kidolgozott terv a zsidók meggyilkolására az 1920-as évek közepén; a későbbi »zsidókérdés végső megoldásához« vezető út nem volt olyan egyenes, mint amilyennek a Mein Kampf e pontján a[z első világháborús] mérges gázra való utalás sugallja. A Harmadik Birodalom első zsidóellenes intézkedései sem utaltak arra, hogy a tervezett milliós gyilkosságra egy évtizeden belül sor kerülne. Ehelyett a náci rezsim kezdetben úgy próbálta »eltávolítani« a zsidókat, hogy kivándorlásra kényszerítette őket”. A holokauszttörténet alapvető fontosságú részét képezik a nemzetiszocialisták néha kemény kijelentései a zsidók kapcsán, amit mindez aláás, hiszen ha ilyenre volt példa akkor, amikor még a fősodrat képviselői szerint sem volt „terv” ez a feltételezett népirtás, miért lenne ezeknek bizonyító erejük később?
Akárhogy is legyen, a szerzők szerint „míg a tömeges agyonlövések a megszállt területeken hosszú távon nehezen kivitelezhetőnek bizonyultak, a gázzal történő gyilkosságot már 1941 augusztusában/szeptemberében kipróbálták Auschwitz-Birkenauban” (uo.). Nem kerül kifejtésre, hogy az összegyűjtés és tömegsírba lövés, majd betemetés miért volt „nehezen kivitelezhető”, ha amúgy a narratíva szerint az Einsatzgruppe csapatok ezt ipari szinten művelték, és hogy ehhez képest az összegyűjtés, vonatoztatás, táboroztatás, orvosi ellátás, étkeztetés, mérgesgázokkal való veszélyes tömeggyilkolás, szellőztetés, hamvasztás és/vagy tömeges eltemetés miért lenne annál egyszerűbben kivitelezhető? A világtörténelem folyamán tömegek gyors lemészárlása, majd elföldelése rendkívüli hatásossággal ment végbe mindenféle rendszerek és fajok által, a négerektől az ázsiaikig. E sorok írásakor a Gázai övezetben az izraeliek sem bajlódnak táborrendszerekkel és gázkamrákkal: nehézfegyverekkel, bombákkal mészárolnak tízezreket. A szerzők szintén ragaszkodnak a gázfurgonok történetéhez is: „először motorok kipufogógázai, majd a hidrogén-cianidot tartalmazó Zyklon–B készítmény által” történt mindez – állítják (uo.). (A téma kritikus elemzéséért lásd: Alvarez, 2023; ami pedig az 1941-es állítólagos első elgázosításokat illeti: Mattogno, 2022.)
Ez az úgynevezett funkcionalizmus–
A kozmikus szikra
Hitler rendelkezett azzal az adottsággal, hogy magában elmélyülve, úgymond meditációs jelleggel érzések és gondolatok viharát csitítsa le és összpontosítsa egy bizonyos cél irányába. Erről számol be egykori személyes fényképésze és közeli barátja, Heinrich Hoffmann (1885–1957) emlékirataiban. Amikor Hitler vele élő imádott unokahúga, Angelika „Geli” Raubal (1908–1931) öngyilkos lett 1931-ben, Hitler alig állt a lábán kínjában. Nem lévén képes ott maradni, ahol Geli meghalt, egy Tegernsee tó melletti házba ment egy időre, Hoffmannt is elhívva magával. Itt azonban Hitler tulajdonképpen végig egyfajta transzban volt: „Még akkor is, amikor magára hagytam, miután megmutattam neki a szobáját, összekulcsolta a kezét a háta mögött, és elkezdett ide-oda járkálni. Megkérdeztem tőle, mit szeretne enni, de ő csak szó nélkül rázta a fejét. Vittem azért egy pohár tejet és néhány kekszet, majd otthagytam. A saját szobámban az ablaknál álltam, és hallgattam a fejem fölött lépkedő lábak tompa ritmusú hangját. Óráról órára, szüntelenül és vég nélkül folytatódott. Eljött az éjszaka, és még mindig hallottam, ahogy fel-alá, fel-alá, fel-alá járkál” (Hoffmann, 2011, 157. o.). Mindez napokig ment így, Hitler ugyanis nem akart részt venni Geli temetésén, arra várt, hogy megtörténjen, és a sírt meglátogathassa egyedül. Hoffmann így folytatja: „Újra felmentem, és óvatosan bekopogtam az ajtaján. Nem válaszolt. Bementem, de Hitler, aki nem vett tudomást jelenlétemről, észre sem vette; hátrakulcsolt kézzel, a szemét a távolba meresztve folytatta örökös járkálását. Arca szürke volt a gyötrelemtől és elnyűtt a fáradtságtól; szőrös borosta csúfította el az arcát, beesett szemei alatt sötét árnyékok feketéllettek, és szája keserű, kietlen vonalat rajzolt. A tej és a keksz érintetlen volt” (i. m., 157–158. o.). Végül a temetés megtörtént, és egy néma utazást követően Hitler egymaga elsétált a sírhoz. Visszatértét Hoffmann így írja le: „Alighogy beszállt a kocsiba, máris beszélni kezdett. A szeme mereven nézett a szélvédőn keresztül, és úgy tűnt, hangosan gondolkodik. »Szóval« – mondta, »most kezdődjön a harc – a harc, amelyet siker kell, hogy koronázzon«. Mindannyian hatalmas és áldott megkönnyebbülést éreztünk” (i. m., 158–159. o.).
Hoffmann beszámol arról is, hogy Hitler rendelkezett egy rendkívül erős intuícióval, megérzéssel: több esetben is előre érezte, hogy valami nagyon fontos fog történni, legyen az tömegkatasztrófa, saját biztonsága, vagy akár Geli halála. Hoffmann szerint Hitler nem nagyon tudott ezzel mit kezdeni: egyfelől babonás dolognak érezte a dolgot, de valahogy mégis megbízott ebben a megérzésben – ami az életét is megmentette, például a müncheni orgyilkossági kísérlet esetében. 1939. november 8-án a Bürgerbräukeller sörcsarnokban adott Hitler beszédet (a puccskísérlet résztvevői jelenlétében), amikor a kommunista Georg Elser (1903–1945) a nemzetiszocialista vezetőket megölni hivatott robbanószerkezete felrobbant – de Hitler már nem volt ott. Hoffmann szerint „Ha Hitler egy megmagyarázhatatlan megérzés pillanatában nem szakítja félbe beszédét, kétségtelenül az összeesküvés áldozatává vált volna – és vele együtt az összegyűlt társaság nagy része is” (i. m., 119. o.). Tovább töprengve a témán, megjegyzi még: „huszonöt éves együttlétünk során számtalanszor volt alkalmam látni, hogy mennyire hajlamos volt az előérzetekre. Egészen hirtelen és bármiféle megmagyarázható ok nélkül nyugtalanná vált. A bürgerbräukelleri kísérlet alkalmával is volt egy ilyen titokzatos, sürgető érzése, hogy valami van a levegőben, hogy valami nincs rendben, és minden tervét megváltoztatta, anélkül, hogy a leghalványabb fogalma lett volna arról, miért tette ezt” (i. m., 135. o.). Hogy milyen szintű volt ez az előérzet, arról árulkodik az a történelmi érdekesség, miszerint „Kevés olyan vezető volt bármelyik században, aki ennyi merénylet célpontja lett volna: a német történészek nem kevesebb mint negyvenkét Hitler életére törő különálló merényletet azonosítottak, és még ez a lista sem teljes” – mutat rá Roger Moorhouse (2006, 2. o.; lásd még: Berthold, 2008).
Nemcsak az előérzet, de egy mély átszellemültségre való fogékonyság is jellemezte Hitlert, amint arról August „Gustl” Kubizek (1888–1956), a későbbi Führer ifjúkori barátja 1953-as emlékirataiban beszámolt. Hitler már korán (az alábbi esetben 17 évesen) mutatta jelét annak, hogy a – fogalmazzunk úgy – kozmikus, monumentális érzések és víziók egyfajta médiumaként éli meg a létezést. Ennek kapcsán barátja Richard Wagner (1813–1883) Rienzi, az utolsó tribunus című, közösen megtekintett darabja kapcsán írt emlékeit itt érdemes talán hosszabban is bemutatni, mert ennek a megértése kulcsfontosságú a nemzetiszocializmus megértéséhez is:
Kubizek elmeséli még, hogy 1939-ben, Hitler kancellársága idején már, egy látogatásakor felidézte a fenti történetet neki:
A régi barát zene átélése kapcsán papírra vetett emlékei szintén egy monumentális karakterű emberről árulkodnak, aki a legviharosabb és legmeghatóbb érzéseket is képes azok legszélesebb skáláján átérezni, majd azokat összpontosítani egy kiforrott vízióban:
Ezt a mélységes szenvedéllyel megélt érzést a modern pszichológia valószínűleg neuroticizmusként könyvelné el, míg a pszichoanalízis számára bizonyára neurózis lenne az – egy spirituálisabb szempontból talán inkább kozmikus-isteni szikra. A nemzetiszocialista és árjaközpontú hinduizmust követő filozófus, Savitri Devi (1905–1982) panteista világfelfogásában a fentebb vázolt megérzés és átérzés az élő világegyetemből fakadó olyan „kozmikus intuíció” megnyilvánulása, ami az idővel szemben álló emberben kiélezettebben öszpontosul minden más emberi karakterhez képest. Az eredeti nevén Maximiani Julia Portas világképének időben ciklikus természete alapján A villám és a Nap című klasszikus művében (Savitri, 1958) három embertípust emel ki; az időben létező embert, az idő feletti embert, és az idővel szemben álló embert. Míg az időben élő ember a Kali-juga elősegítője, addig az idő feletti ember az idillikus Szatja-jugában magát otthon érző típus. Az idővel szembeszálló karakter viszont a Kali-juga felé közeledő, vagy már az abban lévő ciklusban alakít ki új ciklust a Szatja-juga visszaállítása érdekében – akár forradalmi, világfelforgató módon is, ha a világ már eleve felborult, és az erre szorul. Savitri Hitlert ez utóbbi karakterként azonosítja (akinek forradalmi jellegét nem feltétlenül lehet emberi mércével holmi évtizedekben mérni). A megérzés és előérzet nélküli, vízióval nem rendelkező ember, aki egydimenziós módon él saját önző igényei által igazgatva, az idő folyamának nem váj ki medret, terelve azt új irányba ilyen kozmikus mértékben – inkább maga halad a sodrással, kapkodva mindazért, amit csak elér, nem lévén képes magasabbra törni. Az időben élő ember így a hanyatlás kiváló ügynöke – a „villám”. Az idő feletti ember az aranykor embere – fennkölt karakter, a „Nap”, de nem rendelkezik azzal a képességgel, hogy megóvja a kiemelkedőt (jellemzően ezt meg sem kísérli), vagy hogy újraalkossa azt, ha elvesztette. Az idővel szembeszálló ember ugyanakkor együttesen a villám és a Nap, az avatara – egy avatár, a villám hevével és kegyetlenségével, de a Nap fennköltségével és szakralitásával fordít a dolgok menetén, átírva a történelmet. Ez a nagyon ritka karakter elengedhetetlen, hogy a sorvadás ciklusából átbillenjen az ember egy régi-új aranykoréba.
Savitri szerint a nemzetiszocializmust nem lehet igazán megérteni a fenti alapok nélkül (vagy akár a zsidókérdést, akik a Kali-juga megtestesítői, és azok is voltak minden korban). Akár egyetértünk vele, akár nem, Hitler a Mein Kampf oldalain mefogalmazott alábbi gondolatai is talán a fenti szemlélet irányába hajlanak, ahol kifejti, miként tekint önmagára:
Bár a nemzetiszocializmus az ipari forradalommal összefonódik, tulajdonképpen szempont lehet, hogy az nem annyira emberi kreálmány, sokkal inkább ősi eredetű. Emellett érvelt a dán Povl H. Riis-Knudsen (2014, 4. o.) klasszikus Nemzetiszocializmus: a biológiai világkép című 1987-es esszéjében: „a nemzetiszocializmust soha nem találták ki – a természet örök törvényeiből származik, amelyek a világegyetemmel egyidősek, és amelyek minden életet irányítanak, amióta az első primitív szervezet létrejött” – írja, majd Savitri Devit idézi, amint az az ideológia kozmikus természetorientáltságáról ír. Riis-Knudsen szerint „a nemzetiszocializmus valójában nem más, mint a fizikai és biológiai törvények alkalmazása az emberi élet politikai, gazdasági, társadalmi és vallási területein ugyanúgy, ahogyan ma a technológiában alkalmazzák azokat. Ennek fényében a nemzetiszocializmus kimondottan tudományos – más világnézetektől eltérően. Nem a valóságot akarja valamilyen előre felállított elmélethez igazítani, hanem az elméleteket akarja a valósághoz igazítani” (i. m., 5. o.). Amennyiben ez így van, nem meglepő talán, hogy egy ilyen mélyen intuitív és szenvedélyes karakter, mint Hitler az, aki a természetes – avagy kozmikus – rend jellegét magában összpontosítva, azt szociális szinten is kifejezésre képes juttatni. Így személyében ez a világkép ideális teoretikusra talált (ahogy magát nevezte).
A Hitlers zweites Buch – az eredetileg kiadatlan, második Hitler-könyv
A Mein Kampf első, életrajzi, majd második, mozgalmi-ideológiai kötetének megjelenése után két évvel, 1928-ban állt neki Hitler megírni azt, amit eredetileg a mozgalom és párt külpolitikai irányelvének lefektetéseként tervezett. Ez az anyag csak szerkesztés nélküli vázlat formájában létezett (Max Annan, Hitler barátja által legépelve), hivatalos címet sem kapott még, ideiglenes címe a Deutsche Aussenpolitik (Német külpolitika) volt. Először eredeti nyelven került kiadásra jóval Hitler halála után Hitler második könyve: egy 1928-as dokumentum címmel (Hitler, 1961), ezt követte Hitler titkos könyve címmel Salvator Attanasio nem hivatalos angol fordítása (Hitler, 1962). Hivatalos angol kiadás csak 2003-ban látott napvilágot (egy későbbi újrakiadással: Hitler, 2006), az eredetit is szerkesztő – és a magát megtalálónak nevező – Németországból 1938-ban elmenekülő zsidó, Gerhard L. Weinberg kezei alól ismét. Később a nacionalista Arthur Kemp is kiadta azt, mely a kiadó szerint „az egyetlen teljes terjedelmű, teljesen szerkesztetlen és helyesen lefordított szöveg” (Hitler, 2014). Felmerülhet a jogosan gyanakvó érdeklődőben, hogy vajon valódi-e ez az irat, hiszen az ilyen „megtalált” dolgok könnyen lehetnek hamisak is. A válasz, hogy minden bizonnyal eredeti írással van dolgunk. Weinberg hivatkozik Albert Speer (1905–1981) építész ezt megerősítő megjegyzésére, illetve máshol Rudolf Hess is kommentálta, hogy „Herr Hitler valószínűleg nem lesz Münchenben, amíg Berlinbe nem utazik, hogy megírja a könyvét” – írta 1928 júniusában (idézve: Hitler, 2006, xvi. o.). A nemzetiszocialista Eher-Verlag könyvkiadó vezetője, Josef Berg szintén megerősítette az irat valódiságát állítólag (ők adták volna ki eredetileg).
Ez az úgynevezett funkcionalizmus–
 A landsbergi fogságban: a képet barátja, a fényképész Heinrich Hoffmann készítette becsempészett kamerával (forrás: Hoffmann, 2011) |
 Hitler szabadul a fogságból (forrás: Hoffmann, 2011) |
A kozmikus szikra
Hitler rendelkezett azzal az adottsággal, hogy magában elmélyülve, úgymond meditációs jelleggel érzések és gondolatok viharát csitítsa le és összpontosítsa egy bizonyos cél irányába. Erről számol be egykori személyes fényképésze és közeli barátja, Heinrich Hoffmann (1885–1957) emlékirataiban. Amikor Hitler vele élő imádott unokahúga, Angelika „Geli” Raubal (1908–1931) öngyilkos lett 1931-ben, Hitler alig állt a lábán kínjában. Nem lévén képes ott maradni, ahol Geli meghalt, egy Tegernsee tó melletti házba ment egy időre, Hoffmannt is elhívva magával. Itt azonban Hitler tulajdonképpen végig egyfajta transzban volt: „Még akkor is, amikor magára hagytam, miután megmutattam neki a szobáját, összekulcsolta a kezét a háta mögött, és elkezdett ide-oda járkálni. Megkérdeztem tőle, mit szeretne enni, de ő csak szó nélkül rázta a fejét. Vittem azért egy pohár tejet és néhány kekszet, majd otthagytam. A saját szobámban az ablaknál álltam, és hallgattam a fejem fölött lépkedő lábak tompa ritmusú hangját. Óráról órára, szüntelenül és vég nélkül folytatódott. Eljött az éjszaka, és még mindig hallottam, ahogy fel-alá, fel-alá, fel-alá járkál” (Hoffmann, 2011, 157. o.). Mindez napokig ment így, Hitler ugyanis nem akart részt venni Geli temetésén, arra várt, hogy megtörténjen, és a sírt meglátogathassa egyedül. Hoffmann így folytatja: „Újra felmentem, és óvatosan bekopogtam az ajtaján. Nem válaszolt. Bementem, de Hitler, aki nem vett tudomást jelenlétemről, észre sem vette; hátrakulcsolt kézzel, a szemét a távolba meresztve folytatta örökös járkálását. Arca szürke volt a gyötrelemtől és elnyűtt a fáradtságtól; szőrös borosta csúfította el az arcát, beesett szemei alatt sötét árnyékok feketéllettek, és szája keserű, kietlen vonalat rajzolt. A tej és a keksz érintetlen volt” (i. m., 157–158. o.). Végül a temetés megtörtént, és egy néma utazást követően Hitler egymaga elsétált a sírhoz. Visszatértét Hoffmann így írja le: „Alighogy beszállt a kocsiba, máris beszélni kezdett. A szeme mereven nézett a szélvédőn keresztül, és úgy tűnt, hangosan gondolkodik. »Szóval« – mondta, »most kezdődjön a harc – a harc, amelyet siker kell, hogy koronázzon«. Mindannyian hatalmas és áldott megkönnyebbülést éreztünk” (i. m., 158–159. o.).
 Hitler beszédet tart 1939. november 8-án a Bürgerbräukeller sörcsarnokban, mögötte Jakob Grimminger tartja az 1923-as felkelés véres zászlaját. Percekkel lerövidített beszéde után időzített bomba robbant ugyanitt |
Hoffmann beszámol arról is, hogy Hitler rendelkezett egy rendkívül erős intuícióval, megérzéssel: több esetben is előre érezte, hogy valami nagyon fontos fog történni, legyen az tömegkatasztrófa, saját biztonsága, vagy akár Geli halála. Hoffmann szerint Hitler nem nagyon tudott ezzel mit kezdeni: egyfelől babonás dolognak érezte a dolgot, de valahogy mégis megbízott ebben a megérzésben – ami az életét is megmentette, például a müncheni orgyilkossági kísérlet esetében. 1939. november 8-án a Bürgerbräukeller sörcsarnokban adott Hitler beszédet (a puccskísérlet résztvevői jelenlétében), amikor a kommunista Georg Elser (1903–1945) a nemzetiszocialista vezetőket megölni hivatott robbanószerkezete felrobbant – de Hitler már nem volt ott. Hoffmann szerint „Ha Hitler egy megmagyarázhatatlan megérzés pillanatában nem szakítja félbe beszédét, kétségtelenül az összeesküvés áldozatává vált volna – és vele együtt az összegyűlt társaság nagy része is” (i. m., 119. o.). Tovább töprengve a témán, megjegyzi még: „huszonöt éves együttlétünk során számtalanszor volt alkalmam látni, hogy mennyire hajlamos volt az előérzetekre. Egészen hirtelen és bármiféle megmagyarázható ok nélkül nyugtalanná vált. A bürgerbräukelleri kísérlet alkalmával is volt egy ilyen titokzatos, sürgető érzése, hogy valami van a levegőben, hogy valami nincs rendben, és minden tervét megváltoztatta, anélkül, hogy a leghalványabb fogalma lett volna arról, miért tette ezt” (i. m., 135. o.). Hogy milyen szintű volt ez az előérzet, arról árulkodik az a történelmi érdekesség, miszerint „Kevés olyan vezető volt bármelyik században, aki ennyi merénylet célpontja lett volna: a német történészek nem kevesebb mint negyvenkét Hitler életére törő különálló merényletet azonosítottak, és még ez a lista sem teljes” – mutat rá Roger Moorhouse (2006, 2. o.; lásd még: Berthold, 2008).
 Hazaáruló vezetés hazaárulók előtt tiszteleg: a kommunista Georg Elser emlékműve napjainkban (Wilhelmstraße, Berlin / forrás: berlinexperiences.com) |
Nemcsak az előérzet, de egy mély átszellemültségre való fogékonyság is jellemezte Hitlert, amint arról August „Gustl” Kubizek (1888–1956), a későbbi Führer ifjúkori barátja 1953-as emlékirataiban beszámolt. Hitler már korán (az alábbi esetben 17 évesen) mutatta jelét annak, hogy a – fogalmazzunk úgy – kozmikus, monumentális érzések és víziók egyfajta médiumaként éli meg a létezést. Ennek kapcsán barátja Richard Wagner (1813–1883) Rienzi, az utolsó tribunus című, közösen megtekintett darabja kapcsán írt emlékeit itt érdemes talán hosszabban is bemutatni, mert ennek a megértése kulcsfontosságú a nemzetiszocializmus megértéséhez is:
Amikor végre vége lett, elmúlt éjfél. Barátom, kezét a kabátzsebébe dugva, némán és visszahúzódva lépkedett az utcákon át a külváros felé. Általában egy őt megható művészi élmény után azonnal beszélni kezdett, élesen bírálva az előadást, de a Rienzi után sokáig hallgatott. Ez meglepett, és megkérdeztem tőle, mit gondol róla. Furcsa, szinte ellenséges pillantást vetett rám. „Maradj csendben!” – mondta nyersen. [...]
Adolf megállt előttem, most megragadta mindkét kezemet, és erősen fogta azokat. Még soha nem tett ilyen gesztust. Kezének szorításából éreztem, hogy milyen mélyen meghatódott. A szeme lázas volt az izgalomtól. A szavak nem simán jöttek ki a száján, mint általában, hanem inkább rekedten és harsányan törtek elő. A hangjából még inkább kiolvastam, mennyire megrázta ez az élmény.
Fokozatosan lazult a beszéde, és a szavak egyre szabadabban áramlottak. Soha korábban és soha többé nem hallottam Adolf Hitlert úgy beszélni, mint abban az órában, amikor ott álltunk egyedül a csillagok alatt, mintha mi lettünk volna az egyedüli teremtmények a világon. Nem tudok megismételni minden egyes szót, amit barátom mondott. Valami furcsa dologra lettem figyelmes, amit korábban soha nem vettem észre, még akkor sem, amikor a legnagyobb izgalom pillanataiban beszélt hozzám. Mintha egy második én szólalt volna meg benne, és ugyanúgy meghatotta volna, mint engem. Egyáltalán nem arról volt szó, hogy a szónokot a saját szavai ragadták volna el. Épp ellenkezőleg, inkább úgy éreztem, mintha ő maga hallgatta volna döbbenten és meghatódva azt, ami elemi erővel tört elő belőle. Nem próbálom meg értelmezni ezt a jelenséget, de a teljes extázis és elragadtatás állapota volt, amelyben Rienzi jellemét, anélkül, hogy őt mint modellt vagy példaképet látnoki erővel említette volna, saját ambícióinak síkjára helyezte át. De ez több volt mint olcsó adaptáció; az opera hatása inkább puszta külső impulzus volt, amely megszólalásra kényszerítette. Mint gátjait áttörő árvíz, úgy törtek elő belőle a szavak. Nagyszabású, lelkesítő képekben idézte meg saját és népe jövőjét.
Eddig meg voltam győződve arról, hogy barátom művész, festő vagy talán építész akar lenni. Most már nem ez volt a helyzet. Most valami magasabbra törekedett, amit én még nem tudtam teljesen felfogni. Ez meglehetősen meglepett, mivel azt hittem, hogy a művészi hivatás a legmagasabb, legkívánatosabb cél számára. Most azonban egy olyan megbízatásról beszélt, amelyet egy napon majd az emberektől kap, hogy kivezesse őket a szolgaságból a szabadság magaslataira.
Egy fiatalember volt az, akinek a neve akkor még semmit sem jelentett, aki abban a különös órában szólt hozzám. Egy különleges küldetésről beszélt, amelyet egy napon rábíznak, és én, az egyetlen hallgatója, alig értettem, mire gondol. Sok évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy felfogjam, mit jelentett barátom számára ez az elragadtatott óra. (Kubizek, 2011, 123–124. o.)
Adolf megállt előttem, most megragadta mindkét kezemet, és erősen fogta azokat. Még soha nem tett ilyen gesztust. Kezének szorításából éreztem, hogy milyen mélyen meghatódott. A szeme lázas volt az izgalomtól. A szavak nem simán jöttek ki a száján, mint általában, hanem inkább rekedten és harsányan törtek elő. A hangjából még inkább kiolvastam, mennyire megrázta ez az élmény.
Fokozatosan lazult a beszéde, és a szavak egyre szabadabban áramlottak. Soha korábban és soha többé nem hallottam Adolf Hitlert úgy beszélni, mint abban az órában, amikor ott álltunk egyedül a csillagok alatt, mintha mi lettünk volna az egyedüli teremtmények a világon. Nem tudok megismételni minden egyes szót, amit barátom mondott. Valami furcsa dologra lettem figyelmes, amit korábban soha nem vettem észre, még akkor sem, amikor a legnagyobb izgalom pillanataiban beszélt hozzám. Mintha egy második én szólalt volna meg benne, és ugyanúgy meghatotta volna, mint engem. Egyáltalán nem arról volt szó, hogy a szónokot a saját szavai ragadták volna el. Épp ellenkezőleg, inkább úgy éreztem, mintha ő maga hallgatta volna döbbenten és meghatódva azt, ami elemi erővel tört elő belőle. Nem próbálom meg értelmezni ezt a jelenséget, de a teljes extázis és elragadtatás állapota volt, amelyben Rienzi jellemét, anélkül, hogy őt mint modellt vagy példaképet látnoki erővel említette volna, saját ambícióinak síkjára helyezte át. De ez több volt mint olcsó adaptáció; az opera hatása inkább puszta külső impulzus volt, amely megszólalásra kényszerítette. Mint gátjait áttörő árvíz, úgy törtek elő belőle a szavak. Nagyszabású, lelkesítő képekben idézte meg saját és népe jövőjét.
Eddig meg voltam győződve arról, hogy barátom művész, festő vagy talán építész akar lenni. Most már nem ez volt a helyzet. Most valami magasabbra törekedett, amit én még nem tudtam teljesen felfogni. Ez meglehetősen meglepett, mivel azt hittem, hogy a művészi hivatás a legmagasabb, legkívánatosabb cél számára. Most azonban egy olyan megbízatásról beszélt, amelyet egy napon majd az emberektől kap, hogy kivezesse őket a szolgaságból a szabadság magaslataira.
Egy fiatalember volt az, akinek a neve akkor még semmit sem jelentett, aki abban a különös órában szólt hozzám. Egy különleges küldetésről beszélt, amelyet egy napon rábíznak, és én, az egyetlen hallgatója, alig értettem, mire gondol. Sok évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy felfogjam, mit jelentett barátom számára ez az elragadtatott óra. (Kubizek, 2011, 123–124. o.)
Kubizek elmeséli még, hogy 1939-ben, Hitler kancellársága idején már, egy látogatásakor felidézte a fenti történetet neki:
De néhány szó után éreztem, hogy élénken emlékszik arra az órára, és minden részletét megőrizte az emlékezetében. Láthatóan örült, hogy az én beszámolóm megerősítette a saját emlékeit. Én is jelen voltam, amikor Adolf Hitler a linzi Rienzi-előadás efféle folytatását elmesélte Frau [Winifred] Wagnernek, akinek mindketten vendégei voltunk. Így saját emlékezetem kétszeresen is megerősítést nyert. Azok a szavak, amelyekkel Hitler befejezte a Frau Wagnerhez intézett történetét, szintén felejthetetlenek számomra. Ünnepélyesen azt mondta: „Abban az órában kezdődött”. (I. m., 124–125. o.)
A régi barát zene átélése kapcsán papírra vetett emlékei szintén egy monumentális karakterű emberről árulkodnak, aki a legviharosabb és legmeghatóbb érzéseket is képes azok legszélesebb skáláján átérezni, majd azokat összpontosítani egy kiforrott vízióban:
Amikor Wagner zenéjét hallgatta, megváltozott: az erőszakosság elhagyta, csendes, engedékeny és engedelmes lett. Tekintete elvesztette nyugtalanságát; saját sorsa, bármennyire is nehezedett rá, jelentéktelenné vált. Már nem érezte magát magányosnak és kitaszítottnak, a társadalom által rosszul megítéltnek. Mintha valami hipnotikus szer mámorította volna el, az eksztázis állapotába került, és készségesen hagyta magát magával ragadni abba a misztikus univerzumba, amely valóságosabb volt számára, mint a hétköznapi világ. Hátsó szobájának áporodott, dohos börtönéből a germán ókor áldott vidékeire került, abba az ideális világba, amely minden törekvésének magasztos célját jelentette. (I. m., 191–192. o.)
 Savitri Devi klasszikus A villám és a Nap művének 2019-es francia kiadása |
Ezt a mélységes szenvedéllyel megélt érzést a modern pszichológia valószínűleg neuroticizmusként könyvelné el, míg a pszichoanalízis számára bizonyára neurózis lenne az – egy spirituálisabb szempontból talán inkább kozmikus-isteni szikra. A nemzetiszocialista és árjaközpontú hinduizmust követő filozófus, Savitri Devi (1905–1982) panteista világfelfogásában a fentebb vázolt megérzés és átérzés az élő világegyetemből fakadó olyan „kozmikus intuíció” megnyilvánulása, ami az idővel szemben álló emberben kiélezettebben öszpontosul minden más emberi karakterhez képest. Az eredeti nevén Maximiani Julia Portas világképének időben ciklikus természete alapján A villám és a Nap című klasszikus művében (Savitri, 1958) három embertípust emel ki; az időben létező embert, az idő feletti embert, és az idővel szemben álló embert. Míg az időben élő ember a Kali-juga elősegítője, addig az idő feletti ember az idillikus Szatja-jugában magát otthon érző típus. Az idővel szembeszálló karakter viszont a Kali-juga felé közeledő, vagy már az abban lévő ciklusban alakít ki új ciklust a Szatja-juga visszaállítása érdekében – akár forradalmi, világfelforgató módon is, ha a világ már eleve felborult, és az erre szorul. Savitri Hitlert ez utóbbi karakterként azonosítja (akinek forradalmi jellegét nem feltétlenül lehet emberi mércével holmi évtizedekben mérni). A megérzés és előérzet nélküli, vízióval nem rendelkező ember, aki egydimenziós módon él saját önző igényei által igazgatva, az idő folyamának nem váj ki medret, terelve azt új irányba ilyen kozmikus mértékben – inkább maga halad a sodrással, kapkodva mindazért, amit csak elér, nem lévén képes magasabbra törni. Az időben élő ember így a hanyatlás kiváló ügynöke – a „villám”. Az idő feletti ember az aranykor embere – fennkölt karakter, a „Nap”, de nem rendelkezik azzal a képességgel, hogy megóvja a kiemelkedőt (jellemzően ezt meg sem kísérli), vagy hogy újraalkossa azt, ha elvesztette. Az idővel szembeszálló ember ugyanakkor együttesen a villám és a Nap, az avatara – egy avatár, a villám hevével és kegyetlenségével, de a Nap fennköltségével és szakralitásával fordít a dolgok menetén, átírva a történelmet. Ez a nagyon ritka karakter elengedhetetlen, hogy a sorvadás ciklusából átbillenjen az ember egy régi-új aranykoréba.
Savitri szerint a nemzetiszocializmust nem lehet igazán megérteni a fenti alapok nélkül (vagy akár a zsidókérdést, akik a Kali-juga megtestesítői, és azok is voltak minden korban). Akár egyetértünk vele, akár nem, Hitler a Mein Kampf oldalain mefogalmazott alábbi gondolatai is talán a fenti szemlélet irányába hajlanak, ahol kifejti, miként tekint önmagára:
A teoretikus helyzete egészen más. Munkájának fontosságát mindig a jövő szempontjából kell megítélni. Gyakran jellemzik őt a weltfremd szóval, mint aki nem evilági. Míg a politikus művészete a lehetséges művészete, az elméletíró azok közé tartozik, akikről azt mondják, hogy az isteneknek tetszenek, mert a lehetetlent követelik. Az ilyen embereknek mindig le kell mondaniuk a mai hírnévről; de ha eszméik halhatatlanok, az utókor megadja nekik a jutalmát.
Az emberi fejlődés hosszú időszaka alatt időnként előfordulhat, hogy a politikus és az elméletalkotó egy és ugyanaz. Minél bensőségesebb ez az egység, annál nagyobbak azok az akadályok, amelyekkel a politikus tevékenységének szembe kell néznie. Az ilyen ember nem azért dolgozik, hogy olyan igényeket elégítsen ki, amelyek minden boltos számára nyilvánvalóak, hanem olyan célok felé nyúl, amelyeket csak kevesek érthetnek meg. Életét így a gyűlölet és a szeretet tépi szét. Kortársainak tiltakozása, akik nem értik őt, ellentétben áll az utókor elismerésével, amelynek ő is dolgozik. (Hitler, 2018, 227. o.)
Bár a nemzetiszocializmus az ipari forradalommal összefonódik, tulajdonképpen szempont lehet, hogy az nem annyira emberi kreálmány, sokkal inkább ősi eredetű. Emellett érvelt a dán Povl H. Riis-Knudsen (2014, 4. o.) klasszikus Nemzetiszocializmus: a biológiai világkép című 1987-es esszéjében: „a nemzetiszocializmust soha nem találták ki – a természet örök törvényeiből származik, amelyek a világegyetemmel egyidősek, és amelyek minden életet irányítanak, amióta az első primitív szervezet létrejött” – írja, majd Savitri Devit idézi, amint az az ideológia kozmikus természetorientáltságáról ír. Riis-Knudsen szerint „a nemzetiszocializmus valójában nem más, mint a fizikai és biológiai törvények alkalmazása az emberi élet politikai, gazdasági, társadalmi és vallási területein ugyanúgy, ahogyan ma a technológiában alkalmazzák azokat. Ennek fényében a nemzetiszocializmus kimondottan tudományos – más világnézetektől eltérően. Nem a valóságot akarja valamilyen előre felállított elmélethez igazítani, hanem az elméleteket akarja a valósághoz igazítani” (i. m., 5. o.). Amennyiben ez így van, nem meglepő talán, hogy egy ilyen mélyen intuitív és szenvedélyes karakter, mint Hitler az, aki a természetes – avagy kozmikus – rend jellegét magában összpontosítva, azt szociális szinten is kifejezésre képes juttatni. Így személyében ez a világkép ideális teoretikusra talált (ahogy magát nevezte).
 A nemzetiszocialista értelmiség ajánlott irodalmának reklámplakátja az 1930-as évekből |
A Hitlers zweites Buch – az eredetileg kiadatlan, második Hitler-könyv
A Mein Kampf első, életrajzi, majd második, mozgalmi-ideológiai kötetének megjelenése után két évvel, 1928-ban állt neki Hitler megírni azt, amit eredetileg a mozgalom és párt külpolitikai irányelvének lefektetéseként tervezett. Ez az anyag csak szerkesztés nélküli vázlat formájában létezett (Max Annan, Hitler barátja által legépelve), hivatalos címet sem kapott még, ideiglenes címe a Deutsche Aussenpolitik (Német külpolitika) volt. Először eredeti nyelven került kiadásra jóval Hitler halála után Hitler második könyve: egy 1928-as dokumentum címmel (Hitler, 1961), ezt követte Hitler titkos könyve címmel Salvator Attanasio nem hivatalos angol fordítása (Hitler, 1962). Hivatalos angol kiadás csak 2003-ban látott napvilágot (egy későbbi újrakiadással: Hitler, 2006), az eredetit is szerkesztő – és a magát megtalálónak nevező – Németországból 1938-ban elmenekülő zsidó, Gerhard L. Weinberg kezei alól ismét. Később a nacionalista Arthur Kemp is kiadta azt, mely a kiadó szerint „az egyetlen teljes terjedelmű, teljesen szerkesztetlen és helyesen lefordított szöveg” (Hitler, 2014). Felmerülhet a jogosan gyanakvó érdeklődőben, hogy vajon valódi-e ez az irat, hiszen az ilyen „megtalált” dolgok könnyen lehetnek hamisak is. A válasz, hogy minden bizonnyal eredeti írással van dolgunk. Weinberg hivatkozik Albert Speer (1905–1981) építész ezt megerősítő megjegyzésére, illetve máshol Rudolf Hess is kommentálta, hogy „Herr Hitler valószínűleg nem lesz Münchenben, amíg Berlinbe nem utazik, hogy megírja a könyvét” – írta 1928 júniusában (idézve: Hitler, 2006, xvi. o.). A nemzetiszocialista Eher-Verlag könyvkiadó vezetője, Josef Berg szintén megerősítette az irat valódiságát állítólag (ők adták volna ki eredetileg).
Emellett Kemp kiadásának bevezetőjében az Amerikai Levéltárosok Társasága folyóiratának egyik 1962-es száma alapján a szerkesztő bemutatja, hogy 1950–51 telén az amerikai katonai hírszerzéshez tartozó két nyelvész ládányi, elemzésre váró német irat feldolgozásával foglalkozott, amikor erről az iratról azt gondolták, hogy az a Mein Kampf egy korai vázlata. Richard Bauer nyelvész volt az 1958-ban, aki rájött a félreértésre, és egy év múlva az már elérhetővé is lett. „A németországi zsidó Gerhard Weinberg így egészen valótlanul állította, hogy ő talált rá az iratra” – állapítja meg Kemp (Hitler, 2014, 11. o.). Weinberg Bauertől szerzett róla tudomást, Kemp szerint – akinek neve meg sem említődik Weinberg kiadásában, pedig a „megtalálásról” annak bevezetőjében is olvashatunk. Kemp azt is állítja, hogy „Weinberg ezután elkészítette a könyv erősen szerkesztett (valójában cenzúrázott) német nyelvű változatát” az 1961-es kiadással, melynek kiadója „a Kortárs Történeti Intézet [Institut für Zeitgeschichte; IfZ] egy történelmi kutatóközpont volt, és ma is az, amelyet a háború utáni nyugatnémet kormány hozott létre 1947-ben a szövetséges megszálló hatalmak nyomására, hogy Hitler-ellenes propagandát terjesszen Németországban” (uo.). Ez ugyanaz az IfZ, mellyel már találkoztunk a kommentált Mein Kampf kapcsán is... Ami a különbséget illeti, a Weinberg-verzió könnyebben olvasható, rugalmasabb nyelvezettel, míg Kemp változata ezek szerint tehát teljesebb és pontosabb, de valóban vázlatszerű olvasmányként hat. Megkockáztatom tehát így ezen második könyv kapcsán az „ismeretlen” jelzőt, hiszen egyrészt évtizedeken át ismeretlen volt, másrészt a szakirányú érdeklődőktől eltekintve, az átlagos – akár politikával is foglalkozó – ember előtt nemcsak tartalma, de sokszor léte is a mai napig ismeretlen.
„A politika a történelemírás folyamata” – Hitler
Hitler könyvvázlata 16 cím nélküli fejezetre oszlik, melyek zömében – értelemszerűen – külpolitikai jellegűek. Elsősorban az akkoriban aktuális dél-tiroli német–olasz ellentét és problematika bukkan fel újra és újra. Hitler szimpátiával tekint Benito Mussolini (1883–1945) fasiszta rendszerére, és nem örül annak, hogy – az ő gyakran használt megfogalmazásában – a burzsoá-nemzetiek (ma talán „kóserkonzervatívok”, „jobbliberálisok” lennének) az ottani németek vélt vagy valós problémái miatt Mussolini Olaszországa ellen agitálnak:
És ugyanez a megvetendő falka van olyan szemtelen, hogy Dél-Tirolban kiáll a német kultúra mellett, amivel természetesen csak az a céljuk, hogy két művelt népet egymás ellen uszítsanak, hogy a végén annál könnyebben a saját kulturális nyomoruk szintjére süllyeszthessék őket.
Panaszkodnak a dél-tiroli németek üldözése miatt, és ugyanazok, akik Németországban a legkegyetlenebb módon háborút indítanak mindenki ellen, aki a nemzeti létet másként értelmezi, mint hogy népének kiszolgáltatását a zsidók és négerek szifilizációjának. Ugyanazok az emberek, akik Dél-Tirolban a németek lelkiismereti szabadságát követelik, elnyomják azt a legaljasabb módon magában Németországban. Soha még Németországban nem volt a nemzeti nézetek szabad kifejezése annyira elnémítva, mint ennek a hazug pártcsőcseléknek az uralma alatt, akik a lelkiismereti jogokért és a nemzeti szabadságjogokért, mindenekelőtt Dél-Tirolban, lándzsát törni merészelnek. (Hitler, 2014, 280–281. o.)
Hozzáteszi még, hogy „Egyetlen év alatt – vagyis az évnek csak az öt eltelt hónapjában – csak a nemzetiszocialista mozgalom soraiból kilenc embert gyilkoltak meg részben bestiális körülmények között, és több mint hatszázan megsebesültek. Erről az egész hazug bagázs hallgat, de hogy ordítanának, ha csak egyetlen ilyen tettet is elkövetne a fasizmus a dél-tiroli német elem ellen” (i. m., 281. o.). Mindezt a mai ember is jól ismeri: az elmúlt két évben például hallhattuk unalomig, hogy „Ukrajna területi integritása” így, „határainak védelme” úgy – azoktól, akik illegális, Európa-idegen megszállóknak adnak amnesztiát, vagy eleve tapssal fogadják azokat, legyen szó Amerikáról vagy Európa egyes államairól, jobb- vagy baloldali kormányokról egyaránt. Inkább – Hitler panaszához hasonlóan – a mindez ellen akár csak szavakban fellépőket üldözi a cinikus hatalom (lásd Angliában Sam Melia esetét, aki amúgy legális matricák miatt kapott két év börtönt nemrég, mert motivációja gyűlöletes volt, szerintük). Az emberi jogok, méltányosság és humanizmus zászlólengetői idős asszonyokat sem szégyellnek börtönbe zárni mindössze egy történelmi esemény kapcsán megfogalmazott véleményük miatt. Hasonlóan a mi „burzsoá-nemzeti” kormányunk a Magyar Gárdát annak idején külön törvényt létrehozva tiltotta be, de manapság a magyarokat félholtra verő anarchista terroristák terroristákként való nyilvántartása kapcsán igen komótosan, szájukat húzva kullognak ásítozva...
Mindenesetre azért is volt fontos Hitler számára mindez, mert szándékai szerint a fasiszták egy nagyobb szövetség részei lehetnének: „1920 óta minden eszközzel és a legkitartóbban próbáltam a nemzetiszocialista mozgalmat a Németország, Olaszország és Anglia közötti szövetség gondolatához szoktatni” (i. m., 256. o.). Hitler felrója a hatalomnak a németek önpusztító tendenciáját is: „Hallgatnak arról az átlagosan 17 000–22 000 emberről, akiket katasztrofális politikájuk az elmúlt években öngyilkosságba kergetett, holott ez a szám a gyerekekkel együtt csak tíz év alatt szintén több mint amennyit Dél-Tirol német lakosokban számol” (i. m., 286. o.). A Führer visszatérő panasza és aggodalma a népességfogyás például a fogamzásgátlók miatt, de – külpolitikánál maradva – a kivándorlást is a hatalom számlájára írja. Minderre eugenikai szempontból tekint: álláspontja szerint egyrészt a fogamzásgátlást az érettebbek és intelligensebbek fogják használni, ugyanígy a legrátermettebb németek hagyják el hazájukat, mert ők a leginkább képesek nekivágni az idegennek, és ott érvényesülni, amivel a hátrahagyott nemzet értékes genetikai elemet veszít (i. m., 29. o.) – ezt nevezzük agyelszívásnak (brain drain) manapság. Tarthatatlan, hogy tíz- és százezrek hagyják el a hazájukat, hogy azokat pótolja a burzsoá-nemzeti hatalom migránssokkal. Ennek a hosszú távú, katasztrofális eredményét nem nehéz előre látni.
Hitler vázlata szerint „a sikertelen békepolitika ugyanolyan közvetlenül vezet egy nép pusztulásához, azaz hús-vér anyagának kihalásához, mint a félresikerült háborús politika” (i. m., 23. o.). A vezér szerint a háborúra mindig készülni kell, és néha a túlzott pacifizmus az, ami hosszú távon pusztulásba taszít egy népet, így „a nemzetiszocialista mozgalomnak mint olyannak kell a német népet arra nevelnie, hogy ne riadjon vissza attól, hogy vérét kockára tegye életének alakítása érdekében. De ugyanígy népünket arra is rá kell nevelni, hogy legalább a jövő történelmében soha többé ne kerüljön sor vérének ilyen kockára tételére fantomok kedvéért” (i. m., 276. o.). Mindezt nemcsak csoportszinten, de egyénileg is érvényesnek tartotta:
Talán ez ez elv állhatott később abbéli döntése mögött, hogy hazájában marad, és harcosaival együtt hal meg, ha kell. (Saját akaratából az életük legvégén feleségül vett Eva Braun is vele ment a halálba.) Így fogalmazott az 1945. április 29-én papírra vetett végrendeletében:
Politikai végrendeletében így fogalmaz ugyanakkor:
Hitler nem politikus volt: nem egy karrier végét látta a bukásban, hanem egy lehetőséget arra, hogy azzal is egy lépést tegyen valami felé – mint a szimbolikus halál. Egy halál, melyet maga választ, nem neki szabnak ki, melyet saját – és nem ellenségei – rendje és módja szerint alakít. Hitler mentalitása nyilvánvalóan monumentális volt, így a halálban is ezt testesítette meg. Megaláztatás, cirkusz a világ számára (mint Mussolini esetében), esetleg kínzás miatti „beismerések”, melyeket az utókor majd valósként fogad el, és a sor folytatható... Hitler nem mint fogoly és kivégzett rab került fel a történelem lapjaira, hanem mint „az ember az idővel szemben”. Rabosítás és kivégzés persze nem csorbít a valóságon, se az érdemeken – amint Hitler barátja és bajtársa, Rudolf Hess esetében is láthattuk –, de Hitler köznapi ember számára talán érthetetlen víziója tekintetében fontos volt mindez. Ez a vízió nem az adott idő keretei közötti síkon tervez, vagy rajzol fel vázlatokat, hanem, ismét, az idővel szemben: minden apróság fontos fodrot róhat a jövő alakulásának vízébe. Mindennek lehet talán a fenti – kiadatlan könyvéből származó – idézet egy korai megfogalmazódása.
Az eugenikai fajnemesítés irányelve – mint a nemzetiszocializmus egyik központi eleme – áthatja az írást: „Hatezer spártai uralkodása háromszázötvenezer helóta felett csak a spártaiak magas faji értéke miatt volt elképzelhető. Ez azonban a szisztematikus fajfenntartás eredménye volt; így Spártát az első etnikai [Völkisch] államnak kell tekinteni” – írta Hitler (2014, 38. o.). Ezzel szemben a pacifista, degenerált – mondhatni, weimari – berendezkedés megnyilvánulásai „mindenekelőtt a vérkeveredés és a fattyúság, valamint a faji lealacsonyítás táptalajai, így azok a gennyes fertőzési központok jönnek létre, amelyekben a nemzetközi zsidó faj-férgek gyarapodnak, és végül további pusztítást végeznek. Éppen ezáltal nyílik meg az út a hanyatlás előtt, amelyben az ilyen nép belső ereje gyorsan eltűnik, minden faji, erkölcsi és népi érték a pusztulás útjára lép...” (i. m., 45. o.). A „biológiai világnézet” pillérei mentén Hitler így foglalja össze azt, amit ma a liberális demokrácia aberrált kozmopolitizmusaként tekinthetünk:
Hitler ugyanakkor többször elég erősen önkritikus is – legalábbis, ami népét illeti: „a nemzeti becsület már nincs meg, mert a német nép a létért folytatott küzdelem legnehezebb időszakában a nagyvilág tudomására hozta a jellemtelenséget, azt a szemérmetlen szolgalelkűséget, a kutyaszerű, csúszó-mászó nyalizást, amit csak szégyentelennek lehet nevezni...” (i. m., 139. o.). Mindezért a gyenge és érezhetően megvetett vezetőket teszi felelőssé – így összegzi ezt:
Hitler megvetése ezen vezetők iránt világos: „Őszintén bevallom, hogy bármelyik egykori ellenséggel meg tudnék békülni, de a gyűlöletem a saját népünk sorainkban lévő árulói ellen kibékíthetetlen, és az is marad” – írta (uo.), és ki ne tudna ezzel tökéletesen azonosulni? „Segítem jóvátenni a német becsületet azzal, hogy igyekszem olyan helyzetet teremteni, amelyben ezeket a teremtményeket egy napon felelősségre vonják” – tette hozzá (i. m., 141. o.).
Visszatérő elem még az ellenségesség Franciaországgal szemben: Hitler komoly gondokra számít velük kapcsolatban, míg Angliával egységben reménykedik. Máshogy alakult, mint tudjuk. Oroszország, de inkább a szlávok kapcsán úgy vélekedik, hogy az nem egy államalkotó nép, és az orosz múlt nagyban a germán elemnek köszönheti államiságát. Hitler véleménye szerint miután a germán elem alábbhagyott, a zsidóság is könnyebben igázta le az oroszokat (i. m., 202–213. o.). Ezt a tézist valamelyest árnyalja, hogy – bár a múltbéli germán elem jelentősége valóban lehet figyelemreméltó – jelen korunkban a németek helyzete kimondottan siralmas a demográfiai hanyatlás és multikulturális sorvadás idején, míg az oroszok legalább élni akarnak, és a maguk módján térdepelés helyett két lábon állnak. Hitler ma nemzete vezetőit villámot szóró megvetéssel ítélné el, teljes joggal.
A könyvvázlat vége felé ismét a zsidókérdéshez érkezünk:
Csakhogy itt az árja népek és a zsidóság létért folytatott küzdelme – alapvetően eltérő hajlamuknak megfelelően – annak formáiban is különbözik.
Az árja létküzdelmének alapja az általa művelt föld, amely általános alapját képezi annak a gazdaságnak, amely elsősorban saját szükségleteit saját pályáján belül, saját népének termelőereje által elégíti ki.
A zsidó nép a saját termelőképességeinek hiánya miatt nem tudja megvalósítani a területi értelemben vett államépítést, hanem saját létének támaszaként más népek munkájára és alkotó tevékenységére van szüksége. Így magának a zsidónak a létezése más népek életében parazitaszerűvé válik.
Ezért a zsidó létért folytatott harc végső célja a produktívan tevékenykedő népek rabszolgasorba taszítása.
E cél elérése érdekében, amely a valóságban a zsidóság létért folytatott küzdelmét jelentette minden időben, a zsidó minden olyan fegyvert bevet, amely megfelel jelleme egész komplexumának. Ezért az egyes nemzeteken belüli belpolitikában először az egyenlő jogokért, majd a többletjogokért küzd.
A ravaszság, az intelligencia, az agyafúrtság, a megbízhatatlanság, a titokzatosság stb. népének jellemében gyökerező tulajdonságai fegyverként szolgálnak neki ehhez. Ezek éppúgy stratégiák a túlélésért vívott küzdelemben, mint más népeké a harcban. (I. m., 310–311. o.)
A fentiek száz év alatt sem változtak – ahogy több ezer év alatt sem (a történelmi áttekintést lásd itt). Sőt, a fenti látlelet még hatványozottabban is igaz ma, hiszen Izrael létrehozásával még mindig azt látjuk, hogy a zsidók csak más népek erőforrásait maguk felé irányítva tudnak egyáltalán létezni, legyen szó technológiai fejlesztésekről, anyagiakról, hírszerzésről, fegyverekről és háborúkról, politikai támogatásról stb. Hitler még hozzáfűzi a fentiekhez: „Az ostobaság, a gyávaság és az aljasság tehát a kezére játszik. A fattyúkban biztosítja magának az első réseket egy idegen nemzetbe való behatolásához. Ezért a zsidó uralom eredménye mindig minden kultúra tönkretétele, és végül magának a zsidónak az őrülete. Mert ő a nemzetek parazitája, és győzelme éppúgy a saját végét jelenti, mint áldozatának halálát.” (Uo.)
Emlék és ihlet
Hitler végül – amint arra találunk mindennap emlékeztetőt bőven – nem vetett véget a „Kali-jugának”, vagy legalábbis az afelé tartó ciklusnak, hogy még egy perc erejéig Savitri Devi koncepciójához visszatérjünk. A sorvadás kora – egy „új Weimar” – a nyakunkon van azóta is: hanyatló demográfia, fogyatkozó és életerejéből veszítő fehér ember (akiknek a kisebbségi sorsa a láthatáron van már saját hazáikban), a szexuális aberrációk térnyerése, és a természetes rend alapjainak bomlása folyamatban van, a nemiség aláásásától a fajkeveredésen át a „transzgyerekek” valóságáig. A fehér ember világát a zsidók elitrétege az „időben élő emberek” árulásának segítségével tolja tovább ebbe a mocsárba.
„A politika a történelemírás folyamata” – Hitler
Hitler könyvvázlata 16 cím nélküli fejezetre oszlik, melyek zömében – értelemszerűen – külpolitikai jellegűek. Elsősorban az akkoriban aktuális dél-tiroli német–olasz ellentét és problematika bukkan fel újra és újra. Hitler szimpátiával tekint Benito Mussolini (1883–1945) fasiszta rendszerére, és nem örül annak, hogy – az ő gyakran használt megfogalmazásában – a burzsoá-nemzetiek (ma talán „kóserkonzervatívok”, „jobbliberálisok” lennének) az ottani németek vélt vagy valós problémái miatt Mussolini Olaszországa ellen agitálnak:
Mit tesznek ezek a dél-tiroli német kultúráért aggódó védelmezők magában Németországban a német kultúra védelmében? Hagyják, hogy a színház a bordélyház szintjére süllyedjen, a kimutatott fajgyalázás színhelyeivé, és népéletünk minden alapját lerombolják a becsületességet és erkölcsöt nevetség tárgyává tevő filmekkel, cinkosok műanyag művészetünk kubista és dadaista rajongásával, ők maguk védik ennek az alantas csalásnak vagy őrületnek a kitalálóit, hagyják, hogy a német irodalom sárba és mocsokba süllyedjen, és népünk egész szellemi életét kiszolgáltatják a nemzetközi zsidóságnak.
És ugyanez a megvetendő falka van olyan szemtelen, hogy Dél-Tirolban kiáll a német kultúra mellett, amivel természetesen csak az a céljuk, hogy két művelt népet egymás ellen uszítsanak, hogy a végén annál könnyebben a saját kulturális nyomoruk szintjére süllyeszthessék őket.
Panaszkodnak a dél-tiroli németek üldözése miatt, és ugyanazok, akik Németországban a legkegyetlenebb módon háborút indítanak mindenki ellen, aki a nemzeti létet másként értelmezi, mint hogy népének kiszolgáltatását a zsidók és négerek szifilizációjának. Ugyanazok az emberek, akik Dél-Tirolban a németek lelkiismereti szabadságát követelik, elnyomják azt a legaljasabb módon magában Németországban. Soha még Németországban nem volt a nemzeti nézetek szabad kifejezése annyira elnémítva, mint ennek a hazug pártcsőcseléknek az uralma alatt, akik a lelkiismereti jogokért és a nemzeti szabadságjogokért, mindenekelőtt Dél-Tirolban, lándzsát törni merészelnek. (Hitler, 2014, 280–281. o.)
Hozzáteszi még, hogy „Egyetlen év alatt – vagyis az évnek csak az öt eltelt hónapjában – csak a nemzetiszocialista mozgalom soraiból kilenc embert gyilkoltak meg részben bestiális körülmények között, és több mint hatszázan megsebesültek. Erről az egész hazug bagázs hallgat, de hogy ordítanának, ha csak egyetlen ilyen tettet is elkövetne a fasizmus a dél-tiroli német elem ellen” (i. m., 281. o.). Mindezt a mai ember is jól ismeri: az elmúlt két évben például hallhattuk unalomig, hogy „Ukrajna területi integritása” így, „határainak védelme” úgy – azoktól, akik illegális, Európa-idegen megszállóknak adnak amnesztiát, vagy eleve tapssal fogadják azokat, legyen szó Amerikáról vagy Európa egyes államairól, jobb- vagy baloldali kormányokról egyaránt. Inkább – Hitler panaszához hasonlóan – a mindez ellen akár csak szavakban fellépőket üldözi a cinikus hatalom (lásd Angliában Sam Melia esetét, aki amúgy legális matricák miatt kapott két év börtönt nemrég, mert motivációja gyűlöletes volt, szerintük). Az emberi jogok, méltányosság és humanizmus zászlólengetői idős asszonyokat sem szégyellnek börtönbe zárni mindössze egy történelmi esemény kapcsán megfogalmazott véleményük miatt. Hasonlóan a mi „burzsoá-nemzeti” kormányunk a Magyar Gárdát annak idején külön törvényt létrehozva tiltotta be, de manapság a magyarokat félholtra verő anarchista terroristák terroristákként való nyilvántartása kapcsán igen komótosan, szájukat húzva kullognak ásítozva...
Mindenesetre azért is volt fontos Hitler számára mindez, mert szándékai szerint a fasiszták egy nagyobb szövetség részei lehetnének: „1920 óta minden eszközzel és a legkitartóbban próbáltam a nemzetiszocialista mozgalmat a Németország, Olaszország és Anglia közötti szövetség gondolatához szoktatni” (i. m., 256. o.). Hitler felrója a hatalomnak a németek önpusztító tendenciáját is: „Hallgatnak arról az átlagosan 17 000–22 000 emberről, akiket katasztrofális politikájuk az elmúlt években öngyilkosságba kergetett, holott ez a szám a gyerekekkel együtt csak tíz év alatt szintén több mint amennyit Dél-Tirol német lakosokban számol” (i. m., 286. o.). A Führer visszatérő panasza és aggodalma a népességfogyás például a fogamzásgátlók miatt, de – külpolitikánál maradva – a kivándorlást is a hatalom számlájára írja. Minderre eugenikai szempontból tekint: álláspontja szerint egyrészt a fogamzásgátlást az érettebbek és intelligensebbek fogják használni, ugyanígy a legrátermettebb németek hagyják el hazájukat, mert ők a leginkább képesek nekivágni az idegennek, és ott érvényesülni, amivel a hátrahagyott nemzet értékes genetikai elemet veszít (i. m., 29. o.) – ezt nevezzük agyelszívásnak (brain drain) manapság. Tarthatatlan, hogy tíz- és százezrek hagyják el a hazájukat, hogy azokat pótolja a burzsoá-nemzeti hatalom migránssokkal. Ennek a hosszú távú, katasztrofális eredményét nem nehéz előre látni.
 Az 1962-es angol fordítás 1983-as kiadása |
Hitler vázlata szerint „a sikertelen békepolitika ugyanolyan közvetlenül vezet egy nép pusztulásához, azaz hús-vér anyagának kihalásához, mint a félresikerült háborús politika” (i. m., 23. o.). A vezér szerint a háborúra mindig készülni kell, és néha a túlzott pacifizmus az, ami hosszú távon pusztulásba taszít egy népet, így „a nemzetiszocialista mozgalomnak mint olyannak kell a német népet arra nevelnie, hogy ne riadjon vissza attól, hogy vérét kockára tegye életének alakítása érdekében. De ugyanígy népünket arra is rá kell nevelni, hogy legalább a jövő történelmében soha többé ne kerüljön sor vérének ilyen kockára tételére fantomok kedvéért” (i. m., 276. o.). Mindezt nemcsak csoportszinten, de egyénileg is érvényesnek tartotta:
Miközben az ember látszólag gyakran feladja önfenntartási ösztönét a faj érdekében, valójában mégis a legmagasabb fokon szolgálja azt. Mert nem ritkán egy egész nép életének, és ezzel együtt az egyén életének megőrzése csakis az egyén e lemondásában rejlik. Innen ered az anya hirtelen bátorsága a kicsinyei védelmében, és az ember hősiessége a népe védelmében. (I. m., 20. o.)
Talán ez ez elv állhatott később abbéli döntése mögött, hogy hazájában marad, és harcosaival együtt hal meg, ha kell. (Saját akaratából az életük legvégén feleségül vett Eva Braun is vele ment a halálba.) Így fogalmazott az 1945. április 29-én papírra vetett végrendeletében:
Én magam és a feleségem – hogy megmeneküljünk a fegyverletétel vagy a kapituláció szégyenétől – a halált választjuk. Az a kívánságunk, hogy azonnal égessenek el bennünket azon a helyen, ahol tizenkét év alatt népem szolgálatában végzett mindennapi munkám legnagyobb részét végeztem. (Dalton, 2020, C. függelék.)
Politikai végrendeletében így fogalmaz ugyanakkor:
[...] azzal, hogy ebben a városban maradok, szeretnék osztozni a sorsomban azokkal – azzal a több millió emberrel –, akik szintén ezt vállalták. Továbbá, nem szeretnék olyan ellenség kezébe kerülni, akinek szüksége van egy új látványosságra, amelyet a zsidók szerveznek a hisztérikus tömegek szórakoztatására. Ezért úgy döntöttem, hogy Berlinben maradok, és ott szabad akaratomból a halált választom abban a pillanatban, amikor úgy vélem, hogy maga a Führer és kancellár pozíciója már nem tartható tovább.
Boldog szívvel halok meg, katonáink mérhetetlen tetteinek és eredményeinek a fronton, asszonyainknak otthon, földműveseink és munkásaink eredményeinek és a nevemet viselő ifjúságunknak a történelemben egyedülálló munkásságának tudatában. Hogy szívem mélyéből köszönetemet fejezem ki mindnyájatoknak, az éppoly magától értetődő, mint az a kívánságom, hogy emiatt semmiképpen se adjátok fel a harcot, hanem folytassátok azt a haza ellenségei ellen, bárhol, egy nagy Clausewitz hitvallásához hűen. Katonáink áldozatvállalásából és a velük való halálig tartó egységemből mindenesetre Németország történelmében a nemzetiszocialista mozgalom ragyogó reneszánszának, és így a nemzetek igazi közösségének megvalósulásának magva fog létrejönni. (Uo.)
Boldog szívvel halok meg, katonáink mérhetetlen tetteinek és eredményeinek a fronton, asszonyainknak otthon, földműveseink és munkásaink eredményeinek és a nevemet viselő ifjúságunknak a történelemben egyedülálló munkásságának tudatában. Hogy szívem mélyéből köszönetemet fejezem ki mindnyájatoknak, az éppoly magától értetődő, mint az a kívánságom, hogy emiatt semmiképpen se adjátok fel a harcot, hanem folytassátok azt a haza ellenségei ellen, bárhol, egy nagy Clausewitz hitvallásához hűen. Katonáink áldozatvállalásából és a velük való halálig tartó egységemből mindenesetre Németország történelmében a nemzetiszocialista mozgalom ragyogó reneszánszának, és így a nemzetek igazi közösségének megvalósulásának magva fog létrejönni. (Uo.)
Hitler nem politikus volt: nem egy karrier végét látta a bukásban, hanem egy lehetőséget arra, hogy azzal is egy lépést tegyen valami felé – mint a szimbolikus halál. Egy halál, melyet maga választ, nem neki szabnak ki, melyet saját – és nem ellenségei – rendje és módja szerint alakít. Hitler mentalitása nyilvánvalóan monumentális volt, így a halálban is ezt testesítette meg. Megaláztatás, cirkusz a világ számára (mint Mussolini esetében), esetleg kínzás miatti „beismerések”, melyeket az utókor majd valósként fogad el, és a sor folytatható... Hitler nem mint fogoly és kivégzett rab került fel a történelem lapjaira, hanem mint „az ember az idővel szemben”. Rabosítás és kivégzés persze nem csorbít a valóságon, se az érdemeken – amint Hitler barátja és bajtársa, Rudolf Hess esetében is láthattuk –, de Hitler köznapi ember számára talán érthetetlen víziója tekintetében fontos volt mindez. Ez a vízió nem az adott idő keretei közötti síkon tervez, vagy rajzol fel vázlatokat, hanem, ismét, az idővel szemben: minden apróság fontos fodrot róhat a jövő alakulásának vízébe. Mindennek lehet talán a fenti – kiadatlan könyvéből származó – idézet egy korai megfogalmazódása.
 A müncheni Hitler–Ludendorff-per vádlottjainak tárgyalása, 1924. február–március (forrás: Hoffmann, 2011) |
Az eugenikai fajnemesítés irányelve – mint a nemzetiszocializmus egyik központi eleme – áthatja az írást: „Hatezer spártai uralkodása háromszázötvenezer helóta felett csak a spártaiak magas faji értéke miatt volt elképzelhető. Ez azonban a szisztematikus fajfenntartás eredménye volt; így Spártát az első etnikai [Völkisch] államnak kell tekinteni” – írta Hitler (2014, 38. o.). Ezzel szemben a pacifista, degenerált – mondhatni, weimari – berendezkedés megnyilvánulásai „mindenekelőtt a vérkeveredés és a fattyúság, valamint a faji lealacsonyítás táptalajai, így azok a gennyes fertőzési központok jönnek létre, amelyekben a nemzetközi zsidó faj-férgek gyarapodnak, és végül további pusztítást végeznek. Éppen ezáltal nyílik meg az út a hanyatlás előtt, amelyben az ilyen nép belső ereje gyorsan eltűnik, minden faji, erkölcsi és népi érték a pusztulás útjára lép...” (i. m., 45. o.). A „biológiai világnézet” pillérei mentén Hitler így foglalja össze azt, amit ma a liberális demokrácia aberrált kozmopolitizmusaként tekinthetünk:
[Az elpuhult ember] szétszakad, elbizonytalanodik a világkép és annak kifejeződéseinek megítélésében, elveszíti a saját céljaival kapcsolatos észlelést és érzést, helyette a nemzetközi eszmék, elképzelések és az ezekből eredő kulturális összevisszaság zűrzavarába süllyed. Ekkor a zsidó bármilyen formában betörhet, és a nemzetközi mérgezés és fajrontás e mestere nem nyugszik addig, amíg egy ilyen népet alaposan ki nem gyökereztet, és ezáltal meg nem ront. A vége aztán a határozott egységes faji érték elvesztése, és ennek következtében a végső hanyatlás. Ezért egy nép minden létező faji értéke hatástalan, vagy akár veszélyeztetett, mindaddig, amíg egy nép nem emlékezik tudatosan a sajátjára, és nem ápolja azt nagy gonddal, nem építi és alapozza minden reményét elsősorban erre. (I. m., 54. o.)
Hitler ugyanakkor többször elég erősen önkritikus is – legalábbis, ami népét illeti: „a nemzeti becsület már nincs meg, mert a német nép a létért folytatott küzdelem legnehezebb időszakában a nagyvilág tudomására hozta a jellemtelenséget, azt a szemérmetlen szolgalelkűséget, a kutyaszerű, csúszó-mászó nyalizást, amit csak szégyentelennek lehet nevezni...” (i. m., 139. o.). Mindezért a gyenge és érezhetően megvetett vezetőket teszi felelőssé – így összegzi ezt:
És melyik volt a biztosabb szégyen népünk számára: a német területek ellenség általi megszállása, vagy az a gyávaság, amellyel burzsoáziánk a Német Birodalmat átadta egy stricikből, zsebtolvajokból, dezertőrökből, feketekereskedőkből és hazug újságírókból álló szervezetnek? Ne fecsegjenek most az urak a német becsületről, amíg a becstelenség uralma alatt hajlonganak. Nincs joguk ahhoz, hogy a nemzeti becsület nevében akarjanak külpolitikát folytatni, ha a belpolitikát a legnagyobb nemzetellenes szemérmetlenség jellemzi, amely valaha egy nagy nemzetet sújtott. (I. m., 140. o.)
Hitler megvetése ezen vezetők iránt világos: „Őszintén bevallom, hogy bármelyik egykori ellenséggel meg tudnék békülni, de a gyűlöletem a saját népünk sorainkban lévő árulói ellen kibékíthetetlen, és az is marad” – írta (uo.), és ki ne tudna ezzel tökéletesen azonosulni? „Segítem jóvátenni a német becsületet azzal, hogy igyekszem olyan helyzetet teremteni, amelyben ezeket a teremtményeket egy napon felelősségre vonják” – tette hozzá (i. m., 141. o.).
Visszatérő elem még az ellenségesség Franciaországgal szemben: Hitler komoly gondokra számít velük kapcsolatban, míg Angliával egységben reménykedik. Máshogy alakult, mint tudjuk. Oroszország, de inkább a szlávok kapcsán úgy vélekedik, hogy az nem egy államalkotó nép, és az orosz múlt nagyban a germán elemnek köszönheti államiságát. Hitler véleménye szerint miután a germán elem alábbhagyott, a zsidóság is könnyebben igázta le az oroszokat (i. m., 202–213. o.). Ezt a tézist valamelyest árnyalja, hogy – bár a múltbéli germán elem jelentősége valóban lehet figyelemreméltó – jelen korunkban a németek helyzete kimondottan siralmas a demográfiai hanyatlás és multikulturális sorvadás idején, míg az oroszok legalább élni akarnak, és a maguk módján térdepelés helyett két lábon állnak. Hitler ma nemzete vezetőit villámot szóró megvetéssel ítélné el, teljes joggal.
A könyvvázlat vége felé ismét a zsidókérdéshez érkezünk:
Ahogy minden nép minden földi cselekedetének alapvető tendenciája az önfenntartás mániája, mint hajtóerő, ugyanígy van ez a zsidósággal is.
Csakhogy itt az árja népek és a zsidóság létért folytatott küzdelme – alapvetően eltérő hajlamuknak megfelelően – annak formáiban is különbözik.
Az árja létküzdelmének alapja az általa művelt föld, amely általános alapját képezi annak a gazdaságnak, amely elsősorban saját szükségleteit saját pályáján belül, saját népének termelőereje által elégíti ki.
A zsidó nép a saját termelőképességeinek hiánya miatt nem tudja megvalósítani a területi értelemben vett államépítést, hanem saját létének támaszaként más népek munkájára és alkotó tevékenységére van szüksége. Így magának a zsidónak a létezése más népek életében parazitaszerűvé válik.
Ezért a zsidó létért folytatott harc végső célja a produktívan tevékenykedő népek rabszolgasorba taszítása.
E cél elérése érdekében, amely a valóságban a zsidóság létért folytatott küzdelmét jelentette minden időben, a zsidó minden olyan fegyvert bevet, amely megfelel jelleme egész komplexumának. Ezért az egyes nemzeteken belüli belpolitikában először az egyenlő jogokért, majd a többletjogokért küzd.
A ravaszság, az intelligencia, az agyafúrtság, a megbízhatatlanság, a titokzatosság stb. népének jellemében gyökerező tulajdonságai fegyverként szolgálnak neki ehhez. Ezek éppúgy stratégiák a túlélésért vívott küzdelemben, mint más népeké a harcban. (I. m., 310–311. o.)
A fentiek száz év alatt sem változtak – ahogy több ezer év alatt sem (a történelmi áttekintést lásd itt). Sőt, a fenti látlelet még hatványozottabban is igaz ma, hiszen Izrael létrehozásával még mindig azt látjuk, hogy a zsidók csak más népek erőforrásait maguk felé irányítva tudnak egyáltalán létezni, legyen szó technológiai fejlesztésekről, anyagiakról, hírszerzésről, fegyverekről és háborúkról, politikai támogatásról stb. Hitler még hozzáfűzi a fentiekhez: „Az ostobaság, a gyávaság és az aljasság tehát a kezére játszik. A fattyúkban biztosítja magának az első réseket egy idegen nemzetbe való behatolásához. Ezért a zsidó uralom eredménye mindig minden kultúra tönkretétele, és végül magának a zsidónak az őrülete. Mert ő a nemzetek parazitája, és győzelme éppúgy a saját végét jelenti, mint áldozatának halálát.” (Uo.)
Emlék és ihlet
Hitler végül – amint arra találunk mindennap emlékeztetőt bőven – nem vetett véget a „Kali-jugának”, vagy legalábbis az afelé tartó ciklusnak, hogy még egy perc erejéig Savitri Devi koncepciójához visszatérjünk. A sorvadás kora – egy „új Weimar” – a nyakunkon van azóta is: hanyatló demográfia, fogyatkozó és életerejéből veszítő fehér ember (akiknek a kisebbségi sorsa a láthatáron van már saját hazáikban), a szexuális aberrációk térnyerése, és a természetes rend alapjainak bomlása folyamatban van, a nemiség aláásásától a fajkeveredésen át a „transzgyerekek” valóságáig. A fehér ember világát a zsidók elitrétege az „időben élő emberek” árulásának segítségével tolja tovább ebbe a mocsárba.
Hogy a hitleri hagyaték hatott-e az idő folyamának menetére, hogy az így új ciklust segítsen elő, majd elválik. Mindenesetre munkássága napjainkig össztűz alatt van, legyen az akár a Mein Kampf, vagy az általa fémjelzett korszak eleve. Talán senkiről sem hazudtak annyit a történelemben, mint Hitlerről – ha valaki számára túl ezotérikus lenne Savitri koncepciója, emlékezzen arra, milyen mitikus és ezotérikus keretet alkot az úgynevezett zsidó holokauszt hivatalos története, annak minden szent helyével, eredendő bűnével, mantráival és tabuival, szentjeivel, mártírjaival, vagy démonaival, ördögeivel. Egy mitikus, rémálomszerű koncepció ez, melynek feladata, hogy a hitleri – például papírra vetett – hagyatékot megtartsa abban a szellemi gettóban, miszerint „ide vezet mindez”. Nem aranykorhoz, nem méltósághoz, a nemzet megmaradásához, esetleg monumentális civilizációhoz, hanem „gázkamrákhoz”, tömegsírokhoz, égő gödrökbe hajított síró csecsemőkhöz, és a többi fantasztikumhoz...
Nem szükséges Hitler kritikátlan hívének lenni ahhoz, hogy tanulságos és felkavaró, vagy akár inspiráló legyen története. Talán fontos része is lehet ez annak a küzdelemnek, amit vívnunk kell a jelenlegi ciklusban – szemben az idővel, de legalábbis felette annak.
Csonthegyi Szilárd – Kuruc.info
Hivatkozott irodalom:
• Alvarez, Santiago. The Gas Vans—A Critical Investigation, 2nd Edition, Bargoed, UK: Castle Hill Publishers, May, 2023.
• Atzmon G, Hao L, Pe'er I, Velez C, Pearlman A, Palamara PF, Morrow B, Friedman E, Oddoux C, Burns E, Ostrer H. Abraham's children in the genome era: major Jewish diaspora populations comprise distinct genetic clusters with shared Middle Eastern Ancestry. Am J Hum Genet. 2010 Jun 11;86(6):850-9. doi: 10.1016/j.ajhg.2010.04.015. PMID: 20560205; PMCID: PMC3032072.
• Berthold, Will. Die 42 Attentate auf Adolf Hitler. Augsburg: Weltbild, 2008.
• Carmi, S., Hui, K., Kochav, E. et al. Sequencing an Ashkenazi reference panel supports population-targeted personal genomics and illuminates Jewish and European origins. Nat Commun 5, 4835 (2014).
Nem szükséges Hitler kritikátlan hívének lenni ahhoz, hogy tanulságos és felkavaró, vagy akár inspiráló legyen története. Talán fontos része is lehet ez annak a küzdelemnek, amit vívnunk kell a jelenlegi ciklusban – szemben az idővel, de legalábbis felette annak.
Csonthegyi Szilárd – Kuruc.info
Hivatkozott irodalom:
• Alvarez, Santiago. The Gas Vans—A Critical Investigation, 2nd Edition, Bargoed, UK: Castle Hill Publishers, May, 2023.
• Atzmon G, Hao L, Pe'er I, Velez C, Pearlman A, Palamara PF, Morrow B, Friedman E, Oddoux C, Burns E, Ostrer H. Abraham's children in the genome era: major Jewish diaspora populations comprise distinct genetic clusters with shared Middle Eastern Ancestry. Am J Hum Genet. 2010 Jun 11;86(6):850-9. doi: 10.1016/j.ajhg.2010.04.015. PMID: 20560205; PMCID: PMC3032072.
• Berthold, Will. Die 42 Attentate auf Adolf Hitler. Augsburg: Weltbild, 2008.
• Carmi, S., Hui, K., Kochav, E. et al. Sequencing an Ashkenazi reference panel supports population-targeted personal genomics and illuminates Jewish and European origins. Nat Commun 5, 4835 (2014).
• Dalton, Thomas (ed.). Streicher, Rosenberg, and the Jews: The Nuremberg Transcripts. Uckfield, East Sussex: Castle Hill Publishers, 2020.• Gaab, Jeffrey. "Hitler’s Beer Hall Politics: A Reassessment based on New Historical Scholarship." International Journal of Humanities and Social Science 1.20 (2011): 35–41.
• Gilman, Sander L. Freud, Race, and Gender. Princeton University Press, 1995.
• Hammer MF, Behar DM, Karafet TM, Mendez FL, Hallmark B, Erez T, Zhivotovsky LA, Rosset S, Skorecki K. Extended Y chromosome haplotypes resolve multiple and unique lineages of the Jewish priesthood. Hum Genet. 2009 Nov;126(5):707-17. doi: 10.1007/s00439-009-0727-5. Epub 2009 Aug 8. PMID: 19669163; PMCID: PMC2771134.
• Hammer MF, Redd AJ, Wood ET, Bonner MR, Jarjanazi H, Karafet T, Santachiara-Benerecetti S, Oppenheim A, Jobling MA, Jenkins T, Ostrer H, Bonne-Tamir B. Jewish and Middle Eastern non-Jewish populations share a common pool of Y-chromosome biallelic haplotypes. Proc Natl Acad Sci U S A. 2000 Jun 6;97(12):6769-74. doi: 10.1073/pnas.100115997. PMID: 10801975; PMCID: PMC18733.
• Hitler, Adolf (2019a); Thomas Dalton (trans.). Mein Kampf (Volume One): Dual English-German Translation. York, London: Clemens & Blair, LLC, 2019.
• Hitler, Adolf (2019b); Thomas Dalton (trans.). Mein Kampf (Volume Two): Dual English-German Translation. York, London: Clemens & Blair, LLC, 2019.
• Hitler, Adolf (2019c); Thomas Dalton (trans., ed.). The Essential Mein Kampf. New York, London: Clemens & Blair, LLC, 2019.
• Hitler, Adolf; Arthur Kemp (ed., trans.). Hitler’s Second Book: German Foreign Policy. Ostara Publications, 2014.
• Hitler, Adolf; Christian Hartmann, Thomas Vordermayer, Othmar Plöckinger, Roman Töppel, Edith Raim, et al. (eds.). Mein Kampf: Eine kritische Edition. Munich: Institut für Zeitgeschichte, 2016.
• Hitler, Adolf; Gerhard L. Weinberg (ed.). Hitler's Second Book: The Unpublished Sequel to Mein Kampf. New York: Enigma Books, 2006.
• Hitler, Adolf; Gerhard L. Weinberg (ed.). Hitlers Zweites Buch: Ein Dokument aus dem Jahr 1928. Stuttgart: Institut für Zeitgeschichte, 1961.
• Hitler, Adolf; Salvator Attanasio (trans.). Hitler's Secret Book. New York: Grove Press, 1962.
• Hitler, Adolf; Thomas Dalton (trans., ed.). Mein Kampf, Volume One. New York, London: Clemens & Blair, LLC, 2018.
• Hoffmann, Heinrich. Hitler Was My Friend: The Memoirs of Hitler's Photographer. Yorkshire: Pen & Sword Books Ltd., 2011.
• Kubizek, August. The Young Hitler I Knew: The Memoirs of Hitler’s Childhood Friend. Yorkshire: Frontline Books, 2011.
• Langman, P. F. (1997) White Culture, Jewish Culture, and the Origins of Psychotherapy. Psychotherapy: Theory, Research, Practice, Training, 34(2), 207–218.
• MacDonald, Kevin. Understanding Jewish Activism I: Background Traits for Jewish Activism. Occidental Quarterly, 2(3), Summer 2003: 5–38.
• Mattogno, Carlo. Auschwitz: The First Gassing—Rumor and Reality. Dallastown, PA: Castle Hill Publishers. 4th, Extended Edition. July, 2022.
• Moorhouse, Roger. Killing Hitler: The Plots, the Assassins, and the Dictator Who Cheated Death. New York: Bantam, 2006.
• Nebel A, Filon D, Brinkmann B, Majumder PP, Faerman M, Oppenheim A. The Y chromosome pool of Jews as part of the genetic landscape of the Middle East. Am J Hum Genet. 2001 Nov;69(5):1095-112. doi: 10.1086/324070. Epub 2001 Sep 25. PMID: 11573163; PMCID: PMC1274378.
• Need, A.C., Kasperavičiūtė, D., Cirulli, E.T. et al. A genome-wide genetic signature of Jewish ancestry perfectly separates individuals with and without full Jewish ancestry in a large random sample of European Americans. Genome Biol 10, R7 (2009).
• Ostrer H, Skorecki K. The population genetics of the Jewish people. Hum Genet. 2013 Feb;132(2):119-27. doi: 10.1007/s00439-012-1235-6. Epub 2012 Oct 10. PMID: 23052947; PMCID: PMC3543766.
• Ostrer H. A genetic profile of contemporary Jewish populations. Nat Rev Genet. 2001 Nov;2(11):891-8. doi: 10.1038/35098506. PMID: 11715044.
• Range, Peter Ross. 1924: The Year that Made Hitler. Hachette UK, 2016.
• Riis-Knudsen, Povl H. National Socialism: The Biological Worldview. Ironmarch, 2014.
• Savitri Devi. The Lightning and the Sun. Calcutta: Temple Press, 1958.
• Gilman, Sander L. Freud, Race, and Gender. Princeton University Press, 1995.
• Hammer MF, Behar DM, Karafet TM, Mendez FL, Hallmark B, Erez T, Zhivotovsky LA, Rosset S, Skorecki K. Extended Y chromosome haplotypes resolve multiple and unique lineages of the Jewish priesthood. Hum Genet. 2009 Nov;126(5):707-17. doi: 10.1007/s00439-009-0727-5. Epub 2009 Aug 8. PMID: 19669163; PMCID: PMC2771134.
• Hammer MF, Redd AJ, Wood ET, Bonner MR, Jarjanazi H, Karafet T, Santachiara-Benerecetti S, Oppenheim A, Jobling MA, Jenkins T, Ostrer H, Bonne-Tamir B. Jewish and Middle Eastern non-Jewish populations share a common pool of Y-chromosome biallelic haplotypes. Proc Natl Acad Sci U S A. 2000 Jun 6;97(12):6769-74. doi: 10.1073/pnas.100115997. PMID: 10801975; PMCID: PMC18733.
• Hitler, Adolf (2019a); Thomas Dalton (trans.). Mein Kampf (Volume One): Dual English-German Translation. York, London: Clemens & Blair, LLC, 2019.
• Hitler, Adolf (2019b); Thomas Dalton (trans.). Mein Kampf (Volume Two): Dual English-German Translation. York, London: Clemens & Blair, LLC, 2019.
• Hitler, Adolf (2019c); Thomas Dalton (trans., ed.). The Essential Mein Kampf. New York, London: Clemens & Blair, LLC, 2019.
• Hitler, Adolf; Arthur Kemp (ed., trans.). Hitler’s Second Book: German Foreign Policy. Ostara Publications, 2014.
• Hitler, Adolf; Christian Hartmann, Thomas Vordermayer, Othmar Plöckinger, Roman Töppel, Edith Raim, et al. (eds.). Mein Kampf: Eine kritische Edition. Munich: Institut für Zeitgeschichte, 2016.
• Hitler, Adolf; Gerhard L. Weinberg (ed.). Hitler's Second Book: The Unpublished Sequel to Mein Kampf. New York: Enigma Books, 2006.
• Hitler, Adolf; Gerhard L. Weinberg (ed.). Hitlers Zweites Buch: Ein Dokument aus dem Jahr 1928. Stuttgart: Institut für Zeitgeschichte, 1961.
• Hitler, Adolf; Salvator Attanasio (trans.). Hitler's Secret Book. New York: Grove Press, 1962.
• Hitler, Adolf; Thomas Dalton (trans., ed.). Mein Kampf, Volume One. New York, London: Clemens & Blair, LLC, 2018.
• Hoffmann, Heinrich. Hitler Was My Friend: The Memoirs of Hitler's Photographer. Yorkshire: Pen & Sword Books Ltd., 2011.
• Kubizek, August. The Young Hitler I Knew: The Memoirs of Hitler’s Childhood Friend. Yorkshire: Frontline Books, 2011.
• Langman, P. F. (1997) White Culture, Jewish Culture, and the Origins of Psychotherapy. Psychotherapy: Theory, Research, Practice, Training, 34(2), 207–218.
• MacDonald, Kevin. Understanding Jewish Activism I: Background Traits for Jewish Activism. Occidental Quarterly, 2(3), Summer 2003: 5–38.
• Mattogno, Carlo. Auschwitz: The First Gassing—Rumor and Reality. Dallastown, PA: Castle Hill Publishers. 4th, Extended Edition. July, 2022.
• Moorhouse, Roger. Killing Hitler: The Plots, the Assassins, and the Dictator Who Cheated Death. New York: Bantam, 2006.
• Nebel A, Filon D, Brinkmann B, Majumder PP, Faerman M, Oppenheim A. The Y chromosome pool of Jews as part of the genetic landscape of the Middle East. Am J Hum Genet. 2001 Nov;69(5):1095-112. doi: 10.1086/324070. Epub 2001 Sep 25. PMID: 11573163; PMCID: PMC1274378.
• Need, A.C., Kasperavičiūtė, D., Cirulli, E.T. et al. A genome-wide genetic signature of Jewish ancestry perfectly separates individuals with and without full Jewish ancestry in a large random sample of European Americans. Genome Biol 10, R7 (2009).
• Ostrer H, Skorecki K. The population genetics of the Jewish people. Hum Genet. 2013 Feb;132(2):119-27. doi: 10.1007/s00439-012-1235-6. Epub 2012 Oct 10. PMID: 23052947; PMCID: PMC3543766.
• Ostrer H. A genetic profile of contemporary Jewish populations. Nat Rev Genet. 2001 Nov;2(11):891-8. doi: 10.1038/35098506. PMID: 11715044.
• Range, Peter Ross. 1924: The Year that Made Hitler. Hachette UK, 2016.
• Riis-Knudsen, Povl H. National Socialism: The Biological Worldview. Ironmarch, 2014.
• Savitri Devi. The Lightning and the Sun. Calcutta: Temple Press, 1958.
