A romániai forradalom eseményeire emlékezik a havonta jelentkező virtuális kiállításunk is, közel félszáz korabeli fényképet mutatva be olvasóinknak.

1989-ben minden bizonnyal kevesen voltak azok, akik komolyan hittek abban, hogy az esztendő végére már egy Ceausescu nélküli országban élhetnek. A diktatúra elképesztő és elképzelhetetlen módon szőtte át az emberek mindennapjait, a munkahelytől a hálószobáig szinte mindent ellenőrzése alatt tartott a magyarországi ÁVH romániai megfelelője, a rettegett Securitate (ejtsd: szekuritáté). Talán még Gorbacsov és idősebb Bush sem hitte, mikor december elején Máltán találkoztak és Romániát is szóba ejtették, hogy az általuk sem éppen kedvelt Ceausescu pár héten belül golyóval a szívében fekszik majd az óromániai Targoviste laktanyájában.

Mielőtt azonban rátérnénk a forradalmi események bemutatására, vázoljuk fel pár sorban, miként is nézett ki Románia és lakosságának mindennapjai a sztálinista rendszer idején.

Ceausescu Romániájának az elnyomás mellett a szegénység volt a másik legfőbb jellemvonása. Az emberek az alapvető élelmiszerekhez is alig jutottak hozzá a terror utolsó éveiben. A kenyeret jegyre adták, a lakcím szerinti illetékes kenyérboltban, már amikor volt. Hús, cukor, liszt, tojás egyáltalán nem volt a boltokban, ezeket, a román nevéből magyarosítva porciónak nevezett fejadagokban kapta a lakosság, egy hónapban egyszer, ha éppen nem az orra előtt fogyott el, mikor a sorra került. A végeláthatatlan sorok országa volt ez, ahol az emberek hajnalok hajnalán, kis hokedlivel a hónuk alatt indultak el bevásárlókörútra, ha valahol sort láttak, beálltak. Suttyomban terjengő információk hozták létre ezeket a sorokat, mely szerint nemsokára érkezik némi olaj, konzerv vagy éppen kenyér, így aztán senki nem akart lemaradni. A szegénységről írta Mircea Dinescu ellenzéki román költő, hogy az egyszeri román ember talán felgyújtaná magát, hogy így tiltakozzon az embertelen körülmények ellen, csak sem gyufát, sem benzint nem tudna venni a boltban, és nem azért, mert nincs rá pénze. A gazdaságot teljes mértékben átszőtte a „racionalizálás”, ami azt jelentette, hogy benzint vagy egyáltalán nem, vagy csak nagyon keveset lehetett vásárolni, vasárnap pedig csak a páros vagy páratlan számjeggyel rendelkező autók közlekedhettek. Fűtés, meleg víz alig volt, naponta talán egy-két órányi időre, a napi tevékenységet pedig rendszeresen szakították meg áramszünetek.

A „településrendezés” ördögi terve aztán a még meglévő mezőgazdaságot is tönkre vágta, Ceausescu bomlott agyában csak tömbházakból álló városok létezhettek volna a szocializmus építését befejező közeljövő Romániájában, ehhez pedig az út igazán egyszerű volt számára: ledózerolni a falvakat és a magánházakat. Tudunk egy Bukarest-közeli faluról, amely még a kommunisták által 1987-ben kiadott térképen rajta volt, 1989-ben pedig már nem. A falut teljesen eltörölték a Föld színéről, a lakosokat tömbházakba kényszerítették. Erdély magyar falvaiban és nagyobb városaiban úrrá lett a rettegés az egyszerű magyaron, mikor kapják kézhez az értesítést, hogy menniük kell… A németek és a zsidók után, akikért anyaországuk, az NSZK illetve Izrael fejpénzt fizetett, elhagyták Erdélyt, a magyarok pedig – lévén, hogy útlevélre gondolni is alig lehetett akkoriban – a zöld határon igyekeztek megszökni a sötétség birodalmából. A szerencsésebbeknek sikerült, a kevésbé szerencsések pedig örökre megmaradó sérüléseket szereztek a Securitate gumibotjaitól, ha éppen nem kaptak golyót a hátukba a határon.

A fenti helyzetről persze több oldalas tanulmányokat lehetne írni, és lehet, hogy majd születik ilyen a Kuruc.info olvasói számára is, legyen annyi elég, hogy a Rákosi Mátyásénál is tökéletesebben működő rendszert épített ki a románok vörös ördöge.

A Kondukátor - ahogy talpnyalói nevezték (a Kárpátok géniusza, a román nép vezére stb., volt egy jó pár ilyen címe) - országában minden őróla és feleségéről szólt.

Minden gyár és sok középület tetején öles betűk hirdették Ceausescu dicsőségét, az osztálytermekben minden falon és minden tankönyv első lapjáról ő köszönt vissza. A televízióban, ami akkoriban háromórás adást jelentett hétköznap, csak a Kárpátok géniuszának a dicsőségéről zengtek ódákat. Tiltakozni nemigen volt módja az egyszerű embernek, a Securitate pedig elképzelhetetlen befolyással rendelkezett. Gyakorlatilag minden telefont lehallgattak (lévén, hogy telefont a Szeku tudta nélkül eleve reménytelen volt szerezni, nem is volt nehéz dolguk), informátoraik pedig a társadalom minden szegletébe elértek.

Az antikommunista érzelmű román történészek és újságírók a mai napig kutatják a forradalom elhallgatott fejezeteit. A KGB-s kapcsolat annál is inkább nyilvánvaló, mert az 1989 után hatalomra került Iliescu-féle kormány több tagját Ceausescu azért távolította el a Központi Bizottság közeléből, mert a Szeku szerint a szovjetek ügynökei voltak. Ide tartoznak olyan nagyágyúk, mint Silviu Brucan, későbbi megmondóember, aki a demokráciára oktatta a románokat, amolyan román Lendvai Ildikó-féle, maga a későbbi államelnök, Ion Iliescu és a Kondukátor után egyből honvédelmi miniszternek kinevezett Nicolae Militaru, vagy Ioan Geoana, a nemrégiben nem kis RMDSZ-es segítséggel Románia elnökségére pályázó, és jobboldali diktatúrától rettegő Mircea Geoana édesapja. A román forradalmat kutatók eredményeiről szintén érdemes lenne egy külön tanulmányt közzétenni a magyarországi olvasók számára, hisz tökéletes látleletét adják annak, hogy a posztkommunisták miként lovagolták meg a forradalmi események után fellépő anarchikus helyzetet, előbb állandósítva azt, majd a rendcsinálók szerepében feltűnve miként vették át a hatalmat.Egy viccmesélés, egy elkeseredett megjegyzés és az ember máris összeverve találhatta magát a rettegett karhatalom valamelyik pincéjében. Talán ez is oka annak, vagy egyik oka, hogy Romániában nem beszélhetünk egy olyan szervezett antikommunista és rendszerváltásért küzdő ellenzékről (noha persze a magyarországi ellenzék nem kis hányada, a későbbi szadeszosok például gyakran maguk is vagy komcsik, vagy kádergyerekek, maoisták és a diktatúrát nem elég keménynek találó szarháziak voltak, leginkább pedig zsidók), mint Magyarország vagy Lengyelország esetében. A legújabb kutatások szerint a kommunisták sorain belül létezett egy, a KGB által felépített és támogatott, a szocializmus megreformálását kívánó „ellenzéki” csoport, ehhez tartozott Ion Iliescu, a Ceausescu-pár kivégzését elrendelő későbbi államfő. Ezen „ellenzéki” csoportosuláson kívül a kisebb baráti társaságokat nevezhetnénk ellenzékinek, azaz itt fordulhatott elő olyan, hogy a rendszert nem magában bírálja az egyén. Nagyobb ellenzéki tömörülést pedig a kisebbségek jelenthettek volna, ezen belül főként a magyarság, mely a kommunista terror mellett még egy nagyon kemény nemzeti elnyomással is kénytelen volt szembenézni, illetve az egyház, amely szervezettségénél és országos hálózatánál fogva alkalmas terep lehetett volna egy valamiféle ellenzéki szervezet létrehozására. Ám pár egyéni akción kívül (ilyen volt például Szőcs Géza erdélyi magyar író Ellenpontok című kiáltványa), hosszú távon és szervezetten működő ellenzéki csoportról nincs tudomásunk.

Azonban, ha létezett is volna egy antikommunista, rendszerváltást szorgalmazó ellenzéki csoportosulás, önmagában még aligha tudott volna valamit tenni, ha a nép maga nem lázad fel. Amaz azonban, úgy tűnt, nem szeretne lázadni, a puliszka nem robban kifejezés egyre inkább beleette magát a változásban reménykedők lelkébe. (A puliszka a románok eledele, egyfajta nemzeti ételük. A puliszka nem robban arra utalt rejtett formában, hogy az egyszerű román ember nem képes fellázadni a ráerőltetett sors ellen.) Az is igaz ugyanakkor, hogy a külföldi titkosszolgálatok segítsége és/vagy passzivitása nélkül nem, vagy még ennél is nehezebben győzhetett volna a fellázadt lakosság. Egyszóval, a helyzet meglehetősen komplikált, ha léteztek is forgatókönyvek, egyik sem számolhatott biztos végeredménnyel. A Securitate ereje, a diktátor személyi kultusza, ami egyben azt jelentette, hogy a hatalom minden szálát ő tartja a kezében, nem sok eséllyel kecsegtetett.

Románia gyakorlatilag Ceausescu saját birtokaként, rendőrállamként működött, ahol még az orwelli állapotok is jobbnak tűntek, már ha sikerült akkoriban Orwellt olvasni valakinek.

A december elejei máltai találkozón Gorbacsov és idősebb Bush között szóba került Románia, már csak azért is, mert a hírszerzésük szerint a Közép-Európa keleti szélén Észak-Koreát játszó kretén (remek megfogalmazás, a konteo blogról koppintottam – Friessner) nukleáris fegyvereket állított elő, vagy legalábbis nagyon közel járt ehhez. Azt, hogy ha Ceausescu atomfegyvert birtokol, akkor az őrült szerint a kommunizmus ügyét eláruló Gorbacsov Szovjetuniója – nem is beszélve az általa gyűlölt Magyarországról – mekkora veszélybe került volna, kár ecsetelni.

Tehát nyugodtan kizárható, hogy a két nagyhatalom elnöke ne ejtett volna szót Ceausescuról és az ő Romániájáról. Egy nem bizonyított, de a független gondolkodók által elfogadott vélemény szerint mivel a CIA nem, vagy csak nagyon csekély befolyással rendelkezett Romániában, idősebb Bush ígéretet tett arra, hogy amennyiben a Szovjetunió erőszakhoz folyamodna a Kondukátor megbuktatása érdekében, akkor az USA ebbe nem fog beleszólni. Ez persze azt is jelentette, hogy Románia marad a peresztrojkával próbálkozó, de lényegében kommunista Szovjetunió befolyása alatt.

A máltai találkozó után nemsokkal Gorbacsov a Kremlbe hívatta a Varsói Szerződés (a szovjet rezsim és csatlósainak katonai szövetsége) tagállamait, s állítólag közölte velük, hogy a kommunizmusnak vége, de az amcsik pénzének és a privatizációnak köszönhetően megúszhatják, ha nem kezdnek vérengzésbe. A találkozóra érkezett Ceausescu állítólag ellentmond Gorbacsovnak, az orosz elnök ismételt kérése sem hajlandó felülvizsgálni álláspontját és vezetési szokásait. Sőt, egyes román kutatók szerint nyíltan megfenyegeti Gorbacsovot és ismét pedzegetni kezdi, hogy atomfegyvereket is birtokol. Nos, hogy mi hangzott el valójában a négyszemközti találkozón, arról aligha szerzünk egyhamar tudomást, de a Ceausescut elkísérő egyik kommunista vezető visszaemlékezése szerint a Kremlből távozó Kondukátor elköszön Egon Krenztől, NDK-beli kollégájától, aki így válaszol neki: „Ki tudja, Ceausescu elvtárs, látjuk-e mi még egymást?” (Az Adevarul nevű román napilap nyomán)Ha jobban belegondolunk, ez később így is történt. Legalábbis a román enciklopédiák szerint, amelyek az 1989-es esztendő utáni, Iliescu elnöksége alatti korszakot posztkommunista rezsimnek nevezik. A maga részéről pedig a magyar titkosszolgálat sem maradhatott tétlen, hisz a szovjetek ellenőrzése alatt álló szolgálatok majdhogynem tényként kezelték azt, hogy az őrült vén bolsevik atomfegyvert birtokol, és ne feledjük, az országban jelentős számú magyarság él, amelynek csak egy nagyon elhanyagolható része hűséges a diktátorhoz, ráadásul az egyházak szervezettsége is kitűnő terep, ha másra nem is, de az információk terjesztésére (és megszerzésére) minden bizonnyal. Ugyanakkor azt képzelni, netalántán tényként kezelni, hogy a református egyház a magyarországi szolgálatok felvonulási terepe volt, akiket adott esetben a KGB és a CIA is segített (nota bene: a román szélsőségesek szerint Tőkés László magyar spion) több mint badarság. Az orwelli állapotokat felülíró rendőrállamban elképzelhetetlen lett volna bármiféle komolyabb, külföldiek által szervezett és irányított ellenállás kiépítése. Ez utóbbi verziót erősítendő azonban mégis hozzá kell tennünk, hogy abban az esetben, ha a román Securitate vezetőségének egy része is benne volt Ceausescu elmozdítására szerveződött játszmában, akkor esetleg elképzelhető egy ilyen nemzetközi hátterű összeesküvés megléte, azonban mindez akkora szervezőmunkát igényelt volna, amit aligha lehetett volna elrejteni a diktátor elől.

Hogy valami parázs izzott már a föld alatt, az mára már eléggé nyilvánvaló. December 14-én, alig két nappal a temesvári tüntetések kirobbanása előtt, a moldovai Iasi-ban értelmiségiek egy csoportja röplapokat terjeszt el a városban, melyekben felszólítják a lakosságot, hogy lépjen fel határozottan a kommunista elnyomás ellen. A Szeku villámgyorsan megtalálja az elkövetőket, elhurcolja őket, a néhány tucat főből álló, tüntetni készülő egyetemista tömeget pedig véresre veri. A vég kezdete előtt egy hónappal pedig selejtezőt játszik Románia válogatottja Bukarestben a dánok ellen. A tét: kijutnak-e a románok a vb-re. Miután a dánok megszerzik a vezetést, a románok egy drámai mérkőzésen (a válogatott edzője ekkor a magyar Jenei Imre) végül 3-1-re diadalmaskodnak. Az öröm a lelátókon és az ország egyéb tájain élő futballszurkolók körében leírhatatlan, hisz a világbajnokság televízión keresztüli követésére csak akkor nyílik lehetősége az egyszerű állampolgárnak, ha a románok is kijutnak. Ellenkező esetben a tévé nem közvetít egy meccset sem. A mérkőzés után néhány bukaresti lakótelepen az önfeledt szurkolók örömünnepe átcsap Ceausescu-ellenes megnyilvánulásokba. A Securitate egységei igazi vadállati brutalitással nyilvánulnak meg, alig pár óra alatt több száz szurkolót hurcolnak el lakásáról, az utcáról vagy ahonnan érik, a börtönben pedig félholtra verik őket. Akárcsak Iasi-ban rá egy hónapra, itt is ennyinél állnak meg az események, nem csap át előbb városi, majd országos tüntetésbe a rendőri brutalitásra adott válasz, sőt, semmilyen válasz sem születik.

Röviden felvázolva, ilyen előzmények után érkezik el a vég kezdetét jelentő naphoz előbb Temesvár, majd az egész ország lakossága.

1989. december 11-én a magyar televízióban Chrudinák Alajos a Panorámában bemutatja Tőkés Lászlóval készített interjúját. A lelkész, nem kis bátorságról téve tanúbizonyságot, beszél a lehallgatásokról, a zaklatásokról, az egyházellenes politikáról és a falurombolásról. Megemlíti, hogy december 15-én el kell hagynia a temesvári református parókiát. (A magyar televízió Panoráma című adásának jelentősége óriási. Temesváron a szerb adók mellett a határ közelsége miatt fogható a magyar tévé, így nemcsak Tőkés László kálváriájáról értesül a helyi lakosság, hanem a vasfüggönyön inneni változásokról is. A magyar televízión keresztül értesülnek a temesváriak a berlini fal leomlásáról és a magyarországi változásokról is. Chrudinák Alajos Panorámájának népszerűségét pedig – véleményem szerint – azóta sem múlta felül egyetlenegy magyar műsor sem - Friessner)

15-én egy maroknyi református magyar gyülekezni kezd Tőkés László otthona előtt, hogy megóvják lelkészüket. A nap ekkor még viszonylag békésen telik el, a karhatalom nem próbálkozik meg Tőkés erőszakos kilakoltatásával. Az ellenállók száma nem túl magas, a környék pedig tele van szekusokkal, egyes információk szerint az eseményeket videóra veszik, a felvételek megléte azonban mind a mai napig nem bizonyított.

December 16., szombat: egyre közelebb a kilakoltatás végső határideje. A Mária téren tartózkodó, Tőkés Lászlóval szimpatizálók száma eléri a kb. 200 főt, ezzel párhuzamosan a helyszínen jelen levő rendőrök és szekusok száma is megemelkedik. A karhatalom megkísérli hazakergetni az embereket, de ez már nem sikerül, a rendőröket szó szerint elpofozzák a tiltakozók. (Egy, a tömegbe beépült civil ruhás szekus tiszt visszaemlékezései szerint ő egy tojással dobott meg egy rendőrt, amit egy idős asszonytól kapott).

Dél körül a helyszínre érkezik Petre Mot, Temesvár polgármestere (tanácselnöke), aki bemegy Tőkés Lászlóhoz és arra kéri őt, hogy nyugtassa le a kedélyeket, valamint megígéri neki, hogy nem lesz kilakoltatva. Mindketten az utcai ablakhoz járulnak, hogy intézzenek néhány szót a tömeghez. Szemtanúk szerint a jelenlevők fele ekkor már nem magyar, hanem többségében román ajkú, de szerb, sváb tiltakozók is találhatók köztük. Az utca hangja egyértelmű, Mot erősítse meg írásban is, hogy nem fogják Tőkést kilakoltatni. Ekkor már nemcsak egy „egyszerű” református magyar tiltakozásról beszélünk, hanem egy példaértékű és nemes együtt érző akcióról. Mivel nem kapnak írásos bizonyítékot a kilakoltatás megszüntetéséről, az emberek maradnak. Ekkor már leomlik minden etnikai, nyelvi és vallási korlát, a tiltakozás addigi egyházi problémát érintő karaktere is megváltozik, és egyre inkább rendszerellenes jelleget ölt.

16.00-17.00 óra körül aztán megtörténik az elkerülhetetlen. A tömeg egy része megállítja a villamost, egy fiatalember fellép az ütközőre és elkiáltja magát: „Le a kommunizmussal!”, „Le Ceausescuval!”. (A visszaemlékezők itt több, pontosabban három különböző nevet említenek, mint azokét, akik először kiáltották el, hogy "le Ceausescuval". Mivel ez a mai napig nem tisztázódott, így neveket mi sem említünk, tegyük hozzá: egy, de maximum három egyénről lehetett szó, akik e bátor tettükkel megváltoztatták az események menetét - Friessner.)

Szomorú történet: Ioana Barbat 12 éves volt a temesvári forradalom idején. Édesapjával és édesanyjával indultak a városba, előbb, hogy megkeressék Ioana nővérét, aztán az Opera tér felé igyekeztek. Mikor ideértek, a téren már nem volt senki, csak egy katonai sorfal, a tüntető tömeg már visszahúzódott. Ekkor dördül egy sorozat, ami az édesanyát (Lepa Barbat) ott helyben megöli, a golyó a koponya hátsó részén hatol be és a homlokán távozik. Az édesapát (Vasile Barbat) a gerincén találják el, nyöszörögve fekszik a földön. A kislány emlékezetébe örökre beégett saját édesanyjának látványa, amint kiloccsant agyvelővel keveredett vértócsában fekszik. Egy civil ruhás szekus egy épület mellé hurcolja őket, majd a megyei kórházba kerülnek. Édesanyját ekkor látja utoljára, a szekusok a kórház hullaházába tolják, az édesapja pedig a műtőben fekszik, az életéért küzdenek az orvosok. Az éjszaka folyamán a Securitate keresi az édesapát, hogy kivégezzék és eltüntessék a nyomokat. A műtétet végző orvos szerencsére a család baráti köréhez tartozott, az ápolónők segítségével átírják a sérülés körülményeit, autóbalesetnek jegyezve azt. Az apa így megússza, hogy őt is Bukarestbe vigyék elégetni, nem így az édesanya. A „Rózsa hadművelet (Operatiunea Trandafirul)” keretében Lepa Barbatot, az édesanya holttestét Bukarestben elégetik és hamvait egy kanálisba szórják. A halottak eltüntetésének (ide tartozott a kórházban megtalált, még elő, de megsérült forradalmárok kivégzése is, azaz sokszor a műtőasztalon érte a halálos golyó a szerencsétlent) ilyen ördögi tervét Elena Ceausescu eszelte ki, és adta ki rá a parancsot. Utólag azt kommunikálták volna, hogy az eltűntek Jugoszláviába szöktek. Vasile Barbat, az édesapa túléli, igaz, tolószékhez kötve él mai napig. Aki lőtt: Vasile Joitoiu. A helyszínen jelen lévő katonák vallomása szerint a szekus ezzel a mondattal tépte ki az egyik kiskatona kezéből a fegyvert: „fogadjunk, hogy egy sorozattal kivégzem az egész családot”. Bár a bizonyítékok egyértelműek, Joitoiut előbb a Temes megyei katonai ügyészség 18 évre ítéli, a szekus fellebbez, majd 1990 májusában, a posztkommunista Iliescu hatalmának megszilárdulása után felmentik. Ma nyugodtan éldegél szabadlábon, és a szekustársai által alapított őrző-védő cégnél dolgozik.Tőkés László visszaemlékezése szerint (Orizont folyóirat, első száma, megjelent 1990. január hatodikán) a több ezresre felduzzadt tömeg 80%-a ekkor már románokból áll. A tömeg egy része az egyetemisták által lakott városrészbe indul segítségért, egy másik része pedig a kommunista párt helyi székháza felé veszi az irányt. Tőkés László házát egy református csoport vigyázza, a ház előtti járdarészt civilek elszigetelik, a forgalmat a szemközti járdára terelik. A kommunista párt központi székházánál a tömeg összecsap a kiérkező rendőrökkel, a székház ablakait betöri, a közeli könyvesbolt kirakataiból pedig kiveszik a diktátor és feleségének a műveit és elégetik. Este kilenc óra környékén már egy kétezer fős tömeg igyekszik Tőkés háza felé a Mária híd irányából: „Jönnek az egyetemisták!; Vin studentii!" kiáltást hallatva. A hídon és környékén újabb összecsapás tör ki a felkelők és a karhatalmisták között. Éjfélre a Mária teret körbezárja a Securitate, hajnalban behatolnak Tőkés László lakásába, megverik és elhurcolják a lelkészt. Eldördülnek az első sortüzek. Temesvár éjszaka, vaksötétben harcol. Abban a városban, ahol Európában először vezették be az elektromos közvilágítást (már persze a magyarok, 1884-ben), aznap éjjel az utcai lámpák nem bocsájtanak ki fényt magukból, annál inkább a város szelleme: a forradalom lángja immár fellobbant.

Az elkövetkező napokban folyamatosak a tüntetések és az összecsapások a város különböző pontjain, a karhatalom belelő a tömegbe, 20-áig majd' minden éjszaka sortüzektől hangos a temesvári éjszaka. Ceausescu kiadja a parancsot, hogy lőjenek a tüntetőkre, és kezdetét veszi a „Radu cel Frumos” nevezetű katonai hadművelet, ami Románia ellen intézett támadás hadműveletének (a háborús állapot beállásának) a fedőneve. A tévé stúdiójából a diktátor elítéli a temesvári „huligánok” és „Románia egységére törő magyarok” „vandál” tetteit, majd elutazik Iránba, feleségére és hű talpnyalóira bízva az ország irányítását és a helyzet kezelését. A Hadsereg egyes elemei és a Securitate tombolnak Temesváron, az utcákon folyik a tüntetők vére, a kórházba került sebesülteket elhurcolja, vagy ott helyben kivégzi a Szeku. Egy éjjelen negyven forradalmár holttestét a temesvári kórház halottasházából Bukarestbe szállítják, ahol elégetik őket, hamvaikat egy kanálisba szórják.

Aztán a munkások megfordítják a harc menetét, 19-én már minden helyi gyár sztrájkol, a városszéli kombinát munkásai azzal fenyegetik meg a katonaságot és a szekusokat, hogy amennyiben nem vonulnak ki a városból, akkor felrobbantják a gyárat. A kommunisták Olténia különböző városaiból összegyűjtik a román munkásokat, botokkal fegyverzik fel őket és Temesvárra küldik, azt hazudva nekik, hogy „a magyarok el akarják lopni Erdélyt” (1990-ben hasonló módon uszítottak primitív románokat a marosvásárhelyi magyarságra). A temesváriak megtudják ezt, és az állomásra mennek az olténiaiakat fogadni. Mikor azok a saját szemükkel győződnek meg arról, hogy itt tulajdonképpen az általuk is gyűlölt Ceausescu ellen harcol a nép, a forradalmárok pártjára állnak.

Egy borzalmas jelenet: 18-án, az ortodox katedrális lépcsőjén összeverődik egy kb. 30 fős, főleg fiatalokból álló társaság, román zászlókat lobogtatnak (melynek közepéből kivágták a kommunista címert) és rendszerellenes jelszavakat skandálnak. A hatalom válasza gyors, és rövid: a vágtató páncélozott járművekből a fiatalok közé lőnek.

December 20-án aztán megtörténik az, amiről senki sem mert álmodni: nem lőnek a tüntetőkre, a város felett a forradalmárok veszik át az uralmat. A polgármesteri hivatal erkélyéről forradalmárok szólnak a téren összegyűlt százezrekhez, és kinyilvánítják: Temesvár kommunistamentes övezet (Timisoara, zona libera de communism). Az első város tehát, két nappal a forradalom teljes győzelme előtt, amelyik felszabadul a kommunista rémuralom alól: Temesvár!

Archív felvétel 1989. december huszadikáról, Temesvárról. A tömeg elfoglalja a Megyeházát, innen kezdve a temesváriak győztek. (Tömeg hangja: „Szabadságot”, később pedig a királyt éltetik. Az erkélyről valaki szervezőmunkát próbál végezni, nem igazán lehet érteni a lényegét. Az ország többi részében ekkor még csend van.)

 

Egészen eddig a pillanatig az eseményeket inkább a felkelés címszóval illethetjük, vagy temesvári forradalomnak nevezzük. Az ország mintha még aludna, igaz, 19-én már Lugoson is (Temesvártól 40 km-re fekvő kisváros) utcára vonul a tömeg. Mindenki Temesvár nevét ejti ki suttogva, azt kérdezve megbízható ismerőseitől, hogy ki mit tud az eseményekről.

A Szabad Európa és Amerika hangja rádióknak köszönhetően erről az egész ország értesül, a magyarlakta vidéken pedig a Kossuth rádió is felsorakozik a népszerű hírforrások közé.

December 21-én aztán több romániai és erdélyi nagyvárosban tüntetések robbannak ki. Arad, Lugos (itt 20-án, azaz az országos elterjedés előtt két nappal), Kolozsvár, Nagyszeben, Marosvásárhely, Brassó, Bukarest lakossága egy emberként lázad fel a rezsim ellen. A karhatalom mindenhol sortüzekkel válaszolt, Nagyszebenben (itt Ceausescu fia, Nicu a tanácselnök) és Brassóban a legbrutálisabb a vérengzés. Kolozsváron közel húsz fiatal veszti életét az esti mészárlásban. Erdély legnagyobb magyar ajkú városában, a 100 ezer lakossal bíró (akkoriban ennek több mint fele magyar, azaz kb. 60 ezer) Marosvásárhelyen a reggeli órákban a gyárak munkásai felfeszítik a bezárt kapukat, megvernek néhány szekust és az utcára özönlenek. Este kilenc óra körül dördül el itt is az első sortűz, 10 fiatalnak oltva ki az életét. A temesvári magyarságon kívül itt beszélhetünk a legerősebb magyar jelenlétről a forradalom során. Bukarestben valóságos mészárlás folyik. Az est beálltával a házak tetejéről, a mellékutcákból és a tankok által nyújtott fedezékből lövik a fegyvertelen tömeget, a lövöldözés éjjel háromkor marad abba, a véres utcákat tűzoltókocsikkal mossák fel.

Bukarestben különös esemény indítja el a tüntetést. Az Iránból épp csak hazatért Kondukátor 21-ére nagygyűlést hív össze, hogy a „munkásosztály” nevében közösen a néppel ítéljék el a temesvári forradalmat. Az első sorokban álló, az alkalomra beöltöztetett szekusokon kívül nem sokan tapsolnak a diktátor szavaira, majd egyszercsak füttykoncert és petárdarobbanás szakítja félbe az ilyesmihez nem szokott néptribunt. A diktátor értetlenkedő tekintete, ahogy rekedtes hangján kiabálja „Áló, áló... Elvtársak, üljenek vissza a helyükre” bejárta az egész világot:

A bukaresti véres éjszakán játszódik le a forradalom sikeréhez vezető út egyik legfontosabb jelenete, bár erről a mai napig kevés adat áll rendelkezésünkre. Rengeteg tüntető, egyetemista az éjszaka folyamán a munkásnegyedekbe menekül elmesélni a történteket és arra biztatja a munkásokat, hogy másnap csatlakozzanak a forradalomhoz. Ez döntőnek bizonyul.

December 22-én délelőtt a kommunista párt központi bizottságában ülésezik a diktátor és szűkebb környezete, amikor jelentik neki: a munkásnegyedek és a külvárosok irányából tömött sorokban tart a városközpont felé a tüntető tömeg. Vicces jelenet, de amikor 10 óra magasságában a rádió beolvassa a szükségállapot elrendeléséről szóló hírt, amelyik megtiltotta, hogy két főnél nagyobb csoportosulást hozzanak létre az emberek, a bukaresti Egyetem téren, a Központi Bizottság épülete előtt már legalább százezren tüntetnek. A felvonulók elé emelt rendőrségi barikádokat már előzőleg bevették a forradalmárok, itt viszont már a hadsereg és a rendőrség a forradalom oldalára áll. (Mai napig rejtély, hogy miért döntöttek így.) A rádióból pedig az egész ország megtudja, hogy a hadsereg parancsnoka „a leleplezett árulását követően” öngyilkos lett. Vasile Milea halála finoman szólva is gyanús, Ceausescu pedig Stanculescu tábornokot nevezi ki a hadsereg főparancsnokának, aki néhány percnyi habozás után elfogadja azt. Azonban a diktátor óhajával szemben nem a lövésre irányuló parancsot adja ki, hanem arra szólítja fel a hadsereget, hogy vonuljon vissza a laktanyákba. A Kondukátornak pedig azt tanácsolja, hogy meneküljön el az épület tetején levő helikopterrel.

A bukaresti tömeg 1989. december 22-én, 12 óra kilenc perckor látja, amint az elnöki helikopter a magasba emelkedik és elrepül.

 

Mindenki tudta: a diktátor elmenekült, az emberek megrohamozzák a Központi Bizottság épületét, mindent kidobálnak és felgyújtanak. (A minden a diktátor arcképeit, műveit jelenti.) Forradalmárok egy csoportja elfoglalja a televízió székházát és beindítják a kamerákat. A sárosan, tépetten, pulóverben megjelenő Mircea Dinescu költő és Ion Caramitru színész egy maroknyi forradalmárral a háta mögött tömör helyzetjelentést küld az ország népének: „Győztünk (Am invins.)”

A hatás leírhatatlan. Örömünnepnek nem igazán nevezhető, az ehhez túl kevés. Az idevonatkozó szakirodalom általános eufóriaként írja le a jelenséget. Az emberek egymás nyakába borulva sírnak, akad, aki az elmúlt napok izgalmaitól és a megkönnyebbüléstől elájul.

Stanculescu tábornok fura szereplője a román forradalomnak. Mint a hadsereg tábornoka ő is a diktátor szűkebb köréhez és az elnyomógépezethez tartozott. Miután elfogadja Ceausescutól a honvédelmi miniszterré történő kinevezését, a hadsereget visszaküldi a laktanyákba (konkrétan szembemenve Kondukátor parancsával). Ugyancsak ő veszi rá a főbolsevik házaspárt, hogy meneküljenek el a helikopterükkel. A szakirodalom szerint nagyjából innen kezdve beszélhetünk államcsínyről, ami aztán a következő napokban, az azóta soha meg nem lelt terroristákkal vívott háború miatt több áldozatot követelt, mint egészen addig. Tény, hogy a Ceausescu-perben a diktátor Stanculescura mutat, mint árulóra. Stanculescut pedig 23-án a senki által semmilyen funkcióra ki nem nevezett, meg nem választott Ion Iliescu leváltja, és helyére egy volt szovjet kémet, Nicolae Militarut nevezi ki… Ez utóbbi mondja ki nyíltan a Ceausescu perére igyekvő katonáknak és Stanculescunak, hogy a diktátort ki kell végezni, feleségével együtt. Stanculescu saját szerepét frappánsan foglalta össze: "választhattam volna Ceausescu vagy a forradalmárok kivégzőosztaga között". Stanculescu ma 18 éves börtönbüntetését tölti.A televízió átalakul egyfajta parancsnoki központtá, és kezdetét veszi az, amit a román történészek is ma már államcsínynek, vagy a forradalom kisiklatásának neveznek. Megjelennek a Ceausescuhoz hű erők, „a terroristák”, a tévén keresztül pedig Ion Iliescu, akit addig az utcán senki nem látott, arra buzdítja a fegyvertelen civileket, hogy maradjanak az utcákon és védjék meg a fontosabb épületeket a "terroristák" ellen. Az elkövetkező napokban ismeretlenek lövöldöznek mindenkire, nemcsak Bukarestben, hanem Temesváron is. A „terroristák” fedőnevű elterelő hadművelet, mely arra szolgált, hogy a Román Kommunista Párt szovjetbarát másodvonala vehesse át az ország irányítását, több emberéletet követelt, mint az addigi, valóban forradalmi események összesen. A kialakult káoszban ügyesen eltüntetik a Kommunista Párt és a Securitate archívumait.

December 25-én, karácsonykor kivégzik a Ceausescu házaspárt, pedig lett volna mit mondaniuk a népnek arról, hogy kik kerültek az ország kormányrúdjához. Ezt követően majd’ egy évtizedig valóban a posztkommunista Iliescu s bandája irányítja az országot. Újraszervezi a Szekut SRI név alatt, e művelet fedőneve: „Véres marosvásárhelyi március”. Bizony, a marosvásárhelyi magyarellenes pogromot és lincseléseket is ők provokálták ki és szervezték meg. 1990 májusában aztán mintha megismétlődne a történelem. A bukaresti Egyetem téren a kommunizmus és Iliescu rezsimje ellen tüntető románokat a Zsil-völgyéből Bukarestbe hozott bányászokkal vereti szét a vigyorgó neobolsi. Az ok: „fasiszták és huligánok destabilizálják az országot”. Akárcsak Ceausescu alig fél évvel korábban, a régi-új hatalom is a bevált klisékhez folyamodik, amikor a néppel kell szembemennie: fasiszták, huligánok… Mintha a 2006-os budapesti ősz is ugyanaz a forgatókönyv lenne, legalábbis sok a hasonlóság a két retorika között. Jó lenne már kideríteni, kik írják ezeket a színdarabokat, kik rángatják a szálakat a háttérben...

Akármi is következett 1989. december 22-e után, egy biztos: a kommunista rémuralom ellen harcolók hősiességéből, dicsőségéből ez semmit nem von le. Temesvár, majd az egész ország lakossága ritkaságszámba menő bátorságról tett tanúbizonyságot, akárcsak 1956-ban mi, magyarok. Érdekes, hogy ahogy nálunk is visszamásztak a hatalomba azok, akik '56-ban a magyarra lőttek, úgy Romániában sem zajlott le még a mai napig sem a múlttal való leszámolás.

Igyekeztem egy vázlatos, ám minél teljesebb képet adni arról, hogy mi volt a romániai forradalom. Természetesen sok mindent kifelejtettem, sok mindent pedig nem írtam hozzá a történethez, egész egyszerűen azért, mert valahol meg kell állni. Rengeteg anyag lelhető fel erről az időszakról, akár könyvtárakat is megtölthetnénk ezekkel. Célom inkább az volt, hogy a magyarországi olvasók, közülük is inkább a fiatalok megismerjék, mi is zajlott azokban a napokban a szomszédjukban. Sok mindent lehetett volna még megemlíteni, például azt is, hogy 22-én éjjel a frissen megalakult Nemzeti Megmentési Front, amely az új hatalmat képviselte, a téren álló tömeg hatalmas örömére hozott egy olyan törvényt, mely szerint a kommunista pártot betiltják, vagyonát elkobozzák. Ezt aztán 1990 januárjában Ion Iliescu visszavonta. Újabb külön cikket érdemelne a 22-ét követő, „terroristák” elleni háború. Anélkül, hogy ebbe bővebben belemennék: azóta sem találtak meg egyetlen terroristát sem.

Ugyancsak külön tanulmányt érdemelne a diktátor-pár menekülésének, majd a kivégzésének a története, akárcsak az új honvédelmi miniszter, Militaru által kiadott parancsok elemzése, és az ezekből fakadó esztelen gyilkolászás bemutatása. A „terroristák” elleni harcok során számtalan helyen bukkantak fel különböző katonai egységek Bukarest különböző pontjain, akik Militaru parancsára egy terrorista fészket kívántak felszámolni. A célállomásnál tartózkodó egységeknek pedig Militaru üzente: „terroristák” tartanak feléjük. Nem nehéz kikövetkeztetni, hogy mi lett ebből.

Külön tanulmányt érdemelne a régi, Ceausescu-klientúra és az újonnan felálló Iliescu-rezsim funkcionáriusainak összehasonlítása, akárcsak az elmaradt igazságszolgáltatás és Iliescu szerepének bemutatása az ügyek eltussolásában. Tegyük hozzá: azért Románia egy picit messzebb ment el az igazságtételben, mint Magyarország, Stanculescu és Chitac tábornokok súlyos börtönbüntetéseket kaptak, több egyszerű szekus katonát is elítéltek. Igaz, mindez semmiség, ahhoz képest, amit ők tettek egy országgal évtizedeken keresztül.

A magyar olvasó számára rengeteg tanulsággal szolgálhat a romániai forradalom elő- és utóélete. Talán ezekről mind-mind születik majd cikk a Kuruc.infón, most viszont ennyi elég ahhoz, hogy az eseményeket bemutassuk.

Írta  és szerkesztette: Florian Geyer, a Friessner Józseffel zajlott levelezés alapján.

A román anyagokat fordította: Friessner József.

 - temesvári forradalmárok blogjai: Marius Mioc és Victor Roncea (Multumim!)

 - Memorialul Revolutiei

 - Revolutie

 - Mediafax, Evenimentul Zilei, Romania Libera és a Jurnalul National vonatkozó cikkei

 - Friessner József visszaemlékezései

Felhívás: A Kuruc.info kéri, hogy amennyiben olvasói közül valaki részt vett a romániai forradalom bármely szakaszában, annak bármely időpontjában, írjon egy levelet a wahrheitgeyer88 csiga gmail.com címre. Különösen érdekelnének a székelyföldi események: Marosvásárhely, Csíkszereda, Székelyudvarhely korabeli napjai. Köszönjük!