Annak érdekében, hogy tisztázzunk bizonyos félreértéseket, és a vitát valamiképpen mederben lehessen tartani, pontokba szedem Ungváry legutóbbi írásával kapcsolatos észrevételeimet.

1. Személyeskedés: Higgye el, Ungváry úr, igen csak bosszantó, amikor én igyekszem udvarias lenni Önnel, rendszeresen Úrnak szólítom, „vezető történésznek” nevezem, dicsérem „érdekes” könyveit, ezen kívül immár ki tudja hányadszor, sajnálatomat fejezem ki a zsidó népet ért szenvedések miatt, ugyanakkor mindezekre a gesztusaimra a válasz a sértő megjegyzések özöne és a személyeskedés. Legutóbbi cikkében azt írja, hogy igencsak visszás, hogy én panaszkodom a durvuló stílussal kapcsolatban, amikor az én cikkeimben csak úgy „repkednek a holotekintély, holokausztozók, holotörténész,”, stb. kifejezések. Azonban valamely eszmei irányzattal, vagy általánosságban a holokauszt-mítosszal kapcsolatos, akár élesen bíráló megjegyzések nem tekinthetők személyeskedésnek. Amikor például Jean-Claude Pressac nevezetes interjújában – Michel de Boüard nevű egykori mathauseni foglyot idézve – azt mondja, hogy a „náci koncentrációs táborokra vonatkozó dosszié rothadt”, akkor azzal nem személyeskedik. De ha egy emberre mondta volna, hogy rothadt, az már személyeskedés lenne.
Hogy remélhetően folytatódó vitánk eldurvulásának elejét vegyem, ezúttal ünnepélyesen megígérem: a továbbiakban semmilyen formában nem teszek Önre (tudására, szellemi képességeire, stb. vonatkozó) sértő megjegyzést, és jó szándékát sem vonom kétségbe többé. Esetleges sértő megnyilvánulásait figyelmen kívül hagyom, és kizárólag az érveire igyekszem legjobb tudásom szerint válaszolni.
2. „Forráshamisítás”: Ön nagyon súlyos váddal illetett engem: azt állította, hogy hamisan idéztem a Pressac-kal készült interjúból kiemelt szöveget. Én azt írtam, hogy Pressac egy vele készült beszélgetés alkalmával kijelentette: „a náci koncentrációs táborokra vonatkozó hivatalos dosszié az alapokig menően rothadt.” Erre Ön azt mondja, „forráshamisítást” hajtottam végre, ugyanis a szövegben valójában a következő olvasható: „Michel de Bouard, egykori mathauseni „Nacht und Nebel-fogoly”- fogoly azt mondta, hogy a [koncentrációs táborok] dossziéi rohadtak.” Ungváry úr, akkor is „forráshamisítást” követtem el, ha Pressac egyetértőleg idézi Michel de Boüard szavait? Ezek szerint ugyanis a következőt kellett volna írnom: „Pressac – Michel de Bouard egykori mathauseni fogoly (később történész) szavait idézve – azt mondta, hogy a [koncentrációs táborok] dossziéi rohadtak”. Tényleg olyan jelentős lenne a különbség?
Ezen a ponton természetesen meg kell magyaráznom, honnan vettem a „velejéig rohadt” kifejezést. Amikor a vita során Jean-Claude Pressac pályája szóba került, eszembe jutott a „koncentrációs táborok dossziéinak rohadtságával” kapcsolatos Pressac-megjegyzés, amely meglehetősen közismert revizionista körökben. Mivel nem emlékeztem arra, hol is olvastam, utánanéztem az interneten. Az eredmény a következő volt:
- Robert Faurisson revizionista történész blogjában az alábbiak olvashatók:
„A book appeared in 2000 written by a young lady, who came and visited me in Vichy. The book was totally against us: Histoire du négationnisme en France (History of Holocaust Denial in France). Her name is Valérie Igounet. In it she published a long interview with Pressac. And mind you, at the end of his interview, Pressac has taken a nearly total revisionist position. He now says that the dossier (meaning the dossier of the people against the revisionists) is rotten to the core.
Pressac said: "We cannot save it anymore. It is finished".
Magyarul: „Megjelent egy könyv 2000- ben, egy fiatal hölgy írta, aki eljött, és meglátogatott engem Vichyben. A könyv teljesen ellenséges volt velem szemben. ...A hölgy neve Valérie Igounet. Egy hosszú interjú is olvasható benne Pressac-kal, és képzelje, a beszélgetés végén Pressac szinte a revizionisták álláspontjára helyezkedett. Azt mondta, a dosszié (a revizionistákkal szemben álló emberek dossziéja) a velejéig romlott. Pressac a következőt is mondta még: „Az egész menthetetlen. Vége.”
- Második idézet:
„Another, Jean-Claude Pressac, has been quite scathing about the
poor quality of Holocaust testimony, stating "The record is rotten to the core".
„Egy másik, Jean-Claude Pressac maró gúnnyal beszélt a holokausztról szóló vallomásokról, mondván, a dosszié a velejéig rohadt.”
- Harmadik idézet:
„And we have found ample confirmation for what French mainstream historian Prof. Dr. Michel de Boüard stated in 1986 about the mainstream version of the holokauszt (Lebailly 1988): “The record is rotten to the core,” which was confirmed fourteen years later by Jean-Claude Pressac, once the darling of the holocaust establishment: “It is too late. [...] The current view of the world of the [National Socialist] camps, though triumphant, is doomed. What of it can be salvaged? Only little.” (Igounet 2000, pp. 651f.)
Magyarul:
"Bőséges bizonyítékot találunk arra nézve, amit a mainstream francia történész, Professzor Dr. Michel de Boüard mondott 1986-ben a holokauszt hivatalos verziójáról: „ A dosszié a velejéig rohadt”, amit aztán tizennégy évvel később Jean-Claude Pressac, a holokauszt-establishment egyik kedvence is megerősített: „Túl késő[...] A[nemzeti szocialista] táborokkal kapcsolatos általános vélemény, noha elfogadott és diadalmas, mégis pusztulásra van ítélve. Mit lehet tenni a megmentése érdekében? Nagyon keveset. (Igounet 2000 pp. 651. f.)"
Tovább is folytathatnám az idézetek bemutatását, melyekből kiderül Pressac nevezetes mondatának eredeti lelőhelye is, ami nem más, mint egy francia nyelvű könyv. (Valérie Igounet: Histoire du négationnisme en France Editions du Seuil, Paris, 2000. április.) Mivel franciául sajnos nem tudok (és nincs a környezetemben senki, aki tudna), ezért nem sikerült pontosan leellenőriznem, mit is mondott a francia történész. Bíztam a másodlagos forrásaim hitelességében. És joggal, mert – Micel de Boüard szavainak felhasználásával – Pressac lényegében azt mondta, mint amit én írtam. Nem vezettem tehát félre sem az olvasókat, sem Ungváry Krisztiánt.
Ezzel szemben Ungváry – abbéli igyekezetében, hogy engem „hamisításon” kapjon - teljes mértékben torzan mutatja be Pressac álláspontját. Ungváry velem kapcsolatos kritikájának ugyanis akkor lett volna értelme, ha Pressac úgy idézte volna Michel de Boüard szavait, hogy azzal nem ért egyet – miközben én Pressac álláspontjaként adom el azt, amit Michel de Boüard mondott. Csakhogy Pressac és a volt mathauseni fogoly azonos állásponton van! Ezért most Ungváry stílusában feltehetném neki a kérdést: nem gondolja, hogy bocsánatot kellene kérnie az olvasóktól és tőlem is azért, mert cikkében azt a látszatot keltette, hogy Pressac és Michel de Boüard másképpen vélekedik a szóban forgó kérdésről? Ungváry a következőket írta: „Válasz: „Michel de Boüard, ancien «Nacht und Nebel» à Mauthausen, a estimé que «le dossier [du système concentrationnaire] est pourri»”, azaz „Michel de Boüard, egykori mauthauseni „Nacht und Nebel”-fogoly azt mondta, hogy [a koncentrációs táborok] dossziéi rohadtak”.
Tehát a valóságban ezt a mondatot NEM IS PRESSAC MONDJA, HANEM IDÉZI MÁSTÓL!” Azt azonban Ungváry elfelejtette hozzátenni, hogy egyetértőleg idézi!
További kérdésem pedig az lenne Ungváryhoz, hogy miért nem idézte Pressac interjújának azt a részt, mely közvetlenül a „dosszié rohadtságáról” szóló rész után következik. Csak nem azért, mert kiderült volna, hogy Pressac valóban „rohadtnak tartja” azokat a bizonyos „dossziékat”? Íme az interjú további részlete (Faurisson professzor angol szövege alapján fordítva magyarra):
„Michel de Boüard, a korábbi "Nacht und Nebel" mathauseni fogoly szerint a [koncentrációs táborokra] vonatkozó dosszié rohadt. Egyrészt, a neheztelés és a bosszúállás szelleme felülkerekedett a kiengesztelődés szellemén. Az emlékezet legyőzte a történelmet. Másrészt a kommunisták a táborok vezetésében fontos pozíciókat szereztek…és 50 éven át a táborok „népi demokratikus” történetírása az antifasizmus vírusát terjesztette. Túlzások, elhallgatások, hazugságok jellemzik a visszaemlékezések többségét abból az időszakból. A kommunisták egyhangú és megmásíthatatlannak nyilvánított írásai és eszméi…eltorzították és bemocskolták a koncentrációs táborok történetét. Helyrehozható még mindez? Már túl késő. Egy általános felülvizsgálat emberi és anyagi szempontból is lehetetlen…Azonban új dokumentumok kerülhetnek napvilágra… A [koncentrációs táborokra vonatkozó hivatalos történetírás], bár népszerű és elfogadott, kudarcra van ítélve. Mi menthetné meg? Alig valami…. Az elviselt fájdalmat és szenvedést kihasználják, és előnyökre váltják át: nyugdíjakra, díjakra, pozíciókra, politikai befolyásra. Nem lehet valaki egyszerre áldozat és kiváltságos helyzetű…” (p. 651-652).
Nem azt jelentik ezek a szavak, kedves Ungváry Krisztián, hogy Jean-Claude Pressac valóban „velejéig rohadtnak” tartotta a második világháborús koncentrációs táborokról szóló történetírást, és – mint cikkemben írtam – tényleg közeledett a revizionisták álláspontjához? Kinek a véleményét hamisítottam meg tehát, Ungváry úr? (Ami a Mattognóval kapcsolatos viszonyát illeti, az Mattogno szerint azért romlott meg, mert Pressac zokon vette, hogy az olasz revizionista megsemmisítő bírálattal illette Pressac 1993-ban megjelent könyvét. Mattogno Pressac téziseit cáfoló írása: Auschwitz: Fine di una leggenda Edizione di Ar, Padua 1994., angolul: Auschwitz, The End of a Legende.)
Nézzük meg továbbá, mit is mondott pontosan Dr. Michel de Boüard - az egykori mathauseni fogoly, később történész – 1986-ban. Ő volt az, akinek szavait Pressac egyetértőleg idézte a 2000-ben megjelent interjúban. Forrás ITT.
“Engem nyomaszt a gondolat, hogy ha 100 vagy akár 50 év múlva a történészek felteszik a kérdéseiket a második világháborúnak ezzel a részletével – vagyis a koncentrációs táborokkal – kapcsolatban, akkor vajon miféle feleleteket fognak tudni adni? A [mostani történetírás] dossziéja a velejéig rothadt. Az egyik oldalon jelentős számú fantázia, pontatlanság, csökönyösen ismételt zagyvaságok (főleg a mi a számokat illeti), általánosítások, a másik oldalon pedig nagyon kevés valóban kritikai szellemű tanulmány létezik, amely rámutatna az ostoba túlzásokra.”
Mindehhez nincs mit hozzátenni. Ungváry úr, fel kell tennem a kérdést Önnek: miképpen vélekedik Dr. Michel de Boüard fentebb kifejtett véleményéről?
3. Szemtanúk: Mondhatnám, lásd a fenti idézetet, de ezt a kérdést már alaposan kitárgyaltuk. Én magam számtalanszor hangoztattam, hogy pusztán az elfogult, bosszúszomjas „túlélők” képtelennél képtelenebb beszámolóira, a megfélemlített, megkínzott, megzsarolt nemzetiszocialista politikusok, tisztek, katonák „beismerő vallomásaira” nem lehet felépíteni a hiteles holokauszt-történetet.
Miképpen nem lehet megírni a kommunizmus valódi történetét a kommunista bíróságokon lezajlott koncepciós perek jegyzőkönyvei, a vádlottak és a tanúk „beismerő vallomásai” alapján sem. Az úgynevezett megsemmisítés legfontosabb szemtanúinak vallomásaiból azért idéztem, mert őket tartották eddig a legfontosabb szemtanúknak: Rudolf Hösst, Rudolf Vrbát, Filip Müllert, Nyiszli Miklóst. Az ő képtelenségek sokaságát tartalmazó beszámolóikra építették fel az egész holokauszt-történetet. Ami Perry Brodot illeti, az ő hamis tanúvallomását azért idéztem, hogy rámutassak: miféle súlyos ellentétek vannak az egyes holokauszt-beszámolók között, és mennyi abszurd állítást tartalmaznak. De Ungvárynak igaza van, nem kell nekem ragaszkodnom Perry Brodhoz. Helyette idézhetem például Kurt Gersteint, aki nem kevesebbet állított a háború után tett vallomásai egyikében, mint hogy Belzec, Treblinka és Sobibor táborokban összesen 25 millió embert öltek meg gázkamrákban dízelmotorok kipufogógázaival. Sőt, Gerstein szerint 7-800 embert tereltek be egy 25 m2-es, 45 légköbméteres helyiségbe! Rendben, tudom, a hivatalos holokauszt-történészek is kritikával illették már Gerstein vallomását, tehát nem kell vele foglalkozni.
Ungváry cikkében a DEGOB (Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság) honlapján található egyik visszaemlékezést idézi, mely szerint 2000 embert tereltek be a gázkamra 210 négyzetméteres helyiségébe. Ami annyit jelent, hogy egy négyzetméterre 9,5 ember jutott. Ungváry úr, ez így nem túl érdekes: akkor lett volna érdemes ezt a visszaemlékezést idézni, ha mondjuk arról számol be a „visszaemlékező”, hogy 500 vagy 1000 fogoly volt egyszerre benn a gázkamrában. Az még inkább életszerű lenne, ráadásul mondhatná, hogy íme, az általam hivatkozott „szemtanúkkal” szemben vannak olyan „szemtanúk” is, akik sokkal hihetőbb történetekkel rukkolnak elő. De ez a 2000-es szám a legismertebb szemtanú – nevezetesen Rudolf Höss – vallomásában is előfordul. Miért érdekes hát ennek a névtelen „szemtanúnak” a beszámolója? Egyébként is kérdés, hogyan értesült mindarról, amit elmond? Saját szemével látta az elgázosítást?
Leírása egyébként a II-es és III-as krematóriumokban zajló elgázosításokra lehet legfeljebb hiteles, azonban a Krema IV-ben és V-ben azonban már másképpen kellett történjenek a dolgok (pedig a „szemtanú mind a négy krematóriumra utal): e két „kivégző helyen” ugyanis a foglyok előbb egy 32 négyzetméteres (négyszer nyolc méteres) előtérbe léptek be, ahol aligha volt hely arra, hogy ruháikat letegyék vagy felakasszák. Egy ilyen kis helyen egyszerre csak meglehetősen kis számú fogoly tudott levetkőzni, a többiek addig feltehetően kint vártak. Nyilvánvalóan azok, akik levetkőztek, bevonultak a gázkamrába (kettő is volt ott), annál is inkább, mivel a kint várakozó embereknek is le kellett vetkőzniük az előtérben. Érdekes, hogy a gázkamrába belépők még hosszú percek múltán sem észlelték, hogy becsapták őket, és nem estek pánikba. Bent álldogáltak, míg az előtérben társaik vetkőztek, miközben a rabok egy csoportja még az ajtó előtt, a szabadban várakozott.
A Krema IV-es és V-ös két-két gázkamrája mindegyikének egyébként van egy-egy szabadba nyíló ajtaja is, sőt, nem fogják elhinni, de még ablakaik is vannak, (az egyiknek kamrának kettő, a másiknak három). Hogy minek terveztek ablakokat és ajtókat egy gázkamrára? Rejtély. Végtére is azokon keresztül a kétségbeesett foglyok esetleg kitörhetnek, de mint többek közt Ungvárytól tudjuk, végtelenül elcsigázott, reményt vesztett, rettegő, elgyengült, emberekről van szó, akik között sok az öreg és a beteg. Ezért megadóan várják sorsuk alakulását. A gázkamrák ablakain kívülről nem lehetett benézni, mert ahhoz magasan vannak, így tehát vagy azért építették be őket, hogy fényt bocsássanak be a kamrába, vagy pedig azért, hogy a bent lévők kiláthassanak rajtuk. Azt a kérdést azonban ne tegyük fel se Ungvárynak, sem senki másnak, hogy miért kell fény egy gázkamrába? De arról se érdeklődjünk, miért kell a gázkamrába bezárt embereknek kitekingetni a világba? Ezeket a kérdéseket Ungváry nem kutatta, és mint írja, az ilyen technikai részletek boncolgatásában nem kíván részt venni. (A Krema IV. és V-ben zajló állítólagos elgázosításokkal kapcsolatos képtelenségek ezzel nem érnek véget, ugyanis miután a foglyok meghaltak, következik a neheze: talán talicskával vagy más módon, de el kell őket szállítani valahogyan az épület átellenes végében található kemencetérbe. A halottakkal megrakott talicskákat nem kevesebb, mint öt ajtón keresztül kellett a kemencékig elvinni – és üresen visszahozni. Ennek a két krematóriumnak a gázkamráiban nem építettek be szellőztető berendezést, és bedobó nyílásnak sincsen nyoma a megőrzött tervrajzokon. A két épület egyébként 67 méter hosszú és 13 méter széles volt. Aki ezt kivégzőhelynek építette, nem volt teljesen normális.)
Itt pedig még megemlítendő, hogy volt egy szemtanú – nem lehet tudni, hitelesnek vagy hiteltelennek számít-e –, mégpedig egy bizonyos Charles Sigismund Bendel nevű orvos, aki a Krema IV-ben zajló elgázosításokkal kapcsolatban arról beszélt, hogy hamvasztás előtt kihúzták az áldozatok fogait, és levágták a hajukat. Bendel egyébként egy a háború utáni perben tett tanúvallomásában azt állította, 800-1000 embert tereltek be az alig 40 négyzetméteres gázkamrába (20-25 személyt négyzetméterenként!), majd miután a foglyok meghaltak, egyetlen fogorvos és egyetlen borbély kezdett el dolgozni a kamrában. De másfél óra alatt végeztek a munkájukkal. (Vagyis másodpercenként négy fogat kellett kihúzniuk, ha úgy számolunk, hogy 800 holttest feküdt benn, és mindegyiknek 28 foga volt.) De hagyjuk is, Sigmund Bendel ma már nyilván nem számít hiteles szemtanúnak. Arra persze jó volt, hogy hihetetlen vallomása alapján ítélkezzenek német „háborús bűnösök” felett (Josef Kramernek és 44 társának bírósági tárgyalásán, 1949-ben). A mór megtette kötelességét, a mór mehet. Bendelre ma már valószínűleg nincsen szükség.
Egyébként örülök annak, hogy egyetértünk Ungváryval: ő is úgy gondolja, hogy a szemtanúk vallomásait szembesíteni kell egymással és más forrásokkal, és kritikával kell azokat kezelni. Pontosan ezt szeretnék már évtizedek óta a revizionisták.
4. Helyszűke: Mint a fentiekből kitűnik, Ungváry tanácsát követve más szemtanúk vallomásának is utánanéztem. A helyzet csak rosszabbodott, tekintve, hogy Sigmund Bendel úgy emlékezett, 20-25 személyt is be lehetett préselni négyzetméterenként a Krema IV-es gázkamrájába, és hasonló teljesítményre képesnek tartotta a „nácikat” Kurt Gerstein is. Ehhez képest a négyzetméterenkénti 8 vagy tíz ember, amit Ungváry minden további nélkül lehetségesnek tart, tényleg semmiség.
5. Filozófia: Ki lehetne számolni, hogy menyi idő alatt fogy el a levegő egy 210 négyzetméteres helyiségben (nyilván a terem légköbméter adata is megvan valahol), ha oda 1500–2000 embert bezsúfolnak. Nem tarthat sok ideig, és ha a nácik így megvárták volna áldozataik fulladásos halálát, nem kellett volna órákat várniuk addig, míg a kamrát kiszellőztetik, és eloszlik a hidrogéncianid. (A szemtanúk szerint persze nem vártak addig, de most már tudjuk, hogy nem feltétlenül kell hinni a szemtanúknak.) De ami igazán érdekes megállapítás Ungváry részéről: a nácik azért használták a ciklon B-t, mert áldozataikat „bacillusnak tekintették, akiket nem kínozni kell, hanem rövid úton megsemmisíteni.” Azt hiszem, Ungváry – másokkal egyetemben – teljes tévedésben van, mert áldozatul esett a propagandának. A zsidók elleni éles kirohanások, illetve az előforduló kegyetlenségek és mészárlások nem függetleníthetők attól, hogy zajlott a háború, amit mindkét oldal élet-halál harcnak tekintett. A szövetségesek harci gépei sem kímélték a német gyerekeket és nőket a tömegbombázások során. Ami természetesen nem menti azokat a németeket, akik ártatlan polgári személyeket – zsidókat vagy nem zsidókat – gyilkoltak le.
Föltenném azért azt a kérdést Ungvárynak, hogy ha a ciklon B-t „filozófiai okból” is használták, akkor a Treblinkán, Chelmnón, Belzecben és Sobiborban alkalmazott dízel-motoros kivégzések mögött miféle filozófia húzódott meg?
6. Gyűlölködő kirohanások: Német vezető politikusok, illetve kevésbé jelentős személyek zsidóellenes kirohanásaira sok példát lehet felhozni. Ugyanakkor legalább ugyanilyen sok példát lehet felhozni a szövetségesek bizonyos fontos vagy kevésbé fontos személyiségeinek döbbenetes németellenes kifakadásaira nézve. Theodore Nathan Kaufman: Germany Must Perish (1941) című könyvében például arról értekezik, miként kellene a német népet kiirtani a német férfiak és nők sterilizálása útján. Henry Morgenthau, aki a háború alatt pénzügyminiszterként ténykedett, és Roosevelt elnök egyik legbizalmasabb tanácsadója volt, halálra kívánta éheztetni az összes németet. Egy A.N. Trainin nevű szovjet „nemzetközi jogász” pedig a német vezető osztályok és az értelmiség kiirtására dolgozott ki terveket, melyeket részben beépítettek a koncepciós nürnbergi eljárások kereteit meghatározó úgynevezett Londoni Charta alapelvei közé. Sztálin zsidó származású propagandistája, Ilja Ehrenburg, például a következő kijelentéseket tette a háború alatt:
„Nem mondhatjuk többé, hogy „jó napot”, vagy „jó éjszakát”. Reggel azt kell mondanunk ezen túl: „ Gyilkold a németet. Este pedig így köszönünk: „Gyilkold a németet”. Másutt: „Könyvek, szerelem nem számítanak többé. Egyetlen dolog számít: Öld a németet. Mindet meg kell ölni. És mindet el kell temetni… Számunkra semmi sem lehet szebb, mint a németek holtestei.” „Öld a németet!” – ezt kéri tőled öreg édesanyád. „Öld a németet!” -- ezért könyörög neked a gyermeked. A németek nem emberi lények. Vadállatok, undorító, förtelmes lények.”
De álljon itt még több más példa is. 1934 januárjában Vladimir Jabotinsky, a cionista mozgalom egyik kiemelkedő alakja a Tatscha Retsch című zsidó lapban kijelentette:
"A zsidóság érdeke megköveteli Németország teljes megsemmisítését. A németek, minden egyes német, veszélyt jelent számunkra.” 1934. május 24-én egy vezető cionista, a The American Hebrew című lap kiadója kijelenti Robert E. Edmondson amerikai újságírónak, hogy a zsidóság „háborút folytat majd Németország ellen”. 1936. április 16-án a Youngstown Jewish Times (Youngstown, Ohio) című lapban azt olvassuk, hogy a legközelebbi háború után nem lesz többé Németország. A The American Hebrew 1937. április 30-án egy írást közölt, melyben a szerző kifejti: Németországot el kell távolítani a nemzetek közösségéből. Idézet a The People című brit lap 1939. szeptember 3-i számából: „A német nép Európa veszett kutyája”. Ugyanezen a napon Churchill bejelentette az angol alsóházban a hadiállapot beálltát, egyúttal kinyilvánítva, hogy a cél „Németország megsemmisítése” („destruction”). Lord Vansittart, vezető angol politikus a következőképpen indokolta a Németország elleni terrorbombázások jogosságát: Az egyedüli jó német a halott német, úgyhogy hadd hulljanak csak a bombák!”
7. Himmler poseni beszéde: erről sok szó esett az első holokauszt-vita során. Jürgen Graf kiválóan összefoglalta akkor a revizionista álláspontot a kérdésben. Íme:
„Tegyük fel, hogy maga a beszéd és a róla készült hangfelvétel is eredeti, és 1943. október 4-én az SS birodalmi vezetője feszülten figyelő közönségének tényleg a következőket mondta:
„A zsidók evakuálásáról, a zsidók megsemmisítéséről beszélek. Ez egyike azon dolgoknak, amelyekről beszélni könnyű. A zsidókat megsemmisítik, mondja minden egyes párttag. Ami egészen egyértelmű és világos, hiszen pártprogramunk része is, hogy megsemmisítjük, kiirtjuk a zsidókat.”
Azonban van itt két tényező, amely elgondolkodásra kellene, hogy késztesse dr. Ungváryt is:
1. Vajon miért rendelte el Himmler, hogy erről a kirívóan vérszomjas beszédről hangfelvétel készüljön? Vajon szeretett volna egyértelmű bizonyítékokat szolgáltatni a világnak a holokauszttal kapcsolatban? (Ne felejtsük el, hogy akkoriban, vagyis 1943-ban még nem léteztek olyan apró magnetofonok, amelyeket észrevétlenül be lehetett volna csempészni egy olyasfajta helyiségbe, amelyben Himmler a beszédét tartotta.) Himmler poseni beszédét alaposan megvizsgálta Germar Rudolf Vorlesungen über den holokauszt című tanulmányában, amely az interneten is elérhető. Dr. Ungvárynak, aki kiválóan ismeri a német nyelvet, el kellene olvasnia ezt a tanulmányt, amennyiben valóban komolyan érdeklődik a kérdés iránt.
2. Afelől viszont kétség nem lehet, hogy az NSDAP pártprogramja – amelyet minden SS-tag igen alaposan ismert –, egyáltalán nem tartalmazza a „zsidók megsemmisítésének” követelését. A pártprogramban arról van szó, hogy a zsidók ne legyenek a német nemzet részei. (Az NSDAP programjának 4. pontja.) Miképpen mondhatott tehát Himmler ekkora képtelenséget?
Azonban hadd hivatkozzam itt egy másik Himmler-beszédre, amely 1942. november 23-án hangzott el. Ekkoriban már a hivatalos holokauszt-történészek szerint mind a hat úgynevezett „megsemmisítő táborban” teljes erővel gyilkolták a zsidókat. Az SS birodalmi vezetője mégis ezt mondja: „Az európai zsidókérdés gyökeresen megváltozott. [ … ] A zsidókat deportáltuk Németországból, és jelenleg keleten élnek, ahol is utak, vasutak stb. építésén dolgoznak."
Tehát amennyiben dr. Ungváry Himmler poseni beszédére úgy tekint, mint amely „bizonyítja”, hogy 1943 őszén a zsidók megsemmisítése zajlott, akkor én pedig Himmlernek fent idézett, Bad Tölz-ben elmondott szavait fogom „bizonyítéknak” tekinteni arra nézve, hogy a zsidókat az elfoglalt szovjet területekre szállították, ahol is fizikai munkát végeztettek velük. Ez egyébként tökéletesen összhangban van a hasonló politikát rögzítő német dokumentumokkal.
Annak érdekében, hogy véglegesen tisztázzuk a felvetett kérdést, feltétlenül meg kell vizsgálnunk, néhány 1943 őszén keletkezett dokumentumot. Október 26-án, vagyis 22 nappal Himmler poseni beszédének elhangzását követően, Oswald Pohl, az SS Gazdasági és Adminisztrációs Hivatalának (SS-WVHA) vezetője egy körlevelet intézett a koncentrációs táborok vezetőihez. A dokumentumban az alábbiak olvashatók:
„A foglyok munkaereje immár jelentősnek nevezhető, ezért a parancsnokoknak, az élelmiszerellátás irányítóinak és az orvosoknak minden lehetséges intézkedést meg kell hozniuk a foglyok egészségének megóvása és munkaképességének fenntartása érdekében [...] A legfontosabb cél: a különböző betegségek következtében az összes fogolynak nem több mint 10%-a válhat csak munkaképtelenné. Ez a cél csakis minden érdekelt fél összehangolt erőfeszítéseinek eredményeképpen érhető el. Szükséges tehát biztosítani az alábbiakat:
1) Igényes, megfelelő étkezés. 2) Igényes, megfelelő ruházkodás. 3) A szükséges egészségügyi rendszabályok betartása 4) El kell kerülni minden fölösleges, szükségtelen erőfeszítést, amely nem segíti elő az aktuális feladat teljesítését.”
Igencsak különleges „megsemmisítési politika”, nem gondolja, Ungváry úr?
Három nappal Himmler poseni beszédének elhangzása előtt, 1943. október 1-jén Werner Jothann SS-főhadnagy, az Auschwitzi Központi Építésvezetőség vezetője elkészítette a hadifogolykórház (Häftlingslazarett) kibővítésének előzetes költségvetési tervét. Az új, a korábbinál lényegesen nagyobb kórházhoz 114 kórházi barakk (Krankenbaracken) tartozott volna, továbbá 11 barakkot a valamilyen kezelésre szoruló (Pflegebaracken), 12-t pedig a súlyosan beteg foglyoknak (Baracken für Schwerkranke) kívántak fölépíteni. Összesen a 137 egészségügyi célokra szánt épület létrehozásának teljes költsége hozzávetőleg 5 161 329 Reichsmark lett volna (mai áron számolva ez az összeg kb. 50 millió eurónak felel meg). Meglehetősen sok pénz, főleg, ha tekintetbe vesszük, ha azokat a betegeket, akiket ezekben a kórházi épületekben kezelni szándékoztak, a gázkamrákban vagy méreginjekciókkal állítólag ki akarták végezni, nem gondolja, Ungváry Úr?
1943. december 9-én, két hónappal és öt nappal Himmler poseni beszéde után Richard Glücks, a koncentrációs táborok legfőbb felügyelője egy körlevelet intézett a lágerek – így többek közt Auschwitz – parancsnokaihoz. Ebben azt olvashatjuk, hogy azokat a zsidó betegeket, akiknek sürgős kezelésre van szükségük, a legközelebbi kórházban kell orvosi ellátásban részesíteni, azonban az esetleg szükségessé váló műtéteket csakis zsidó orvosok végezhetik el. Öt nappal később az utasítás úgy módosult, hogy abban az esetben, ha nem tudnak zsidó orvost alkalmazni egy-egy operáció során, akkor nem zsidó orvos is elvégezheti a műtéteket.” (Bővebben ITT.)
8. Carlo Mattogno: Ungváry azzal vádol, mást se teszek, mint Mattogno írásait fordítom. Valóban kedvelem Mattogno munkáit, és nagyra tartom történészi teljesítményét. Írásaiból magam is sok információt merítek. De vajon például a vitát elindító 26 kérdésemet megtalálja-e bárki Mattogno bármelyik tanulmányában? Aligha.
9.Bújkálás, anonimitás: Ungváry fejemre olvassa, hogy az „anonimitás homályába bújok”, és vele ellentétben nem vállalom fel a nyilvánosságot. Nos, azért az fölöttébb különös, amikor a hatalmi elit köréhez tartozó vagy legalábbis a rendszer keretei közé sikeresen beilleszkedő személyek nem értik meg, miért kénytelenek bujkálni azok, akiket a fennálló rendszer kirekeszt, ellehetetlenít vagy éppen üldöz. Én volnék a legboldogabb, ha nem kellene rejtőzködnöm, és nyíltan vállalhatnám nézeteimet egy szabad országban. A mai Magyarországon – és általában a nyugati világban – azonban bizonyos nézetek, eszmék hirdetése, és bizonyos igazságok kimondása súlyos egzisztenciális kockázatot rejt magában – nem csak rám, hanem hozzátartozóimra nézve is.
10. Deja vu: Hasonló forgatókönyv szerint zajlanak az események, mint az első holokauszt-vita idején. Vitapartnerem – mint ahogy korábban Karsai – most is igyekszik elkerülni a vitát a leglényegesebb kérdésekről – az úgynevezett megsemmisítés technikai részleteiről. Holott itt van a kutya eltemetve. Döbbenetes számomra Ungváry alábbi megállapítása: „Ha valaki feltétlenül az ehhez szükséges koksz mennyiségét akarja méricskélni, ám legyen, de ha ebből az jön ki, hogy nem voltak gázkamrák, akkor abból egy dolog következik: hogy rosszul méricskélt.”
Érdekes tudósi alapállás: ha a bizonyítékok arra vallanak, hogy nem voltak gázkamrák, akkor a bizonyítékokban van a hiba! A gázkamrák léte tehát Ungváry – és persze holokausztozó társai – számára egyfajta „a priori” jelentőséggel bír, vagyis kétségbevonhatatlan, és racionális vagy tapasztalati érvekkel nem cáfolható tény. Mint a vallásos emberek számára Isten léte. Ezen kívül most is – akár csak az első holokauszt-vita idején – megint kevésbé lényeges kérdésekkel foglalkozunk. (Akkor az eutanázia ügyének és a szovjet hadifoglyok sorsának megvitatása emésztette fel energiáink jó részét, most pedig Prassac-ról vitatkoztunk túlságosan hosszasan.)
11. Tisztesség: Ezzel szemben nekem nincsen semmiféle a priori feltételezésem. Ungváry feltevésével ellentétben egyáltalán nincsenek hátsó szándékaim, és a legkevésbé sem lennék boldog például attól, ha valamiféle „hamisítás” vagy „csalás” révén érnék el diadalt mondjuk egy ilyesfajta vitában. (Ha elérhető egyáltalán diadal egy ilyen vitában.) Célom semmi más, mint az igazság keresése. Alantas eszközökhöz eddig sem folyamodtam, és nem fogom tenni ezután sem. Amennyiben vitapartnerem egyértelmű bizonyítékokkal, vagy logikus érvekkel áll elő bármely kisebb vagy nagyobb kérdésben, akkor hajlandó leszek megváltoztatni az adott ügyben az álláspontomat. Nyilván én is követek el hibákat, melyekért úgy az olvasóktól, mint Ungváry Krisztiántól is elnézést kérek.
Perge Ottó
(Kuruc.info)
Kapcsolódó: Ungváry Krisztián: válaszom Perge cikkére