A háborúban a győztesek oldalán álló Olaszország 1918-at követően súlyos belső válságba zuhant. A gazdaság romokban hevert, a munkanélküliek aránya rohamosan emelkedett, egymást érték a sztrájkok és tüntetések, és egyre erősödött az Itália jövőjére nézve is halálos fenyegetést jelentő marxista mozgalom. A korrupciós ügyekbe keveredő, bizonytalan és gyenge kormányok képtelennek bizonyultak a súlyos bajokra gyógyírt találni. Az olaszok többségének dühét és elkeseredését tovább mélyítette, hogy a győztes antant hatalmak Olaszország területi követeléseinek egy részét nem voltak hajlandók teljesíteni.

Ebben a teljes nemzeti katasztrófával, az alig fél évszázada egyesült olasz állam felbomlásával fenyegető helyzetben lépett színre Benito Mussolini vezette fasiszta mozgalom. Mussolini szegény családból származott. 1901-ben tanítói oklevelet szerzett, a háború előtti években azonban főképpen újságírással kereste a kenyerét. Fiatalabb korában a marxista szocializmus meggyőződéses híve volt. A háború alatt két évig a fronton szolgált, ahol súlyos sebesüléseket szerzett. Időközben fokozatosan eltávolodott a marxizmustól, mert felismerte, hogy ez az ideológia nem képes megteremteni a nemzeti egységet, sőt kifejezetten veszedelmes Olaszország jövőjére nézve.

1919-ben alakult meg az összefogást szimbolizáló fascest jelvényüknek választó Fascio di Combattimento elnevezésű szervezet, amelyben kezdetben bal- és jobboldaliak is helyet kaptak. (Maga a fasces etruszk eredetű római hatalmi jelkép: piros bőrszíjakkal összekötött vesszőnyaláb, melybe egy bárdot tűznek. Az ókori Rómában a lictorok hordozták a magas rangú tisztségviselők előtt, kifejezve a nép egységét, valamint a törvényesség és a rend fenntartásának igényét.) Az újonnan született mozgalom az 1919-es választásokon súlyos vereséget szenvedett, és egyetlen képviselőt sem tudott a parlamentbe juttatni. A kudarc annál is inkább súlyosnak tűnt, mert az Olasz Szocialista Párt ugyanekkor a voksok 32%-át megszerezve 156 mandátumot szerzett. A Fascio di Combattimento sorain belül kiéleződtek a belső harcok, azonban a nemzeti erőknek rövidesen sikerült kiszorítani a marxista szocialistákat. Az 1921 májusában elfogadott program már egyértelműen radikális jobboldali jellegű: vagyis nemzeti és a szociális követeléseket egyaránt megfogalmaz.

Az 1921-ben sorra kerülő újabb választásokon a Benito Mussolini vezetése alatt álló, és hozzávetőleg 250 ezer főből álló mozgalom a jobboldali pártokat tömörítő Nemzeti Blokk keretei között vett részt. A pártszövetség diadalmaskodott, a fasiszták pedig 35 képviselőt küldhettek a nemzetgyűlésbe. Ami önmagában nem sok, azonban a fasiszta mozgalom támogatása nélkül nem lett volna meg a Nemzeti Blokk többsége. A mozgalom az 1921 novemberében rendezett kongresszuson párttá alakult: létrejött a Nemzeti Fasiszta Párt. Taglétszáma az esztendő végén elérte a 320 ezret, a következő év júliusában pedig a 700 ezret. A baloldal azonban jóval erősebb volt, hiszen az Olasz Szocialista Párt közel kétmillió taggal rendelkezett. A tankönyveknek nevezett propagandakiadványokban azt olvassuk, hogy a fasiszták fegyveres csoportjai terrorizálták a munkásokat és a parasztokat. A valóságban természetesen azért kellett létrehozni a fasiszta „gárdát”, mert az orosz forradalom nyomán radikalizálódó szocialisták már korábban megszervezték a saját félkatonai alakulataikat, melyek számos erőszakos cselekményt – közöttük több gyilkosságot – követtek el ismert jobboldali személyiségek ellen. Az olasz marxisták a hatalom fegyveres megragadására készültek, amit Mussolini fasisztái mindenképpen szerettek volna megakadályozni. 1919 és 1922 között számos esetben került sor verekedésre, időnként fegyveres összetűzésre is a magukat immár kommunistának tekintő marxisták és a hazafiak között. 1921-ben az orosz bolsevisták ösztönzésére a szocialista pártból kivált radikális „forradalmárok” megalakították az Olasz Kommunista Pártot. Itáliát a teljes összeomlás, a marxista hatalomátvétel és a polgárháború réme fenyegette.

Ebben a válságos pillanatban mutatkozott meg Benito Mussolini kivételes bátorsága. Amikor hírek terjedtek el arról, hogy a Luigi Facta vezette kormány a szocialisták támogatásával kíván valamiképpen kievickélni a válságból, a fasiszta párt vezetése cselekvésre szánta el magát. Mussolini nem várta meg az újabb választásokat, nem kesergett azon, hogy pártjának nincsen többsége a törvényhozásban, és nem odázta el a cselekvést a szocialisták és kommunisták félelmetesnek látszó tömegtámogatására és fegyveres erejére hivatkozva sem. Megértette, hogy hazája végveszélyben van, és saját politikai karrierjét, sőt szabadságát és életét is kockára tette. 1922. október 24-én a Nápolyban rendezett pártkongresszuson Mussolini kijelentette: „A programunk egyszerű: kormányozni akarjuk Itáliát!” Az előzetes terveknek megfelelően október 28-án Olaszország különböző pontjairól megindultak a fasiszta „gárdisták” Róma irányába. A cél természetesen a hatalom átvétele volt, mert meg voltak győződve arról, hogy amennyiben ők nem tesznek semmit, a kormány rövidesen a marxisták befolyása alá kerül, Olaszország pedig teljes belső káoszba süllyed, vagy pedig egy bolsevik típusú diktatúra alakul ki. Néhány olasz városban és településen sikerült a fasisztáknak átvenni egyes közintézmények irányítását.

A főváros irányába tartó fasiszta alakulatok létszáma kezdetben 20-25 ezer körül lehetett (vannak, akik szerint 30 ezer főt is elérte a „menetelésben” részt vevők száma, mások úgy vélik, jóval kevesebben voltak, és csupán a későbbi fasiszta propaganda nagyította fel az erejüket.) Jelentős részük egyébként vonaton tette meg az utat. Az akció meglehetősen kockázatos volt, hiszen a hadsereg bárhol könnyűszerrel az útjukat állhatta volna a könnyű fegyverzettel felszerelt, vagy azzal sem rendelkező, de elszánt és lelkes hazafiaknak. Akiknek egy része egyébként különböző okokból visszafordult, illetve nem jutott el a fővárosba, de az a hozzávetőleg 10 ezer ember, aki végig kitartott, kész volt életét is feláldozni hazája megmentése érdekében. Amennyiben persze a katonaság fellépett volna ellenük, aligha lett volna esélyük a sikeres ellenállásra. Maga Mussolini október 29-én érkezett meg Rómába, akkor, amikor még híveinek jelentős része úton volt a főváros felé. A király hajlandónak mutatkozott fogadni a fasiszta vezért, és először valamilyen miniszteri bársonyszéket ajánlott föl neki. Mussolinitől azonban mi sem állt távolabb, mint a becstelenség. Nem volt hajlandó alkudozni, hanem vakmerően a kormányfői tisztséget követelte. Ismét csak azt kockáztatva, hogy a király parancsot ad a letartóztatására, a Róma irányába menetelő hazafiakat pedig fegyveres erővel zavarja szét.

Az uralkodó azonban megrettent a fasiszták elszántságától, és attól tartott, ha a hadsereggel állítja meg őket, a kommunista-szocialista alakulatok is bekapcsolódnak a harcokba, és kitör a polgárháború. (Állítólag attól is félt, hogy ha elutasítja a fasiszta vezér kívánságait, a vele rokonszenvező unokatestvére megfosztja hatalmától.) Ezért a király – a kormányfő tanácsa ellenére - meghajolt Benito Mussolini követelései előtt, és kinevezte őt miniszterelnöknek. (Luigi Facta kormányfő már előzőleg rendkívüli állapot kihirdetésére, és a hadsereg egységeinek bevetésére akarta rávenni a királyt.) Október 31-én a Rómába érkező hazafiak megtartották ünnepélyes felvonulásukat a fővárosban. A fasiszta mozgalom diadalmaskodott.

Benito Mussolini a hatalom birtokában hozzálátott programjának megvalósításához. Az amúgy is kiüresedett és önmaga paródiájává vált „demokrácia” feláldozása árán visszarántotta hazáját a polgárháború szakadékának széléről, megakadályozta a kommunista puccsot, felszámolta az anarchiát, és sikerrel emelte ki Itáliát a gazdasági válság örvényéből is. A fasizmus időszaka alatt helyreállt a belső rend, és Olaszország erős, egységes államként jelent meg a nemzetközi politika színpadán. A fasizmusnak nyilvánvalóan voltak bizonyos fogyatékosságai, mindamellett 1922-ben ígéretes fejlődés vette kezdetét, melynek a második világháborúban elszenvedett vereség nyomán sajnos vége szakadt. (Mussolini teljesen érthető és józan megfontolások alapján döntött úgy a 30-as években, hogy Olaszország érdekeit akkor képviseli a legjobban, ha Németországgal köt szövetséget.)

Túlzás lenne azt állítani, hogy Benito Mussolini pusztán a Rómába menetelő sok ezer lelkes fasiszta hazafi segítségével változtatta meg a történelem menetét, és rántotta vissza hazáját a szakadék széléről. A hagyományos politikai elit – köztük befolyásos katonai, polgári és egyházi körök – egy része is jóváhagyta Mussolini miniszterelnöki kinevezését, mivel tőle várta az egyre terebélyesedő kommunista mozgalom megfékezését, és a belső rend helyreállítását az országban. Számításukban nem is kellett csalatkozniuk. Mint ahogy az olasz nemzet más rétegeinek sem. (Habár ami a nagytőke várakozásait illeti, azok csak részben teljesedtek be, ugyanis a fasizmus az állam erejére támaszkodva megfékezte a fináncoligarchia ámokfutását, és nem engedte meg a munkásság mértéktelen kizsigerelését.) Tény azonban az is, hogy ha nincs a Rómába vonuló, életét is kockáztatni hajlandó több ezer szenvedélyes olasz hazafi, és ha nincs egy nagyformátumú vezér a mozgalom élén, Itália aligha kerülhette volna el az összeomlást és a polgárháborút az 1920-as években.

Perge Ottó - Kuruc.info