A Breivik által gyakran idézett Bruce Bawer, a While Europe Slept: How Radical Islam Is Destroying the West from Within (Amíg Európa aludt: hogyan rombolja le belülről a radikális iszlám a Nyugatot) című könyv szerzője a The Wall Street Journalben reagált arra, hogy a tömeggyilkos számára inspirálók voltak az írásai. Bawer, amellett, hogy a legmélyebben elítélte a gyilkosságokat, egyben azt is megjegyezte, hogy míg Norvégiában – ám valójában egész Európában – már korábban is lehetetlen volt a témáról szólni az iszlamofóbia és a rasszizmus vádja nélkül, az új, európai antiiszlamista alapokon álló Breivik őrült cselekedete miatt sokkal nehezebb lesz mostantól erről a valódi problémáról beszélni.

Márpedig a hallgatás és a politikai korrektség esztelen képviselete az européer kormányzatok oldalán, és a Karl Popper által megálmodott open society (nyitott társadalom) multikulturalizmusának majd fél évszázados dicsőítése és társadalompolitikává formálása végzetes csapdába kergette mára az öreg kontinenst. A világháború rémtettei után ugyanis a nyugati országok demokráciafelfogásának egyik alappillére az lett, hogy demokráciát egyetlen alapról lehet csak építeni, a rasszizmus és az antiszemitizmus feltétlen elítéléséről. E jelenségek idealizált ellentéteként pedig a multikulturális társadalom megvalósítását tűzték célul maguk elé. Csakhogy mára azt mondhatnánk, hogy relációanalízisben helyesnek mondható a pillérekre vonatkozó állítás, de hamisnak bizonyult a multikulturalizmus társadalmi békét meghozó ígérete. Európában mára olyan össztársadalmi helyzet alakult ki, amelyben az EU-tagállamok kormányai már nem fordíthatják félre a fejüket a politikai korrektség fenntartása, még inkább a rasszizmus vádjától való félelem miatt.

Európa társadalmi csapdába került a szűk szellemi-politikai elitje által képviselt liberális eszmék miatt. Olyan társadalmi csapdába, amely a Breivik-féle esztelen szélsőségek megjelenését is magával hozza. Az európai csapdahelyzetet és azt, hogy erről kell, muszáj beszélni az európai kultúra és civilizáció fennmaradása érdekében, már sokan jelezték az elmúlt években, ahogy az EU-tagállamok jelentős részében is megerősödött az a politikai irányvonal, amelyik az iszlám térnyerése miatt a bevándorlás szigorítása mellett tette le a voksát.

Csakhogy ezek a szerzők, kutatók, még ha többségük a tudomány legmagasabb grádicsairól is írta figyelmeztető munkáit, mégis megkapták a rasszista, iszlamofób stigmát, ahogyan a civilizációk összeütközését hirdető pártok is mind magukon viselték, viselik a „szélsőséges” bélyeget. Miközben a német, osztrák, francia, holland és kisebbrészt a svájci társadalom két évtizede tapasztalja a mozlim közösség kulturális, szociális integrálhatatlanságát, a körükben jóval nagyobb bűnözési rátát, a főleg török és közel-keleti mozlim nagycsaládok minimális tanultsági indexét, a segélyen élés antiszociális, zárt kultúráját, addig a nagypolitika fősodra – félve a második világháború borzalmaiból táplálkozó stigmatizálóktól – hallgatott és elleplezte az iszonyatos feszültségeket.

Nagy áttörést e téren a 2010-es év hozott. Ez év augusztusában jelent meg ugyanis Németországban Thilo Sarazzin Németország felszámolja önmagát című kötete. Sarazzin szociáldemokrata politikusként, a német Szövetségi Bank nagy presztízsű igazgatóságának tagjaként, az európai baloldaliak megbecsült és elismert politikusaként szakított a balliberális mainstreammel (fősodorral), és nem a szalonpolitika valóságtól elszakadt korrektségével, hanem egy európai, a keresztény német civilizációhoz tartozó politikusként a valós társadalmi bajokra hívta fel a figyelmet. Sarazzin kiemelten fontosnak tartotta munkájában azt, hogy nem pusztán a németek radikális fogyását és ennek folyamatát mutatta ki a mozlim közösséggel szemben, hanem azt is, hogy ezzel párhuzamosan radikálisan csökken a német társadalom intelligenciahányadosa, s ezzel együtt a németnek mondott – de valójában már nem az – kreativitás, pontosság és szorgalom. Mindez számításai szerint már 2020-ra a német gazdaság jelentős visszaeséséhez fog vezetni.

Sarazzin könyve azóta folyamatosan a legkeresettebbek között található, ő a nagy tabudöntő, akinél kilógott a lóláb a rasszizmus vád kapcsán, s bár a politikailag korrektek szalonja lemondatta tisztségéről, munkája elbillentette a német politikai elitet a választók napi tapasztalata irányába, míg Angela Merkel, majd őt követve David Cameron ki nem mondta, hogy a multikulturalizmus eszméje megbukott.

Csakhogy a XX. század végére, a XXI. század elejére, úgy tűnik, kései a felismerés, s ezzel maga Sarazzin is foglalkozik. Méghozzá azért, mert az öreg kontinens, úgy tűnik, végleg elöregszik, s demográfiailag végképp alul marad az Európán kívülről jött és/vagy benne nem integrálódott, de rendkívül magas szaporulatot mutató közösségekkel szemben. Sarazzin előtt erről írt 2007-ben Walter Laquer is az Egyesült Államokban. Európa utolsó napjai című könyvében levezeti, hogy az európai népek számának radikális csökkenése és az országaikon belüli mozlim közösségek 25-30 évente való megduplázódása miatt a demográfiai harcban elesik Európa. Laquer úgy látja, hogy 2100-ra iszlám többségű lesz a térség.

Közel ugyanilyen megállapításokra jutott a már említett Bruce Bawer is, aki azt a folyamatot tárja fel, amelyben a mozlim közösségek szándékosan ellenállnak az európai integrációnak. E társadalmakba beköltözve párhuzamos világot alakítanak ki bennük, amelyet előbb elfogadtatnak a többségi közösség törvényei, demokráciája által, majd rohamos bővülésükkel, később többségbe kerülésükkel a maguk arcára formálják előbb környezetüket, majd a társadalmi viszonyokat, és lerombolnak mindent, ami korábban volt.

De szintén tabudöntögetőnek számított a német bírónő, Kirsten Heisig ugyancsak 2010-ben megjelent Das Ende der Geduld (Elég a türelemből) című könyve, amelyben feltárja a tanulatlan, primitív bevándorló-, vagy azoktól leszármazott török és albán fiatal bűnbandák működését. E bűnözők és környezetük a többségi társadalom részéről történő elutasítását, írja, normálisnak, egészségesnek kell tartanunk, s nem lehet, hogy a ferde, liberális, értékrelatív politika rasszistázással bélyegezze meg ezt a normalitást. E konfliktusokat, ha kell, radikális asszimilációs törvényekkel, visszavágott segélyezési rendszerrel, kötelező óvodával és bentlakásos iskolákkal viszonylag gyorsan fel kell számolni a többségi, jogkövető, dolgozó, adózó és tanuló társadalom védelmében.

Magyarországon és általában Közép-Európában – ezen államok alacsonyabb szociális, jóléti szintjei és kevésbé profitáló segélyezési rendszerük miatt – nem jellemző az iszlámosodás. E térség (Magyarország, Csehország, Szlovákia, Románia, Szerbia, Bulgária) számára inkább a cigányság integrációja és Nyugat-Európához hasonló kisebbségi-többségi demográfiai mutatói alapján van csapdahelyzetben. A mozlim és a roma kisebbségek többséggé válásának folyamatáról itthon eddig egyetlen nagy horderejű munka jelent meg Pokol Béla tollából. A szociológus-politológus-jogász professzor – akit azóta alkotmánybíróvá választottak – az idei könyvhétre jelentette meg Európa végnapjai; A demográfiai összeroppanás következményei című kötetét, amely a médiában még nálunk mindig uralkodó „politikai korrekt” beszéd- és gondolkodásmód erőltetésének ostobasága miatt korántsem kapott akkora visszhangot, amekkorát megérdemelt volna.

Pokol ugyanis nemcsak bemutatja az „elmozlimosodás” és „elcigányosodás” európai folyamatait, hanem egyben felhívja a figyelmet a migrációs szivattyú máris nyakunkon lévő jelenségére. Eszerint Nyugat-Európa máris úgy próbál meg túlélni és demográfiai összeomlását időben kitolni, hogy utánpótlását az integrálódni akaró és tudó kelet-közép-európai országok fiatal, aktív, dolgozni akaró, adófizető, keresztény és fehér népcsoportjaiból próbálja megoldani. E térségekből elszívják a képzett, kreatív, jó képességű ifjúságot, s ez az amúgy is tragikus gyermekvállalási ráták további csökkenését, s a cigányság további növekedését eredményezi majd a térségben.

Pokol egyébként meglehetősen bizonytalan a szociológiai mutatók alapján a nyugat-európai mozlim és a kelet-közép-európai cigányság társadalmi integrációs lehetőségei kapcsán, és az elkövetkező három-négy évtized súlyos belső európai társadalmi és gazdasági konfliktusaival számol. A bűnözési ráta rohamos emelkedésével, a társadalmi együttélés konfliktusainak növekedésével, a belső migrációs politika nemzeti kontúrokat átrajzoló folyamataival, az integrálódni nem akaró és/vagy nem képes közösségek államiságot veszélyeztető munkanélküliségével és adóelkerülésével, s végül a nyugati civilizáció kisebbségbe szorulásával. E hanyatlás velejárója a minden irányú szélsőségek megerősödése, a fizikai fenyegetettség megjelenése és az agresszió elszabadulása.
A norvég szélsőséges fiatal őrült, ártatlanokat lemészároló tette erre figyelmeztet. Arra, hogy a liberális recept nem működik. Popper enemy (ellenség) stigmája mindenkire, aki nem hisz a nyitott társadalomban, már egyszerűen nem igaz, és időszerűtlen, ahogy a neoliberalizmus gazdaságfilozófiája is megbukott 2008-ban. Az erős, integráló, munkára kötelező és a magában párhuzamos társadalmakat felszámoló, családbarát és gyermekvállalást szocializációs kényszerekkel együtt ösztönző állam és ennek a politikai képviselete törhet csak ki a csapdából. Ha nem ezt az irányt követjük, akkor Spengler A Nyugat alkonyában felvázolt víziójának megvalósulását az ifjabb generációk maguk nézhetik végig.

(MNO)