Az első levél itt olvasható: "Líbiában jártam a forradalom alatt" - olvasónk cáfolja az "összeesküvés-elméleteket"

Tisztelt Olvasók!

Először is kibújnék a névtelenség homályából, mert úgy érzem, hogy így korrekt a dolog, bár a nevem csak a személyes ismeretségi körömnek fog ismerősen csengeni, ugyanis nem vagyok közszereplő. T. Kristófnak hívnak, és már több mint tíz éve rendszeresen utazom "hátizsákos" stílusban Afrikában, Ázsiában és Európában. Ehhez nem kell milliárdosnak lenni, stoppal, sátorral, a helyiek vendégszeretetére alapozva, illetve a Couchsurfing-et használva utaztam, ahogy számos másik "backpacker" világutazó is, akikkel a Föld különböző pontjain találkoztam. Ők persze nem magyarok voltak, a többségük nyugat-európai, néhányan pedig Észak-Amerikából jöttek, Kelet-Európából pedig leginkább a csehek és lengyelek képviseltetik magukat e táborban. Ismerek viszont olyan magyar srácot is, aki gyakorlatilag megszakítás nélkül, nyolc éven keresztül "nyomta" így, több mint 120 országon keresztül, miközben úgy finanszírozta magát, hogy alkalmi munkákat vállalt, és itthon kiadta a lakását havi ötvenezerért. Ez persze nem a legpihentetőbb módja az utazásnak, a legtöbbször legalább 10-15 kilót fogytam egy-egy 3-4 hónapos Afrika-, vagy Ázsia-kör alatt (és akkor sem voltam kövér, amikor elindultam.) viszont én pár százezer forintból hoztam ki azt, amire mások alaphangon is ennek az öt-tízszeresét költenék el. Mi, hátizsákosok a kényelmetlenségek vállalásával és a fáradtságunkkal fizetünk az útért, nagyobb összegek elköltése helyett. Sokat elmond talán erről az életformáról - mert hiszek benne, hogy ezt annak lehet nevezni - hogy már 105 országban jártam, ám csak 28 alkalommal szálltam repülőre az eddigi életem során. Több mint 17 éve szinte kizárólag autóstoppal járok, bárhova utazom is, és hetente legalább két éjszakát sátorban alszom valamelyik erdős területen még akkor is, amikor itthon vagyok. Van téli felszerelésem, így a hideg sem jelent számomra akadályt, persze azért valamennyire ez is korlátozza a mozgásomat és a szabadban eltöltött időt. Erről szól ez a velem készült, korábbi interjú is.

Az interjú elején, az első képen 2007-ben, Groznijban, egy Moszkva-barát csecsen hadúrnak, Ramzan Magomedovnak és fegyveres kíséretének a társaságában vagyok látható, aki az egyik legkülönösebb vendéglátóm volt az eddigi utazásaim során. A második, ahol pisztolyt fognak a fejemhez, Kairó egyik külvárosában készült idén márciusban, ugyanis a rendőrség meggyengülésével a forradalom alatt bizonyos területeken megerősödtek a fegyveres bandák. Persze beállított (nem hamisított, hanem megrendezett, "viccelődős") felvételről van szó, a srác az egyik vendéglátóm barátja volt és az araboknál annyira erős a vendégjog, hogy ez védelmet jelentett a számomra. A harmadik fotón pedig Alexandriában állok egy tankkal és egy líbiai menekülttel idén márciusban. Ennyit magamról.

A kommenteket olvasgatva sajnálattal vettem észre, hogy a hozzászólók többsége - akik, gondolom, csak egy töredékét teszik ki azoknak, akik elolvasták az írásomat - provokációt és félrevezető szándékot vélelmez a cikkemben megfogalmazott véleményem mögött, mert az nem az ő álláspontjukat tükrözi. Feltételezem, hogy ezen hölgyek és urak nagy többsége még sosem járt Líbiában, az ismereteik kizárólag netes forrásokból származnak, ahogy ezt néhányan le is írták. Most feltenném a kérdést, hogy ezek a kommentelők miért tartják hitelesebbnek azokat az interneten megjelent cikkeket, mint az én írásomat, amikor sem ennek, sem pedig azoknak a hitelességét nem tudják közvetlen módszerekkel ellenőrizni? Tán csak nem azért, mert azokból a forrásokból a saját prekoncepcióik köszönnek vissza?

Azt is olvastam egy hozzászólásban - nem tudom már, hogy melyik önjelölt "Líbia-szakértőtől" - hogy a lázadók tulajdonképpen arabnak (a hozzászólás "bölcs" írója szerint tuaregnek, nem tudván, hogy ez utóbbiak Kadhafi oldalán harcolnak) öltözött brit SAS-katonák. Hát, erre nem tudom, milyen bizonyítékot tud felmutatni a kommentelő, de ez szerintem még viccnek is gyenge állítás. Ha így lett volna, akkor bizony nem tartanának még most is a harcok, így, fél évvel a bombázások kezdete után, hanem a tapasztalt, jól képzett és felszerelt brit katonák max. pár hét alatt szétzúzták volna Kadhafi harmincéves haditechnikával felszerelt, bombázások által tizedelt csapatait. Ne feledjük, jelenleg hagyományos háború folyik Líbiában, amit egy nyugati haderő szárazföldi csapatok bevetésével pár hét alatt képes lett volna megnyerni. Persze az utána következő esetleges gerillaháborúról már mindez nem mondható el, lásd Irakot, Afganisztánt, Csecsenföldet stb. Levonhatjuk tehát a következtetést: bárkik harcolnak is a lázadók oldalán, önmagukban nem képviselnek jelentősebb katonai erőt, mint a rezsim elavult hadserege. Ne viccelődjünk hát a világ egyik legkorszerűbb katonai alakulatával, az SAS-sel. Egyébként a lázadók... tényleg elfogtak kb. tíz SAS-katonát Bengázi környékén, még úgy február-március fordulóján, de ők nem harcolhattak a felkelők oldalán, titokban, hiszen akkor nem jelentette volna be a bengázi Átmeneti Nemzeti Tanács az elfogásukat. A nevetséges, hivatalos brit indokolás szerint a londoni kormány rajtuk keresztül akart kapcsolatot létesíteni a lázadókkal. Ez persze hülyeség, valószínűleg felderítőmunkát végeztek, ám az akció konkrét célját azóta sem ismerjük. Egy biztos: a lázadók nem fogták volna el őket, ha az ő segítségükre érkezett volna a csapat.

Ami pedig egy bábkormány levegőből történő hatalomra juttatását illeti, majd ha a nyugatiak a felkelőket is bombázzák és deszantos bevetéseket vagy egyéb szárazföldi műveleteket hajtanak végre Líbiában, és erre megfelelő bizonyítékot mutat nekem valaki, akkor elhiszem, addig viszont ez csak egy bizonyítást nem nyert összeesküvés-elmélet marad. A lázadók összetételét nem Amerika vagy Izrael döntötte el, sokan a Kadhafi-rezsim volt vezetői közül álltak át a forradalom kezdetén, még a forradalmárok vezető szerve, az ÁNT elnöke és "miniszterelnöke" is egy volt Kadhafi-miniszter, illetve a rezsim egyik korábbi gazdasági vezetője. Márpedig a bombázások őket segítik hatalomra, nem egy, a Nyugat által összeállított bandát, ugyanis az eseményeket a líbiai emberek kezdték, a Nyugat csak később avatkozott bele, addigra a vezetők összetétele már adott volt. Persze később ez változhat, de egyelőre arra vonatkozó adat nem merült fel, hogy a Nyugat odaültette volna a bábjait. Hogy is tehette volna ezt? A levegőből? Ami miatt mégis beavatkozott, az szerintem az új kormány szimpátiájának és hálájának az elnyerése, ami talán, de hangsúlyozom, csak talán a Nyugat malmára hajthatja a vizet (és az olajat).

Valamelyik hozzászóló azt is felvetette, hogy "hogyan szerezhetnék én információt egy olyan helyszínen, ahol még a helyi nyelvet sem beszélem". Ebből is látszik, hogy a komment írója nem utazott még túl sokat a harmadik világban, vagy ha igen, akkor nem önállóan, hanem pl. egy iroda szervezésében, ahol nem kellett túl sokat kommunikálnia a helyiekkel, ha egyáltalán beszél valamilyen idegen nyelven. Ezzel szemben a valóság az, hogy a Föld legtöbb pontján, sokszor még a kis, eldugott falvakban is élnek angolul beszélő emberek (pl. Afrika államainak kábé a felében ez az általánosan beszélt, hivatalos nyelv), és őket használhatom tolmácsként. Tolmáccsal dolgoznak egyébként a legtöbb esetben a riporterek is, ugyanis a legtöbb, számos országot megjárt tudósító sem beszél mondjuk tíz nyelvet elfogadható szinten.

Egy vagy több kommentben is olvastam, hogy megalapozatlan dolog az utca emberének a véleményét komolyan venni, hiszen ők nem látnak a dolgok mélyére. Ebből megállapítottam, hogy ezek a hozzászólók még ahhoz sem vették a fáradtságot, hogy végigolvassák a cikkemet, ugyanis abban nemcsak az "utca emberére" hivatkoztam forrásként, hanem egy, a lázadók oldalára átállt tábornokra, lázadó katonákra és az al-Baida városát irányító tanács vezetőjére is. Persze velük meg biztos az lenne a baj, hogy elfogultak, illetve manipulálnak, hiszen politikusokról és vezetőkről van szó. De vajon milyen forrásnak hinnének a hasonló kommentek szerzői? Valószínűleg csak annak, akinek a véleménye a hozzászóló saját, leegyszerűsített világképét támasztja alá.

És végül egy olyan alapvető problémáról szólnék, aminek a megoldása alapjaiban rengeti meg a líbiai polgárháborúra vonatkozó eddigi elméleteket. A kommenteket olvasgatva ez az, ami a legtöbb vitát váltotta ki a hozzászólók között, és ami a legjobban foglalkoztatta a cikkem olvasóit. Ez pedig a krumplikérdés. Konkrétabban az, hogy az egyik képemen látható terepjáró platóján krumpli vagy esetleg valamilyen másik zöldség, illetve gyümölcs található a gépágyú mellett fekvő zsákokban. Nos, örömmel közölhetem önökkel, hogy a problémát megoldottam: megnéztem a fotót nagyobb méretben is, és arról egyértelműen megállapítottam, hogy az egyik zsákban paradicsom, a másikban pedig narancs van. Szóval, tisztelt hölgyeim és uraim, itt a bizonyíték, hogy az egész líbiai forradalom mögött tulajdonképpen Orbánék állnak...:))))))

Tisztelt Lipusz Zsolt!

Azért szólítom meg így, közvetlenül, mert már több, a magyar történelemmel foglalkozó, érdekes cikket is olvastam öntől. Érdekelne, hogy ön szerint miért állt volna érdekében Izraelnek és Amerikának, vagy bármelyik nyugati államnak, hogy "az egész arab tavaszt kívülről megszervezzék, és, "rátelepedve" a jogos népi elégedetlenségre", elmozdítsák az Izrael- és Amerika-barát Hoszni Mubarakot, és a nyugatbarát Ben Alit és Száleh elnököt? Ugyanis ezt olvastam a cikkemhez írt hozzászólásában. Ön szerint a jelenlegi egyiptomi-izraeli viszony felel meg jobban a zsidó állam érdekeinek, vagy pedig az, ami Mubarak idején volt? Mert szerintem egyértelműen az utóbbi, az előbbi mellett igazából egyetlen érvet sem tudnék felhozni... Akkor meg miért szervezkedtek volna a saját érdekeik ellen a nyugati hatalmak?

A kupolás fotó - ön szerint - manipulált mivoltáról pedig annyit, hogy a kép eredeti, és én készítettem Tobrukban, idén márciusban. Egyébként sem lett volna szükségem arra, hogy "összevágjak" egy ilyen képet, még akkor sem, ha egy "kamu" élménybeszámolót akartam volna itt közzétenni, ugyanis sok kép található a líbiai forradalomról a neten, tehát sokkal egyszerűbb lett volna, ha a "hamisítgatás" helyett pusztán letöltök egyet közülük, és azt küldöm be, amennyiben a megtévesztés lett volna a szándékom. Ebből is látszik, hogy ön a képszerkesztésben közel sem annyira járatos, mint a magyar történelemben.

Tisztelt Hering József!

Először is egy félreértést szeretnék tisztázni. A múltkori levelemben többször is szerepel, hogy ezt, vagy azt az álláspontot a Kuruc.infón olvastam, ön pedig leírta, hogy azok nem a szerkesztőség véleményét tükrözik, hanem csak az enyémhez hasonló olvasói levelek tartalmazzák őket. Nos, én sosem állítottam, hogy ezeket ön, vagy bármelyik szerkesztő írta volna, pusztán csak annyit mondtam, hogy a Kurucon olvastam őket, márpedig a kommentek és az olvasói levelek is itt találhatók.

Az olvasói levelemre írt válaszában ön így fogalmaz velem kapcsolatban:

"azt is látjuk, hogy (a levelet író "olvasó", tehát én, T.Kristóf - a levélíró megjegyzése) némileg elfogult a Nyugattal szemben, a Nyugat javára. Azt kívánja elhitetni velünk, hogy Párizs, London, Róma, Washington és a líbiai fölkelők többi „önzetlen”, vagy félig-meddig önzetlen támogatója elsősorban mégiscsak az emberi- és szabadságjogok védelmében bombázta, s bombázza most is a Muámmár el-Kaddzáfihoz hű erők állásait, no meg számos esetben a polgári lakosság tartózkodási helyeit."

Megkérem önt, hogy idézzen tőlem legalább egy olyan mondatot, ami arra utal, hogy szerintem a Nyugat a szabadságjogok védelmében, és nem a saját érdekeinek az előmozdítása végett bombázza Líbiát. Ilyet ugyanis én NEM írtam le, minthogy nem is gondolom így.

Ez az idézet viszont az én múltkori levelemből származik, és pont az ellenkezőjét tartalmazza annak, amit ön a számba adott:

"És mi az, ami miatt mégis a forradalmárok oldalán avatkozott be a Nyugat? Abban egyetértek a Kuruc.infóval, hogy biztosan nem humanitárius okokból, ugyanis a nagyhatalmakat kizárólag politikai érdekek mozgatják, tehát itt is ezeket kell keresnünk. A Nyugatnak pedig az az érdeke, hogy egy stabil, nyugatbarát rezsim kezébe kerüljön a stratégiai helyen fekvő, olajban gazdag ország irányítása."

Tehát én is úgy gondolom, hogy elsősorban az olajért, másodsorban pedig egy, a nyugati érdekekhez pozitívan viszonyuló kormány hatalomra segítése végett avatkozott be a NATO a konfliktusba, és természetesen nem puszta jóságból és felebaráti szeretetből, ez nyilvánvalóan dajkamese. Abban sincsen köztünk nézeteltérés, hogy a konfliktust a líbiai népesség egy része robbantotta ki, a Nyugat csak később avatkozott bele ebbe. Ezt állítottam én is, azokkal az itt kommentelők között népszerű nézetekkel szemben, hogy az egész arab tavasz - mások szerint pedig csak a líbiai forradalom - egy nyugati kreálmány. Azt azért hozzátenném, hogy nem véletlen, hogy Kelet-Líbiában, az ország Cyreneica, vagy Barka nevű részén győzedelmeskedett először a forradalom, ugyanis itt a lakosság körülbelül egyharmada még ma is kötődik a Szenusszi vallási és politikai rendhez, aminek vezetője Líbia korábbi királya, a Kadhafi által 1969-ben puccsal megbuktatott Idrissz volt.

Egyetértünk abban is, hogy nem lehet megjósolni, jól jár-e majd a Nyugat az új vezetéssel, vagy esetleg még rosszabbul, mintha Kadhafi maradt volna hatalmon. De a tapasztalataim és ismereteim szerint Kadhafi rendszere helyi tényezők miatt ingott meg, és már nem lehetett volna az eredeti állapotában helyreállítani, ezért döntött a Nyugat (is) az elmozdítása mellett. Természetesen azt sem tudhatjuk, hogy a líbiai emberek hogyan járnak majd az új kormánnyal. Simán elképzelhető az is, hogy egy Kadhafiénál is korruptabb és elnyomóbb rezsim kerül hatalomra, vagy állandósul a polgárháború - erről a múltkori levelemben már írtam - és a lakosság visszasírja majd az ezredes uralmát. Ezt ma legfeljebb egy jövőbelátó tudná megmondani, én biztosan nem...

Ami pedig az ön által említett, nyugatról érkező pszichológiai és ideológiai háttértámogatást illeti, azt szerintem megtette az internet és különösen a Facebook, és ez utóbbiak elsősorban nem a nyugati kormányok által készített propagandát közvetítik, hanem a felhasználók és a szerkesztők töltik fel őket tartalommal. Az al-Dzsazíra pedig azután állt nyíltan a forradalom mellé, miután az egyik újságíróját Bengázi mellett, márciusban meggyilkolták - feltehetően - Kadhafihoz hű fegyveresek.

Abban viszont vitatkoznék önnel, hogy a Nyugatnak érdeke lenne egy tartós polgárháború kirobbantása Líbiában, azért, hogy egy csomó fegyvert eladhasson. Ha ez igaz lenne, akkor a Nyugatnak az is az érdeke volna, hogy Európát, Izraelt és Észak-Amerikát és esetleg Japánt leszámítva mindenhol háború dúljon a Földön, hiszen akkor lehetne a legtöbb fegyvert értékesíteni. Ez pedig nyilvánvalóan nem helytálló megállapítás. Ha ugyanis a békés befektetések, nyersanyagüzletek, az olcsó munkaerő, és a mezőgazdasági, valamint az ipari termékekkel való kereskedelem nagyobb profitot ígér, mint a hadiipar, akkor igenis a stabilitás és a béke fenntartásához fűződik érdeke a Nyugatnak. Nem is szólva az elharapódzó háború és a menekültáradat problémájáról, ez utóbbi már amúgy is sok pénzébe került a Nyugatnak. Márpedig Líbiának stratégiai olajtartalékai vannak, mint tudjuk, így itt is a stabilitás az elsődleges nyugati érdek... Egy háborús, anarchiába süllyedt muszlim ország egyébként is háttérbázisul és menedékhelyül szolgálna a nyugati hatalmi körök ellenségeinek, lásd Irakot, Afganisztánt, Szomáliát, Pakisztánt stb.

Ami pedig Irakot illeti, ott sem állítottam, és nem is írtam ilyet, hogy az amerikaiak és csatlósaik a harcoló felek kibékítése végett támadták volna meg az országot 2003-ban, ugyanis az invázió előtt béke honolt az országban, és pont a megszállás vezetett polgárháborúhoz, ahogy ezt érintettem is az előző levelemben. Azt sem vitatom, hogy ez egy "BT-felhatalmazás nélküli rablóhadjárat" volt, minden józan ember számára nyilvánvaló, hogy az olaj volt a tét ott is. Az előző levelemben pusztán a líbiai és az iraki háború közötti hasonlóságokat és különbségeket foglaltam össze egy-két bekezdésben.

Az iraki kivonulással kapcsolatban tudom - és ezt írtam is - hogy az amerikaiak még bent vannak, ám a katonáik száma most már csak a harmada annak, mint pár évvel ezelőtt volt, a többiek már elhagyták Irakot, a városokban már nincsenek bázisaik és - ha minden igaz - az év végéig teljesen elhagyják az országot. Ez pedig amiatt vált lehetővé, hogy a síita-szunnita polgárháború legrosszabb időszakához képest - ami 2006 februárjában az al-Aszkári mecset felrobbantásával kezdődött - 2007 őszére jelentősen csökkent az erőszak mértéke Irakban, így az amerikaiak is végre véget vethetnek ennek a számukra erkölcsileg és anyagilag egyaránt veszteséggel végződő kalandnak.

Az iraki tradicionális vezető réteg alatt pedig a törzsi és vallási vezetőket értettem, akik az adott, kisebb közösségeket irányítják, és akikkel Petraeus megegyezett. Ők, a szunnita törzsi vezetők szorították vissza az Iraki Iszlám Állam ernyőszervezetet, és a részét képező al-Kaidát, először al-Anbar tartományból, később pedig a többi szunnita iraki országrészből is, ahol a leghevesebb volt az ellenállás a megszállókkal és a síitákkal szemben. És hogy a síita Núri al-Máliki az amerikaiak bábja-e, abban nem vagyok annyira biztos. Mindenesetre sokáig Muktada al-Szadr - aki 2004-ben még az USA ellen harcolt - is támogatta az Iszlám Dávát, Máliki pártját, az Amerika-barát, szunnita, szaúdi uralkodóház pedig Irán meghosszabbított karjának tekinti a síita Málikit egy WikiLeaks-jelentés szerint, és nemrég Irán legfőbb vallási vezetője, Khomeini ajatollah utódja, Ali Hamenei sem cáfolta, hogy a 2010-es választás utáni iraki kormányalakítási válságban őt tekintené alkalmas - az iráni érdekeknek megfelelő - miniszterelnöknek. Márpedig kötve hiszem, hogy Hamenei egy amerikai bábot támogatna. Szóval szerintem az amerikaiak már megbánták az iraki kalandot, és dolgavégezetlenül, sok pénzt elbukva távoznak onnan, ahogy csak tudnak.

 

És most következzék a líbiai útleírásom első része:

Egyiptom felől, szárazföldön léptem át a líbiai határt, el-Szállúm városnál, akkoriban az összes, Kelet-Líbiába látogató helyi és külföldi, valamint a Líbiából menekülő afrikai és ázsiai vendégmunkás is itt kelt át, ez lévén az egyetlen - legális - határátkelő a két ország között. Miután az átkelő líbiai oldalát két héttel azelőtt elhagyta Kadhafi hadserege és rendőrsége, így annak ellenőrzését a lázadók vették át, akik nem kérték a Kadhafi-rezsim által kiállított, korábban egyébként igen nehezen beszerezhető vízumot. A helyi emberek szabadon mozoghattak, a menekültek útiokmányok nélkül is elhagyhatták Líbiát, közülük több százan táboroztak a határ egyiptomi oldalán, várva, hogy a követségüktől új útlevelet kapjanak, és az országuk repülőgépet küldjön értük a kairói vagy alexandriai reptérre. A bangladesi és a filippínó nagykövetség már külön kirendeltséget is nyitott ott a Líbiából menekülő polgáraik ügyeinek intézésére. Az egyiptomi oldalon sikeresen átjutva úgy gondoltam, nyert ügyem van, nem gondoltam volna, hogy a líbiai lázadók akadékoskodnak majd a beléptetésnél. Ebben azonban tévedtem. Úgy gondoltam, hogy ha azt hazudom, hogy újságíró vagyok, simábban beengednek, mint egy sima "turistát", vagy minek nevezzem magamat, és a szabadúszóknak úgysincs sajtóigazolványa, valamint a határ egyiptomi oldalán is bevették az újságíró-mesét, sőt még a Nílus-menti ország elhárítása, a mukhabarát is simán nyilvántartásba vett anélkül, hogy bármiféle erre vonatkozó dokumentumot kértek volna tőlem, így a líbiai határon is ezt a történetet adtam elő.

Egyiptomi határőrök egy líbiai lázadóval a szallúmi átkelőnél

A szobában, ahol a ki- és belépők regisztrálását végezték a lázadók, két "katona" és egy helyi csempészekből, továbbá dán önkéntes orvosokból, valamint kínai újságírókból álló nyüzsgő társaság tartózkodott. Amint meghallották, hogy újságíró vagyok, rögtön kérték a sajtóigazolványomat, valamint - ennek hiányában - egy ajánlólevelet a magyar nagykövetségtől, amikkel persze nem rendelkeztem, így - hiába minden kérlelés - felszólítottak, hogy térjek vissza Egyiptomba. Én azonban nem azért jöttem el ennyire messzire, hogy ilyen könnyen megfutamodjak, ezért a szobából kilépve nem balra, Egyiptom felé, hanem jobbra, Líbia felé fordultam. Ezt a szobában ülők nem látták, a kint álló lázadók pedig nem hallották, hogy mi történt odabent, így senki sem állított meg, bár az első pár másodpercben biztos voltam benne, hogy mindjárt letartóztatnak, mint "kémet", de szerencsére nem így történt. Mivel a lázadók senkinek sem adtak beléptető pecsétet, az egyiptomi kilépőm pedig rendben volt, így ezzel nem is volt gondom, ameddig Líbiában voltam.

Még át nem adott, új líbiai határállomás

Egész ottlétem alatt, végig autóstoppal utaztam, ami remekül működik Líbiában, majdhogynem több sofőr állt meg, mint amennyi elhajtott mellettem, a rendkívül barátságos helyi emberek pedig minden éjszakára ingyen szállást és kaját biztosítottak nekem. A fotózással abszolút nem volt gondom, civileket és lázadókat, demonstrációt, és egy kifosztott katonai bázis belsejét is sikerült lencsevégre kapnom, még egy-két nőt is, bár belőlük nem sokat láttam az utcán. Az utakon néhány helyen ellenőrzőpontok álltak, de itt a lázadók a legtöbbször mosolyogva intették tovább az arra haladókat. Tőlem szinte sosem kérték az irataimat, és örültek neki, ha a fegyvereikkel pózolhattak a fényképezőgépem lencséje előtt. Fegyverzetük egyébként a hadseregtől zsákmányolt Kalasnyikovokból, BMP típusú szovjet páncéljárművekből, valamint T-55-ös harckocsikból állt, ez utóbbiakból persze csak néhányat láttam. Volt ezenkívül egy jellegzetes, négycsövű gépágyújuk is, szerintem légvédelmi fegyver lehetett.

Járókelő Tobrukban

Az első éjszakát Tobrukban töltöttem, 130 kilométerre az egyiptomi határtól. A város jelentős szerepet játszott a második világháborúban, itt volt Rommel főhadiszállása, erről tanúskodik egy bunkerben berendezett kis múzeum is, mellette egy lezuhant B-52-es, vagy vmi hasonló angolszász bombázó roncsai, és egy fémlemezekből összehegesztett, sufnituning, egyszemélyes... eredeti olasz tank is látható, bizonyítva Mussolini haderejének "korszerű" mivoltát. A város határában német, brit és lengyel katonai temetők láthatóak, szépen rendben tartva, az angoloké pont úgy néz ki, mint amelyik Solymár mellett van, a sírkövek, az elrendezésük és a fehér, kőkereszt alakú emlékmű is ugyanolyan, mint nálunk, Magyarországon.

Törzsi jelek egy idős nő arcán Tobrukban

A városban először egy Kadhafi-párti családba botlottam, akik kézzel lábbal magyarázták nekem, hogy mennyire szeretik az ezredest, még arra is hajlandók voltak, hogy a fényképezőgépemmel felvett kis filmen valamit skandáljanak, amit persze nem értettem, majd lefordíttatom valakivel. Ha Kadhafi-párti volt a szöveg, akkor nagy kockázatot vállaltak vele, nem tudhatták, kinek a kezébe kerül majd. Ők voltak az egyetlen rezsimpártiak, akikkel a városban találkoztam. A központi téren pár száz ember gyülekezett a forradalmat ünnepelni, örömükben a levegőbe lövöldöztek, zászlókat lengettek, és kis, házi készítésű bombával a kezükben filmeztették magukat velem, miközben mindenféle jelszavakat kiabáltak. Közösen imádkoztak, Sarkozy francia elnököt éltető transzparenseket tartottak a magasba, mert ő volt az első európai államfő, aki - pont azokban a napokban - elismerte a lázadók központi szervét, az Átmeneti Nemzeti Tanácsot Líbia legitim vezetésének. Még a mecset kupolájára is felmásztam a fiatalokkal, ahol szintén meglengették a forradalom Idrissz-király idejét idéző, piros-fekete-zöld zászlaját. Amerre csak jártam, a város utcáin mindenhol lelkes emberekkel futottam össze, akik engem meglátva V betűt formáztak az ujjaikból, az autók jó részét szintén kisebb-nagyobb forradalmi zászlókkal ékesítették, a Kadhafi-rezsim óriásplakát-méretű transzparenseit átfestették, egyet pedig ledöntöttek és a főtéren azon ugrált az emberek egy csoportja.

Vízipipázom egy tobruki utcán

Az egyik oldalon kis betonépület állt, ez volt korábban a Kadhafi-rezsim propagandáját terjesztő Forradalmi Iroda. Moammer Kadhafi ugyanis Zöld Forradalomnak nevezte el az 1969. szeptember 1-jei katonai puccsot, amivel - megdöntve a líbiai király, Idrissz monarchiáját - hatalomra jutott. Az épületet feldúlták, benne fiatalok egy csoportja éppen teát főzött, előtte nagy kupac hamu, benne zöld könyvborítókkal: az ezredes ideológiáját megfogalmazó mű, a Zöld Könyv példányai hamvadtak itt el. A könyvnek egyébként még szobrot is állítottak minden kisebb-nagyobb településen. A Forradalmi Iroda jellegzetes épülete előtt, zöldre festett betonlapra fehérrel írt idézetek hirdették Kadhafi gondolatait az ideális államberendezkedésről. Itt állt a rendőrség kiégett épülete is. Ezt is bejártam: belül fekete korom borította az összes szobát és folyosót, kormos, nyitott páncélszekrények, előttük néhány elégett irat, ujjnyomatlapok szenes szélű maradványai feküdtek a földön. A fogdát meg lehetett különböztetni a többi helyiségtől a kívülről zárható, kémlelőnyílással ellátott fémajtaja miatt, ami szintén kidöntve feküdt a betonpadlón. Bilincseket, falkarikát, vagy kínzószerszámokat nem láttam, bár ezeket elvihették, amikor kifosztották az épületet. Az egykori rendőrség tetején is zászlólengető fiatalok álltak, akik transzparenseket feszítettek az épület oldalára is, és innen pillantottam meg az udvaron álló, kb. tíz kiégett személy- és teherautót. Ezek voltak egykoron a tobruki rendőrség szolgálati járművei.

Fiatal fiú Kalasnyikovval, előtte egy konzervdobozból készített bomba Tobruk főterén

Az éjszakát a Mariam-törzs egyik vezetőjénél töltöttem, akit egy vízipipázóban ismertem meg estefelé. Líbia ugyanis - a többi, mesterségesen létrehozott arab államhoz hasonlóan - nem rendelkezik egységes társadalommal, mint mondjuk Egyiptom, Tunézia, vagy Marokkó, hanem társadalma törzsek szerint tagolódik, és a törzshöz tartozás kulcsfontosságú az egyén pozíciójának a meghatározásánál, kötelezettségeket teremt az egyén részéről a törzsi vezetők irányába, de ugyanakkor védelmet is biztosít a számára, ahogy ezt később meg is tapasztaltam, amikor pár nappal később elfogtak a lázadók, de a vendéglátóm biztosított, hogy az illető "katona" nem bánthat, hiszen mindketten ugyanahhoz a törzshöz tartoznak, és én az ő vendége vagyok. A vendégjog ugyanis "szent" dolog az arab világban, a vendég biztonságát a vendéglátó akár az élete árán is megvédi. Visszatérve a tobruki mariam vezetőhöz, elmondta, hogy több felesége is van, és mindegyik külön házban lakik a gyerekeivel. A többnejűség egyébként meglehetősen ritka Líbiában, a legtöbben ezt anyagilag sem engedhetik meg maguknak, itt ugyanis a nők többsége nem dolgozik, a férj feladata gondoskodni a család eltartásáról, így - nem kis részben - anyagi helyzet függvénye is, hogy hány neje van egy férfinak. A Korán szerint egyébként maximum négy a megengedett, és valahol egyszer egy műveltebb arab vendéglátóm említette is, hogy Mohamed próféta, bár engedi a többnejűséget, de azt ajánlja, hogy inkább csak egy felesége legyen a követőinek. Nem tudom, hogy ez tényleg benne van-e a muszlimok szent könyvében, de érdekesen hangzik. Szóval a törzsi vezető - aki egyébként egy luxusterepjáróval közlekedett, de az átlagemberekkel együtt vízipipázott az utcán egy padon ülve, és simán szóba állt akárkivel, aki odalépett hozzá - először megvendégelt egy kiadós vacsorával, amit arab szokás szerint a földön ülve fogyasztottunk el egy nagy, közös tálból, persze csak férfiak között, majd beszélgettünk a forradalomról. Az igazat megvallva neki is azt hazudtam, hogy újságíró vagyok, gondoltam, így talán jobban megbízik bennem.

A rendőrség kiégett épülete Tobrukban

Elmondta, hogy a forradalmat a fiatalok szervezték a Facebook-on, meg persze szóban is terjedt, hogy kimennek tüntetni az utcára, ha jól emlékszem a pénteki ima után. Nagy harcok nem voltak a városban, a rendőrséget leszámítva más nem is tanúsított ellenállást, a rendőrök a főtéren agyonlőttek pár embert, erre a tüntetők megostromolták a rendőrséget, majd az épületet felgyújtották, ezt láttam is kiégve a főtéren. Szerinte csak néhány fiatal rendőr lőtt az emberek közé, 3-4 ember halálát okozva ezzel, de a forradalmárok nem ölték meg őket, mérgesek voltak rájuk, de elengedték a rendőröket, akik azóta otthon vannak, és nem álltak újra szolgálatba. A rend fenntartásáról most a lakosság soraiból toborzott felkelők gondoskodnak. A forradalom kezdete óta a törzsi vezetőkből, és a forradalom városi prominenseiből álló medzslisz, azaz gyűlés irányítja a várost, jó a közbiztonság, láthattam is a bezárt bankot a főtéren, azt sem fosztotta ki senki, a törzsi összetartás nem engedi káoszba süllyedni a társadalmukat. Láttam már persze hasonlót Irakban, ahol 2003 szeptemberében, öt-hat hónappal az amerikai invázió után még teljesen egyedül róttam Bagdad, Nedzsef, Kerbala, Kirkuk és a szunnita ellenállás egyik fő fészkének számító ar-Ramádi utcáit és - bár voltak veszélyes élményeim - túléltem a dolgot, a helyzet akkor romlott meg drámaian, amikor 2006 elején drasztikusan fellángolt a szunnita-síita felekezeti harc, ezután az anarchiában megerősödtek a köztörvényes bűnözői csoportok, szóval abban az időben már biztosan nem maradtam volna életben egy hasonló séta után. Tehát, ha Líbiában is kitör az ellenségeskedés a törzsek között, akkor elszabadulhat az anarchia, de az észak-afrikai országnak hatalmas előnye Irakkal szemben, hogy itt nincsen jelentős vallási kisebbség, mint Irakban, ahol 60% síitát nyomott el a szunnita Szaddám rendszere, privilegizált helyzetbe hozva így a 20%-nyi szunnita arabot, az országban él még ezen kívül 17% kurd és pár százalék keresztény, türkmén és asszír káldeus is, szóval ott jóval tagoltabb a társadalom, mint Líbiában, így a konfliktus is könnyebben polgárháborúvá szélesedhetett. Ez persze nem zárja ki, hogy mindez Líbiában is megtörténjen...

(Kuruc.info)