A várakozás ideje alatt - tudomásunk szerint a Markó utcai bv-intézet egy kis helyiségébe betuszkolva - bv-s „kísérője” tízszer a falhoz vágta. Szerencsére komolyabb sérülés nem történt.

Ugyanez az őr lökdöste a július 16-i szabadulásakor is (amikor „nagy kegyesen” pár napot házi őrizetben a szeretteivel tölthetett, július 23-án azonban a másodfokú bíróság visszahelyezte előzetesbe, és azóta is börtönben van). A részleteket hamarosan megtudhatják az olvasók Szaszka tollából, ha nem akadályozzák a levélküldésben - írtuk január 20-án. Íme a beszámoló.

Húsz hónap. Ennyi időnek kellett eltelnie az erőszakos elhurcolásom óta ahhoz, hogy a hatalommal vívott szélmalomharcom tettlegességig fajuljon. 2011. január 19-én átléptek egy határt: tucatszor óvatosan a falhoz vágtak, miközben öv- és lábbilincsben voltam, tehát tetőtől-talpig láncra verve támadtak rám a gyáva férgek. Az egésznek nevelési célzata lehetett, ugyanis a megleckéztetésem közben gondosan ügyeltek arra, hogy a bántalmazás során külsérelmi nyom ne keletkezzen. Azért biztos, ami biztos alapon csak több mint két óra elteltével vittek el átvizsgálásra az egészségügyi helyiségbe, az óvatosságuk azonban fölösleges volt, mert a bántalmazás során sérülést nem szenvedtem.

Több elképzelésem is van arra nézve, hogy mi áll a bántalmazásom hátterében. A leginkább valószínűvel kezdem, de később egy összeesküvéselmélet-gyanús elképzelésre is kitérek, mivel annyi megmagyarázhatatlannak tűnő jelenséget kellett elszenvednem az elmúlt közel két évben, hogy – a tárgyilagosságot kedvelő természetem ellenére – szükségét érzem megkísérelni a tágabb összefüggések feltárását.

Az iratismertetéskor kért másolatok egy részének (merthogy mind a mai napig a kért másolatoknak csak egy részét kaptam meg) az átvételét követően észleltem, hogy az egyik irat aljára odahamisították az aláírásomat, ami miatt 2010. augusztus 18-án feljelentést tettem. A bűncselekmény megtörténtének igencsak alapos gyanúja miatt – hosszas aktatologatás után – a nyomozást elrendelték.

2011. január 19-én került sor az én tanúkénti meghallgatásomra. Szakítva a korábbi gyakorlattal, a büntetés-végrehajtás ezúttal nem úgynevezett célszállítással (a fekete ruhás, maszkos legények kíséretében) állított elő az ügyészségi kihallgatásra, hanem a cigányok és a többi bűnöző közé vegyített, nem kevés kellemetlenséget okozva és fenyegetettségérzést keltve ezzel bennem, de végtére is ez az egész egyébként sem az én jólétemet szolgálja, úgyhogy lépjünk is túl ezen. Legfeljebb a legközelebbi ilyen alkalomkor nem leszek ennyire jó a konfliktuskezelésben, és a rászistázó cigány polgártársaink – „jó” szokásukhoz híven, és „sajátos” kultúrájuknak megfelelően – meglincselnek.

Ezen a napon tehát – az utazás és a kihallgatás idejét leszámítva – össze voltam zárva a túlnyomórészt cigány bűnözőkkel. Mielőtt az ügyészségre szállítottak volna, a várakozó helyiségben éppen az volt a téma, hogy állítólag Budaházyék (azaz ugye én is) pénzelték a cigánygyilkosokat, a sok helyen látott – ám elő nem került – sötét színű terepjárót is Budaházyék biztosították a cigánygyilkosoknak, s mivel Budaházyékat előbb lekapcsolták, így azután már nem használhatták a cigánygyilkosok a sötét terepjárót, ezért nem volt az már náluk, amikor elfogták őket. Tehát nem éppen a legbékésebb és legnyugodtabb lelkiállapotban hagytam el a várakozó helyiséget, amikor fél kilenc körül szólítottak, hogy átkísérnek az ügyészségre.

Mielőtt folytatnám a 2011. január 19-i nap történéseinek elbeszélését, fel kell idéznem egy korábbi eseményt. Akik látták a 2010. július 16-i szabadulásomkor készült rövidfilmet, azok már értesültek az egyik börtönőrrel kialakult konfliktusomról, de a többiek kedvéért most újra leírom az akkor történteket. Börtönhöz illően órákon át várakoztattak – akkor még elkülönítve – majd egyszer csak benyitott egy őr (szemmel láthatóan feldúlt idegállapotban) és rámrivallt, hogy fogjam a csomagjaimat és menjek. Emlékeim szerint vagy nyolc szatyorból állt a csomagom (miért is engedélyeznék az utazótáska használatát!?), így a szedelőzködésem nem ment egykettőre. Tekintve, hogy 14 hónap bezártság után éppen a szabadon engedésem céljából készült átszállítani a Markó utcai intézetbe, aligha állt érdekemben, hogy húzzam az időt, és nem is tettem ilyet, ennek ellenére a szedelőzködésem kívülről talán komótosnak tűnhetett, mert a (ma már) törzsőrmester tele torokból elordította magát: "Aaazt mooondtaaam, JÖJJÖN!"

Az az ember vagyok, aki nem tűri, hogy egy cigány-gyanús börtönőr ilyen hangnemben kommunikáljon vele. A börtönben is ember vagyok, s ennek megfelelő bánásmódot várok el. Máskor sem tűrném szó nélkül, hogy kiabáljanak nekem, nemhogy a szabadulásomkor. Úgyhogy abbahagytam a szedelőzködést, odamentem hozzá közel, és a mutatóujjam felemelve így szóltam: "Figyelj ide! Te így velem ne beszéljél! Több órája várok itt, úgyhogy te is kibírsz két percet."

Természetesen azonnal sérelmezte a tegezést, de aztán végül csak megvárta, míg felmálházom magam. Ám ekkor kérte, hogy tartsam oda a kezem, mert meg fog bilincselni. (A szabaduláskor egyébként nem raknak fel bilincset, minek is tennék?) Tiltakoztam, de a falhoz szorított, és ahogy csak bírta, rászorította a bilincset a kezemre. Követeltem, hogy lazítsa meg, de hallani sem akart róla. Ekkor leültem, és kijelentettem, hogy addig nem mozdulok innen, amíg nem lazít a bilincsen. Megtette, úgyhogy – némi további szóváltást leszámítva – végül békésen átszállított a Markó utcai épületbe, ahonnan aztán később szabadon engedtek.

Visszatérve a 2011. január 19-i történethez: amikor a feszült hangulatú várakozó helyiséget elhagytam, azzal kellett szembesülnöm, hogy éppen az a törzsőrmester fog átkísérni az ügyészségre, akivel a tavalyi szabadulásomkor konfliktusba keveredtem. Gonosz vicsorítások közepette egyből jelezte, hogy az emlékszik az incidensünkre. Visszaigazoltam magam is, hogy valóban, én sem felejtettem őt el. Ez már megalapozta a későbbieket. Miközben a társa tájékoztatott az átkíséréssel kapcsolatos szabályokról, annál a résznél, hogy az ügyésszel tisztelettudóan kell majd beszélnem (amúgy most akkor van véleménynyilvánítási és szólásszabadság vagy nincsen?) a törzsőrmester közbeszólt:

- Nem úgy, ahogy velem beszélt a Venyigében!

Egy magamfajta nyakas székely ember ritkán marad adós a válasszal egy hasonló helyzetben. Én sem tettem:

- Én mindenkivel úgy beszélek, ahogy megérdemli.

Mindez természetesen csak fokozta a már meglévő ellentétet.

Az udvar felé haladva, ahol az autó várt ránk, több ajtón is át kellett mennünk. Az egyiknél annyira hátralöktem a könyökömmel az ajtót (azért, hogy az ne csapódjon rám, miközben áthaladok rajta), hogy az a falra szerelt ütközőhöz csapódott, és így zajt keltett, amiért – már nem emlékszem pontosan, hogy milyen szavakkal – felemelt hangon korholni kezdett. („Rendesen nyissa azt az ajtót! Otthon nem tanították meg?”- meg ehhez hasonlók hangzottak el.) Válaszként – menet közben – felé fordultam, és mélyen a szemébe néztem, így jelezve, hogy most már fejezze be a feszültségkeltést, úgysem tud megfélemlíteni, a megjegyzéseire pedig nem vagyok kíváncsi. Jelzésemre fenyegető bólogatással reagált, miközben a „majd megtanítalak én a helyes viselkedésre!” szöveget sziszegte.

Megérkeztünk az udvaron álló autóhoz, a sofőr már nyitotta is az ajtót, de némi pusmogás után nem ültettek be az autóba, hanem bekísértek egy kamera nélküli helyiségbe. Egyértelmű volt számomra, hogy itt most meg leszek leckéztetve. Kérték is, hogy forduljak arccal a fal felé. - Majd bolond leszek hátat fordítani nektek – gondoltam magamban, így az ombudsman azon állásfoglalására hivatkozva, mely szerint a falhoz állítás sérti a falhoz állított emberi méltóságát, jeleztem, hogy nem vagyok hajlandó a fal felé fordulni.

- Megtagadja az utasítást? - kérdezte. Ez fegyelmi vétség, tudja?

- Nem az, mert az olyan utasítást, amely sérti az emberi méltóságomat, nem vagyok köteles teljesíteni – feleltem.

Fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy semmi keresnivalónk nem volt abban a helyiségben, és a fal felé fordulásnak sem volt semmi méltányolható funkciója, az egész a kiskirályoskodásról szólt, s az én megfélemlítésemmel egybekötött megalázásom volt az egyetlen célja. Az ilyesmit pedig rosszul viselem, úgyhogy hiába erősködtek, csak nem lett fal felé fordulás belőle. Feladták és kimentek.

Beküldtek azonban két fekete ruhás, maszkos fogdmeg pribéket, akik épp az udvaron tartózkodtak, s rájuk bízták a „megnevelésemet”. Az egyik azt figyelte, hogy jön-e valaki, míg a másik falhoz csapkodott. Általában ki tudtam támasztani magam az övhöz bilincselt kezemmel, de elő-elő fordult, hogy a falhoz koppant a fejem. A párbeszédre, mely elhangzott közben, nem emlékszem, de amúgy sem kár érte, nem volt valami épületes. 10-12 falhozcsapás után támadt egy ötletem, amit azon nyomban megvalósítottam: bekuporodtam a sarokba, a földre. Megpróbált kirángatni, de rájött, hogy ennek ruhaszakadás lesz a vége, ami már bizonyíthatja a bántalmazást, így feladta és kiment.

Kis idő múlva jött – nagy kaján vigyorral a pofáján – a törzsőrmester és a társa, s mondták, hogy menjek, mert átkísérnek az ügyészségre. Mi tagadás, volt pár keresetlen szavam hozzájuk, nem emlékszem pontosan, de tény, hogy nem kíméltem őket. Mindenesetre legyávaférgeztem, amiért még így sem – hogy öv- és lábbilincs volt rajtam – mert személyesen megregulázni, hanem a csuklyás kutyáját uszította rám. Egyébként nagyjából egy súlycsoportban vagyunk a cigány-fajzattal, úgyhogy remélem, a jövőben lesz majd alkalmunk összemérni az erőnket. Én állok elébe.

Ezt követően gyorsan át akartak szállítani az ügyészségre, de nem voltam hajlandó beszállni az autóba, kértem, hogy hívja ide a felettesét. Végül is ennek eleget tett, kis idő múlva a felettese meg is érkezett, akivel abban állapodtunk meg (nem igazán volt más választásom), hogy először elmegyünk az ügyészségi kihallgatásra, és csak utána kerül majd sor az egészségügyi ellenőrzésemre és a történtek kivizsgálására. Annyi haszna mindenesetre volt a történteknek, hogy a továbbiakban már egy szó nélkül lezajlott az ügyészségre való át- és visszakísérésem. Természetesen ennek eleve így, provokációktól mentesen kellett volna történnie, de hát ez ilyenre sikeredett. Nem mondom, megvolt a magam része a történtekben, de előbb halok meg, mintsem eltűrjem, hogy az anyaországomban egy cigány kinézetű börtönőr alázzon meg.

Már-már az összeesküvés-elméletek kategóriájába tartozik az a feltételezésem, miszerint talán nem véletlen, hogy a cigányokkal együtt szállítanak ki egy olyan kihallgatásra, ahol éppen a folyamatban lévő büntetőügyem korábbi ügyésze ellen tett feljelentésemmel kapcsolatban hallgatnak meg, ahogy az is lehet, hogy direkt kaptam ezt a törzsőrmestert kísérőmül, a konfliktusunk ugyanis közismert. Sajnos kinézem a népi demokratikus jogállamunkból, hogy ily módon (is) igyekszik rábírni, ne nagyon mozduljak ki a – törvényben előírtnál egyébként kisebb – zárkámból, és főleg ne tegyek feljelentéseket, mert ez az áskálódó, akadékoskodó, a jogtalan eltiprásomat békésen nem tűrő magatartásom még további bajt hoz a fejemre.

Annyi jogtalanság ért az elmúlt időben, hogy az alábbiakban csak az utóbbi két hónap „terméséből” szemezgetek: átszállítottak egy másik börtönbe, majd visszaszállítottak, így érve el, hogy kiadjam a nyomozati iratokat, s ne fedezzek fel további törvénysértéseket; 12 napig nem telefonálhattam; decemberben kettő helyett csak egy alkalommal vásárolhattam; az élettársamat elsőre nem, csak egy héttel később engedték be hozzám beszélőre, ami miatt nem tudott karácsonyra hazautazni Erdélybe a szüleihez; engem meg nemhogy nem engedtek ki karácsony előtt (a szabadlábra helyezésemet elutasító végzést 17-én hozták meg, így éppen a karácsony előtti utolsó munkanapon ért ide), de a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága (!!!) töröltette az élettársam levelezési címét, így közel egy hónapig nem írhattam neki levelet, sőt, éppen karácsony előtt még a vezetékes telefonszám hívását is megtiltották, arra kényszerítve, hogy a 240 forintos alkalmankénti költség helyett 1200 forintot fizessek. Szerencsére a heves tiltakozásom a lelkiismeretes bv-s dolgozóknál meghallgatásra talált, és egy nappal később újra engedélyezték a vezetékes telefonszám hívását, ahogy az éhségsztrájkkal való fenyegetésem is használt, amikor amiatt akarták visszaküldeni a csomagom, mert a színmagyar erdélyi település nevét az élettársammal egymás között magyarul használjuk, s csak akkor fanyalodunk rá a román nyelvű név használatára, amikor feltétlenül szükséges, hogy az igazolványon lévő módon legyen feltüntetve. (Amúgy nyilvánvaló volt az azonosság, hiszen Erdőfüle románul Filia, s a többi adat, például a házszám egyezett.) Ilyen dolgok mással nem, csakis velem történnek meg. Az egyszerűen lehetetlen, hogy ennyi véletlen létezzen, s ezek a „véletlenek” mindig az én rovásomra következzenek be.

Akár magasabb sugallatra, akár a törzsőrmester személyes bosszújából kifolyólag került sor a bántalmazásomra, mindenképpen megálljt kell parancsolni az ellenem és társaim ellen folyó hadjáratnak, mert az, ami történik, ép ésszel elviselhetetlen, s a helyzetünk nemhogy javulna, de folyamatosan romlik, különösen a Fidesz-média támadása óta, a jogtalanságok terén egyre tovább merészkednek, és egyre többet engednek meg maguknak.

A pofátlanság netovábbja, hogy a történtek után a törzsőrmesternek és a társának még volt bőr a képén ellenem indítani fegyelmi eljárást – mindjárt kettőt is – „utasítás megtagadása” és tiszteletlen magatartás miatt. Nem vagyok az az ember, aki jókat beszélget a fogva tartóival, így, ha rajtam múlt volna, egy szó nélkül tesszük meg az oda-vissza utat. Provokálni s aztán testi fenyítést alkalmazni (ráadásul egy arctalan pribék mögé bújva) már önmagában is galádság, de még fegyelmi eljárást is a nyakamba akasztani – na ehhez már igazán elvetemült, gerinctelen féregnek kell lenni.

Hogy lesz-e idő, amikor nem ezek a férgek sanyargatnak bennünket, igaz magyarokat, az azokon múlik, akik – innen nézve – kint vannak és úgy-ahogy szabadok. Én csak azt tudom, hogy eddigi életemmel nem ezt a bánásmódot érdemeltem ki, még akkor sem, ha az ellenem felhozott vád minden szava igaz. Nem az én egyedüli problémám, ha az effajta történetek lejátszódhatnak. Mi mindannyian egy olyan országban élünk, ahol mindez végbemehet. Ez bizony mindannyiunk szégyene és gondja.

Nem panaszáradat ez, hanem tükör. Az elmúlt évek mérhetetlen gazságaiért bebörtönzöttek és eljárás alá vontak egyikének sem 10 év a kiszabható büntetés alsó határa, és egyiküket sem fenyegetik életfogytiglannal. Tényleg a nekünk tulajdonított bűnök a legnagyobbak? Meddig folytatódhat még, hogy Gyurcsány eljárás alá sincs vonva (félek, hogy a valódi bűneiért nem is lesz soha), miközben én meg Budaházy idestova két éve vagyunk a rácsok mögé csukva? Hát nem égbekiáltó igazságtalanság ez?
Nem tudom, hogy mit tudnék tenni én a Ti helyetekben, csak azt tudom, hogy mit nem tennék egészen biztosan: nem tennék úgy, mintha mindez rendben volna. Nyilván nem az országház vagy a Fidesz-székház előtt végrehajtott önfelgyújtás vagy ehhez hasonló, önpusztító akció a legjobb mód ennek kifejezésére, de szerintem valami hasonlóan megdöbbentő és sokkoló cselekedetre van szükség, ami elhallgathatatlanul ráirányítja a figyelmet a helyzet tarthatatlanságára. Mert az ami itt van, az egyszerűen tarthatatlan, annak eltűrésére senki sem kötelezhető. Nektek kell félreérthetetlenül kijelölni a határt: eddig és ne tovább! A türelmi időszak lejárt! Nem kell újabb és újabb csodavárás. Nem kérni kell immár, hanem követelni, mégpedig visszautasíthatatlanul. Az igazság mindenkinek jár! Ne tűrjétek tovább a sárba tiprását!

Szaszka, Budapest, 2011. január 21.

Friss hír: A fegyelmi tárgyalás csütörtökön - azaz holnap -, január 27-én lesz. Szaszka kérte, hogy a védője jelen lehessen a tárgyaláson, a védő viszont hiába jelezte, hogy nem megfelelő neki a csütörtöki időpont, mégsem halasztották el a tárgyalást.

(Kuruc.info)