Jómagam is érdeklődéssel követem a Kuruc.infón kibontakozó vitát a Horthy-féle kiugrási kísérlettel, illetve a nyilas hatalomátvétellel kapcsolatban.
Mindkét oldal álláspontjában van igazság, illetve inkább úgy fogalmaznék: ha a hasznosság, a célszerűség szempontjait – vagyis a nemzeti érdekeket – helyezzük előtérbe, akkor Horthynak igaza volt. Ha azonban erkölcsi alapokról vizsgálódunk, akkor a nyilasok oldalán áll az igazság.
A mindennapi életben csakúgy, mint a politikában, gyakran megesik: mást tanácsol a célszerűség, a hasznosság, az érdek, és mást az erkölcs. A kétféle szempontrendszer vitájában sohasem lehetséges igazságot tenni. A helyzet azonban még ennél is bonyolultabb. Két okból is. Egyrészt azért, mert véleményem szerint lényegesen nem alakult volna másként hazánk sorsa akkor sem, ha a kiugrási kísérlet sikerül – akkor is lett volna szovjet megszállás és kommunizmus, és a trianoni határokon sem változtattak volna. Azt azonban elismerem, ha a nyilas hatalomátvétel nem következik be, kevesebbet szenvedett volna az ország népe, ugyanis a németeket gyorsabban tudták volna az oroszok kiszorítani az országból. (De az oroszok garázdálkodásai akkor is megtörténtek volna.)
Ez utóbbi érv azonban gyenge lábakon áll, mert ilyen alapon azt is mondhatnánk, ha nincs az 56-os, vagy az 1848-as forradalom, vagy, ha harc nélkül átadjuk az országot tatárnak, töröknek vagy osztráknak, akkor is kevesebb lett volna a szenvedés, és kevesebben halnak meg. Ezen az úton nem jutunk sehová. Szeretnék azonban eloszlatni egy súlyos félreértést, pontosabban egy téves véleményre szeretném felhívni a figyelmet, amely a teljesen hamis történelemoktatásunk következtében terjedt el a közvéleményben. „1944-re egyértelmű volt: Németország nem győzhet” – jelenti ki az egyik hozzászóló kedves olvasó a cikkében, és ugyanezt ismételgetik a „Horthy-hívek” csökönyösen. Csakhogy nem egészen így áll a helyzet. Az ugyan a német vezetés számára már talán 1942 elejétől fogva világos volt, hogy a háborút nem nyerhetik meg – de valamiféle kompromisszumos béke megteremtésében még reménykedhettek.
Igaz, a szövetségesek számos alkalommal világossá tették, hogy Németország teljes megsemmisítéséig, illetve a feltétel nélküli fegyverletételig folytatják a háborút – Hitler azonban az utolsó pillanatokig abban reménykedett, hogy az egymással összeegyeztethetetlen ideológiai elveket valló ellenfelei közé képes lesz éket verni, illetve előbb-utóbb megbomlik az ingatag alapokon álló szovjet-angolszász szövetség. Hitler nem táplált különösebb reményeket a csodafegyverrel kapcsolatban – az inkább a tömegek hitét, kitartását, harci kedvét erősítő propagandamutatvány kelléke volt, hanem abban bízott, hogy idővel a teljesen természetellenes „antifasiszta szövetség” felbomlik.
Amit a Führer csak idő kérdésének tartott, tehát úgy vélte, minél tovább elhúzódik a háború, annál inkább növekszik az esélye az ellenfelei soraiban beálló szakadásnak. Hitler gyakran emlegette Nagy Frigyes porosz uralkodót, aki egy alkalommal az utolsó pillanatban szabadult meg az ellene felsorakozó koalíció fojtogató gyűrűjétől, egy teljesen kilátástalannak tűnő helyzetben, éspedig úgy, hogy az ellene összeállt koalíció hirtelen felbomlott. (Akkor, amikor már a porosz sereg a harctéren összeroppant.)
Hogy Hitler nem számolt teljesen rosszul, azt mutatja, hogy a háború befejezése után a győztesek között valóban súlyos ellentétek keletkeztek, és kezdetét vette a hidegháború.
Éppen ezért tehát 1944 októberében még nem lehetett pontosan előre látni, miképpen alakulnak az események az európai hadszíntéren. Utólag persze könnyű mondogatni, hogy ezt vagy azt kellett volna tenni, és Horthynak volt igaza. De aki szerint 1944 őszén tudni lehetett a háború végkimenetelét, az súlyos tévedésben van. Hasonlóképpen reménytelen helyzetben volt Anglia 1940/41-ben, és Franciaország vagy éppen a Szovjetunió akkor, amikor Hitler csapatai közvetlenül Moszkva előtt álltak – de soha, egyetlen pillanatig sem gondolt sem Churchill, sem Sztálin a megadásra. (Persze voltak brit és szovjet vezetők, akik igenis fontolgatták a különbékét Németországgal.)
Végezetül még egy megjegyzés - a témához hozzászóló egyik kedves olvasó a következőket írja:
„Magyarország gyakorlatilag golyófogóként volt jó, Hitler így gondolta ezt a szövetséget, aki beleőrült a háború elvesztésébe. Szálasi ennek az őrültnek szolgálta ki az országot. Nem magyar érdeket szolgált, hanem német érdeket.”
Ennyire azért nem kellene hagynunk, hogy a hamis történelemoktatás eltorzítsa látásmódunkat. Szálasi szerint a magyar és német érdekek a legfontosabb kérdésekben egybeestek (így is volt), azokban az ügyekben pedig, melyekben nem estek egybe, a nemzetvezető bátran szembe mert fordulni Németországgal. Hitler pedig nem „őrült bele a háború elvesztésébe”.
Ideje lenne végre a szövetséges háborús propaganda hazugságaival és az elmúlt évtizedek során felépített mítoszokkal egyszer és mindenkorra leszámolnunk.
Perge Ottó
(Kuruc.info)
