Ennek a politikai felfordulásnak és a régi, hagyományos orosz monarchikus államrendnek az összeomlásában a világháború mellett jelentős szerepe volt az időjárásnak is. Ugyanis két enyhe tél után 1916-1917 fordulóján még oroszországi léptékkel is szokatlanul hideg volt: a hőmérséklet olyan mélyre süllyedt, hogy a parasztasszonyok nem voltak hajlandók a városokba szállítani az élelmet szekereiken. A hófúvások rendszeresen hóhegyeket emeltek a vasúti sínekre, és megbénították a közlekedést. Az időjárás katasztrofális hatással volt az északi városok, kiváltképp Szentpétervár ellátására. A pékségeknek be kellett zárniuk, mert vagy a liszt, vagy a tüzelő volt hiánycikk. Az üzemanyaghiány néhány gyárat is arra kényszerített, hogy becsukja a kapuit, és munkások tízezreit kárhoztassa tétlenségre.

Március első hetében aztán az időjárás hirtelen kedvezőbbre fordult, a hőmérséklet az átlagos –14,5 Celsius fokról +8 fokra emelkedett, és itt a hónap végéig meg is állapodott. Az emberek, akiket a fagyos idő hosszú hetekig a rosszul fűtött helyiségekbe kényszerített, most kitódultak az utcákra, közterületekre, hogy élvezzék a napfényt. A márciusi forradalomról készített korabeli dokumentumfilmek vidám tömegeket mutatnak ragyogó ég alatt. Ismert, hogy ez a forradalom megdöntötte a Romanov-dinasztia uralmát, detronizálta II. Miklós (1894-1917) cárt, megalakult az Ideiglenes Kormány, ugyanakkor vele párhuzamosan és egyidejűleg megszerveződtek a munkás- és katonaküldöttek szovjetjei, azaz tanácsai, így Oroszországban kettős hatalom született.

Eközben Lenin Zürichben azon töprengett, hogy miként fogja majd Svájcban kirobbantani a vörös forradalmat. Egészen komolyan foglalkoztatta ezt a hivatásos bajkeverőt, hogy fellázítja a svájci hadsereget. Maga így vallott erről: „Fellobbantjuk a forradalmi propaganda lángját a hadseregben, az unalmas civil béke helyébe jöjjön a forradalmi osztálytevékenység”. Közben azonban hír érkezett arról, hogy Svédországban válságos politikai helyzet alakult ki, s ekkor Lenin megváltoztatta az eredeti tervet: nem Svájcban, hanem Svédországban kell forradalmat csinálni. Úgy számította, hogy Európát északról fogja lángba borítani. Lenint a nagy szervező munka közepette érte az oroszországi forradalom híre, csaknem egy hét késéssel. Ennek hatására ejtette a svéd kártyát is. Úgy határozott, hogy azonnal visszatér Oroszországba, csakhogy ez az adott háborús körülmények között első ránézésre nem is tűnt egyszerűnek. Kinyilvánított németbarátsága és oroszellenessége miatt az antant országok minden bizonnyal megtagadnák tőle az átutazást. A másik lehetőség az, hogy Németországon át a semleges Svédországba utazik, és onnan Finnországon keresztül Szentpétervárra. Ám ez a megoldás kitenné őt azon vádaknak, miszerint egy húron pendül az ellenséggel, ráadásul akkor, amikor Oroszországban magasra csapott a németellenes érzés lángja. Miközben – Trockij szavaival jellemezve – Lenin ott dühöngött Zürichben, mint a ketrecbe zárt állat, amiatt is aggódott, nehogy oroszországi hívei rossz politikai irányvonalat kövessenek. Attól tartott, hogy a bolsevikok támogatni fogják az Ideiglenes Kormányt, ahelyett, hogy megdöntésén munkálkodnának.

A német katonai vezetés azonban, saját jól felfogott nemzeti érdekeit tartva szem előtt, megadta Leninnek és társainak az átutazási engedélyt. II. Vilmos császár már 1916 őszén kifejtette, hogy stratégiai szempontból nagyon fontos, miszerint valamelyik antant hadviselő felet különbékével leválasszák a többi országról, így a német hadsereg teljes erővel a többi szövetséges ellen fordulhat. Lenin „bevetésének” fő indítványozója és támogatója az Izrail Lazarevics Gelfand néven született Alekszandr Lvovics Parvus volt, aki az oroszországi, majd németországi szociáldemokrata mozgalom vezető egyénisége volt, majd a világháború idején már a német titkosszolgálat ügynökeként tevékenykedett. Ez idő szerint, 1917 tavaszán a semleges Dániában élt, ahol hírszerzői tevékenysége fedezésére egy importcéget vezetett. Stockholmban üzleti képviselőjeként a lengyelországi zsidó Jacob Fürstenberg-Ganieckit alkalmazta, Lenin egyik bizalmasát. Parvus biztosította a koppenhágai német nagykövetet, hogy a háborúellenes baloldal – amelynek vezéralakja Lenin –, ha szabadon eresztik, akkora káoszt kavar Oroszországban, hogy 2-3 hónapon belül az ország garantáltan kilép a háborúból. Parvus Lenint kellő realitásérzékkel az Ideiglenes Kormány fejénél, Kerenszkijnél is „sokkal dühöngőbb őrült”-ként jellemezte. Prófétai éleslátással megjósolta, hogy amint Lenin hazatér, meg fogja buktatni az Ideiglenes Kormányt, megszerzi a korlátlan, despotikus hatalmat, és különbékét köt. Ismerte Lenin paranoiás hatalomvágyát, és úgy vélte, a bolsevik szektaalapító alkut fog kötni velük, hogy útban hazafelé, Németországon áthaladhasson. Parvus hatására a német nagykövet táviratot küldött Berlinbe, amely a következőket tartalmazta: feltétlenül arra kell törekednünk, hogy Oroszországban a lehető legnagyobb káoszt teremtsük. Mindent meg kell tennünk, hogy elmélyítsük a nézeteltéréseket a mérsékelt és a szélsőséges pártok között, mivel a legnagyobb érdekünk ahhoz fűződik, hogy az utóbbiak kerekedjenek felül, mert akkor a forradalom elkerülhetetlenné válik, és olyan formákat ölt, amelyek szétzúzzák az orosz állam stabilitását.

A német kormányt és katonai vezetést meggyőzték a fenti érvek, és felhatalmazták a svájci nagykövetséget, hogy kezdjen tárgyalásokat az orosz emigránsokkal a tranzitjogokról. Lenin szinte mindent elkövetett, hogy az emigránsokat ne vádolhassák meg az ellenséggel való együttműködéssel. Úgy tervezték, hogy az oroszokért cserébe Oroszországban internált német polgári személyek szabadon bocsátását kérik, a vonatuk pedig területen kívüli státust élvez, és mentesül az útlevél-ellenőrzéstől. 1917. április 9-én 15 óra 20 perckor 32 oroszországi emigráns szerelvénye indult el a német határ felé a zürichi pályaudvarról. Az utasok között ott volt Lenin, Krupszkaja, aki 1898 óta Vlagyimir Iljics felesége volt, Zinovjev – Sztálin leendő áldozata – feleségével és gyermekével, valamint a franciaországi születésű Inessa Armand, aki huzamosabb ideje a leendő vörös téri mauzóleumi múmia szeretője volt. Németországon át a vörösök szerelvénye minden más vonattal szemben elsőbbséget élvezett. A közkeletű legendával ellentétben nem volt lepecsételve, de a megállapodásnak megfelelően német hatósági személyek nem tették a lábukat a vagon belsejébe. Április 20-án a bolsevik emigránsok megérkeztek a Keleti-tengerhez, ahol felszálltak egy Svédországba tartó hajóra. Stockholmban Parvus már várta őket. Itt dolgozták ki a bolsevik felforgatóknak nyújtandó német pénzügyi támogatás feltételeit.

Végül Lenin és kísérete 1917. április 16-án érkezett meg Szentpétervárra, s itt követői és fanatikusai olyan fogadtatásban részesítették, amilyennel a cári rendszer utáni Oroszországban egyetlen más politikus sem büszkélkedhetett. Amint a vonat begördült a Finn-pályaudvarra, a zenekar rázendített a Marseillaise-re, Lenin felmászott egy páncélautóra, hogy rövid beszédet mondjon, majd a tömeggel rögtön a Kseszinszkaja-villába hajtatott.

Ott egy olyan elképesztő szónoklatot tartott, amely minden jelenlévőt megdöbbentett. A mensevik Szuhanov így örökítette meg a bolsevik népvezér monológja által kiváltott benyomásokat: Nem bírom elfelejteni azt a beszédet – villámcsapás volt, amely nemcsak engem rázott és döbbentett meg, az eretneket, hanem az igazhívőket is. Állítom, hogy senki sem várt ilyesmit. Mintha elemi erők szabadultak volna ki a barlangjukból és az egyetemes pusztítás szelleme, amely nem ismer akadályt és kételyt, nem ismeri az emberi nehézségeket és számításokat, ott körözött volna Kseszinszkaja termében az elbűvölt tanítványok feje fölött.

Ezt követően átmeneti megtorpanásokkal lassítva ugyan, de Oroszország elindult azon a pokoli úton, amely 1917. november 7-ének tébolyához vezetett, s létrejött a világ első szocialista államalakulata, amely a halálos ítélet kimondását jelentette több tízmillió oroszországi, illetve szovjetunióbeli állampolgár számára. Megszületett az evilági kommunista inferno.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info