Az sem véletlen, hogy aludtam egyet-kettőt, mielőtt a szombati események kiértékelését nyilvánosan megtettem, üdvös lenne, ha mások sem rögtön, első felindulásukban foglalnának állást. Mielőtt bármit elemeznék, szeretném köszönetemet és nagyrabecsülésemet kifejezni azoknak, akik ekkora ellenszélben is eljöttek tüntetni a magyarellenes erőkkel szemben. Nem voltunk kevesen. Ha azt vesszük, hogy elvileg a Hősök terét 100 ezer ember fogadására tervezték, s mi egy jelentős részét megtöltöttük, akkor máris kimondhatjuk, hogy ez volt a 20-i nemzeti ellenállás első és legfontosabb sikere. A közpénzek millióival és a médiamonopóliummal agyontámogatott Gyurcsány-féle Charta és a pénzért, buszokkal, szervezetten Budapestre szállított Kolompár-féle cigányok táborai együttvéve sem voltak látványosan többen, mint mi, akik kizárólag önerőből, szerény lehetőségeinkkel és "csak" a szívünk által hajtva, esetleges hátrányokat is elszenvedve jöttünk össze, s foglaltuk el Budapest belvárosát, Magyarország szívét.

Kár azon morfondírozni, hogy talán jobb lett volna, ha ki sem megyünk, ugyanis bármilyen ötletes akciót csinálunk, a média az ellenség kezében van, s úgyis elhallgatta volna. Így azonban minden magyarellenes erő megtudta, hogy van egy olyan magyar réteg, amelynek csak a testén keresztül lehet elfoglalni és megalázni Magyarországot. Azok a chartások és lefizetett cigányok ugyanis, akiknek szónokai dülledt szemű, mesebeli tojószárnyasnak merik nevezni a legszentebb magyar szimbólumot, a Turult, azok csak az erőből értenek. A rendezvényünk pedig erőt és elszántságot sugárzott, senkinek sem lehet kétsége afelől, hogy ha a néhány száz forintért felszállított, szerencsétlen, alultáplált cigányok vagy a chartás nyugdíjas, fogatlan partizánok elénk álltak volna, ízekre téptük volna őket. Nem véletlen, hogy az ellenség fröcsög, dühödten szidalmaz minket, de már egyre kevésbé van kedve gúnyolódni, nevetni rajtunk. A célunk azonban az erődemonstráció volt, s mivel nem állt az ellenség az utunkba, az utcai harc sem volt részünkről betervezve.

Korán örül tehát az ellenség, amikor azon lelkendezik, hogy 20-án milyen rövid idő alatt szétverték az ellenállást. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen a kemény mag és a tömeg nagy része (közöttük jómagam is) ebben a helyzetben nem akart összecsapást, mindössze néhány fegyelmezetlen, senkire sem hallgató, az anarchizmus jeleit is magán viselő fiatal magánakcióját láthattuk 20-án.

Ugyanakkor annak a rendőrségnek a felelősségét is ki kell domborítani, amely – ezt soha nem feledhetjük – 2006 szeptemberében és októberében bebizonyította, hogy az alkotmányellenes, illegitim hatalom láncos kutyája és védelmezője a magyar nép ellenében is. Ettől a pillanattól kezdve nem magyar rendőrség, hanem egy ellenséges hadsereg, s mint ilyennel nincs helye az alkudozásnak. Bár a törvényesen bejelentett demonstrációnknak részeként a karhatalom nagyon jól tudta, hogy az áldozatokra emlékezve régi lábbeliket fogunk elhelyezni a bolsevizmus és a liberalizmus szörnyemlékműve előtt, azt mégis provokatív módon dupla kordonnal és fegyveresekkel vették körül. Bezzeg a Turul-szobrot nem védték így, amikor egy zsidó anarchista letakarta azt egy ponyvával.

Ezek után a hazafiaknak nem maradt más lehetőségük, minthogy a cipőket elkezdték bedobálni, mire a karhatalom a korábbiaknál jóval erősebb könnygázzal elkezdte a törvényes, bejelentett demonstráción részt vevő békés tömeget lőni, amely mellesleg éppen a mi szónoklatainkat hallgatta. Mire én Szögi Lajos cipőjével és fényképével a szörnyemlékműt övező kordonokhoz értem, már olyan könnygázfelhőbe kerültem, hogy a körülöttem álló hazafiaknak kellett kihúzniuk a tér szélére. Ez kegyeletsértő is volt. A karhatalom ezután újra ÁVH-s módszereket alkalmazott, még a templomban is oszlatni akart.

Mivel a tüntetés szervezője a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom volt, s annak egyik vezetője vagyok, a saját felelősségemet is hangsúlyoznom kell. Súlyos hiba volt, hogy a Hősök terén nem mondtuk el részletesen, hogy mi lesz a Szabadság téren a menetrend. Ha ugyanis én megyek oda elsőként a cipővel, s a karhatalom engem (mint a törvényesen bejelentett demonstráció egyik szervezőjét) is megakadályoz abban, hogy azt elhelyezzem, más lett volna a helyzet. Hiba volt az is, hogy a rendezőink, akik még a Nagymező utcánál sikeresen akadályozták meg a teljesen fölösleges balhét, későn értek oda a Szabadság téren a szörnyemlékműhöz. Persze, kérdés, hogy az a néhány ember, aki teljesen fölöslegesen belerúg például egy kukába, vagy megnyitja a tűzcsapot, mennyire hallgatna a rendezőinkre. Ahogy az a srác sem hallgatott, akivel már egyszer elrakatta a horogkeresztes karszalagját a rendezőnk, végül mégis visszatehette, mert emiatt állították elő a karhatalom emberei. Ennyit ért el vele, semmi többet. Tény azonban, hogy a céltalan, fölösleges, anarchikus tettek megakadályozása, a fegyelem megteremtése a szervezők feladata, ráadásul a feltételeink is adottak hozzá, hogy képesek legyünk rá. Végső győzelmet aratni ugyanis csak fegyelmezett sereggel lehet. Elismerem tehát, hogy hibáztam, le is fogom vonni a megfelelő következtetéseket, hogy ez többet ne forduljon elő.

Ugyanakkor felesleges lenne bármiféle elkeseredés, hiszen egyértelmű a szombati sikerünk. Nem lett az utca a magyargyalázó erőké, amelyek eliszkoltak a jöttünkre, pedig még az Andrássy út végén is azt a hírt kaptuk, hogy éppen Gyurcsány beszél. A templomban oszlató rendőrség (amely mellesleg a telefonom törvénytelen lehallgatása következtében szombat éjjel ránk talált még egy kávéház felső szintjén is, hogy vegzáljon minket még egy kicsit, annak ellenére, hogy békésen iszogattunk, s a tévében néztük a híreket) ismételten bizonyította, hogy nem érdemtelenül nevezi a nemzeti ellenállás ÁVH-nak. Az pedig, hogy a média mit mond, s a plázákban legelő birkák tömegei mit gondolnak, régen nem érdekel minket. Nem az ellenség játékszabályai szerint akarunk ugyanis küzdeni. 

2008. szeptember 23.