 |
Hazafiak!
Sajnos megint nem tudok a „jobboldali” média világából jó hírt hozni nektek. Most a Magyar Nemzet szerepelt le a szememben.
- Március 20-án megjelent az újság „vélemény” rovatában Rogán Antal tollából a „Ha nem lennének provokátorok…” című írás, a címéből már sejthetitek a cikk témáját is. Alul megtalálható, először mindenki talán ezt olvassa el, a kellő ráhangolódáshoz.
- Mivel a mocskolódó „műben” engem személy szerint is provokátornak nevezett, és a cikk végén a szerkesztő odabiggyesztette, hogy ezt vitaindító írásnak szánták, ezért mint elsősorban „megtalált”, írtam egy hozzászólást a témához. Íme:
Ha nem lennének rogánantalok…
Sem a közéletben, sem a történelem órán nem értelmetlen kérdés az, hogy mi lett volna ha… Már csak azért sem, mert az ilyen elemezgetésekből lehet a jövőre nézve tanulni. De ha már Rogán Antal így kezdte a hazafiakat mocskoló, és engem személyesen is becsmérlő írását, hát én is eljátszanék a mi lenne ha… gondolattal. Hát lássuk!
Ha nem lennének rogánantalok, akkor nem lett volna egy Soros-ösztöndíjon hízlalt KISZ-esekből meg MSZMP-sekből alakult „ifjúsági” párt, amely a rendszerváltás kori időkben a magyar fiatalok egy jelentős részét az elkötelezett hazafiság helyett a judeobolsevik SZDSZ országvesztő liberális hálójába terelte. És az ilyen félrevezetettekkel – a ’90-es országgyűlési választások kampánya során – nem kellett volna nekünk a nyílt utcán megverekednünk, amikor azt a kijelentést tették, hogy „inkább a zsidók vezessék ezt az országot, mint a hülye magyarok”.
Ha nem lennének rogánantalok, akkor nem történt volna meg az a szégyen, hogy miközben mi Nagy-Magyarországos nemzeti színű karszalaggal jártunk-keltünk ’90-ben, az országgyűlésben voltak olyanok, akik a Trianonra történő egyperces néma emlékezésről harsogva kivonultak.
Ha nem lennének rogánantalok, akkor nem lehetett volna sikerpropagandát csinálni egy semmitérő státusztörvényből ahelyett, hogy országunk igazságtalan feldarabolásának revízióját követelnénk, és a határon túli magyaroknak magyar állampolgárságot adnánk. Akkor nem lehetett volna sikerpropagandát csinálni egy olyan Széchenyi tervből, melynek a háromnegyedét külföldi vállalkozók zsebelték be.
Ha nem lennének rogánantalok meg orbánviktorok, akkor már 2002-ben elzavarhattuk volna a legnagyobb országrontókat, amikor csalással (és az SZDSZ-es belső tisztújítás menetének viszonyait, meg az MSZP cigány-szavazatokat vásárló akcióit ismerve, ebben már nem lehet kétségünk) visszatértek a hatalomba.
Ha nem lennének rogánantalok – akik a szovjet emlékmű elbontásával kampányolnak, és amikor mi nekiláttunk végre, ők nyelvlógatva parkosítottak „a tér rendjének visszaállítása” érdekében –, akkor most azt tervezgetnénk, hogyan nézzen ki a helyreállított Szabadság tér az égtáj szobrokkal és az ereklyés országzászlóval.
Ha nem lennének rogánantalok, meg kerényiimrék, meg bencsikandrások, meg csintalansándorok – akik a felkelést elárulva, ellenünk hangolták az embereket –, akkor 2006 őszén valóban nem a „televízió ostromáról vitatkozott volna az ország”, de nem is az őszödi beszéd tartalmáról, hanem arról, hogy a hazaáruló gazemberek börtönbecsukása után milyen Magyarországot építsünk.
Ha nem lennének rogánantalok, akkor 2006. október 23-án tényleg „nem lett volna alkalma az akkori rendőri vezetésnek, hogy a FIDESZ rendezvényéről távozó embereket összeverje és megfélemlítse”, mert a párt bátor vezetői az élére álltak volna a jogosan feldühödött tömegnek, és ők verték volna össze Gyurcsány ócska szolgáit.
Ha nem lennének rogánantalok, akkor soha nem is lett volna Gyurcsány kormány, és valóban nem lenne szükség kordonokra nemzeti ünnepeinken, mert a jelenlegi nyomorúságos helyzetünkben érthetetlenül csak „békés, nyugodt életre vágyó polgárok” helyett, saját hazájában előjogokat élvező büszke magyarok tömegei lennének, akik ezt el sem tűrnék.
Ha nem lennének rogánantalok, akkor nem lennének, akik az gondolják, hogy az embereket március 9-én az állítólag ő általuk képviselt „szavahihetőség, biztonság és kiszámíthatóság politikája” győzte meg az igenek támogatásáról, és nem a kormány elleni indulat. És bár pótcselekvésnek – mint ahogy az azóta be is bizonyosodott – tartottuk a népszavazást, de azért mi is szavaztunk, jóllehet olyan kérdésre nem emlékszünk, hogy „Ön az erőszakmentes változtatás mellett van-e?” Mellesleg megjegyzem, hogy az minket is rendkívül zavar, ha a mi céljainkat a rogánatalok céljaival összemossák.
Azt gondolom a „békés változtatás lehetőségébe vetett hitet” pont a rogánantalok játszották el a kerekasztalos mutyizással, a képmutatásukkal, a tesze-toszaságukkal, választóik állandó átverésével.
Ha nem lennének rogánantalok, akkor lehet, hogy nem lenne demokrácia sem, de nem tartanánk talán ott sem, hogy a „csődbement” szocializmus adósságát megtöbbszörözték, s a közvagyont eladták. A hadsereget felszámolták, az, hogy legalább a széthulló félben lévő rendőrséget az utóbbi időben fejlesztik (Ez csak féligazság, ugyanis kizárólag a tömegoszlató és spicli részlegeit, a tolvajokkal, rablókkal, gyilkosokkal foglalkozó osztályok továbbra is siralmasak - a szerk.), az is csak nekünk köszönhető (később még jól jöhet). Az oktatást – minden kormány alatt következetesen liberális úton haladva – lezüllesztették. Az egészségügyi ellátásban életveszélyben vagyunk. A cigányok számát a céltévesztett liberális szociális rendszerrel soha nem látott módon felszaporították és a felpuhított jogszabályokkal ránk szabadították, a magyarság száma pedig vészesen fogy.
Ha ebbe az irányba haladunk tovább, „kedves” rogánantalok, akkor előbb-utóbb az égő kukák látványát is kénytelenek lesznek megszokni, mint ahogy az nem messze – az ezen a „jól kikövezett úton” előrébb tartó, randalírozó idegenek hadától elárasztott nyugat-európai államokban – már mindennapos látvány.
Ha nem lennének rogánantalok, akkor a Magyar Köztársaság helyett élhetnénk esetleg Hunniában, ahol az államalkotó nemzet tagjai előjogokat élveznek a saját hazájukban az idegenekkel szemben. Ahol súlyozott szavazati rendszer van, és a középfokú végzettség szintjét elérni képtelen élősködő bűnözők hadának nincs beleszólási joga a közügyekbe. Ahol a stratégiai vállalataink, földünk, természeti kincseink és kiaknázási joguk a saját kezünkben van. Ahol az ügyes magyar vállalkozót, feltalálót segíti a közösség, hogy erőre kapjon, és ő tudjon a közösségért tenni. Ahol a gyerekeink több ezer éves múltunkról, kultúránkról, dicső hőseinkről tanulnak, és nem egy élősködő népség hazug „tragédiatörténetét” kell állandóan hallgatniuk. Ahol saját írásjeleinkkel írhatunk. Ahol nincsenek népszerűsítve a férfiak és nők közötti mindenféle átmenetek. Persze akkor nem lennének a rogánantaloknak való jó kis meleg hivatali fotelek, ahonnan egyik évről a másikra tizenkétszeresére lehet emelni a behajtási engedélyek árát, mint ahogy ez a belvárosban idén történt.
A rogánantaloknak üzenem! Az én őseim a kezdetek óta védték ezt a földet. A honfoglaló vezérek harcosai, az Árpád-házi királyok hadnagyai, a végvárak kapitányai, Rákóczi kurucainak, a ’48-as honvédeknek és a világháborúk magyar katonáinak tisztjei, a Rongyos Gárda szervezői, az ’56-os forradalom fegyveres felkelői voltak. Ne merészeljenek engem gyávasággal meg becstelenséggel vádolni, mert közeleg az idő, amikor – mint ahogy régebben is – az ilyen kijelentésekért elégtételt veszünk. Pont az a provokáció az ilyen – engem börtönbe csukni, meg a közéletből kitiltani akaró – semmirekellők részéről, hogy a mocskolódásukkal szeretnének úgy feldühíteni, hogy valami olyant mondjak, amit felhasználhatnak ellenem a koncepciós hatósági eljárásaik során.
Mindent összegezve, ha nem lennének rogánantalok, akkor valószínűleg már rég nem itt tartanánk! Tényleg, minek is vannak?
- Még Toroczkai Laci barátomnak is az volt véleménye, hogy ezek után le kell, hogy hozzák a válaszomat. Így aztán húsvét után, 25-én el is küldtem a fenti írásomat a rovat szerkesztőjének Berszán Györgynek.
Íme levélváltásunk:
Tisztelt Berszán úr!
A Magyar Nemzet március 20-i számában a Vitafórum-Vélemény rovatban vitaindító írásként megjelent Rogán Antal "Ha nem lennének provokátorok..." című publicisztikájára reagálva - mivel személyesen is érintett vagyok - szeretnék egy írást küldeni önöknek.
Kérem, hogy a "hallgattassék meg a másik fél is" elv alapján ugyanebben a rovatban leközölni szíveskedjenek.
Korrektségükben bízva:
Budaházy György
Tisztelt Budaházy Úr!
Köszönöm cikkét, mindjárt olvasom.
Kérdésem: közlés esetén milyen titulust írhatunk a neve alá? Minden szerzőnk névvel és titulussal jelenik meg.
Üdvözlettel: Berszán György
Tisztelt Berszán úr!
A médiákban való szereplések alkalmával erre a kérdésre azt szoktam válaszolni, hogy írják azt "Budaházy György hazafi". Nekem ennyi most is bőven elég. Csak ne szélsőjobboldalizzanak, mert ki nem állhatom ezeket a mai politikai kategóriákat.
Üdvözlettel:
Budaházy György
Tisztelt Budaházy Úr!
Köszönöm eddigi türelmét, s ha megengedi, ismertetném álláspontomat.
Az ön cikkében két olyan kitétel szerepel, amiket véleményem szerint mindenképpen tisztázni, és, pontosítani kellene.
Az egyik ez: „... és az ilyen félrevezetettekkel az „inkább a zsidók vezessék ezt az országot, mint a hülye magyarok” kijelentésük miatt, nekünk már akkor a nyílt utcán kellett megverekednünk.” Kérdésem: az idézőjelbe tett rész, illetve idézet, pontosan honnan és kitől származik? Ezt nekem, mint felelős szerkesztőnek, tudnom kell, hogy adott esetben meg tudjam védeni magamat és a rovatomat. De ha nem származik sehonnan, akkor talán jobb lenne kihagyni.
A másik általam kifogásolt rész ez: „... és nem egy élősködő népség hazug „tragédiatörténetét” kell állandóan hallgatniuk.” Kérdésem: ezen mondatrészben ön kikre és mire gondol? A holokausztra és a zsidóságra? Mert ezt a kitételt így a Magyar Nemzet nem tudja vállalni. Azt javasolnám, hogy egyszerűen használjuk a holokauszt szót, ha arra vonatkozik az utalás.
Várom válaszát, és talán jobb lenne, ha a szerkesztőség központi számán, a 476 2131-es számon hívna vissza. Ha ezt a számot felhívja, a 8-as gomb megnyomásával jut el hozzám, a publicisztika rovatig. Egyébként én nem kényszerítem önt semmire, válaszom alapján láthatja, hogy együttműködés esetén az ön cikkét is szívesen közöljük.
Üdvözlettel: Berszán György
- Ezután e-mailban és telefonon leegyeztettük a fenti „kényes” megfogalmazásokat, hogy az neki is megfelelő legyen. Azért mentem bele ebbe, mert azt gondoltam, nem ez a legfontosabb mondanivalója az írásnak, a lényeg, hogy megjelenhessen. Végül megígérte, hogy 27-én csütörtökön, vagy 28-án pénteken megjelenik cikkem a Nemzetben.
- Aztán se a 27-i, se a 28-i számban nem láttam, erre felhívtam péntek koradélután a szerkesztőségben. Nem vette fel a telefont, ezért írtam neki egy e-mailt:
Berszán úr!
Sem a csütörtöki, sem pénteki Magyar Nemzetben nem találtam meg az írásomat. Nem írt e-mailt, hogy valami probléma lenne, és telefonon sem értem el a szerkesztőségben. Nálam az adott szónak súlya van. Ön pedig megígérte. Mire véljem ezt?
Budaházy György
- Azóta sincs semmi válasz, cikkem persze továbbra sem jelent meg, miközben többen – köztük Bárándy Gergely (MSZP) is – hozzászólhattak a témához. Szombat 29-től a téma is megváltozott a rovatban. Erre nincs mentség! Még az sem, hogy Ungváry Zsolt tollából egy elég jó írás lett betéve 28-án.
Az egészet azért írtam le ilyen részletesen, hogy mindenki láthassa, hogyan megy ez manapság, hogyan működik a lejáratósdi a hiteles emberekkel szemben az úgynevezett „jobboldali” sajtóban. Ezt megerősítendő érdemes meghallgatni a Lánchíd Rádiós Perjés Zoltán Csintalanon is túlmenő, személyemet és a bátor hazafiakat sértő nagyon durva mocskolódásait is, aminek már jogi következménye is lesz természetesen.
Budaházy György
Tisztelt Kurucok, Kedves Budaházy Gyuri!
Sajnos megint nem tudok a „jobboldali” média világából jó hírt hozni nektek. Most a Magyar Nemzet szerepelt le a szememben.
- Március 20-án megjelent az újság „vélemény” rovatában Rogán Antal tollából a „Ha nem lennének provokátorok…” című írás, a címéből már sejthetitek a cikk témáját is. Alul megtalálható, először mindenki talán ezt olvassa el, a kellő ráhangolódáshoz.
- Mivel a mocskolódó „műben” engem személy szerint is provokátornak nevezett, és a cikk végén a szerkesztő odabiggyesztette, hogy ezt vitaindító írásnak szánták, ezért mint elsősorban „megtalált”, írtam egy hozzászólást a témához. Íme:
Ha nem lennének rogánantalok…
Sem a közéletben, sem a történelem órán nem értelmetlen kérdés az, hogy mi lett volna ha… Már csak azért sem, mert az ilyen elemezgetésekből lehet a jövőre nézve tanulni. De ha már Rogán Antal így kezdte a hazafiakat mocskoló, és engem személyesen is becsmérlő írását, hát én is eljátszanék a mi lenne ha… gondolattal. Hát lássuk!
Ha nem lennének rogánantalok, akkor nem lett volna egy Soros-ösztöndíjon hízlalt KISZ-esekből meg MSZMP-sekből alakult „ifjúsági” párt, amely a rendszerváltás kori időkben a magyar fiatalok egy jelentős részét az elkötelezett hazafiság helyett a judeobolsevik SZDSZ országvesztő liberális hálójába terelte. És az ilyen félrevezetettekkel – a ’90-es országgyűlési választások kampánya során – nem kellett volna nekünk a nyílt utcán megverekednünk, amikor azt a kijelentést tették, hogy „inkább a zsidók vezessék ezt az országot, mint a hülye magyarok”.
Ha nem lennének rogánantalok, akkor nem történt volna meg az a szégyen, hogy miközben mi Nagy-Magyarországos nemzeti színű karszalaggal jártunk-keltünk ’90-ben, az országgyűlésben voltak olyanok, akik a Trianonra történő egyperces néma emlékezésről harsogva kivonultak.
Ha nem lennének rogánantalok, akkor nem lehetett volna sikerpropagandát csinálni egy semmitérő státusztörvényből ahelyett, hogy országunk igazságtalan feldarabolásának revízióját követelnénk, és a határon túli magyaroknak magyar állampolgárságot adnánk. Akkor nem lehetett volna sikerpropagandát csinálni egy olyan Széchenyi tervből, melynek a háromnegyedét külföldi vállalkozók zsebelték be.
Ha nem lennének rogánantalok meg orbánviktorok, akkor már 2002-ben elzavarhattuk volna a legnagyobb országrontókat, amikor csalással (és az SZDSZ-es belső tisztújítás menetének viszonyait, meg az MSZP cigány-szavazatokat vásárló akcióit ismerve, ebben már nem lehet kétségünk) visszatértek a hatalomba.
Ha nem lennének rogánantalok – akik a szovjet emlékmű elbontásával kampányolnak, és amikor mi nekiláttunk végre, ők nyelvlógatva parkosítottak „a tér rendjének visszaállítása” érdekében –, akkor most azt tervezgetnénk, hogyan nézzen ki a helyreállított Szabadság tér az égtáj szobrokkal és az ereklyés országzászlóval.
Ha nem lennének rogánantalok, meg kerényiimrék, meg bencsikandrások, meg csintalansándorok – akik a felkelést elárulva, ellenünk hangolták az embereket –, akkor 2006 őszén valóban nem a „televízió ostromáról vitatkozott volna az ország”, de nem is az őszödi beszéd tartalmáról, hanem arról, hogy a hazaáruló gazemberek börtönbecsukása után milyen Magyarországot építsünk.
Ha nem lennének rogánantalok, akkor 2006. október 23-án tényleg „nem lett volna alkalma az akkori rendőri vezetésnek, hogy a FIDESZ rendezvényéről távozó embereket összeverje és megfélemlítse”, mert a párt bátor vezetői az élére álltak volna a jogosan feldühödött tömegnek, és ők verték volna össze Gyurcsány ócska szolgáit.
Ha nem lennének rogánantalok, akkor soha nem is lett volna Gyurcsány kormány, és valóban nem lenne szükség kordonokra nemzeti ünnepeinken, mert a jelenlegi nyomorúságos helyzetünkben érthetetlenül csak „békés, nyugodt életre vágyó polgárok” helyett, saját hazájában előjogokat élvező büszke magyarok tömegei lennének, akik ezt el sem tűrnék.
Ha nem lennének rogánantalok, akkor nem lennének, akik az gondolják, hogy az embereket március 9-én az állítólag ő általuk képviselt „szavahihetőség, biztonság és kiszámíthatóság politikája” győzte meg az igenek támogatásáról, és nem a kormány elleni indulat. És bár pótcselekvésnek – mint ahogy az azóta be is bizonyosodott – tartottuk a népszavazást, de azért mi is szavaztunk, jóllehet olyan kérdésre nem emlékszünk, hogy „Ön az erőszakmentes változtatás mellett van-e?” Mellesleg megjegyzem, hogy az minket is rendkívül zavar, ha a mi céljainkat a rogánatalok céljaival összemossák.
Azt gondolom a „békés változtatás lehetőségébe vetett hitet” pont a rogánantalok játszották el a kerekasztalos mutyizással, a képmutatásukkal, a tesze-toszaságukkal, választóik állandó átverésével.
Ha nem lennének rogánantalok, akkor lehet, hogy nem lenne demokrácia sem, de nem tartanánk talán ott sem, hogy a „csődbement” szocializmus adósságát megtöbbszörözték, s a közvagyont eladták. A hadsereget felszámolták, az, hogy legalább a széthulló félben lévő rendőrséget az utóbbi időben fejlesztik (Ez csak féligazság, ugyanis kizárólag a tömegoszlató és spicli részlegeit, a tolvajokkal, rablókkal, gyilkosokkal foglalkozó osztályok továbbra is siralmasak - a szerk.), az is csak nekünk köszönhető (később még jól jöhet). Az oktatást – minden kormány alatt következetesen liberális úton haladva – lezüllesztették. Az egészségügyi ellátásban életveszélyben vagyunk. A cigányok számát a céltévesztett liberális szociális rendszerrel soha nem látott módon felszaporították és a felpuhított jogszabályokkal ránk szabadították, a magyarság száma pedig vészesen fogy.
Ha ebbe az irányba haladunk tovább, „kedves” rogánantalok, akkor előbb-utóbb az égő kukák látványát is kénytelenek lesznek megszokni, mint ahogy az nem messze – az ezen a „jól kikövezett úton” előrébb tartó, randalírozó idegenek hadától elárasztott nyugat-európai államokban – már mindennapos látvány.
Ha nem lennének rogánantalok, akkor a Magyar Köztársaság helyett élhetnénk esetleg Hunniában, ahol az államalkotó nemzet tagjai előjogokat élveznek a saját hazájukban az idegenekkel szemben. Ahol súlyozott szavazati rendszer van, és a középfokú végzettség szintjét elérni képtelen élősködő bűnözők hadának nincs beleszólási joga a közügyekbe. Ahol a stratégiai vállalataink, földünk, természeti kincseink és kiaknázási joguk a saját kezünkben van. Ahol az ügyes magyar vállalkozót, feltalálót segíti a közösség, hogy erőre kapjon, és ő tudjon a közösségért tenni. Ahol a gyerekeink több ezer éves múltunkról, kultúránkról, dicső hőseinkről tanulnak, és nem egy élősködő népség hazug „tragédiatörténetét” kell állandóan hallgatniuk. Ahol saját írásjeleinkkel írhatunk. Ahol nincsenek népszerűsítve a férfiak és nők közötti mindenféle átmenetek. Persze akkor nem lennének a rogánantaloknak való jó kis meleg hivatali fotelek, ahonnan egyik évről a másikra tizenkétszeresére lehet emelni a behajtási engedélyek árát, mint ahogy ez a belvárosban idén történt.
A rogánantaloknak üzenem! Az én őseim a kezdetek óta védték ezt a földet. A honfoglaló vezérek harcosai, az Árpád-házi királyok hadnagyai, a végvárak kapitányai, Rákóczi kurucainak, a ’48-as honvédeknek és a világháborúk magyar katonáinak tisztjei, a Rongyos Gárda szervezői, az ’56-os forradalom fegyveres felkelői voltak. Ne merészeljenek engem gyávasággal meg becstelenséggel vádolni, mert közeleg az idő, amikor – mint ahogy régebben is – az ilyen kijelentésekért elégtételt veszünk. Pont az a provokáció az ilyen – engem börtönbe csukni, meg a közéletből kitiltani akaró – semmirekellők részéről, hogy a mocskolódásukkal szeretnének úgy feldühíteni, hogy valami olyant mondjak, amit felhasználhatnak ellenem a koncepciós hatósági eljárásaik során.
Mindent összegezve, ha nem lennének rogánantalok, akkor valószínűleg már rég nem itt tartanánk! Tényleg, minek is vannak?
- Még Toroczkai Laci barátomnak is az volt véleménye, hogy ezek után le kell, hogy hozzák a válaszomat. Így aztán húsvét után, 25-én el is küldtem a fenti írásomat a rovat szerkesztőjének Berszán Györgynek.
Íme levélváltásunk:
Tisztelt Berszán úr!
A Magyar Nemzet március 20-i számában a Vitafórum-Vélemény rovatban vitaindító írásként megjelent Rogán Antal "Ha nem lennének provokátorok..." című publicisztikájára reagálva - mivel személyesen is érintett vagyok - szeretnék egy írást küldeni önöknek.
Kérem, hogy a "hallgattassék meg a másik fél is" elv alapján ugyanebben a rovatban leközölni szíveskedjenek.
Korrektségükben bízva:
Budaházy György
Tisztelt Budaházy Úr!
Köszönöm cikkét, mindjárt olvasom.
Kérdésem: közlés esetén milyen titulust írhatunk a neve alá? Minden szerzőnk névvel és titulussal jelenik meg.
Üdvözlettel: Berszán György
Tisztelt Berszán úr!
A médiákban való szereplések alkalmával erre a kérdésre azt szoktam válaszolni, hogy írják azt "Budaházy György hazafi". Nekem ennyi most is bőven elég. Csak ne szélsőjobboldalizzanak, mert ki nem állhatom ezeket a mai politikai kategóriákat.
Üdvözlettel:
Budaházy György
Tisztelt Budaházy Úr!
Köszönöm eddigi türelmét, s ha megengedi, ismertetném álláspontomat.
Az ön cikkében két olyan kitétel szerepel, amiket véleményem szerint mindenképpen tisztázni, és, pontosítani kellene.
Az egyik ez: „... és az ilyen félrevezetettekkel az „inkább a zsidók vezessék ezt az országot, mint a hülye magyarok” kijelentésük miatt, nekünk már akkor a nyílt utcán kellett megverekednünk.” Kérdésem: az idézőjelbe tett rész, illetve idézet, pontosan honnan és kitől származik? Ezt nekem, mint felelős szerkesztőnek, tudnom kell, hogy adott esetben meg tudjam védeni magamat és a rovatomat. De ha nem származik sehonnan, akkor talán jobb lenne kihagyni.
A másik általam kifogásolt rész ez: „... és nem egy élősködő népség hazug „tragédiatörténetét” kell állandóan hallgatniuk.” Kérdésem: ezen mondatrészben ön kikre és mire gondol? A holokausztra és a zsidóságra? Mert ezt a kitételt így a Magyar Nemzet nem tudja vállalni. Azt javasolnám, hogy egyszerűen használjuk a holokauszt szót, ha arra vonatkozik az utalás.
Várom válaszát, és talán jobb lenne, ha a szerkesztőség központi számán, a 476 2131-es számon hívna vissza. Ha ezt a számot felhívja, a 8-as gomb megnyomásával jut el hozzám, a publicisztika rovatig. Egyébként én nem kényszerítem önt semmire, válaszom alapján láthatja, hogy együttműködés esetén az ön cikkét is szívesen közöljük.
Üdvözlettel: Berszán György
- Ezután e-mailban és telefonon leegyeztettük a fenti „kényes” megfogalmazásokat, hogy az neki is megfelelő legyen. Azért mentem bele ebbe, mert azt gondoltam, nem ez a legfontosabb mondanivalója az írásnak, a lényeg, hogy megjelenhessen. Végül megígérte, hogy 27-én csütörtökön, vagy 28-án pénteken megjelenik cikkem a Nemzetben.
- Aztán se a 27-i, se a 28-i számban nem láttam, erre felhívtam péntek koradélután a szerkesztőségben. Nem vette fel a telefont, ezért írtam neki egy e-mailt:
Berszán úr!
Sem a csütörtöki, sem pénteki Magyar Nemzetben nem találtam meg az írásomat. Nem írt e-mailt, hogy valami probléma lenne, és telefonon sem értem el a szerkesztőségben. Nálam az adott szónak súlya van. Ön pedig megígérte. Mire véljem ezt?
Budaházy György
- Azóta sincs semmi válasz, cikkem persze továbbra sem jelent meg, miközben többen – köztük Bárándy Gergely (MSZP) is – hozzászólhattak a témához. Szombat 29-től a téma is megváltozott a rovatban. Erre nincs mentség! Még az sem, hogy Ungváry Zsolt tollából egy elég jó írás lett betéve 28-án.
Az egészet azért írtam le ilyen részletesen, hogy mindenki láthassa, hogyan megy ez manapság, hogyan működik a lejáratósdi a hiteles emberekkel szemben az úgynevezett „jobboldali” sajtóban. Ezt megerősítendő érdemes meghallgatni a Lánchíd Rádiós Perjés Zoltán Csintalanon is túlmenő, személyemet és a bátor hazafiakat sértő nagyon durva mocskolódásait is, aminek már jogi következménye is lesz természetesen.
Budaházy György
Tisztelt Kurucok, Kedves Budaházy Gyuri!
Egy rövid kiegészítés, miért káros a rogánantali gondolat, mert szerintem nem csak azért, amiket mond, hanem a mögötte álló ideológia miatt is.
A rogánantalok gondolkodása szerint "ők" már régen megoldották volna a gyurcsányferik távozását, ha ez a "randalírozó csürhe" nem akadályozza "őket" a világ megváltásában, ami kizárólag az "ő" előjoguk. Ehhez a népnek semmi köze és punktum. És ez kommunista logika, "élcsapat-logika".
A másik, amiről viszont sehol nem olvastam: kísértetiesen köszön vissza az 1946-47-es MKP-s taktika.
>>Tisztelt Jobboldal! Nekünk nincs veletek semmi bajunk, ti is, mi is magyarok vagyunk (bla-bla-bla ... stb.), csak zárjátok ki magatok közül a fasiszta Kovács Bélát, a hazaáruló Nagy Ferencet, a nyilas Barankovicsot, stb. és utána egyenrangúként tárgyalhatunk. Aláírás: Rákosi Mátyás<<
>>Tisztelt Jobboldal! Nekünk nincs veletek semmi bajunk, ti is, mi is magyarok vagyunk (bla-bla-bla ... stb.), csak zárjátok ki magatok közül a fasiszta Kovács Bélát, a hazaáruló Nagy Ferencet, a nyilas Barankovicsot, stb. és utána egyenrangúként tárgyalhatunk. Aláírás: Rákosi Mátyás<<
És a hülyék kizárták, és a legvégén maradtak a dobiistvánok, a marosángyörgyök, az erdeiferencek. és még volt, aki csodálkozott 1948-ban, hogy immár népköztársaságban élnek, Recskkel, padlássepréssel, ÁVH-val sztálini alkotmány alatt.
Ez a fő veszélye a rogánantalizmusnak és a csintalanizmusnak!
Tisztelettel (különösen Budaházy Gyuri felé) :
NCSA
Rogán írása a Magyar Nemzetben
Ha nem lennének provokátorok...
A közéletben, éppúgy, mint a történelemórán értelmetlen kérdés, hogy mi lett volna, ha... De azért néha mindannyian eljátszadozunk a gondolattal. Mi lett volna, ha 1848-49-ben nem segítették volna ki a Habsburgokat az oroszok. Ha 1918 tavaszán Károlyi Mihály nem fegyverei le a magyar hadsereget? Ha 1944 őszén sikerül a háborúból való kiugrás? És mi lett volna 2006 őszén, ha nincsenek provokátorok?
Ha nem lettek volna provokátorok 2006 szeptemberében, az őszödi beszéd tartalmáról, és nem a televízió ostromáról vitatkozott volna az ország. Ha nem lettek volna provokátorok, 2006, október 23-án nem lett volna alkalma az akkori rendőri vezetésnek, hogy a Fidesz rendezvényéről távozó embereket összeverje, és megfélemlítse. Ha nem lettek volna provokátorok, már 2006. október 24-én a népszavazásról beszélt volna az ország! Ha nem lettek volna provokátorok, lenne-e ma még Gyurcsány-kormány?
Ha nem lennének provokátorok, a hatalom nem tudna a „randalírozókra" hivatkozva kordonokat emelni az ország háza köré! Ha nem lennének provokátorok, nem úgy néznének ki nemzeti ünnepeink, mintha megszállt országban vagy diktatúrában élnénk! Ha nem lennének provokátorok, a hatalom kezében nem lenne eszköz, amivel riogathatná és fenyegethetné a békés, nyugodt életre vágyó polgárokat. Mert ne feledjük, egy választáson többek között ők, az úgynevezett ingadozó szavazók, akiket nem az érdekeiknél is erősebb világnézeti meggyőződés vezérel, ők is eldönthetik majd az ország sorsát! Az ő érzéseiket pedig nem a szemetest lángra lobbantó, elszánt tüntető „mindenről Gyurcsány tehet" harcias csatakiáltása, hanem a lángok látványában rejlő fenyegetés határozza meg! És valljuk be őszintén, mi is tudjuk, hogy Gyurcsány Ferencet látni minden szelektívhulladék-gyűjtőben nem normális dolog!
Hazánkban ma sok millió emberben élnek kormányellenes indulatok. A népszavazás eredménye a legnyilvánvalóbb és legegyértelműbb bizonyítéka ennek. Március 9-én a több mini ötvenszázalékos részvételi arány, azaz több mint négymillió ember bizonyította azt, hogy a magyarok érettek a demokráciára, hisznek az érdekérvényesítés alkotmányos formájában, és ragaszkodóik a véleménynyilvánítás törvényes kereteihez. Közülük 3,3 millióan pedig hitet tettek az erőszakmentes változtatás útja mellett. Egymillióval többen, mint két évvel ezelőtt, 2006 áprilisában. Akiket szavahihetőség, a biztonság és kiszámíthatóság politikája sikerrel megszólított, azokat a provokátorokban rejlő fenyegetettség érzése bármikor eltaszíthatja tőlünk.
Mert a provokátorokban rejlő veszély nem az utcai verekedés ténye maga. Hiszen ilyet rengeteg futballmeccs után megélhettünk már. Hanem az, hogy tetteiket politikai szándékokkal indokolják, céljaikat a mi céljainkkal összemossák, és ezzel megkérdőjelezik az erőszakmentes változtatás lehetőségébe vetett hitet. Márpedig egy demokrácia addig működőképes, amíg az emberek többsége elfogadja, hogy ugyan sok türelem kell hozzá, komoly elszántság kell hozzá, de alkotmányos eszközökkel igenis komoly változásokat lehet elérni. Ha a békés politikai érdekérvényesítésbe vetett hitet elveszítjük, valójában a szabadságunkat veszítjük el. Mert nincs szabadság rend nélkül.
Magyarország legnagyobb sikereit az elmúlt évtizedekben éppen a békés változtatás lehetőségébe vetett hit alapozta meg. Ha egyesek, hivatkozva arra, hogy a cél szentesíti az erőszakot, felrúghatják a mindannyiunkra érvényes viselkedési normákat, az nem változáshoz, hanem káoszhoz vezet. Magyarország történelmének elmúlt évtizedeiből megtanulhattuk, hogy az erőszak mindig a hatalomnak kedvez. Viszont 1990 óta három dolog, a rendszerváltoztatás, a polgári kormányzás 1998 és 2002 közötti időszaka és a népszavazás március 9-én elért sikere is világosan bizonyítja azt, hogy békés úton elsöprő változásokat lehet elérni. Jómagam ehhez csak egy példával járulnék hozzá: pici siker, de a belvárosiak számára fontos. 2006. október l-jén a változást Budapest Belvárosában nem a televízió „sikeres" ostroma miatt, hanem annak ellenére értük el.
Mindez értelmetlen, didaktikus okfejtésnek tűnhet addig, amíg nem beszélünk őszintén arról, hogy kik is ezek a provokátorok. Nem a tehetetlenség érzésétől fűtött, jó szándékú, ámde hirtelen haragú emberek. Hanem az ő felbujtóik. Akik szenvedélyesen szónokolnak, az erőszakot egyetlen lehetséges eszköznek tüntetik fel, „Utánam!"-ot kiáltanak, majd eloldalognak. Gyáván és előre megfontoltan. Mint Budaházy György ez év március 15-én.
A provokátor igazi ereje abban rejlik, ha követendő példává, hamis prófétává, hőssé tud válni. És talán épp azoknak ártanak a legtöbbet, akik követőikké válnak. Éppen ezért a provokátorok ellen akkor tehetünk a legtöbbet, ha őszintén beszélünk arról, amilyen kárt nekünk és az országnak okoznak. Ha nevükön nevezzük, és a lelkünk mélyéig elutasítjuk őket és tetteiket. Az első lépésnek a lelkünkben kell megszületni. Nem élvezhetnek még egy kicsi szimpátiát sem, hiszen elfogadhatatlan eszközeik éppen a mi céljainknak ártanak a legtöbbet, ha sikeresen összemossák őket. Nem az ő jogaikat kell védenünk, mert éppen ők azok, akik nehezítik mindannyiunk alkotmányos jogainak szabad és békés gyakorlását, közös céljaink sikeres elérését.
Az igazi kérdés persze az, hogy van-e eszközünk a provokátorok elleni fellépésre. Eddig is elutasítottuk tetteiket, de meg tudjuk-e védeni Magyarországot és közös ügyünket a provokátoroktól? Természetes része-e az agresszív, provokatív fellépés a demokráciának, a szükséges rossz, vagy kiszűrhető, megszüntethető, büntethető a szabadság korlátozása nélkül? Ez az a pont, ahol szétválik a gondolkodó értelmiségi és a politikus felelőssége. Értelmiségiként magam is tisztában vagyok a dilemma súlyával, de politikusként nem elégednek meg az emberek azzal, ha csak ezt vázolom, a megoldást is a politikustól várják. A gyakorló polgármester joggal kapja meg a kérdést: milyen eszközökkel tudom és akarom garantálni a Belváros rendjét és biztonságát. A válasz kézenfekvő: szigorú, de betartható szabályokkal, amelyek mindenkire vonatkoznak. Egy egyszerű példával élve: a 2006-os választási kampányban joggal fogalmazódott meg a Belváros polgáraiban, hogy szükség van közterület-felügyeletre a parkolási gondok vagy éppen a szemetelés elleni fellépés hatékony eszközeként. De a közterület-felügyelet nemcsak a Belvárosba látogatókat, hanem a belvárosiakat is megbünteti, ha nem tartják be a szabályokat. Ezek a szabályok ugyanis mindannyiunk biztonságát garantálják.
Meggyőződésem szerint a gyülekezés szabadsága ma Magyarországon jól szabályozott. Sőt, szigorúságán inkább enyhíteni kéne. Például elfogadhatatlan, hogy minden rendezvényt 72 órával a megrendezése előtt be kell jelenteni a rendőrségen, a bejelentés hiányában a rendőrségnek joga, sőt kötelessége a jelenlegi szabályok szerint a be nem jelentett rendezvény feloszlatása. Ez a szabály túl szigorú. Szívem szerint ezen enyhítenék. Éppen ezért nem javasoltam a gyülekezési törvény szigorítását, annak módosítására egyáltalán nem tettem javaslatot.
A gyülekezési jog lehetősége és szabadsága mögé azonban csak az bújhat, akinek céljai és eszközei is demokratikusak. Aki kukákat gyújtogat, utcabútorokat rongál meg, Molotov-koktélokat hajigál, utcán parkoló autókban kárt okoz, nem demokratikus eszközöket használ. Őt nem védi a gyülekezési jog szabadsága. A német alkotmány kimondja, hogy aki a gyülekezési szabadságot a demokrácia elleni küzdelemre használja, azt meghatározott időre meg lehet fosztani alapvető jogaitól. Ez azt jelenti, hogy aki a jogaival visszaél, azt el lehet tiltani ezen jogok gyakorlásától, rendezvények szervezésétől és azokon való részvételtől. Ennek analógiájára több nyugat-európai országban is született az utóbbi években olyan törvény, amely eltiltja a stadionoktól azokat a futballszurkolókat, „focihuligánokat", akik oda nem illő módon viselkednek. Hitem szerint Magyarországon is születhet olyan törvény, amely eltiltja rendezvény szervezésétől és azon való részvételtől azokat, akik provokatív cselekedeteikkel valójában mindannyiunk szabadságába gázolnak. Ilyen eltiltás kimondására persze csak jogállami úton, bizonyítást követően bíróság lenne jogosult.
Ezzel párhuzamosan a provokátorok és az agresszív viselkedés elleni fellépés másik lehetséges iránya a büntetési tételek emelése. Aki ma utcákon rombol, kukákat gyújtogat, kárt okoz, az néhány tízezer forintos pénzbüntetéssel megússza. Aki erre felbujt, az néha még ennyit sem kap. Provokátornak lenni tehát a mai magyar jogi környezetben kis túlzással kockázatmentes. Véleményem szerint, ha ezzel nem nézünk szembe, akkor a provokátorok és a provokációk nemzeti ünnepeinket a következő, két esztendőben is végig fogják kísérni. Az általam megfogalmazott konkrét javaslat e téren nyitott. Enyhíthető, változtatható, de meggyőződésem, hogy szükség van rá.
Persze joggal tehetjük fel a kérdést, miért éppen mi legyünk azok, akik ezt a jogszabályi változtatást kezdeményezik? Hiszen ez a kormányon lévők felelőssége és kötelessége. Mégsem tették az elmúlt másfél évben. Hogy miért? Nem állt módjukban, vagy nem állt érdekükben. A provokátortörvény nem csak arra alkalmas eszköz, hogy a provokátorok elleni fellépéshez jogi lehetőséget és keretet adjon. Arra is alkalmas eszköz, hogy a következő hónapok szakértői és parlamenti vitáiban erre a dilemmára is választ kapjunk. Mert ha a törvény megszületik, már nem lehet arra hivatkozni, hogy a hatalomnak nincs alkotmányos eszköze arra, hogy a provokációkat megelőzze. Akkor már nem csak azt a kérdést tehetjük fel, hogy mi lenne, ha nem lennének provokátorok. Hanem azt is, hogy miért vannak.
Rogán írása a Magyar Nemzetben
Ha nem lennének provokátorok...
A közéletben, éppúgy, mint a történelemórán értelmetlen kérdés, hogy mi lett volna, ha... De azért néha mindannyian eljátszadozunk a gondolattal. Mi lett volna, ha 1848-49-ben nem segítették volna ki a Habsburgokat az oroszok. Ha 1918 tavaszán Károlyi Mihály nem fegyverei le a magyar hadsereget? Ha 1944 őszén sikerül a háborúból való kiugrás? És mi lett volna 2006 őszén, ha nincsenek provokátorok?
Ha nem lettek volna provokátorok 2006 szeptemberében, az őszödi beszéd tartalmáról, és nem a televízió ostromáról vitatkozott volna az ország. Ha nem lettek volna provokátorok, 2006, október 23-án nem lett volna alkalma az akkori rendőri vezetésnek, hogy a Fidesz rendezvényéről távozó embereket összeverje, és megfélemlítse. Ha nem lettek volna provokátorok, már 2006. október 24-én a népszavazásról beszélt volna az ország! Ha nem lettek volna provokátorok, lenne-e ma még Gyurcsány-kormány?
Ha nem lennének provokátorok, a hatalom nem tudna a „randalírozókra" hivatkozva kordonokat emelni az ország háza köré! Ha nem lennének provokátorok, nem úgy néznének ki nemzeti ünnepeink, mintha megszállt országban vagy diktatúrában élnénk! Ha nem lennének provokátorok, a hatalom kezében nem lenne eszköz, amivel riogathatná és fenyegethetné a békés, nyugodt életre vágyó polgárokat. Mert ne feledjük, egy választáson többek között ők, az úgynevezett ingadozó szavazók, akiket nem az érdekeiknél is erősebb világnézeti meggyőződés vezérel, ők is eldönthetik majd az ország sorsát! Az ő érzéseiket pedig nem a szemetest lángra lobbantó, elszánt tüntető „mindenről Gyurcsány tehet" harcias csatakiáltása, hanem a lángok látványában rejlő fenyegetés határozza meg! És valljuk be őszintén, mi is tudjuk, hogy Gyurcsány Ferencet látni minden szelektívhulladék-gyűjtőben nem normális dolog!
Hazánkban ma sok millió emberben élnek kormányellenes indulatok. A népszavazás eredménye a legnyilvánvalóbb és legegyértelműbb bizonyítéka ennek. Március 9-én a több mini ötvenszázalékos részvételi arány, azaz több mint négymillió ember bizonyította azt, hogy a magyarok érettek a demokráciára, hisznek az érdekérvényesítés alkotmányos formájában, és ragaszkodóik a véleménynyilvánítás törvényes kereteihez. Közülük 3,3 millióan pedig hitet tettek az erőszakmentes változtatás útja mellett. Egymillióval többen, mint két évvel ezelőtt, 2006 áprilisában. Akiket szavahihetőség, a biztonság és kiszámíthatóság politikája sikerrel megszólított, azokat a provokátorokban rejlő fenyegetettség érzése bármikor eltaszíthatja tőlünk.
Mert a provokátorokban rejlő veszély nem az utcai verekedés ténye maga. Hiszen ilyet rengeteg futballmeccs után megélhettünk már. Hanem az, hogy tetteiket politikai szándékokkal indokolják, céljaikat a mi céljainkkal összemossák, és ezzel megkérdőjelezik az erőszakmentes változtatás lehetőségébe vetett hitet. Márpedig egy demokrácia addig működőképes, amíg az emberek többsége elfogadja, hogy ugyan sok türelem kell hozzá, komoly elszántság kell hozzá, de alkotmányos eszközökkel igenis komoly változásokat lehet elérni. Ha a békés politikai érdekérvényesítésbe vetett hitet elveszítjük, valójában a szabadságunkat veszítjük el. Mert nincs szabadság rend nélkül.
Magyarország legnagyobb sikereit az elmúlt évtizedekben éppen a békés változtatás lehetőségébe vetett hit alapozta meg. Ha egyesek, hivatkozva arra, hogy a cél szentesíti az erőszakot, felrúghatják a mindannyiunkra érvényes viselkedési normákat, az nem változáshoz, hanem káoszhoz vezet. Magyarország történelmének elmúlt évtizedeiből megtanulhattuk, hogy az erőszak mindig a hatalomnak kedvez. Viszont 1990 óta három dolog, a rendszerváltoztatás, a polgári kormányzás 1998 és 2002 közötti időszaka és a népszavazás március 9-én elért sikere is világosan bizonyítja azt, hogy békés úton elsöprő változásokat lehet elérni. Jómagam ehhez csak egy példával járulnék hozzá: pici siker, de a belvárosiak számára fontos. 2006. október l-jén a változást Budapest Belvárosában nem a televízió „sikeres" ostroma miatt, hanem annak ellenére értük el.
Mindez értelmetlen, didaktikus okfejtésnek tűnhet addig, amíg nem beszélünk őszintén arról, hogy kik is ezek a provokátorok. Nem a tehetetlenség érzésétől fűtött, jó szándékú, ámde hirtelen haragú emberek. Hanem az ő felbujtóik. Akik szenvedélyesen szónokolnak, az erőszakot egyetlen lehetséges eszköznek tüntetik fel, „Utánam!"-ot kiáltanak, majd eloldalognak. Gyáván és előre megfontoltan. Mint Budaházy György ez év március 15-én.
A provokátor igazi ereje abban rejlik, ha követendő példává, hamis prófétává, hőssé tud válni. És talán épp azoknak ártanak a legtöbbet, akik követőikké válnak. Éppen ezért a provokátorok ellen akkor tehetünk a legtöbbet, ha őszintén beszélünk arról, amilyen kárt nekünk és az országnak okoznak. Ha nevükön nevezzük, és a lelkünk mélyéig elutasítjuk őket és tetteiket. Az első lépésnek a lelkünkben kell megszületni. Nem élvezhetnek még egy kicsi szimpátiát sem, hiszen elfogadhatatlan eszközeik éppen a mi céljainknak ártanak a legtöbbet, ha sikeresen összemossák őket. Nem az ő jogaikat kell védenünk, mert éppen ők azok, akik nehezítik mindannyiunk alkotmányos jogainak szabad és békés gyakorlását, közös céljaink sikeres elérését.
Az igazi kérdés persze az, hogy van-e eszközünk a provokátorok elleni fellépésre. Eddig is elutasítottuk tetteiket, de meg tudjuk-e védeni Magyarországot és közös ügyünket a provokátoroktól? Természetes része-e az agresszív, provokatív fellépés a demokráciának, a szükséges rossz, vagy kiszűrhető, megszüntethető, büntethető a szabadság korlátozása nélkül? Ez az a pont, ahol szétválik a gondolkodó értelmiségi és a politikus felelőssége. Értelmiségiként magam is tisztában vagyok a dilemma súlyával, de politikusként nem elégednek meg az emberek azzal, ha csak ezt vázolom, a megoldást is a politikustól várják. A gyakorló polgármester joggal kapja meg a kérdést: milyen eszközökkel tudom és akarom garantálni a Belváros rendjét és biztonságát. A válasz kézenfekvő: szigorú, de betartható szabályokkal, amelyek mindenkire vonatkoznak. Egy egyszerű példával élve: a 2006-os választási kampányban joggal fogalmazódott meg a Belváros polgáraiban, hogy szükség van közterület-felügyeletre a parkolási gondok vagy éppen a szemetelés elleni fellépés hatékony eszközeként. De a közterület-felügyelet nemcsak a Belvárosba látogatókat, hanem a belvárosiakat is megbünteti, ha nem tartják be a szabályokat. Ezek a szabályok ugyanis mindannyiunk biztonságát garantálják.
Meggyőződésem szerint a gyülekezés szabadsága ma Magyarországon jól szabályozott. Sőt, szigorúságán inkább enyhíteni kéne. Például elfogadhatatlan, hogy minden rendezvényt 72 órával a megrendezése előtt be kell jelenteni a rendőrségen, a bejelentés hiányában a rendőrségnek joga, sőt kötelessége a jelenlegi szabályok szerint a be nem jelentett rendezvény feloszlatása. Ez a szabály túl szigorú. Szívem szerint ezen enyhítenék. Éppen ezért nem javasoltam a gyülekezési törvény szigorítását, annak módosítására egyáltalán nem tettem javaslatot.
A gyülekezési jog lehetősége és szabadsága mögé azonban csak az bújhat, akinek céljai és eszközei is demokratikusak. Aki kukákat gyújtogat, utcabútorokat rongál meg, Molotov-koktélokat hajigál, utcán parkoló autókban kárt okoz, nem demokratikus eszközöket használ. Őt nem védi a gyülekezési jog szabadsága. A német alkotmány kimondja, hogy aki a gyülekezési szabadságot a demokrácia elleni küzdelemre használja, azt meghatározott időre meg lehet fosztani alapvető jogaitól. Ez azt jelenti, hogy aki a jogaival visszaél, azt el lehet tiltani ezen jogok gyakorlásától, rendezvények szervezésétől és azokon való részvételtől. Ennek analógiájára több nyugat-európai országban is született az utóbbi években olyan törvény, amely eltiltja a stadionoktól azokat a futballszurkolókat, „focihuligánokat", akik oda nem illő módon viselkednek. Hitem szerint Magyarországon is születhet olyan törvény, amely eltiltja rendezvény szervezésétől és azon való részvételtől azokat, akik provokatív cselekedeteikkel valójában mindannyiunk szabadságába gázolnak. Ilyen eltiltás kimondására persze csak jogállami úton, bizonyítást követően bíróság lenne jogosult.
Ezzel párhuzamosan a provokátorok és az agresszív viselkedés elleni fellépés másik lehetséges iránya a büntetési tételek emelése. Aki ma utcákon rombol, kukákat gyújtogat, kárt okoz, az néhány tízezer forintos pénzbüntetéssel megússza. Aki erre felbujt, az néha még ennyit sem kap. Provokátornak lenni tehát a mai magyar jogi környezetben kis túlzással kockázatmentes. Véleményem szerint, ha ezzel nem nézünk szembe, akkor a provokátorok és a provokációk nemzeti ünnepeinket a következő, két esztendőben is végig fogják kísérni. Az általam megfogalmazott konkrét javaslat e téren nyitott. Enyhíthető, változtatható, de meggyőződésem, hogy szükség van rá.
Persze joggal tehetjük fel a kérdést, miért éppen mi legyünk azok, akik ezt a jogszabályi változtatást kezdeményezik? Hiszen ez a kormányon lévők felelőssége és kötelessége. Mégsem tették az elmúlt másfél évben. Hogy miért? Nem állt módjukban, vagy nem állt érdekükben. A provokátortörvény nem csak arra alkalmas eszköz, hogy a provokátorok elleni fellépéshez jogi lehetőséget és keretet adjon. Arra is alkalmas eszköz, hogy a következő hónapok szakértői és parlamenti vitáiban erre a dilemmára is választ kapjunk. Mert ha a törvény megszületik, már nem lehet arra hivatkozni, hogy a hatalomnak nincs alkotmányos eszköze arra, hogy a provokációkat megelőzze. Akkor már nem csak azt a kérdést tehetjük fel, hogy mi lenne, ha nem lennének provokátorok. Hanem azt is, hogy miért vannak.
