Az evilági keresztyéni szeretet és a túlvilági megbocsátás jegyében szőtte mindennapi imánkba a keresztény egyház: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, s mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek!” E hamisan értelmezett, ám rendkívül rokonszenves (hit)tétel értelmében a sumirok, a pártusok, a hunok és a magyarok minden időben megbocsátó, befogadó, jóhiszemű nép volt. Ám a megbocsátást leginkább hirdetők hamis prófétáknak bizonyultak, idegennek, ellenségnek tekintették a magyarokat, bár a nyelvüket beszélték, és jól megéltek a körükben.

A megbocsátás azonos értékű a feledéssel. S aki feled, kitessékeli szívéből, lelkéből az öröklött, a tapasztalt és a tanult emlékeket. Megsoványodott, halódó nemzeti öntudattal nem veszi észre, alig érzi elődeinek az elveszített, elkótyavetyélt országrészek, a magyarság kisemmizése miatti fájdalmát. Nem hallja ki a sírokból a magyar hazáért elpusztítottak, meggyilkoltak némán vádló hangját. Sokan félelemből hallgatnak, s választják a megbocsátást.

Erdélyből a férjével Kis-Magyarországra települt román anyanyelvű ismerősöm gyorsan megtanult magyarul. Mesélte, a nagyanyja a rózsafüzért morzsolva érthetetlen nyelven imádkozott. Midőn észrevette, rászólt: Te román vagy, beszélj csak románul! Azóta tudja már, a nagymama magyarul imádkozott.

Idestova évezredek óta űzik, hajtják könnyenhívő népünk elődeit a nyomukba szegődött idegenek. Megvárják, míg a magyar berendezkedik, megveti a lábát, megműveli a földet, aztán bekérezkednek: csak egy kis kenyeret, csak egy kis hálóhelyet a csűrben…, csak ezt, csak azt. Fiát, leányát megkörnyékezik, beférkőznek a házába. Megsokasodván kicsalják a földjét, kényszerítik, ha nem adja, erőszakkal veszik el. A gyermekeit idegenbe kényszerítik… Saját hazájában teszik földönfutóvá, szolgává. Megünnepeltetik vele saját kisemmizését. Ki ellenszegül, elpusztul...

E régi, jól bevált szemita módszert átvették és sikerrel alkalmazták az un. indoeurópai népek: a Brit-szigeteken a pikteket a rómaiak és az angolszászok levadászták.¹ A Kr.e. 5-4. században az dél-itáliai ion (görög) törzsek az etruszkokat olvasztották be², így jött létre a latin. A szasszanida-perzsa hódítás elől a Pártus Birodalom északi tartományai lakosságának nagy része a szkítákhoz menekült...³

Csak találgatni lehet, hogy Kr. e. 5000-4000 táján a Kárpát-medencéből való kirajzást mi idézte elő. A mai Erdély területéről Jemdet-Nasr nép Mezopotámiába vándorolt, s csatlakozott az Aral-tó menti Chorezmből érkezett az uruki népcsoporthoz és a Vízözönt túlélt al-ubaid-i őslakosság maradékához. E szkítafajú népek együttese alkotta a műveltségteremtő sumir népet.⁶

Némi szemita-akkád megszakítással a sumirok két évezredig békében éltek. A baj a szemita feketefejűek megjelenésével kezdődött. Időről időre befogadták a sivatagból tevén, szamáron vagy gyalogosan beszivárgó nomádokat. A bevándorolt népesség, könnyen tanuló, látszólag alkalmazkodó s rosszindulatúan behízelgő volt. Keveredtek, házasodtak a sumir lakossággal. Az utódaik semmiféle ellenérzést nem tanúsítottak velük szemben, sőt segítették az egyre-másra érkező szemita-amorita csoportokat. A sumirok apránként kiszorultak saját országuk irányításából.

Így esett, hogy a Mezopotámiát mintegy száz évig uraló III. UR-i dinasztia (Kr .e. 2065-1955) első két uralkodója UR.NAMMU, SULGI még sumir nevet viselt, az utódaik, Bur.sin, Su-szin és Ibbi-szin pedig szemitát. Minden bizonnyal az anyjuk szemita származású lehetett.⁷ Mivel az ókorban a zsidó származást az atya hovatartozása határozta meg, s a felmenőik sumirok voltak, e három király sumirnak tekintendő.⁸

ÚR.NAMMU-tól a törvényalkotásáról neves dinasztialapítótól kezdődően a III. ÚR-i dinasztia minden uralkodója a „Sumer és Akkád királya” címet viselte. A szakirodalomban e kifejezés honosodott meg, holott a „sumir” ország- és népnévként a III. ÚR-i dinasztia bukása után kb. 200-250 évvel a Babiloni Birodalomban tűnik fel. Elsőként a szemita-amorita Hammurabi oszlopán majd a fia, Samsuiluna feliratain olvasható. Az ékiratos feliratok szerint az utolsó sumir dinasztia uralkodóinak címe nem „Sumer – Akkád királya”, hanem „KI.EN.GI - KI.URI királya” volt. Az „akkád” kifejezés „AGADE” formában az Akkád Birodalomban az I. Sargon vezetésével uralomra jutott feketefejű szolganép neve volt.

A „Sumer és Akkád” elnevezést a szemita babiloniak vezették be, s ezt vette át a mai szakirodalom. Ehelyett célszerűbb lenne a Kiengi-t és a Kiuri-t használni. Már csak azért is, mert némely XIX. századi tudós a „kiengi” nevet bizonyítottan a magyarországi besenyők „kangar” nevéhez kapcsolja. Mások viszont a „kiuri” nevet a mai magyarral való egybecsengés alapján helytelenül az „urak földjé”-nek hívják.

Ibbi-szin, a III. ÚR-i dinasztia utolsó királya szerencsétlen sorsú uralkodó volt. Nem csupán Elam, a hagyományos ellenség ellen kellett megvédenie a népét, az országát, hanem az országfoglaló nyugati szemiták, az ún. amoriták ellen is. A hatalomátvétel, ha nem is könnyen, de gyorsan ment. A tömegével betelepedett szemita-amoriták, kitúrván, eltávolítván a honiakat ÚR városában nagy befolyásra tettek szert; s minden politikailag, közigazgatásilag fontos helyet elfoglaltak. Közben az országot fegyveres támadás fenyegette: Nyugaton a szemita-amoriták, keleten pedig Elam.

Ibbi-szin tisztában volt a kétfrontos háború veszélyével, ezért a nyugati szemiták ellen Elam szövetségét kereste. Sikertelenül. Elam, hogy megszerezze a jóltermő, öntözött síkvidéki területeket, továbbá a Felső-, azaz a Földközi-tengerhez vivő karavánutakat, inkább a támadást választotta.

Ibbi-szin kénytelen volt más szövetséges után nézni, ám egy megmaradt ékiratos levél szerint vazallusa, Kazallu helytartója elutasította.⁹

A kétfrontos támadás megtette a magáét. Az fővárossal együtt az ország települései rommá lettek. Ibbi-szin királyt az elamiták elfogták és kényszerű-önkéntes száműzetésbe küldték. Szerencséjére nem a szemita-amoriták, hanem az a szkíta fajú elamiták kezére került, mert így csak a királyságát veszítette el, az élte megmaradt. A fogoly koronás fők legyilkolása minden időben szemita gyakorlat volt.

Kr. e. 1955-re az eladdig gazdag, virágzó ország kietlen, kopár, lakatlan pusztasággá vált. A nép menekült, amerre látott. Azok jártak jól, akik a méd hegyek felé futottak, mert a Zagros hegyszorosainak oltalmában néhány évszázad alatt megerősödve méd szövetségben bosszút álItak hazájuk elpusztítóin. Visszafoglalták a régi területeiket, és megalapították az Új-Káldeus Birodalmat (Kr.e. 625-538).¹⁰

Sumer pusztulását ékiratos gyászdaluk örökítette meg. Némelyik mintha a mai magyarság sorsát beszélné el. A nippur-i templomkönyvtárból előkerült agyagtáblán megörökített költemény a szemita Iszin városállam uralkodóinak égisze alá tartozó írnokiskolában íródott. A sumir költő a szemtanú szomorú tárgyilagosságával mutatja be az eseményeket, s keserűen jajong hazája pusztulásán:

Nemcsak manapság, hanem már évezredekkel ezelőtt is többször „kifordult sarkaiból a törvény”. A sumirok tudván tudták, „ami megtörtént tegnap, megtörténik holnap is”, ezért a magyar nép okulására a teljes vers bemutatását a II. rész tartalmazza.

Megjegyzés: Képekkel és az ékjeles levezetéssel bővített cikk a martonveronika.freeblog.hu oldalon található

1 Enzyklopädie Archäologie, Weltbild Verlag, Augsburg, 1990., 382-383. pp.

2 Antik Lexikon, Corvina, Bp., 1993., 157. p.

3 Marton Veronika: A pártusok, a sivatag lovagjai – A magyarság nemzetalkotói, Matrona, Győr, 2010. 119. p.

4 Lachis városát Josua két nap alatt vette be (Jos.10.10.32) Bibellexikon

5 Eisler, Robert: Der bunte Rock Joseps, Orientalistische Literaturzeitung, 1908 . 368. p.

6 Marton Veronika: A sumir kultúra története, Magánkiadás, Győr, 2000, 28-39. pp.

7 Schmökel, Hartmut: Ur, Assur und Babylon, Europäischer Buchklub, Stuttgart, 1955., 58-59. pp.

8 A rabbinikus zsidó vallási hagyomány szerint az egyén zsidó mivolta kizárólag anyai származással öröklődik. Az ókorban nemzetisége nem a személynek, hanem a férfi családfő által képviselt a családnak volt. Tehát a (zsidóság) apai leszármazást jelentett. (Forrás: wikipedia.org)

9 Schmökel i. m. 60. ő.

10 A jelenlegi kiadványokban Új-Babiloni Birodalom-ként szerepel. (MV)