Az eddigiekben megismert zsidó aktivizmus és hatalomszerzési stratégiák után érdemes alaposabban is kritikai elemzésnek alávetni a fősodratú történetírás egyes elemeinek máig tartó, szűnni nem akaró félrebeszéléseit, ferdítéseit és – mondjuk ki – manipulációit. Efféle narratíva, hogy a bolsevikok közötti kirívó zsidó jelenlét egyrészt nem számít, mert ők „nem voltak zsidók”, másrészt ha mégis furcsa, hogy ilyen élesen kiemelkedtek a zsidók a kommunista hatalom felsőbb rétegében, akkor az csak a magyarok (oroszok stb.) kirekesztése miatt van, és nem hibáztatható mindezért a zsidóság – sokkal inkább a magyarság, tartja ezen logika világos következtetése... Mekkora szerepe van az identitásnak, és mekkora az etnikai karakternek? Esetleg mindkettőnek egyszerre? Az alábbiakban ezek és ehhez kapcsolódó alapvető fontosságú elemek kerülnek kifejtésre, és ha kell, cáfolatra.

A bolsevikok zsidóságát tagadó zsidók és filoszemiták szinte minden alkalommal gondoskodnak arról, hogy idézzék Kun Béla egyik félmondatát, aki így fogalmazott egy 1919-es ülésen: „Zsidó volt az apám, ellenben én nem maradtam zsidó, mert szocialista lettem, kommunista lettem”. Az identitásproxy koncepcióját később érintjük, de egyelőre nézzük meg az idézetet annak kontextusában. Alább álljon a Tanácsok Országos Gyülése keretében elhangzott, 1919. június 21-i felszólalásának teljes vonatkozó része:

Amit itt fontos aláhúzni, az a következő: Kun a fentiekben nemhogy megtagadja zsidóságát, de szó szerint zsidóként hivatkozik magára, majd világossá válik, hogy a zsidó vallásról beszél (kontrasztban a „más vallásban” születettekkel), amit maga mögött hagyott mint apai hagyatékot, s helyette a szekuláris (zsidó)bolsevizmust választotta, ahogy azt oly sok más vallástól fintorgó zsidó tette anno. Hovatovább: Kun nemhogy elhagyja itt a zsidóságát, hanem éppen ellenkezőleg: zsidó szempontok mentén amiatt feszeng, hogy antiszemitizmus lappang akár még köreikben is, és ígéri, hogy ezzel le fog számolni. Sőt: azt közli a közönséggel, hogy a keresztény vallásba született (tehát nem zsidó, magyar) elvtársak a gyanúsak, mintha ők nem lennének képesek teljességgel magukévá tenni a bolsevizmust, s ezzel a jellemzően magyar, szocializmus iránt vonzódó keresztényszocialistákat támadja. Mindebből inkább egy zsidó bolsevik képe rajzolódik ki, hiszen nem a keresztényellenesség, se nem a magyarellenesség az, mi célpontjába kerül (volt azokból bőven akkoriban), hanem a zsidóként annál fontosabbnak tartott zsidóellenesség merő feltételezése, mely elkötelezett szembeszállásra ösztönzi (mások helyeslésével), ráadásul a magyarok és keresztények kapcsán gyanakvó, ellenséges. Árulkodó, hogy mindennek folyton csak a kiragadott részletét halljuk, kritikai elemzés nélkül...

Kun Béla (elöl) Szamuely Tiborral (hátul, balra)

Kun gyanakvása mindenesetre nem lehetett teljesen alaptalan, Vágó (Weisz) Béla népbiztos is hasonlóan vélekedik aznap, feszeng ő is az antiszemitizmus miatt:

Vágó-Weisz később egy beszédes gondolatmenetet oszt meg a közönségével. Ebből kiderül, hogy az antiszemitizmus miatti feszengése mentén egy stratégiával rukkolt elő. A megoldás a zsidóellenességre, hogy a parasztokat erővel kell a Tanácsköztársaság szolgálatára kényszeríteni:

Mindezt nem is akárhogy: rá kell venni, hogy a gazdag parasztot tekintse ellenségének, és ne a zsidót – miközben a zsidó rezsimurak azok, akik diktatúrával nyomják el azt. Figyeljük meg a gondolatmenetet:

Vágó-Weisz aztán hozzáteszi: „ki kell menni a faluba és fel kell világositani a parasztságot, hogy ott is ki kell törnie az osztályharcnak a szegény és a gazdag között. A gazdag parasztság tele van élelmiszerrel, éléskamrája zsúfolva van zsírral, sonkával, borral, szalonnával (Igaz! Ugy van!) s a szegény parasztság helyzetét époly kevéssé oldhatja meg a zsidók agyonverése és kifosztása, mint az ipari munkásét” (uo.). A zsidókérdést már-már karikatúrába illően megszemélyesítő népbiztos ezt a zsidóellenes „parasztkérdést” azzal oldaná tehát meg, hogy azt „csakis a faluban kitörendő osztályharc alapjaira kell ráhelyezni” (i. m., 212. o.). Megjegyzi, hogy „felháboritó és kétségbeejtő” a zsidóellenesség, az ülésen elhangzott zsidókritikus hangokról pedig tudomást szerezhet az ország, és ezzel az „nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy a kapitalisták helyett, a gazdag parasztok helyett a diktatúrával szemben felsorakoztassák a zsidók elleni uszítást” (uo.).

Ugyanazon a napon a látszólag nem zsidó Nyisztor György földművelési népbiztos felszólalásában ekképp fogalmaz: „Az a meggyőződésem, hogy ha itt az antiszemitizmus lábra kap, akkor a proletárdiktatúra meghalt” (i. m., 216. o.). Kifejti még, hogy a köreikből eredő keresztényellenesség nagyon jelentős antiszemitizmust és ellenforradalmi forrongást generál, ezért „szigorúan kifelé” kommunikálni kell, hogy az ilyesmit nem tűri a hatalom, az egyenlőséget hangsúlyozva:

Figyeljük meg a szóhasználatot: a keresztényellenes személlyel a baj, hogy „nem ügyel és vigyázatlan”, illetve „szigorúan kifelé” kell mindezt az egyenlőségelvet kommunikálni – melynek célja, „hogy ne legyen antiszemitizmus”... A keresztényellenesség merő logisztikai gond, míg az antiszemitizmus valós probléma, melynek kiiktatása konkrét cél. Mindezek után egy Horvát János nevű, ismét nem zsidó szólal fel, reagálva az indirekt mód neki címzett fentebbi zsidóellenességgel kapcsolatos panaszokra. Ironikus módon ő azt hangoztatja maga kapcsán, hogy „aki egyházellenes lázitásért és izgatásért börtönben ült, aki felrúgta magát az egyházat, az nem lehet antiszemita” (i. m., 218. o.) – amiből ismét látszik, hogy a fenti keresztényellenesség miatti aggodalom merőben a kommunikációs stratégiára vonatkozott.



A dokumentációban számos alkalommal találkozunk antiszemitizmus miatti aggodalmakkal, és az annak felszámolását illető megoldási javaslatokkal, ellentmondva annak a fősodratú narratívának, miszerint ezek a zsidóbolsevikok nem foglalkoztak antiszemitizmussal (azt sugallva, hogy nem érdekelte őket saját zsidó voltuk). Például – továbbra is június 21-én – egy tag beszámol arról, hogy elcsíptek egy táviratot, melyben egy élelmiszert szállító személyre akart valaki aziránt hatni, hogy ne adjon zsidóknak az ételből. Amint megtudjuk „Amikor az illető uriember megérkezett, a forradalmi törvényszék letartóztatta” ezért (i. m., 222. o.). Két nappal későbbi ülésükön megtudjuk aztán, hogy a „haladéktalanul megindított” nyomozás az ügyben arra jutott, hogy a küldött üzenetben „vidékiek” kizárására szólítottak fel, nem zsidókéra, és valaki valahol átírhatta azt „valószínűleg ellenforradalmi célzattal” (i. m., 257. o.). Jól mutatja mindez, hogy számos komoly gondjuk idején is ennyire paranoiásak és szigorúak voltak mindenféle antiszemitizmus kapcsán.

Az oda nem tartozás megnyilvánulásai: Pogány-Schwartz József esete

Hazánk legprominensebb kimagyarázója a véres terrorrezsimben betöltött zsidó szerepvállalásnak az utóbbi pár évben talán (a nem világos származású) Csunderlik Péter történész volt, akinek pár láthatóan meggyőzőnek hit érve több éve már több helyen fel-felbukkan szinte ugyanabban a formában, bár külön támogatások eredményeként... Például:

Csunderlik itt két hibát ejt: az egyik, hogy még mindig azt a látszatot igyekszik kelteni, miszerint a zsidóság csupán egy vallási közösség, így az ateizmust kihangsúlyozva próbálja a bolsevik terror zsidó jellegét tompítani, holott mára már feltehetőleg mindenki érti, hogy a zsidók egy etnikum, mindenek előtt, s csak az után esetleg vallás (genetikai kutatások kapcsán lásd a sok közül: Hammer et al., 2000; Ostrer, 2001; Nebel et al., 2001; Need et al., 2009; Hammer et al., 2009; Atzmon et al., 2010; Ostrer és Skorecki, 2013; Carmi et al., 2014, stb.). Ez a konkrét mellébeszélés már száz éve is világos volt. Az, hogy egy „ateista és internacionalista” zsidónak ne lehetne zsidó identitása, alapvetően nevetséges, és feltehetően számos ateista zsidó ki is kérné magának. (Megfelelve mindkét jelzőnek: Sigmund Freud és Ferenczi Sándor világos zsidó identitása kapcsán lásd korábbi elemzésem, csak hogy példával is éljünk, de később alaposabban is áttekintjük az identitás kérdését.) A másik hiba, amit vét, hogy nem veszi észre: önmagát cáfolja meg egy lélegzetvételen belül! Ha ezek a zsidók a „diszkrimináció” miatti kellemetlenségeik megszüntetését remélték a diktatúrájuktól, akkor az egyfajta etnikai bosszú jellegét ölti, de legalábbis egy zsidó gyökerű motiváció. Ha a diktatúrájuk célja – avagy legalább jelentős motivációja –, hogy azzal „elhagyják a »zsidóságuk« miatti hátrányt”, akkor bizony zsidóságuk korlátozásoktól való felszabadítása a cél: a befogadó ország és nemzet átformálásának szándéka azzal a céllal, hogy az ne legyen antiszemita. Ez egy határozottan zsidó motiváció. Az érv szerint ezek a zsidók valahogy el akarták hagyni zsidóságukat mindezzel, de hogy ez esetben miért nem kíséreltek meg magyarrá válni inkább, ahelyett, hogy a magyarságot formálnák át a zsidóságukat toleráló néppé, zavaros logika szüleménye. A magyarázat feltehetően, hogy a magyarok se így, se úgy nem fogadták volna el a zsidókat magyarnak, így nem maradt más megoldás, a magyarságot kellett rákényszeríteni a változásra, bármi áron – egy militáns diktatúra árán, akár (melyben, lám, zsidók uralkodtak). Akárhonnan is vizsgáljuk ezt a félrebeszélést, a zsidó motiváció élesen kitűnik.

Csunderlik ugyanakkor ennyivel le is tudja a kérdést: a magyarok kirekesztése miatti frusztráció és elidegenedés a magyarázat az elképesztő zsidó túlsúlyra – írása további részét az „antiszemiták” vélekedései kapcsán kifejtett elborzadásával tölti ki, mi pedig fejünket vakargatva azon töprenghetünk, hogy mit mond el ezekről a zsidókról az, ha a diszkrimináció és egyéb esetleges kellemetlenségek miatt azok egy országfelforgató, tömeggyilkos diktatúrát robbantanak ki? A „legyél kedvesebb hozzájuk, különben lemészárolnak” a józan szemlélő számára egy nem túl bizalomgerjesztő alaptétel az együttéléshez... Szerencsések lehetünk, hogy a cigányok, szexuális ferde hajlamúak, vagy esetleg süketek, ilyen-olyan fogyatékkal élők (az őket érő hasonló diszkriminációk miatt) nem építenek ki terrorosztagokat és veszik át hazánk felett az irányítást...

Érdemes pár szóban kitérni arra is, hogy ennek a diszkriminációnak a felemlegetése pont a rendkívüli befolyással bíró, és az elitrétegekben való rendkívül magas jelenléttel rendelkező zsidóság kapcsán talán egy kimondottan merész vállalkozás. Csunderlik hivatkozása erre egy „Zsidónak nincs lakás” című 1912-es Népszava-cikk. Hogy ilyesmiben rejlenek a Tanácsköztársaság okai, ezek szerint egy józan teória, de a zsidók önkényuralmát „zsidónak” tartani ugyanezen történész szerint tehát hihetetlen dolog, vagy „összeesküvés-elmélet”... Valóban, a Galilei Körről írt korábbi könyvében Csunderlik (2017, 28. o.) ezt így fogalmazta meg: „az 1900-as évek elejére pedig a magyarországi munkásmozgalom vezetői között már igen felülreprezentáltak voltak a zsidó származásúak, akik számára az internacionalista mozgalomba belépés lehetőséget adott arra, hogy elhagyják a »zsidóságuk« miatti hátrányt, ami – sokak értelmezésében – a maradéktalan társadalmi beilleszkedésüket akadályozta”. Itt a hivatkozása a következő: „Lásd például a nagypolgári értelmiségiből marxista ideológussá váló Lukács György esetét”. Ez ismét egy önellentmondás, hiszen miféle „beilleszkedés” iránti vágy miatt döntött úgy a rengeteg magyarnál sokkal jobban élő „nagypolgári” Lukács, hogy egy magyarokat mészárló, véres diktatúrában vesz részt? Miként varrjunk erre gombot? Már nem csak a lakáshirdetésekben diszkriminált zsidók, de még a jómódú értelmiségiek is vérszomjassá lesznek holmi „beilleszkedés” iránti vágyból? Szintén nehéz összhangba hozni ezt a teóriát a valóság azon részével, hogy az itt érintett zsidók közül többen is nemzetközileg próbáltak forradalmakat kirobbantani. Így például 1921 márciusában Pogány-Schwartz Józsefet és magát Kun-Kohn Bélát is Németországba küldték Moszkvából – melyben nem a beilleszkedési vágy fűtötte őket, hanem az a cél, hogy segítsenek az ottani zsidókommunistáknak (Klara Zetkin, Paul Levi, Rosa Luxemburg, Leo Jogiches stb.) kirobbantani egy forradalmat. Pogány az Amerikai Kommunista Párttal is dolgozott John Pepper név alatt Boris Reinstein és Maksymilian Horwitz (Valetski) kominternes zsidó társaival (Draper, 1957, 364. o.).

Efféle mentális kontorziókat eredményez, ha nem vagyunk hajlandóak elfogadni az etnikai karakterek különbözőségét, és az ebből is fakadó csoportkonfliktusok valóságát, melyek az emberiség egész történelmét körüllengik, és melynek a zsidóbolsevik–antibolsevik nemzeti egymásnak-feszülés is csak egy példája.

Csunderlik cikke szerint ugyanakkor „az 1919 utáni, a társadalmi javak újraelosztását az antiszemita ideológiával legitimálni akaró” politika ürügyként hivatkozott csupán a zsidóbolsevizmusra, és „nem a zsidók 1918–1919-es szerepvállalásából” kifolyólag tette azt. Ezt a következtetést abból vonja le, hogy a kommunistákkal szimpatizáló rokkant katonákat nem büntették meg Horthy alatt, de hogy a nem zsidók pártszimpátiájának mi köze van a zsidókérdéshez, nem válik világossá előttünk. Szintén homályban marad, hogy a szerző miért tesz úgy, mintha nem lenne logikus, hogy egy zsidók általi diktatúrát zsidódiktatúrának neveznek egyesek, és esetleg még komolyan is gondolják, nem pénzszerzésen jár az eszük...

Akárhogy is legyen, Thomas L. Sakmyster (2012, 2. o.) szerint „A magyar zsidók, akik a Magyar Királyság lakosságának 5%-át tették ki, akkoriban olyan fokú polgári egyenlőséget, toleranciát és az oktatáshoz való hozzáférést élveztek, amely Európában szinte példa nélkül állt. A századfordulóra a zsidók olyan számban végeztek a magyar középiskolákban (gimnázium) és egyetemeken, amely jóval meghaladta a teljes lakosságon belüli arányukat” – ami megint csak nem cseng egybe Csunderlik tézisével. Valóban, Pogány kapcsán Sakmyster így ír: „Nem volt kétséges, hogy fiuk élni fog ezekkel a lehetőségekkel, és szerény családi származásából magasra fog emelkedni, ezért Vilmos és Hermina 1896-ban beíratta Józsefet Budapest egyik legrangosabb iskolájába, a Barcsay Gimnáziumba. Tekintettel a család szűkös anyagi lehetőségeire, valószínű, hogy József legalább részösztöndíjat kapott” (uo.). Mindez akkor történt, jegyezzük meg, amikor a magyarság hatalmas része munkahiánnyal küszködött, és óriási mértékben vándorolt ki Amerikába: „1871 és 1913 között elsősorban gazdasági, egzisztenciális okok miatt közel 2 000 000 magyar állampolgár vándorolt ki a tengerentúlra. Többségük a 20. század első évtizedében hagyta el az országot” – mutat rá Gazsó Dániel (2019, 17. o.). Itt érdemes felidézni Fjodor Dosztojevszkij (1821–1881) zsidókérdéssel foglalkozó 1877-es írásában megfogalmazott észrevételét is, aki, miután megjegyzi, hogy „az egész világon bizonyára nincs más nép, amely ennyit panaszkodna a sorsára, szüntelenül”, mint a zsidók, arra a következtetésre jut, hogy „képtelen vagyok teljesen elhinni a zsidók sikolyait, hogy annyira eltiportak, elnyomottak és megalázottak lennének. Véleményem szerint az orosz paraszt és általában az orosz közember gyakorlatilag súlyosabb terheket visel, mint a zsidó” (Dosztojevszkij, 1949, 640., 641. o.). Sőt, nem más, mint a Kun-rezsimben fontos szerepet játszó Korvin Ottó is megerősítette, hogy a bolsevizmus iránti vonzalmát nem az anyagi előnyök, vagy a karrierlehetőségek motiválták: „»Nem anyagi érdek vagy feltűnési vágy motivált, mert a kapitalista rendszerben sokkal könnyebben találtam munkát, mint bármilyen kommunista világrendben« – vallja majd később az értetlenkedő rendőrfőnöknek, aki másokhoz hasonlóan fanatikus fiatalembernek látja őt” (idézve: Simor, 1976, 13. o.).

Pogány-Schwartz József népbiztos szónokol a Hősök terén tartott toborzógyűlésen, 1919. április 6.

Méginkább ráborítva az asztalt Csunderlik érvelésére, Sakmyster (2012, 217. o.) rámutat még:

Ebből tehát arra következtethetünk, hogy bár a lakosság részéről bizonyára különböző mértékű ellenségeskedést tapasztaltak, ennek a rendkívül felfelé törekvő népnek semmiképpen sem volt szükséges – vagy fontos – egy gyilkos rezsim pilléreivé válnia a „diszkrimináció” miatt. Az elidegenedés minden bizonnyal megvolt, de ennek gyökerét az etnikai jelleg és a csoportkonfliktus területén belül kell vizsgálni: nehézségek a befogadó nemzethez és annak kultúrájához, karakteréhez való viszonyulásban, és így szenvedélyes próbálkozások ezt a kultúrát, ezt a nemzetet a saját preferenciáiknak megfelelő módosítására – olyan viselkedés ez, amely eleve azt az ellenségeskedést generálta, amire a kimagyarázók hivatkoznak...

Mindezek ellenére azonban Sakmyster úgy véli, hogy Pogány eleinte szerette a magyar kultúrát, és csak az első világháború alatti zsidóellenesség (Magyarország veszteségeiért részben felelőssé tették őket) idegenítette el „hazájától”. Ezt nehéz komolyan venni, hiszen zsidóellenesség már a háború előtt is volt, de ennél is súlyosabb gond, hogy Pogány ekkor már a forradalmi – nemzetátformáló – bolsevizmus útján lépegetett. Ami még rosszabb: Sakmyster azt állítja, hogy „minthogy 1919 nyarán [a Kun-rezsim bukásakor] utolsó alkalommal hagyta el Magyarországot, úgy tűnik, úgy döntött, hogy ha hazája nem akarja őt, akkor minden kapcsolatot megszakít vele” (i. m., 226. o.). Hogy eszerint éppen Pogány volt az, aki elárulva és megbántva érezte magát a magyarok széleskörű ellenségeskedése miatt, miután éppen egy tömeggyilkos diktatúra élére állt, az lenyűgöző, ha igaz, de ez ismét megnehezíti a zsidó bolsevikokról szóló fősodratú narratívák alkalmazhatóságát, amelyek szerint egyfajta asszimilációra törekedtek az e folyamat útjában álló akadályok elhárításával. Ez a valóságban a hagyományos kultúra és a nemzeti jelleg eltávolítását célozta, amelyről úgy vélték, hogy egy megújult ország útjában áll, amely biztonságosabb és kényelmesebb számukra (zsidókként) – ez egy olyan magyarázat, amely valójában összhangban is van a viselkedésükkel.

Mindebből láthatjuk, hogy a fősodratú történészek küszködnek a judeobolsevizmus bizonyos aspektusainak a magyarázatával – vagy értelmezésével –, mellyel így önellentmondásokba és általában gyenge válaszokba keverednek. Az etnikai karakter és az attól eltérő karakterekkel (akár nemzeti szinten is) kialakuló természetes konfliktusok valóságának elutasítása olyan kínos állításokhoz vezet, mint a fentebb látottak. Megint ott tartunk, ahol Csunderliknél is: ha a Pogány-féle zsidók véres diktatúrákat hoznak létre a külcsoport ellen, mert a befogadó nemzet részben az ők csoportját okolja valamiért, akkor talán eleve nem is tartoztak valójában a nemzethez, és a távozás mindenképpen jó ötlet. De akárcsak Csunderlik, Sakmyster is ellentmond önmagának, ugyanis azt állítja, hogy „az I. világháború alatti és utáni virulens antiszemitizmus erősödése volt az, ami végül is elidegenítette Pogányt és nemzedékének sok más magyar zsidóját. Az évek során Pogány megtanult tudomást sem venni a politikai ellenségei által ellene intézett támadásokról, de nem tudta figyelmen kívül hagyni azt az aljas kampányt, amely a zsidókat hibáztatta Magyarország háborús vereségéért és a megalázó békerendezésért” (i. m., 225. o.), ezzel szemben: „Pogány, aki termékenyen írt a polgári társadalom minden negatív aspektusáról, szintén soha nem mutatott különösebb érdeklődést az antiszemitizmus problémája iránt” (i. m., 3. o.). Lehet, hogy nem írt róla (leszámítva egy ismert esetet, amelyet a szerző idéz), de úgy tűnik, hogy „érdeklődött” iránta, ha ez állítólag annyira motiválta őt, mint ahogy a szerző állítja.

Valóban, Pogány egyértelműen a fajilag vegyes társadalom mellett állt ki: „A proletárok között le kell omolnia minden nemzeti, faji és vallási választófalnak. Ahol proletáruralom van, ott abban a pillanatban hazára talál a proletár, még akkor is, ha más nyelvet beszél, ha más fajtának a fia” (idézve: Csizsova & Józsa, 1973, 211. o.). A rezsim alkotmánya kimondta (14. §): „A Tanácsköztársaság nem ismer faji vagy nemzeti különbséget. Nem tűri a nemzeti kisebbségek bármilyen elnyomását és nyelvük használatának bárminő korlátozását.” Vagyis államilag megkövetelt pluralizmus, ahol még a kifejezetten zsidó csoportok is védelmet élveznek. A Tanácsok Országos Gyülése jegyzőkönyvének dokumentációjában (Napló, 1919, 258. o.) olvashatjuk, hogy „Egészen kétségtelen és a kételynek az árnyéka sem férhet ahhoz a szöveghez, amely kimondja, hogy a szövetséges Tanácsköztársaságban élő minden nemzet [etnikum] szabadon használhatja nyelvét, ápolhatja és fejlesztheti nemzeti műveltségét.”

Érdekes módon, bár sok konfliktus volt a bolsevikok és a bundisták között, ez a fenti irányelv nagyon hasonlít ahhoz, amit a Bund – amelyet mindig is egy nacionalista, zsidó típusú szocializmusnak tekintettek – meghatározott:

Miként a szerző rámutat, „a Bund nemzeti programja azt javasolta, hogy az Orosz Birodalmat a demokratikus és szocialista forradalmak után ne osszák fel több nemzetállamra [...], hanem tartsák fenn multinacionális államként, ahol minden nemzeti kisebbség (beleértve a zsidókat is) tagjai egyenlő állampolgári jogokat élveznek, valamint az önkormányzat vagy autonómia korlátozott, nem területi jellegű formáját” (i. m., 32. o.). Bezarov (2021, 132. o.) „a zsidó proletariátus önfelszabadítása”-ként jellemzi a Bund ebbéli lényegét.

A Bund harmincadik évfordulójának ünneplése Varsóban, 1927-ben (forrás: yivoarchives.org)

Zsidó stratégiák a vörös zászló alatt

Bár a zsidók nagy befolyással rendelkeztek, és aránytalanul nagy számban voltak jelen hatalmi pozíciókban, még mindig létezett nyílt ellenségesség, valamint némi ellenállás az ilyen befolyásuk növekedésével szemben. Mind a „nacionalista” zsidó Bund, mind a magyarországi (vagy oroszországi) zsidó bolsevikok célja az volt, hogy a befogadó nemzet hagyományos etnikai csoportjának a saját országa feletti dominanciáját lerombolják, ami az ország intézményein belül a nagyobb hatalomhoz való jutást megkönnyíti nekik – és pontosan ez is történt, legalábbis átmenetileg. Figyelemreméltó itt az a cél, hogy ne nemzetállamokat hozzanak létre ennek az „autonómiának” az elérése érdekében, hanem „multinacionális állam[okat]”. Gechtman (2008, 66. o.) is arra a következtetésre jut, hogy „a huszadik század elején kidolgozott osztrák marxista és bundista elméletek és programok a »multikulturalizmus avant la lettre« egy formáját képviselték. Egy évszázaddal korábban, mint a mai multikulturalisták, és egy olyan időszakban, amikor gyakorlatilag minden liberális és szocialista ellenezte az államon belüli kisebbségek kollektív jogainak gondolatát”. Ezzel kapcsolatban a zsidó múlt történésze, David Slucki (2009, 114. o.) összefoglalja, hogy a Bund „a zsidó élet és identitás olyan univerzalista felfogását képviselte, amely kívül esett a nemzetállam hagyományos felfogásán. Valójában ez a két elképzelés együttesen a nemzetállam aláásását szolgálta a nemzetek föderációjára való felhívásukban, amely a többségi nemzetek mellett a kisebbségeknek is politikai és kulturális hatalmat adott”, ami egy „föderatív államot eredményezne, amely minden nemzeti kisebbséget, köztük a zsidókat is hatalommal ruházná fel”. Ez a „zsidó emancipációért folytatott harc szorosan összekapcsolódott a szocializmusért folytatott küzdelemmel” a Bundon belül (uo.). Az internacionalizmus, a transznacionalizmus vagy a Marx által inspirált szocializmus különböző formái hatékonyan működtek rugalmas stratégiaként a hagyományos nemzetek hatalmának aláásására, amelyeken belül a zsidók éltek, és így a zsidó identitás fenntartása, illetve a vélt érdekekért való küzdelem összhangban van az internacionalizmus hirdetésével.

Az etnikai jelleg fontosságát nem lehet figyelmen kívül hagyni, ha pontos következtetéseket akarunk levonni a csoportkonfliktusok eseteiről. Valami fontosat mond nekünk, hogy Magyarországon nem éppenséggel a germán svábok (akik szintén intelligensek, városiak és felfelé törők), vagy a cigányok voltak azok, akik annyira vonzódtak a sajátos típusú absztrakt megnyilvánulásokhoz (a pszichológia és az irodalom révén a pszichoanalitikusok, vagy a képzőművészet révén a dadaisták és avantgardisták, mint a Nyolcak csoportja stb.), hogy nem más demográfiai csoportok – például a homoszexuálisok – voltak azok, akik végül meglehetősen összetartó forradalmi csoportokat alkottak. Ehelyett a zsidók voltak azok – és így volt ez sok más országban is, nagyon hasonló módon. A kérdés középpontjában tehát nem pusztán a kisebbségi státusz, a városi lét, az elidegenedés, a diszkrimináció áll, hanem ezek nagyon is sajátos zsidó megnyilvánulása, sajátos törekvésekkel. Ha a zsidók jelentősen eltérő etnikai jellemzőkkel rendelkeznek például a cigányoktól, akkor nyugodtan feltételezhetjük – sőt, megfigyelhetjük –, hogy egyéni és csoportszintű megoldásaik és stratégiáik is különböznek, ami bizonyos helyzetekre adott reakcióik sajátosan zsidó megnyilvánulásához vezet.

A cigányok például hagyományosan azt a stratégiát követték, hogy az országot járva, időnként a magyarokat kihasználva, nomádként éltek, és többek között az elkülönülést részesítették előnyben. Az ezt érintő panaszok széles körben elterjedtek voltak, ahogy Francis Wagner (1987, 35. o.) rámutatott, idézve Porzsolt Kálmán publicista megjegyzéseit a neves újság, a Pesti Hírlap 1907. augusztus 6-i számából, miszerint: „A civilizált államnak ki kell irtania ezt a [cigány] fajt. Igen, kiirtani! Ez az egyetlen módszer.” Wagner idézi még ifjabb dr. Hermann Antalt, egy „liberális gondolkodású, nemzetközileg híres néprajzkutató fiát”, aki 1913-ban egy nyilvános előadásában hangsúlyozta, hogy „a cigányok nomád élete tele van miszticizmussal, romantikával, lopással, betöréssel, gyermekrablással, állatmérgezéssel és gyilkossággal”. Ezek évszázados panaszok e csoporttal kapcsolatban (pl. Miguel de Cervantes [1547-1616] La gitanilla című 1613-as művében is szerepelnek hasonlóak), és mind a mai napig fennállnak. De ezek is egészen más panaszok, mint a zsidókkal szemben megfogalmazottak (történetesen ezek az évezredes panaszok is mind a mai napig fennállnak, korokon, kontinenseken, kultúrákon át – lásd: Dalton, 2020). Míg a cigányok inkább az ilyen típusú csoportos viselkedésre voltak hajlamosak, addig a zsidók inkább a befogadó társadalom különböző eszközökkel történő uralma és átalakítása iránt vonzódtak: legyen szó művészetről, pszichológiáról, politikáról vagy szexualitásról... (A különböző diaszpóra-népek és csoportstratégiáik vizsgálatáért lásd: MacDonald, 2002.) E tendencia miatt a pszichoanalízis korai kritikusai például rámutattak arra a sajátosan zsidó jellegre, amely felforgató aktivizmusukat jellemezte. Apáthy István (1863–1922), a híres zoológus (és egyben az eugenikus mozgalom kiemelkedő alakja) szavai ideillenek, melyekről Ferenczi Sándor így írt 1914. január 29-én Sigmund Freudnak: „[Apáthy] az »eugenikus mozgalom« élére állította magát, és ebből a pozícióból indult a pszichoanalízis – mint a zsidó szellem pánerotikus aberrációja – ellen” (Freud és Ferenczi, 1993, 535. o.). Apáthy panasza a freudista zsidó vonalra a következő volt:

Valóban megfigyelhető a fiatal zsidóság messzemenő vonzalma a felforgató, társadalomátformáló mozgalmak iránt, legyen az pszichoanalízis, dadaista, avantgárd művészet, polgári radikalizmus, liberalizmus, vagy egyebek – bizony, akár a kommunizmus is. Ferenczi például megjegyezte Freudnak egyik levelében, hogy a hallgatósága, mely rendkívüli módon érdeklődött a pszichoanalízis iránt, messzemenően zsidókból állt: „A közönség természetesen kilenctized részben zsidókból állt!” – írta 1909. október 30-án (Freud és Ferenczi, 1993, 92. o.). Itt mellesleg a Galilei Körről van szó... Ez a felülreprezentáltság egy kirívó vonzalom lecsapódása, így nem tűnik jogosnak az a látszatkeltés, miszerint a bolsevikok egy deviáns apró kis csoport voltak, mintha a zsidók között a szubverzív mozgalmak nem lettek volna jelentős mértékben népszerűek – de népszerűek vagy sem, ha valami egy bizonyos karakterrel rendelkezik, akkor az a karakter határozza meg.

A fősodratú szakértők filoszemita diskurzusa ezért bizonyos posztmodern jelleget ölt, amikor ezek a történészek egy zsidó kommunista csoportot nem mint kommunista zsidó csoportot, hanem mint kommunisták kommunista csoportját mutatják be, mivel ezek a zsidók gyakran nem zsidóként, hanem az „új szovjet emberként” pózoltak – egy globalizált entitásként, amelyet politikájuk célja volt a különböző nemzetekből létrehozni. E nézőpont szerint, amikor a zsidók elidegenedtek a befogadó társadalom intoleranciája miatt, zsidóságuknak jelentősége volt, de amikor mozgalmakat alakítottak ki, vagy ugyanezen elidegenedés miatt egy ernyő alá csoportosultak, zsidóságuk jelentéktelenné vált, és most már csak „szocialisták” vagy „pszichoanalitikusok” voltak. Az etnicitásnak (mint veleszületett jellemnek, és mint társadalmi identitásnak, a maga következményeivel együtt) ez a kétségbeesett mellőzése valószínűleg abból a vágyból fakad, hogy ellensúlyozzák és cáfolják az „antiszemitákat”, akik az etnicitást jelentősnek tekintették, és akikkel ezek az egyének ezért az egyetértést visszataszítónak találnák. Szerencsére azonban a fősodratban nem mindenki várja el tőlünk, hogy ne vegyük figyelembe a nyilvánvalót.

Jaff Schatz (1991, 33. o.) így fogalmaz a lengyelországi kommunizmussal foglalkozó klasszikus művében:

Arthur Liebman (1976, 285. o.) az amerikai baloldal zsidó támogatásáról írva bemutatja a zsidók óriási részvételét abban, s megjegyzi, hogy „az Egyesült Államokban a baloldal túlélése az első világháború előtti évektől a második világháború utáni időszakig nagymértékben függött attól a támogatástól, amelyet egy etnikai szubkultúrába – a zsidókéba – beágyazott személyektől és intézményektől kapott”. Később hozzáteszi: „Az I. világháború előtti években az okosabb és érzékenyebb zsidó szocialisták arra is ügyeltek, hogy ne állítsák magukat és ügyüket az egész zsidó vallással szembe. Keresték az alkalmat, hogy megmutassák, hogy a judaizmus, ahogyan ők definiálták és értelmezték, teljesen összeegyeztethető azzal, vagy támogatója a szocializmusnak. A szocializmust a zsidó tömegeknek a judaizmus szekuláris változataként mutatták be” (i. m., 291–292. o.). Liebman arra is rámutat, hogy „a kommunista párthoz fűződő zsidó kapcsolat túlmutatott azon, hogy egy politikai szervezet egy etnikai csoportban keresett választói kört. Megvizsgálva teljesen világossá válik, hogy az 1940-es évek végén a Kommunista Párt zsidó bázison nyugodott. A tagság nagy része és még több tisztségviselője zsidó származású volt”, és így „mivel a zsidók többségben voltak a csoportban, nem lehetett megkerülni, hogy ez sajátos etnikai éllel lássa el a KP-t [pártot]” (i. m., 306–307. o.).

Stephen Cullen (2012, 15. o.) a nagy-britanniai kommunizmusban való zsidó részvételről írva hasonló képet fest következtetésében: „Az is igaz volt, hogy a kommunista mozgalomban való részvétel sok zsidó számára lehetővé tette, hogy a gettóba zárt létükön kívülre tekintsenek, de nem a zsidó identitásuk vagy életük rovására. Ehelyett a kulcsfontosságú zsidó szervezetek, mint például a zsidó sportklubok és a Zsidó Fiúbrigád alapvető intézmények voltak a CPGB zsidó támogatásában vagy kiépítésében. Következésképpen ezek a bizonyítékok alátámasztják Srebrnik és Smith állítását, miszerint ezek a kommunisták »zsidó kommunisták« voltak, szemben a »kommunista zsidókkal«.” Henry Srebrnik (1995, 136. o.) úgy érvelt ugyanis, hogy „a kommunizmus egy ideig kifejezetten etnikai politikai kifejezőeszközként virágzott, olyannyira, hogy joggal tekinthették volna a baloldali zsidó nacionalizmus egyik változatának”.

Tulajdonképpen a zsidók súlyos jelenléte a társadalmilag befolyásos pozíciókban, és ezen vonzalmuk a felforgató irányzatokhoz eleve egy specifikusan „zsidó” problémát generál, így még ha valaki le is tenne az asztalra egy statisztikát arról, hogy a teljes zsidóságban 50% alatt volt az ilyenek támogatása (tehát „nem a többség”), ez a probléma akkor is megmaradna, főleg mivel a „teljes zsidóság” része sok nem aktív zsidó – de az aktív, intenzív zsidóságnak mekkora része járult hozzá direkt vagy indirekt módon a felforgató irányzatok sikereihez? Ez a fontosabb kérdés. A fősodrat filoszemita és zsidó történészei is elismerik, hogy bizony mindebben a zsidók súlyosan jelen voltak. Hogy ők a többségi társadalmat hibáztatják, amiért elidegenülve érezték magukat a zsidók, mellékes itt. Mindez a zsidó túlsúly nem csupán szociológiai szempontból érdekes, de néha döntő fontosságú is lehet, ahogy az volt például Oroszországban, vélekedett nem más, mint – a részben zsidó – Vlagyimir Iljics Uljanov, tehát Lenin: „A forradalom szempontjából nagy jelentőséggel bírt az a tény, hogy az orosz városokban sok zsidó értelmiségi élt. Ők felszámolták azt az általános szabotázst, amellyel az októberi forradalom után találkoztunk... A zsidó elemeket mozgósították... és ezzel megmentették a forradalmat egy nehéz pillanatban. Kizárólag [исключительно] ennek az intelligens és hozzáértő munkaerőtartaléknak köszönhetően tudtuk elfoglalni az államapparátust” – idézi a szovjet múlt orosz szakértője, Gennagyij Kosztyricsenko (2003, 58. o.; lásd még: Slezkine, 2004, 225. o.). Kosztyricsenko rámutat még, hogy a bolsevikok „megpróbálták teljes mértékben hasznát venni a zsidóság azon önérvényesítésének és önkifejezésének, amelyeket a cári rezsim oly sokáig visszafogott, és amelyekben óriási kreatív és egyben destruktív energia rejlett”, hozzátéve azt is, hogy „a zsidók »képviselete« a legnagyobb a vezető párttestületekben volt” (i. m., 57., 58. o.). Azonban még az oroszországi helyzetnél is világosabb, hogy a Tanácsköztársaság nem jött volna létre a zsidók nélkül.

Ennek ellenére egyesek szerint ez „nonszensz”, mert „könnyű kimutatni, hogy a zsidók jelenléte politikailag lényegtelen volt, akár Lengyelországban, akár Magyarországon, akár más országokban” – vélekedik Stanisław Krajewski (2000), bár ugyanott mégis beismeri azt a „tényt”, hogy „viszonylag nagyon sok zsidó töltött be magas tisztséget”. Krajewski beismeri, hogy „Nem vagyok történész, hanem egy elkötelezett zsidó vagyok, és vannak felmenőim, akik kommunista vezetők voltak” – ennek fényében nem meglepő, hogy ő szintén a befogadó nemzeteket okolja a zsidók kommunizmus iránti vonzalma miatt (elidegenedés, diszkrimináció stb.), és szerinte ezen zsidókat „nemes és önzetlen szándékok” vezérelték. Nehéz komolyan venni az efféle feszengéseket, amikor még a szinte teljesen zsidó Tanácsköztársaság kapcsán is „lényegtelen” színben tüntetik fel egyesek a zsidók szerepét.

Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info

Hivatkozott irodalom:

• Apáthy I. (1914) A fajegészségügyi (eugenikai) szakosztály megalakulása. Magyar Társadalomtudományi Szemle 7. 2, 165–172.
• Atzmon G, Hao L, Pe'er I, Velez C, Pearlman A, Palamara PF, Morrow B, Friedman E, Oddoux C, Burns E, Ostrer H. Abraham's children in the genome era: major Jewish diaspora populations comprise distinct genetic clusters with shared Middle Eastern Ancestry. Am J Hum Genet. 2010 Jun 11;86(6):850–9.
• Bezarov, O. (2021). Participation of Jews in the processes of Russian social-democratic movement. History Journal of Yuriy Fedkovych Chernivtsi National University, (53), 131–142.
• Carmi, S., Hui, K., Kochav, E. et al. Sequencing an Ashkenazi reference panel supports population-targeted personal genomics and illuminates Jewish and European origins. Nat Commun 5, 4835 (2014).
• Cullen, Stephen Michael. "'Jewish Communists' or 'Communist Jews'?: the Communist Party of Great Britain and British Jews in the 1930s." Socialist History 12.41 (2012): 22–42.
• Csizsova, Ljudmilla; Józsa Antal (szerk.). Orosz internacionalisták a magyar Tanácsköztársaságért. Budapest: Kossuth Könyvkiadó, 1973.
• Csunderlik Péter. Radikálisok, szabadgondolkodók, ateisták – A Galilei Kör (1908–1919) története. Napvilág Kiadó, 2017.
• Csunderlik Péter: A „judeobolsevizmus vörös tengere”. Mozgó Világ, 2020. július 2.
• Dalton, Thomas. Eternal Strangers: Critical Views of Jews and Judaism. Uckfield, East Sussex: Castle Hill Publishers, 2020.
• Dostoievsky, Feodor M.; Boris Brasol (trans.). The Diary of a Writer. Volume Two. New York: Charles Scribner’s Sons, 1949.
• Draper, Theodore. The Roots of American Communism. New York: The Viking Press, 1957.
• Freud, Sigmund, Sándor Ferenczi, Eva Brabant, Ernst Falzeder, and Patrizia Giampieri-Deutsch (eds.). The Correspondence of Sigmund Freud and Sándor Ferenczi. Harvard University Press, 1993.
• Gazsó Dániel. A magyar diaszpóra intézményesülésének és anyaországi viszonyainak története. In: Ambrus László, Rakita Eszter (eds.). Amerikai magyarok – magyar amerikaiak: Új irányok a közös történelem kutatásában. Eger: Líceum, 2019. 15–33.
• Gechtman, Roni. "A “Museum of Bad Taste”?: The Jewish Labour Bund and the Bolshevik Position Regarding the National Question, 1903–14." Canadian Journal of History 43.1 (2008): 31–67.
• Hammer MF, Behar DM, Karafet TM, Mendez FL, Hallmark B, Erez T, Zhivotovsky LA, Rosset S, Skorecki K. Extended Y chromosome haplotypes resolve multiple and unique lineages of the Jewish priesthood. Hum Genet. 2009 Nov;126(5):707-17. doi: 10.1007/s00439-009-0727-5. Epub 2009 Aug 8. PMID: 19669163; PMCID: PMC2771134.
• Hammer MF, Redd AJ, Wood ET, Bonner MR, Jarjanazi H, Karafet T, Santachiara-Benerecetti S, Oppenheim A, Jobling MA, Jenkins T, Ostrer H, Bonne-Tamir B. Jewish and Middle Eastern non-Jewish populations share a common pool of Y-chromosome biallelic haplotypes. Proc Natl Acad Sci U S A. 2000 Jun 6;97(12):6769-74. doi: 10.1073/pnas.100115997. PMID: 10801975; PMCID: PMC18733.
• Kosztyricsenko, Gennagyij Vasziljevics. Тайная политика Сталина. Власть и антисемитизм. [Sztálin titkos politikája: hatalom és antiszemitizmus.] Moszkva: Международные отношения, 2003.
• Krajewski, Stanisław. "Jews, Communism, and the Jewish Communists." Jewish Studies at the Central European University I. Yearbook (Public Lectures 1996-1999). ed. by Andras Kovacs, co-editor Eszter Andor, Budapest: CEU (2000): 119–133.
• Liebman, Arthur. "The Ties That Bind: The Jewish Support for the Left in the United States." American Jewish Historical Quarterly 66.2 (1976): 285–321.
• MacDonald, Kevin. A People That Shall Dwell Alone Judaism as a Group Evolutionary Strategy, with Diaspora Peoples. Writers Club Press, iUniverse, Inc. ISBN 978-1-4697-9061-9. 2002.
• Napló: A Tanácsok Országos Gyűlésének naplója (1919. június 14. – 1919. június 23.). A Munkás- és Katonatanácsok gyorsirodájának feljegyzései alapján. Budapest: Athenaeum, 1919.
• Nebel A, Filon D, Brinkmann B, Majumder PP, Faerman M, Oppenheim A. The Y chromosome pool of Jews as part of the genetic landscape of the Middle East. Am J Hum Genet. 2001 Nov;69(5):1095-112. doi: 10.1086/324070. Epub 2001 Sep 25. PMID: 11573163; PMCID: PMC1274378.
• Need, A.C., Kasperavičiūtė, D., Cirulli, E.T. et al. A genome-wide genetic signature of Jewish ancestry perfectly separates individuals with and without full Jewish ancestry in a large random sample of European Americans. Genome Biol 10, R7 (2009).
• Ostrer H. A genetic profile of contemporary Jewish populations. Nat Rev Genet. 2001 Nov;2(11):891–8.
• Ostrer H, Skorecki K. The population genetics of the Jewish people. Hum Genet. 2013 Feb;132(2):119-27. doi: 10.1007/s00439-012-1235-6. Epub 2012 Oct 10. PMID: 23052947; PMCID: PMC3543766.
• Sakmyster, Thomas L. A Communist Odyssey: The Life of József Pogány/John Pepper. Budapest–New York: Central European University Press, 2012.
• Schatz, Jaff. The Generation: The Rise and Fall of the Jewish Communists of Poland. University of California Press, 1991.
• Simor András. Korvin Ottó: „...a Gondolat él...”. Budapest: Magvető, 1976.
• Slezkine, Yuri. The Jewish Century. Princeton University Press, 2004.
• Slucki, David. "The Bund Abroad in the Postwar Jewish World." Jewish Social Studies: History, Culture, Society 16.1 (2009): 111–144.
• Srebrnik, Henry. Sidestepping the Contradictions: the Communist Party, Jewish Communists and Zionism 1935–48. In: Geoff Andrews, Nina Fishman, Kevin Morgan (eds.), Opening the Books. London: Plato Press, 1995. 124–141.
• Wagner, Francis S. "The Gypsy Problem in Postwar Hungary." Hungarian Studies Review 14.1 (1987): 33–43.

Kapcsolódó: Amikor a zsidóság volt a király (II. rész): Garbai Sándor bölcselete a zsidó befolyásról