A zsidó Gervai a zsidó ÉS-ben lebuktatja a zsidó Képesit. A zsidó osztálytársak, akikről öt évig jelentett, felháborodva szidják Gervait, hogy mentsék ügynöküket. A kör bezárult. A gettókör.

„Engem meg akarnak ölni, mert az összes hírügynökségnek szétkürtölték, és az egész világon megjelenik az újságokban, hogy az egyetlen magyar Oscar-díjas, mit tudom én, rendőrségi ügynök.” – üvölt Képesi – pökhendien, vádaskodóan, nárcisztikusan, feminin hisztériával. Lám, Képesi Endre is úgy hirdeti-reklámozza magát, hogy ő az egyetlen, pedig 1978-ban előtte még Zsigmond Vilmos is kapott Oscart, nem csak Rofusz. Igaz, USA-színekben és operatőrként, de valahol magyarként. A Mephisto sem csak magyar, hanem német–osztrák–magyar koprodukció volt, osztrák főszereplővel.

„Csakhogy az igazságot, Szabó István tekintetében, a filmjei jelentik. Egy alkotót csak és kizárólag a műveiből lehet és szabad megítélni, csak a műveiben létezik.” – a kétes tehetségű, morzsákkal kitartott, díszgój Kamondi nyílt levele a leleplezőhöz. Igaza van, nézzük csak az alkotásokat. Ne foglalkozzunk a mindig részeg Huszárik és a tragikusan besúgóvá zsarolt Bódy magánéletével sem. Egy kis bevezetés azért szükséges:

Klaus Mann

Klaus Mann Mephisto című regényét (1936) a biszexuális Gustaf Gründgens színészről mintázta, aki egy rövid ideig Erika Mann férje, viszont sokáig szeretője volt Klausnak. Erika és Klaus testvéri vérfertőzésben is éltek, mellesleg félzsidó kommunisták, drogosok, homoszexuálisok stb. Ahogy ez megszokott itthon is a liberális gettó-baloldalon. 1949-ben Klaus, 1963-ban Gründgens lett öngyilkos. Mindez miért fontos, ha csak a műalkotást és nem a magánéletet elemezzük? Mert a film ugyanezeket a hajlamokat sugallja és tartalmazza, de sokkal látensebb formában. Ahogy az ügynökök dolgoznak. Álcából néha önmagukról is jelentgetnek, a filmbe kódolt üzeneteket küldenek, hogy a leleplezőnek később nehezebb legyen azonosítania. Ez már művészet a javából. A rejtőzködés művészi alkalmazása. Csak nem az élet utánozza a művészetet? Akkor lehet külön választani művet és életet?

Képesi annyi jelentést írt oly sok emberről – mikor járhatott iskolába? –, hogy innen tanulhatta ki forgatókönyvírói mesterségét. (Az 1972-ben öngyilkos Novák Márkról hatszor jelentett.) Máriássyval, Kézdi-Kováccsal, perverzül, egymásról is jelentettek. Nem az a kérdés, hogy mennyire ferde hajlamú kapcsolatai miatt szervezték be „terhelő adatok alapján” (B-dossziéját gondos kezek eltüntették), hanem hogy mit tett utána, az apparátus a karrierjét hogyan építette fel apránként, fokozatosan? Képesit ma nagy formátumú, a legnagyobb magyar rendezőnek tartják még jobbról is (ó, hát az Oscar-díj! L. Simon: Alföldi nagy művész!), pedig csak egy közepes iparos. Semmi több. Itthoni gettótársai a már kihalt mamutok, Fellini, Bergman, Antonioni, Truffaut, De Sica, Visconti zsenialitásaiba akarják hamisítani, a helyükbe hazudni, nem sok sikerrel, annál aljasabb propagandával. (2006-ban a Rokonokat meg se hívták a Berlináléra.) Ő Európa legnagyobb rendezője – hirdetik. Még a nevét is megváltoztatták: „Szabó István Oscar-díjas.” Csak így lehet szólítani. El tudnánk képzelni, hogy az ötször díjazott, számtalanszor jelölt Fellinit így neveznék folyamatosan? Ő kacagna a legjobban. – Oscar? Az kicsoda? Persze, a hülye amerikaiak valami díja: 100.000 forint az értéke, és eladhatatlan, pénzt nem lehet csinálni belőle.

A film első húsz perce kiábrándító: 0. Gyatra főcím, riasztó zene. 1. Zsidó primadonna giccses és taszító operett jelenete (hogyan lehet egy filmet undorral kezdeni?). 2. Höfgen öltözője, hisztivel (második undor). Már a negyedik percben láthatjuk, hogy Brandauer milyen tehetségtelen és modoros színész. 3. Éttermi bankett. 4. Ugyanott, kettesben. 5. Hamburg látképe mai hajókkal és darukkal (kicsi a költségvetés?). 6. Egy néger nővel (harmadik undor) táncoktatásnak nevezett, idióta ugrabugrálás, az '50-es évek jazz-zenéjére (1928-ban!), majd egy hiteltelen és gusztustalan szexbirkózás… No, itt kell felállni és a moziból kivonulni. Nem a prüdéria, hanem a dilettantizmus miatt. Folytassuk az elemzést?

Brandauer (eredeti neve: Georg Steng), a Tel-Aviv-i egyetem díszdoktora, nem alkalmas megformálni egy valódi férfi jellemfejlődését – hogyan prostituálódik fokozatosan a hatalom felé –, mert nincs honnan kiindulnia: eredetileg is egy gyenge jellemű, feminin alkat; magánemberként és a forgatókönyv szerint is. (Redl ezredes nyíltan homokos, A napfény íze zsidók vérfertőzésével kezdődik.) Ne legyünk igazságtalanok: Rolf Hoppe és Krystina Janda jó választás volt. Latinovits el tudta játszani ezt a szerepet Gaál A keresztelő című filmjében. Brandauer nem. (Mikoron Gaál István elnyerte a római Centro Sperimentale di Cinematografia ösztöndíját, itthon arra kötelezték, hogy kint mindenkiről jelentsen. Gaál határozottan és férfiasan visszautasította az ajánlatot, pedig sejthette, hogy így vége lesz külföldi tanulmányainak. Később mégis kiengedték. Lehet így is?)

Brandauer kitépi Képesi kezéből az Oscart

Ki tudja, miért, az Oscar-átadáskor Brandauer felszaladt a színpadra – semmi keresnivalója nem volt ott –, és Képesi kezéből ki akarta rángatni a szobrot. Egy darabig birkóztak. Rofusz szobrát ellopják, Képesiét majdnem széttörik.

„Hálás vagyok a sorsnak, és utólag büszke lehetek a történtekre. Életem legbátrabb, legvakmerőbb cselekedete volt az állambiztonsági munka.” – Képesi, 2006. Akkoriban filmesek megőrültek, alkoholba menekültek, halálra itták magukat, részegen megfulladtak saját hányásukban, öngyilkosok lettek, megölték, börtönbe zárták, belső emigrációba kényszerítették őket, vagy végleg elhagyták hazájukat. Filmjeiket betiltották, elégették, vagy a laborban egyszerűen elvesztek.

Képesi filmjeiben ugyanúgy hazudik, mint életében. Osztálytársa, Gábor Pál megmentése az akasztástól című pszichodrámáját két nap után leleplezik: több történész megnevezi az ’56-os filmen látható, a pártházat ostromló, fehér ballonkabátos férfit, aki még akkor nyugatra menekült. Épp arra a két osztálytársára hivatkozik, akik több éve halottak.

Meggyőződéses zsidó-kommunista ideológiájával – filmjeiben úgy, mint a magánéletben – 1975-ben elérte, hogy Gazdag Gyula Bástyasétány ’74 című filmjét betiltsák. Bár 1963-ban aktáját lezárták, az ügynöki munkáját – önként, saját előnyszerzésre – tovább folytatja. 1980 júniusában még azt is kiharcolta magának, hogy egy többmilliárdos, kiemelt beruházást, az Operaház négyéves felújítását elhalasszák, mert ott forgatta a Faust-jelenetet (3,5 perces jelenet, 34 snitt). Ehhez akkor a legfelsőbb kormány- és pártkapcsolatok kellettek. Mai napig hol alvó, hol aktív ügynök. Mikor mi? És még hányan, rajta kívül?!

Megnyugodhat a nejed, nem lesz új pályázat

Nem kell ehhez 6-os karton, elég egy kézmozdulat. A lebukása utáni, 2006-os filmszemlén tüntetőleg Gyurcsánnyal ölelkeztek, mutatván mindenkinek, hogy ez a rendszer, uraim – besúgó, vagy sem –, ehhez kell igazodnotok. Két puszi között elintézte, hogy az ocsmányul üvöltöző álcafeleségének – „Inkább a patkányokkal kellene foglalkozni, akik mindent elrontanak!” – a már kiírt pályázat visszavonásával meghosszabbítsák a Nemzeti Filmarchívum igazgatói állását. Hatványozott Lendvai-banyaként, ma is ott rinyál-nyivákol-kvartyog, és rúgja ki a neki ellentmondókat – l. Geréb A. (A tavaszi média-összevonásig azonnal be kell zárni az intézetet, mert ez a rengeteg zsidó-telepes „kutató” addig minden mozdíthatót szétlop. A felperzselt föld technikája: így csinálták a Rádióban is. Az értékes anyagokat, fél év múlva, Szőcs egyenként vásárolhatja vissza milliókért.)

Uraim, lehet papíron forradalmakat fantáziálni, de ma is ez a rendszer. Önök csak hiszik – vagy ami rosszabb: el akarják hitetni –, hogy kétharmados hatalmuk van, mikor egy senkiházi színházigazgatót sem mernek leváltani.

(Mellesleg, két eltüntetett idézet: „A filmes szakmában közismert, hogy Szabót a rendszerváltás előtt évtizedekig tartó bensőséges barátság fűzte Molnár Gál Péterhez, a Népszabadság kritikusához.” „MGP-t szintén zsarolással szervezték be, és azt is tudni lehet, hogy mivel: a homoszexualitásával, ami akkor még bűncselekménynek számított.”)

Betyár Istók
(Folytatjuk)

Kapcsolódó: Reped a filmgettó – 1.