Akár hallgatom a képviselőház tanácskozásait, akár olvasom a demokratiko-radikális újságok cikkeit, egy benyomás üldöz belőlük elháríthatatlanul. Veszett lárma, kétségbeesett türelmetlenség, riadt izgalom és förtelmes erőszakolás. Gondolom, a zsidó hosszú napról szól az a legenda, hogy ezen a napon Jehova nyitva tartja az ég kapuját egész estig. A hívő zsidó azért tölti e napot a zsinagógában, imádkozva buzgón, mert minden könyörgése, gyónása, imádsága az ég nyitott kapuján át betalál az Úr füléhez. És estére kelve, mikor végéhez közeledik az engesztelő nap utolsó órája: mondhatatlan izgalom vesz erőt az imádkozókon; hadarva iparkodnak egymást felkiabálni, hogy a mit még könyörgésükből lehet, elmondhassák, mielőtt az ég kapuja bezárulna.

Károlyi Mihály gróf főrabbi vezetésével ilyen zenebonát csinálnak e pillanatban a nemes gróf parlamenti és sajtó hívei. Hihetetlen dolgokat mondanak el, ő maga Jeremiás próféta ő méltósága, azután főtisztelendő Hock János plébános úr, Juhász Nagy Sándor, Balla Aladár, Fényes László, Kun Béla, Batthyány Tivadar gróf szakálla, Laehne Hugó s még egy-két nemtője a magyar nemzetnek. Kikiáltják a magyar függetlenséget, hazarendelik a magyar katonaságot, kecsegtetnek bennünket magyar köztársasággal, odaígérik a nemzetiségi békét, odaadják Horvátországot Szerbiának és így tovább. Természetesen mindezt határozati vagy egy hevenyészett törvényjavaslatban. Mert ez a fő. Határozzuk el, aztán menjünk tovább. Határozzunk el még valamit. Aztán menjünk megint tovább. Aztán kezdjük újra s megint menjünk egy pár lépessel tovább. A fődolog tudniillik az, hogy határozzunk mindent rakásra. Egyszer mégis csak fölfordul ez a bolond állapot. Mindezt a groteszk forradalmasdit, a mit Károlyi Mihály gróf és politikai pojácái a parlamentben járnak, egyik fő sajtóorgánumuk így foglalja össze:

Ötödfél évi háborúban vagyunk. Katonáink Ukrajnában, Romániában, Szerbiában, Albániában, Itáliában, a nyugati fronton vannak. Tessék hazadirigálni, de rögtön, vagy megbukni. Hogy ez lehetséges-e vagy nem, vagy, hogy mi történik ott, a honnan hirtelen hazaparancsoltuk: azzal ki a f... törődik! Ez oly gyermekes, oly frivol, oly oktalan dolog, hogy nem lehet komolyan venni. Komoly csak egy dolog van benne: a szándék, mely sugallja ezt a hangot és viseletet a parlament egy törpe minoritásának és a fővárosi sajtó nagy többségének. Ez a szándék a felforgatás, a helyzet felbontása, a zavar, az uralom, mielőtt feljön a vacsoracsillag, mielőtt bezárul az ég tárt kapuja, mielőtt meglenne a béke. Iszonyú csapás lenne rájok nézve, ha csakugyan más hozná nekünk a békét s a független Magyarországot, nem ők. Mintsem hogy ez a szerencsétlenség érje – Magyarországot, inkább forduljon föl minden.

Mióta országokat kormányoznak, ily léha könnyelműséggel még nem jártak el közdolgokban emberek. A magánszenvedelmek oly kicsapongása ez a közérdek rovására, a mely csak egy teljesen depravált vagy teljesen közömbös publikumra spekulálhat. A nemzet önérzetének teljes legyengülése, vagy erkölcsi felforgásának teljes meglazulása teszi csak ezt a játékot lehetővé. A háború nyilván sokat pusztított rajtunk. De ha ép elménkből is ki nem forgatott bennünket, akkor ezt nem lehet sokáig elviselnünk. Elvégre Andrássy, Apponyi, Wekerle, Tisza és ez urak szorosabb politikai környezete tehetség, műveltség, tisztesség és becsület dolgában ott áll, a hol a világ bármely parlamentjének a színe-java áll. Ha tehát a tisztesség és becsület a politikusban nem bibliai erény és alázatosság, a mely a balarcot nyújtja, ha jobbfelül pofon ütötték; ha a műveltség nem gyávaság és a tehetség nem azonos a tehetetlenséggel: akkor nekünk, a kiknek nem mandátum, hanem Magyarország; nem bársonyszék, hanem magyar nemzet; nem befolyás és kitüntetés, nem állás és haszon, nem hivatal és stallum, hanem rend, béke – belső és külső béke – tisztesség a házban, ízlés és tisztaság a közéletben az ideálunk,– nekünk ember kell a gátra, aki tudja, mit akar és akarja is azt, a mit tud.

(Rákosi Jenő által fémjelzett lap szerkesztői vezércikke)