Elnök: Szólásra következik Ravasz László felsőházi tag úr ő nagyméltósága.

Dr. Ravasz László (a dunamelléki református egyházkerület püspöke). 1882-ben született Bánffyhunyadon. Református, nős, m. kir. titkos tanácsos, püspök. Középiskoláit Kolozsvárott, teológiai tanulmányait pedig Kolozsvárott és Berlinben végezte. Már mint teológus magára vonta az érdeklődést „Aisthesis” című munkájával. Szerkesztette az „Egyetemi Lapok”-at is. 1903-ban segédlelkész és püspöki titkár lett Kolozsvárott, 1905-ben Berlinben folytatta tanulmányait és itt írta meg „Schopenhauer esztétikája” című nagysikerű művét. 1907-ben tanár lett a kolozsvári református teológiai fakultáson. Tanársága idején rendkívül kiterjedt irodalmi munkásságot fejtett ki. Egymás után jelentek meg nagyobb munkái, amelyek közül jelentősebbek: „Bevezetés a gyakorlati teológiába” (1907), „Ez ama Jézus” (1910), „Bőhm Károly esztétikája” (1913), „A gyülekezési igehirdetés elmélete” (1915), „Látások könyve” (1917). Emellett szerkesztette a Protestáns Szemlét, majd a Református Szemlét, alapította és szerkesztette „Az Út” című folyóiratot. 1918-ban egyházkerületi főjegyzővé választották. A megszállás alá került Erdély küzdelmeinek egyik vezető szelleme volt. 1921-ben a budapesti Kálvin-téri templom lelkészévé választották s még ugyanabban az évben a püspöki méltóságba emelték. Csakhamar megszerezte a főváros protestáns társadalmának tiszteletét, szónoki ereje mély hatással volt egyháza életének bensőségesebbé tételére s nagy esztétikai tudása és irodalmi működése hamarosan megnyitották előtte a tudós- és íróvilág előkelő helyeit. 1921-ben adta ki „Gondolatok”, 1923-ban pedig „Orgonazúgás” című műveit; azóta több kötete jelent meg, nagyrészt esszék és beszédek vannak összegyűjtve bennük. Az „egyke” elleni küzdelem lelkes apostola, írásaiban s prédikációiban a történelmi egyházak közötti béke hirdetője. A kormányzó 1935. március 17-én az egyházkormányzat és a hitélet terén szerzett érdemei elismeréséül a Magyar Érdemrend nagykeresztjével tüntette ki. A Református Egyetemes Konvent lelkészi elnöke. A Magyar Tudományos Akadémia másodelnöke és I. osztályának tiszteleti tagja. A Kisfaludy Társaság tagja, a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság ügyvezető-elnöke, a Magyar Külügyi Társaság elnöki tanácsának tagja, az Alföldi Magyar Közművelődési Egyesület társelnöke, az Országos Közművelődési Tanács igazgatóságának tagja, a Magyar Iskola Szanatórium Egyesület társelnöke, a Magyar Szemle Társaság ügyvezető-alelnöke, az Országos Ösztöndíj Tanács tagja, a Budapesti Református Theológia Akadémián a lelkészképesítő bizottság elnöke, az Országos Bethlen Gábor Szövetség elnöke és sok felekezeti és társadalmi egyesület tisztségének viselője. A Corvin-lánc tulajdonosa és tiszteletbeli doktora több egyetemnek. Ravasz László: Nagyméltóságú Elnök Úr! Mélyen t. Felsőház! Nem kívánok ennek a javaslatnak politikai vonatkozásaival foglalkozni. A kormány dolga és feladata megítélni azt, hogy erre a javaslatra szükség volt-e, éppen most volt-e szükség rá, éppen ilyen körülmények között és ilyen formákban kellett-e azt előterjeszteni. Ezért a felelősség a kormányt illeti. Minket az a nagy történelmi felelősség terhel, hogy döntsünk erről az előterjesztett törvényjavaslatról: elfogadjuk-e vagy nem fogadjuk el. Azt legalább méltóztattak látni, hogy az egész felsőház minden egyes tagja ezt a felelősséget nagyon komolyan veszi, nagyon megküzd érette, hetek óta tartó lelkiismeret-vizsgálás és tanulmányozás s a dolgok mérlegelése után foglal állást erre vagy arra. Ez a tusakodás, ez a lelkiismereti küzdelem jellemzi a felsőháznak ebben a kérdésben elfoglalt egész magatartását. Nem segített ebben a kérdésben az a régi római jogelv, hogy »in dubio abstine«, hogy ott, ahol aggodalmak vannak, ne cselekedj. Mindenesetre könnyebb, kényelmesebb lett volna visszautasítani a törvényt és ha ma átmenetileg talán nem is lett volna népszerű ez a magatartás, egészen bizonyos, hogy a múló időkkel egyre több megértést tanúsított volna a késői korszak történetírója egy ilyen magatartással szemben. De kétségtelen dolog az is, hogy a visszautasítással egy előttünk álló égető kérdés elintézve nincsen, az újra visszajár, újra dörömböl, azzal szembe kell nézni és azt meg kell oldani; árt mindaddig, míg meg nem oldják, a nemzetnek, árt különösen ebben a politikai és külpolitikai helyzetben, árt meggyőződésem szerint magának a zsidóságnak is. Ezért, kétségtelen dolog, vállalhatjuk nyugodtan a kisebb kár jogcímén azt az elhatározást, hogy a törvényjavaslatot az albizottság módosításával elfogadjuk.

Miért olyan nehéz ebben a kérdésben dönteni, mélyen t. Felsőház? A leghelytelenebb felfogás volna azt gondolni, hogy itt a különböző álláspontokon nem egyforma jó magyarok, igaz emberek állanak és vitatkoznak egymással. Azért nehéz, mert két merőben ellentétes szempontból lehet nézni ezt a kérdést és olyan a dolog természete, hogy a két szempont közül az egyiket választva, a másik szempont iránt magától értetődően kevesebb megértést tanúsítunk. Nevezetesen: lehet ezt a kérdést nézni individuális, egyéni szempontból és lehet közösségi, népközösségi szempontból. E két szempont között, mióta szociológiai tanulmány van a világon, mindenki tudja, hogy lényeges logikai és szerkezeti ellentmondás van. Bizonyos időn és határon belül ugyanazon társadalmi jelenségnek individuális vagy közösségi szempontból való nézése magában véve ellentétet jelent. Legvilágosabban látszik ez a helyzet a zsidókérdésnél. Egészen más képet kapok, ha azt kérdezem: itt van előttem ez a törvény és számba veszem, miféle jogokat vesz el, miféle sebeket üt az egyes állampolgárokon; mérlegelem, hogy az az egyes állampolgár, akit ez a törvényjavaslat érint, egyénileg megérdemelte-e, vagy pedig nem érdemelte-e meg azt a sérelmet. És egészen más képet nyerek akkor, ha azt kérdezem, hogy Magyarország gazdasági vezetését és szellemi irányítását végezheti-e egy olyan népréteg, amelyről okkal, vagy ok nélkül – ez a későbbi vita kérdése – felvetődött a nagy kérdés: beolvadt-e egészen, teljesen, olyan magyarrá és olyan kereszténnyé vált-e minden részében, hogy megérdemli azt, hogy a gazdasági és szellemi élet terén a nemzet válogatott vezetőségéhez tartozzék.

Nem csak ilyen egyszerű ellentét van itt, mélyen t. Felsőház! Ugyanis ehhez az ellentéthez hozzájárul az, hogy itt világnézet-változás is közrejátszik. Nemcsak álláspontkülönbség ez, de a korszellem különbsége is. Az egyik, a régi humanista felfogás, amely különösen kiszélesedett a felvilágosodottság és a liberalizmus hatása alatt és még itt van közöttünk, különösen az idősebb generáció nemes képviseletében; ez az egyéniség örök jogairól, a jogok kiterjesztéséről beszél; felfogása szerint az állam legmagasabbrendű feladata e jogok biztosítása; az állam eszköz a jogkiterjesztés, a jogegyenlőség biztosítására. A másik, a népi vagy szociális felfogás, amely azt mondja, hogy a népek élő egyéniségek és itt egy befogadó nemzet és egy vendégnép élete, birkózása folyik. Sorskérdés e két nép mérkőzése s ennek, fájdalom, éppen úgy nincs köze az egyéni tragédiákhoz, mint ahogy a háborúban, a tiszta formájú népmérkőzésekben sem vetődik fel az egyéni jogsérelem vagy jogkorlátozás kérdése. Nem látott senki olyan háborút, ahol döntő kérdés lett volna az élet vagy a vagyon sérthetetlenségének biztosítása és megvédése.

Ez a két felfogás, egy régebbi és egy újabb felfogás, áll a kérdés háta mögött és ennek a két felfogásnak mérkőzése és feszülése teszi nehézzé ezt a kérdést. Meg kell mondanom, hogy mindkét felfogást egyoldalúnak tartom. Ha egy csoport elhelyezkedése egyensúly és egészség szempontjából nemzetemre nézve ártalmasnak mondható, akkor nincs a világon az a jogelv, amelynek tiszteletbentartásáért ezt tétlenül néznem és eltűrnöm kötelességem lehet. De ha a népközösségi felfogást fogadná el valaki, intenők: kétszer is gondolja meg, vajon a népeknek ebből a mérkőzéséből nem intézményesít-e egy ma még legitim és vértelen fegyverekkel küzdő, de kétségtelenül meglévő polgárháborút a nemzeti élet körén belül. Ezért nem lehet egyiket sem elfogadni, ezért kellett keresnem egy magasabb szintézist. A magasabb szintézist elvi vonatkozásban a keresztyénség tanításaiban és a nemzetközösség küldetésében megtalálom ugyan, de a gyakorlati kérdés előttem való felvetésével nem tudtam és rám nézve nem volt lehetséges más megoldást találnom, mint azt a kompromisszumot, amely a nemzetvédelem maximumát az egyéni sérelmek minimumával kapcsolja és ezt a kölcsönös megértés, áldozathozatal, tehervállalás és kiengesztelődés szellemében próbálja megvalósítani.

Az a kérdés tehát, mélyen t. Felsőház, lehetséges-e ilyen úton a kérdést a megoldáshoz valamivel közelebb juttatni. Ha azt akarjuk, hogy ebben a kérdésben világosan lássunk és magunknak bíztató, másoknak vigasztaló, a harmadik rétegnek csitító feleletet adjunk, akkor közelebbről kell megnézni ennek a nagy, izgató kérdésnek, a zsidókérdésnek lényegét.

Erről beszéltem már egyszer a mélyen t. Felsőház előtt. Most a kérdésnek nem azokat a vonásait emelem ki, amelyeket akkor említettem, bár a zsidókérdésben alkotott felfogásom nem változott az újra meg újra megismétlődő revíziók során sem, 1917-től, amikor a »Huszadik Század« ankétjén a zsidókérdésről vallott igénytelen nézetemet közzétettem. Akkor kezdődött, hogy jobboldaliak zsidóbarátnak neveztek, a zsidók pedig az egyik zsidó sajtóorgánumban nyájasan buzdították a közvéleményt, hogy az ilyen futóbolondokat korbáccsal kell elintézni.

A zsidó élet történetében, amint mindnyájan tudjuk, három fokozatot lehet megkülönböztetni. Az egyik az önálló nemzeti lét volt, ahol népi, faji és vallási alkatuk együtt és egymást áthatva kristályosodott ki. Elkülönödötten, »istentulajdon« gyanánt tekintették magukat, a legtisztább fajvédelmet hozták be vallásos áhítattal, mint hieroduliát, mint Istennek bemutatott szolgálatot. Ez tartott a Krisztus után 70-ik évig. Azután jött a szétszóratás korszaka. A történelmi és önálló zsidó nemzetállam szétszóratott az egyetemes emberi művelődésbe, jövevénnyé és zsellérré vált a népek portáján, vendég és idegen volt, nem volt semmi közjogi, semmi államszervezeti összefüggés közöttük, csak a hagyományok, csak a vallás, csak a rítus, a közös múlt és a közös reménység. Mindenütt külön szerveződtek, együtt várták a reménységek beteljesülését, a nagy hazamenetelt. Szertartásos szentséggel, rituális tisztasággal siettették ennek az időnek eljövetelét, betokozódva a gettóba. A gettó nemcsak velük szemben való védelme volt a befogadó népnek, a gettó magának a zsidóságnak is saját érdekében kiépített várvédelmi rendszere volt. Ez tartott a nagy forradalmakig, a XVIII. században a felvilágosodás korszakának beköszöntéig. Az egész forradalom, a XVIII, főképpen a XIX, század, az európai művelődést a rendiség kötöttségéből kívánta kiszabadítani és az egészet a jogkiterjesztés, a fölszabadulás és az egyéniség örök jogainak biztosítása jellemzi. Ez hozta meg a zsidóságra nézve is az emancipációt és megkezdődött a harmadik korszak, az összekeveredésnek, a connubiumnak, az asszimilációnak korszaka. Ez az asszimilációs korszak az, amelyikben élünk, amelyiknek a törvényeiből, természetéből származtak e problémáink. Ez a probléma most előttünk áll azzal a követeléssel, hogy próbáljunk igent, vagy nemet mondani a megoldási kísérletekhez.

Az asszimiláció ellen tiltakozott a szigorú zsidóság is. Tiltakozott ellene a keresztyénség is, de zsidóság és keresztyénség együtt csinálta. Előre megmondom, az én felfogásom szerint helyesen csinálta, mert én a zsidókérdés egyik megoldásául az asszimilációt tartom és vallom. De kétségtelen, hogy az asszimiláció nem fejeződött be, nem érte el célját, ennélfogva itt-ott egyre hangosabban jelentkezik a kifogás: az asszimiláció elvileg lehetetlen, a zsidó lélek sohasem lesz más, mint zsidó lélek – mondják. Állítják, hogy ebből káros fajrontás következik be, ennélfogva meg kell akadályozni. A megakadályozás külön intézményes úton mehet csupán végbe és itt a törvényhozásnak nem szabad az egyéni sérelmekre és sebekre nézni. Tehát így jutunk oda, hogy itt is, ott is, holnap másutt is – mert ez a kérdés menni fog tovább – felvetődik a zsidókérdés és az úgynevezett zsidótörvény meghozásának szükségessége.

Az elmondottak alapján kétségtelenül meg kell tehát állapítanom, hogy elvileg a zsidótörvényt visszautasítani nem tudom. Nem tudom azt mondani, hogy nincs zsidókérdés, nem kell azt törvényhozásilag szabályozni, nem akarok hallani ilyen kérdésről, mesterségesen csinált gonosz játék az egész, szabaduljunk meg tőle, távozz tőlem. Nem tudom ezt mondani, mert nem lehet megváltoztatni azt a tényt, hogy a zsidóság más, mint a magyarság. Más a zsidó, mint faj, mint vallás, mint sors, mint történelmi helyzet és más mindezeknek az eredménye, foglalata: a zsidó szellemiség. Ezt a tényt tagadni nem lehet, nem szabad. Struccpolitika volna behunyni a szemünket előtte. Nem változnék meg ezáltal az a tény, hogy van zsidó szellemiség és ezzel a keresztyén művelődésnek és a nemzeti léleknek valamiképpen számolnia kell. De világosan kell látni azt is, hogy ez a zsidó lélek nem olyan szilárd, tapintható, körülhatárolható, állandó valami, amelyiknek azonosságát kétségtelenül pontosan, biztosan mindig meg lehet állapítani. Relatív és alig mérhető dolog ez, azért, mert a beolvadás mindig viszonylagos, mindig személyi, mindig egyéni folyamat, őeminenciája a hercegprímás úr mutatott rá erre első felszólalásában. Ez a kérdés természetéhez tartozik, hozza magával a nehézségeket és állandóan figyelmeztet arra, hogy az általánosítások veszedelmétől lehetőleg óvakodni kell. De maga az a tény, hogy erről beszélünk, hogy ez a kérdés izgatja a magyar közvéleményt és a magyar világot, kétségtelenül megállapítja, hogy a beolvadási folyamat nem volt olyan, mint amilyennek lennie kellett volna. (Úgy van! balfelől.) Azt hiszem, hogy ha azoknak a zsidó embereknek megnyilatkozását számba vesszük, akik ebben a kérdésben komolyan és történelmi felelősséggel szólottak, az ő nyilatkozatukból lehet megállapítani, lehet gyűjteményt összeállítani arra vonatkozólag, hogy az asszimiláció nem volt egyetemesen olyan, amilyennek lennie kellett volna.

Mért nem volt olyan az asszimiláció? Először azért, mert mohó és gyors volt. A XIX. század tropikus levegő volt az asszimiláció növénye számára. Nagyon hirtelen nőtt, máról-holnapra nőtt. 1800 esztendő mulasztását akarta, de nem tudta pótolni. Éppen ezért mert gyors volt, külsőleges volt. A beolvadás egy lelki átalakulás. Az ember lényében benne lévő ősi mintának az átalakulása és kicserélődése, a gyökérnek az átoltása: ezt siettetni, máról-holnapra elérni nem lehet. Így történt tehát, hogy álbeolvadás jelei látszanak itt is ott is, névben, modorban, vallásban. Máról-holnapra külszínt cseréltek az emberek, belsőleg azonban nem alakultak át. Nem azt mondom, hogy nem alakulhattak át, nem azt mondom, hogy nincsenek sokan, akik átalakultak: csak azt mondom, hogy egy aggasztó nagy számmal, mennyiséggel ez az átalakulás nem történt meg.

A második ok az volt, hogy a zsidóság beözönlése és térfoglalása tisztán az értelmiségi pályákon történt. Nem szűrődött át a népen. A középosztály és a felsőosztály minden egészséges társadalomban századokig vagy még tovább vándorol keresztül a népréteg mélységein. Ott acélozódik, ötvöződik, onnan érkezik fel. A zsidóság nem tette meg ezt az utat.

A harmadik ok az volt, hogy sokkal többen jöttek be, mint amennyit a nemzeti lélek feldolgozhatott volna. (Úgy van! Úgy van!) A beolvadás: minőség. De ez a minőség egy mennyiségtől függ. (Úgy van! Úgy van!) Mennyiség dönt itt minőség felett és miután a kérdésnek ezt az oldalát sem ők nem figyelték, sem mi nem figyeltük, megromlott a minőségi kérdés.

A negyedik és legfontosabb ok az, hogy a beolvadás, mint lélekváltás: lélekválságot idézett elő, gyorsaságánál és nagy tömegénél fogva.

(Folytatjuk)

Kapcsolódó: "A zsidókérdés visszanyúlik a keresztyénség előtti V. századig"