Az „Európa lelkiismerete és a kommunizmus” címmel 2008 júniusában rendezett nemzetközi konferencián merült föl - az egyre durvuló holokauszt-biznisz és propaganda-hadjárat (szánalmasan óvatos és erőtlen) ellensúlyozásaképp -, hogy legyen egy közös emléknapja úgy a kommunizmus, mint a nemzetiszocializmus áldozatainak. 2011 júniusában magyar-lengyel-litván kezdeményezésre azután az EU-országok igazságügyi miniszterei nagy kegyesen elfogadták a javaslatot.

Az újabb emléknap ötlete azonban több sebből vérzik: egyáltalán nem világos ugyanis, pontosan kiket is kellene a „totalitárius rendszerek áldozatainak” tekintenünk. Már az is kérdés, egyáltalán melyek a totalitárius rendszerek. A fasiszta Olaszország például feltehetően totalitárius rendszernek minősül a liberális-cionista véleménydiktátorok számára, miként Franco Spanyolországát is annak tartják, de például korántsem világos, hogy például a spanyol polgárháború áldozatai kinek a lelkiismeretét terhelik. Nyilvánvalóan számos balliberális történész akad, aki Pilsudski Lengyelországát vagy éppen Horthy Magyarországát is a totalitárius rezsimek közé sorolja, mások viszont „konzervatív, tekintélyuralmi rendszereknek” írják le a két háború közötti lengyel, illetve magyar államot. Ugyanakkor a történelem meghamisítása az a széles körben elterjesztett állítás, mely szerint a második világháború összes halottját az úgynevezett „totalitárius” rendszerek számlájára kell írni. A valóságban a háború kirobbantásáért a felelősséget egyáltalán nem lehet csak és kizárólag a vesztes fél, vagyis a tengelyhatalmak nyakába varrni. Annál is kevésbé, mivel a nemzetiszocialista Németország még a fegyveres konfliktus kirobbanását követően is számos békeajánlatot tett ellenfeleinek. A szövetségesek azonban makacsul elutasították a német kezdeményezéseket.

A fő baj azonban ezzel a képmutató és hamis augusztus 23-i megemlékezéssel, hogy súlyosan kirekesztő, és sérti annak a több millió embernek az emlékét, akik a „totalitárius” Szovjetunióval szövetségben álló „liberális demokráciák” háborús őrületének és a harcok lezárulását követő elképesztő bosszúhadjáratának estek áldozatul.

A második világháború német, magyar, olasz, japán civil és katona áldozatairól mikor tartanak megemlékezést? És vajon a német városok elleni példátlanul kegyetlen szövetséges tömegbombázások hatszázezer halottját is van képük a „nácizmus” számlájára írni? Hirosimát és Nagaszakit is?

Mikor lesz emléknapja a háború után elüldözött százezernél is több magyarnak, és annak a hozzávetőleg 12 millió németnek, akik közül legalább kétmillióan belehaltak a „liberális demokráciák” legteljesebb jóváhagyásával, sőt közreműködésével zajló véres akciósorozatba? És mikor emlékezik meg a világ a „demokratikus” USA, Nagy-Britannia és Franciaország, valamint szövetségeseik 1945 után viselt számtalan gyarmati, terjeszkedő, véres háborújának több millió ártatlan áldozatáról?

Mikor hajt fejet a „nemzetközi közösség” az 1947/48 óta Izrael terrorjának áldozatul esett több tízezer palesztin előtt? Mikor emlékeznek meg Európában a több millió palesztin, iraki, líbiai és szíriai menekültről? És mikor lesz emléknapja annak a több százezer muzulmán polgári személynek, nőknek és gyermekeknek, akiket „terrorellenes háború” kezdete óta az USA és szövetségesei mészároltak le?

Hogy van bőr a képükön az európai országoknak krokodilkönnyeket hullatni a „totalitarianizmus” áldozataiért, amikor ugyanezeknek az államoknak a részvételével és anyagi, sőt fegyveres hozzájárulásával évek óta zajlik az öldöklés a Közel-Keleten?