Kuruc.info - Korlátlanul magyar: Száz éve született Alföldi Géza

„Érdemes a mai rohanó életben is egy-egy percre megállnunk és felmérnünk, hogy temérdek nyomorúságunk, kifosztottságunk és elesettségünk ellenére is mennyi kincs birtokában vagyunk mi, száműzött magyarok, kálváriás életünk hatodik esztendejében is. Mert vannak javak, vannak értékek és drága kincsek, amelyektől egy-egy nemzetet, népet, még ha mezítelenre vetkőztették is, mindhalálig meg nem foszthatnak. Ezek az elrabolhatatlan javak a szellemiek síkján, az erkölcsiek végtelen birodalmában vannak s együttesen alkotják azt a tőkét, amelyből az előző nemzedékek szellemi hagyatékával együtt, az ország, ha romokban hever is, a nép, ha pillanatra megbénították is, újra felépíthető, újra talpra állítható.

Ezen értékhordozók és új országépítők közé tartozik Alföldi Géza, az író és költő.

Csak párszor láttam őt: 1944 borús telén, majd a rákövetkező év tavaszán, azokban az aggodalommal teli napokban, amikor a végső katasztrófa előestéjén, mint űzött vadak, ki az ország egyik, ki az ország másik széléről futottunk össze Budapesten, hogy megkíséreljük a lehetetlent... Röviddel utóbb a halál kaszája borzalmasan közénk suhintott. A megmenekülteket, kit erre, kit arra, szétszórta a sors. Országhatárok és tengerek ékelődtek közénk, de a Nemzet jövőjébe vetett közös hit és az íratlan fegyverbarátság töretlenül fennmaradt közöttünk. S amikor kétévi kényszerű elszigeteltség után egy szép napon bekopogott hozzám egyik régi barátom, hóna alatt a Hídverők immár fél tucat számával, leírhatatlan lelki élmény volt számomra Alföldi Gézával lélekben újra találkozni, és hallani a körülötte tömörülő írói had riadóját. Egykor velük együtt alkottuk az összeomló Magyarország utolsó harcos szellemi gárdáját, s most Alföldiék az elsők között hirdették meg a szabad Nyugaton az örök magyar élni akarást.

Amikor először találkoztunk, Alföldi már ismert költő, Sértő Kálmán barátja, a nagypolitikába éppen belépő nemzedék egyik legdinamikusabb harcosa volt. Barátjával együtt a spirituális megújhodás hirdetője, ostromlója az erkölcsi züllésnek, egyszerű kifejezésekkel téve érthetővé a materializmusba süllyedt embereknek szomorú eltévelyedésüket. „Hetivásár“ c. verse, amely ezirányú alkotásai közül talán a legkiemelkedőbb, jól érzékelteti a magyar irodalom mezején eredetien vágott mezsgyéjét. Találóan írta róla Sértő Kálmán éppen tizenöt esztendeje, hogy „Alföldi a ma költője, aki a jövő ködében jár előttünk olyan biztosan, amilyen bizonytalanul mi ma itt ebben a korban botladozunk...“

Azóta Alföldi költői palettája a maga színes gazdagságában teljesen kibontakozott előttünk és valóban a ma költője lett. Mi, tollforgató, a történelmet is lapozgató és eszmeáramlatokban gondolkodó, „rendszereket“ kereső emberek, talán mi bizonyíthatjuk legjobban Sértő Kálmán meglátásának helyességét. A mai spirituális irányban megújhodó korban ugyanis három ellenállhatatlan erővel feltörő eszme van, amely „rendszerbe“ igyekszik egymással kapcsolódni. Ezek: a mélységes istenhit, az elmélyülő nemzettudat és a mindent átható szociális gondolat. És éppen ez a jelenkori vallásos, nemzeti és szociális együttes az, amely Alföldi Géza lelkiségét megragadta és ezért lett ő a ma költője – a mi költőnk!

Lírájának elemzői a vonások mindegyikét rendre megfigyelték alkotásaiban. Az ezekbe szinte egyedülálló erővel megnyilatkozó istenhit – olvassuk róla egy helyütt – „a maga egyszerűségével és egyszerűségükben sodró erejű képeivel az elvont Isten-fogalmat valóságos élővé varázsolja.“ – Az észrevétel találó, mert e versek valóban nem a megszokott vallásos formulákat görgetik, hanem színes képekkel – mint a gótika művészies ablaküvegein keresztül – észrevétlenül és mély érzéssel beléringatnak bennünket az emberi mértékkel nem mérhető erő – a mennybéli – érzékelésébe.

De talán mégis korunk elmélyülő nemzettudata talál a legerősebb visszhangra Alföldi költői lelkében. Minden alkotásában – akárcsak prózájában – dinamikus erővel lüktet ez a gondolat. Magyarságszemlélete átlépi az egyezer esztendős európai történetünk határait, és kitágul a messze távoli múltba: évtízezredek ködében keresi és találja meg a magyart, már a kultúra első megjelenési formáinál. Ki ne olvasta volna „János“ című versét a Hídverőkben, amely a nemzeti emigrációban nem is olyan régen élénk feltűnést keltett, s amely ezirányú művészi alkotásainak egyik legszebb példája.

A szociális gondolat, mint színező elem, át- meg átszövi Alföldi istenhívő magyar lelkét. Kik azok a „szürkék“, „kobakosok“, „a barommunka jármán dactalan őrlődő magyarok“, ha nem a tömeg – minden magyar testvérünk, akiről a trianoni Magyarország korában kevés szó esett még. Ez az egész társadalom átöleléséig szélesedő szeretet – igen, ez lesz az új Magyarország! – s ezért is a ma költője, a mi költőnk Alföldi Géza.

Érdekes szintézise található korunk három említett uralkodó érzésének Alföldi Géza szatirikus verseiben. Ezekben sorra ostromolja az Istentől, nemzettől, néptől elrugaszkodott gazember-típusokat. Ilyen a „Ferenc-gazda“, a „Sintér kutyái“, az „A vén szamár“, meg az „Én vagyok a nép“.

De még egy vonást róhatunk ehhez az arcképhez. Az igazi művelt emberek tisztában szoktak lenni azzal, milyen keveset ölelhetnek fel rövid életük folyamán az emberiség roppant szellemi kincséből s mily parányi a tudásuk a végtelenhez képest. Ezért a szerénység, a magába fordulás ezeknek gyakran jellemvonásuk, nagy energiájuk mellett. Alföldi Géza is az igazi művelt emberek csoportjába tartozik. „Inkább beszélőgépnek tartom magam, semmint szerzőnek“ – mondotta nekem egyszer. „Eszköznek, amelyen keresztül egy magasabb erkölcsiség és szellemiség fejezi ki magát“.

Szerény, de tökéletes ez a jellemzés. A nyugatos magyarságnak az új országépítéshez éppen ilyen emberekre van szüksége.“